Paramount Pictures (USA), 89 perc, ff. angol

Rendező: Rouben Mamoulian

Producer: Rouben Mamoulian

Ez egy tökéletes film annak, aki másfél órát szeretne egy hercegnős, romantikus, dalolós mesevilágba repülni. Férfi létemre időnként én is hajlamos vagyok erre, nem áll különösebben távol tőlem az ilyen fenékig happy történet, sőt Disneylandbe is muszáj évente legalább egyszer ellátogatnom, hogy a "varázslat" részese lehessek az ott eltöltött idő alatt.

Ez tehát egy 1932-es pre-code időszakbeli musical a gyönyörű Jeanette MacDonald és a nagyon sármos Maurice Chevalier főszereplésével. Ketten több filmben is szerepeltek együtt ebben az időszakban. A közönség szerette őket együtt látni, a Paramountnál szinte elválaszthatatlanok voltak néhány évig, mint nálunk Schütz Ila és Sztankay István volt a 80-as években.

A filmet a francia származású Chevalier viszi a vállán. Valódi francia dialektusa még inkább szerethetővé teszi. A női főszereplő - Jeanette MacDonalds - viszont szépen énekel... és mellesleg nagyon szép is...

A dalok kellemesek, fülbemászóak, és néha meglepően ötletesek. Vegyük például az Isn't it Romantic-et. A főszereplő - aki egyébként egy párizsi szabó - énekli ezt a dalt a műhelyében egy vendégének. A vendég hallgatja kicsit, megtetszik neki, és énekli tovább, miután kilép a műhelyből. Ezt meghallja egy taxisofőr, és ő is elkezdi dúdolni, fütyülni. Azt pedig egy zeneszerző hallja meg, és leírja magának, pofozgatja tovább a dalt a vonaton, ahol már egy egész vagon katona vele énekli. A dalból katonainduló lesz, és menetelés közben ugyanazzal a dallammal, de már egész más stílusban énekli a szakasz. A mezőn hallja ezt egy cigány prímás, és este a cigány táborban a tűznél már hegedűvel a saját stílusukban játssza a dalt a tábor. Egy közeli kastély teraszáról hallja ezt a hercegnő, akinek megtetszik a cigányok dala, és ő elkezdi énekelni Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a szabó és a hercegnő élete még össze fog gabalyodni a film során... Ez tényleg maga a varázslat... Ha nehezen volt követhető a dal útja így leírva, akkor érdemes ezt a dalt megnézni itt:

A film története dióhéjban: A főszereplő párizsi szabó kénytelen felkeresni Artelines hercegét (természetesen kitalált hercegség - de én még azt is elhiszem az amcsikról, hogy azt hitték, hogy Franciaország még mindig királyság), mivel unokaöccse már egy vagyonnal tartozik neki, és mellesleg azt ígérte, hogy majd a herceg fogja kifizetni a tartozást. A hercegnél azonban kiderül, hogy esze ágában sincs unokaöccsét anyagilag kisegíteni. Sőt, az unokaöcs a szabóról a kellemetlenséget kerülendő mindenkinek azt hazudja, hogy álruhába rejtőzött magas rangú nemes. Így persze semmi akadálya, hogy az amúgy is megnyerő szabóba minden nő beleszeressen, aki csak a kastélyban tartózkodik. Na de mi lesz, ha kiderül, hogy valójában mégis csak egy szabó a hősünk?

Hiába készült a pre-code időszakban ez a film. Sajnos újra bemutatták 1937-ben, és ekkor már sok jelenetet bizony ki kellett vágni a könyörtelen cenzorok miatt. Ezek a kivágott részek teljesen elvesztek, csak fotók maradtak róluk. Ez a jelenet például azért került ki a filmből, mert a hölgy éjjeli ruhája túlságosan áttetsző. A post code érában ez már teljesen megengedhetetlennek számított...

A lobby kártyák műfajáról még nem nagyon írtam. Ez egy kihaló félben levő formátum. Moziposzterek ma is vannak, utcán illetve mozikban gyakran találkozunk velük. A lobby kártyák régen a mozik előtereiben voltak vitrinekbe rakva körbe a falon. Az éppen futó filmeket reklámozták velük. Általában 4 vagy annak a többszöröse darabszámú ilyen kártya volt egy filmről. Ma már ritkán találkozunk ilyenekkel.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Németország/Franciaország (Tobis Klangfilm), 74 perc, ff, német

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Nicolas de Gunzburg, Carl Theodor Dreyer

A Nosferatu és a Dracula után ez a harmadik vámpíros film az 1001-es listán. De valójában sokkal közelebb áll Buñuel szürreális Andalúziai Kutyájához illetve az Aranykorhoz, mint az említett két vámpírfilmhez.

Bár a filmben valóban egy "vámpír által sújtott település" egyik dermesztő éjszakáját és másnapját követhetjük nyomon, a vámpír mint vérszívó itt egészen marginális szerepet kap.

A film misztériuma szerint a vámpírok itt is halott emberek, akik nem halnak meg teljesen, nem porladnak el, de efféle létezésük fenntartásához gyerekek vagy fiatalok vérét kell szívniuk. Hű segítőjük a Sötétség Hercege, aki természetfeletti képességeket kölcsönöz nekik. Csak úgy szabadulhatunk meg tőlük, ha valamivel átszúrjuk a szívüket, amikor éppen "alszanak".

Valójában a vérszívás nyoma is csak egyetlen alkalommal jelenik meg láthatóan, amikor az egyik fiatal lány nyakán a vámpír ejtette sebet fertőtlenítik. Aki tehát a vérszívásos vonalra kíváncsi az megint csalódni fog, sőt ahogy a Dracula c. film esetében sem volt, itt sincs nyoma a módosult, jellegzetesen vámpírosra növekedett szemfogaknak sem.

Akkor hát mi az amire számíthatunk? Egy nagyon nyomasztó, álomszerű másfél órára. Olyan szimbólumokkal megtámogatva, mint a kaszás, a sírásó, a méreg-fiola, vagy éppen az ember nélkül is jelen lévő és mozgó árnyékok.

Dreyer előző - mozipénztáraknál megbukott - Jean D'Arc c. filmje után most valami egészen másba fogott. Talált is ehhez egy finanszírozni képes szponzort: a holland Nicolas de Gunzburg bárót, aki egyébként egy jóképű fiatalember volt, és kikötése volt, hogy ő kapja az egyik főszerepet, amit - le a kalappal - remekül meg is oldott. Szülei kérésére - ekkor még nem volt kifejezetten megbecsült szakma a filmszínészet - művésznéven, és nem valódi nevén szerepelt: a Julian West nevet választotta ehhez. Ő játssza azt a fiatalembert, aki ellátogat a francia kis településre, hogy utánajárjon a misztikus rejtélyeknek.

Ez a film tulajdonképpen egy elkésett némafilm. Elkésett, mert 1932-ben már nem volt divat némafilmet készíteni. Papíron persze nem az, hiszen tulajdonképpen még beszélnek is benne, de ha az a néhány mondat, amit utólag a zene alá kevertek nem lenne, akkor is pont ugyan ennyire lenne élvezhető. A történetet sokkal inkább a némafilmnél megszokott felirattáblák viszik előre. És végig szól a zene, ahogy azt korábban megszoktuk, ellentétben a korai hangosfilmekkel, ahol zene csak indokolt esetben hallatszik, például, ha szól a zenekar, a gramofon, stb.

Ez a Dreyer film sem tetszett a nézőknek. Nagy bukta volt ez is, mint az előző filmje. Dreyer ettől annyira kikészült, hogy egy időre ideg-gondozók kezei közé került, és jó tíz évig semmilyen filmet nem készített.

Franciaország (Les Etablissement Braunberger-Richebé), ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Charles David, Roger Richibé, Pierre Braunberger

Gyerekkoromban imádtam a Kemény Henrik féle Vitéz László bábelőadásokat, ahol a Paprika Jancsira hajazó főszereplő furkósbottal vagy valamilyen más alkalmas eszközzel csépelte a gonoszok fejét. Egy ilyen bábelőadás keretezi a filmet.

Egy báb-konferanszié társadalmi drámaként próbálja felkonferálni a filmet, melyben a gonosz elnyeri méltó büntetését. De jön egy újabb konferanszié báb, aki  belevág az első szavába: ez már vígjátékként konferálja fel a filmet. Végül jön egy harmadik báb, és furkósbottal jól helybenhagyja az első kettőt, és maga is felkonferálja a filmet: Sem nem dráma, sem nem komédia, nincs morálja, és nem is bizonyít semmit. Nincsenek benne hősök, sem gonoszok, csak mindennapi emberek, mint te, meg én... Három főszereplője van: A Férfi, a Nő, és a Másik Férfi... mint mindig...

És azt hiszem, hogy amit a harmadik báb mondott, az szóról szóra így igaz. A szerelmi háromszög karakterei valóban hétköznapi emberek, és egyikük sem keltett különösebb szimpátiát bennem, de különösebb ellenszenvet sem éreztem egyik iránt sem. Közönnyel néztem végig közös bukásukat. Ezt persze semmiképpen nem írnám a film javára.

Egy nem különösebben vonzó utcalány és stricije kihasználja egy középosztálybeli férfi bambaságát, és anyagilag jól lehúzzák, még a munkahelyen is sikkaszt, hogy a lányt támogatni tudja. Ezt a tevékenységet végül már olyan elképesztő szinten művelik, hogy a lebukás elkerülhetetlenné válik. És ez végül mindegyikük számára tragikus következménnyel jár.A film rendezőjének ismerősen csenghet a neve, és ezúttal nem véletlen névrokonságról van szó. Jean Renoir ugyanis a híres impresszionista festő Pierre-Auguste Renoir fia volt.

Bevallom, ez a film az 1001-es lista azon kevés művei közé tartozik, melyek szinte semmilyen hatást nem váltottak ki bennem. Felettébb érdekes ellenben a film készítésének háttértörténete.

Aki hallott már a Sztanyiszlavszkij féle módszerről, az tudja, hogy ez valami olyasmit jelent, hogy a színészek nem rutinból játsszák el a darabokat, hanem érzelmi emlékek alapján bizonyos fokig azonosulnak az éppen játszott szereppel. Nos, ennél a filmnél szinte száz százalékig ez történt, és ennek a története sokkal jobban letaglózott, mint maga a film. Íme tehát a valóság:

Michael Simon, a bamba palimadarat játszó színész a forgatás során valóban beleszeretett az utcalányt alakító Janie Marése-be. A színésznő viszont az ő futtatójába, Georges Flamant-ba szeretett bele, pont úgy, ahogy ez a filmben is volt. Állítólag a rendező Renoir-nak ebben kifejezetten benne volt a keze, a háttérből ügyesen mozgatva a szálakat, valahogy sikerült a valóságban is létrehoznia azt a felállást, amit a filmjében látni akart, pont azért, hogy minél hitelesebben játsszák szerepüket. Na de az igazi dráma akkor következett be, amikor a forgatás befejezése után Flamant (aki állítólag alig tudott vezetni), elvitte a belé halálosan szerelmes színésznőt autókázni. Balesetet szenvedtek, a színésznő meghalt... A bambát alakító szerelmes Michael Simon természetesen összetört, a temetésen elájult, csak támogatással tudott odasétálni a sírhoz. Később éles pisztollyal fenyegette Renoirt, mondván ő tehet minderről... (Azaz, ha nem keveri a kártyákat, akkor az autókázás sem jött volna létre.) Mire a rendező állítólag csak ennyit mondott:

Lelőhetsz... a film elkészült...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem találtam működő streaming linket. Ha tudsz ilyet, kérlek jelezd, és felteszem ide!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Németország (Nero-Film AG), 91 perc, ff. német

Rendező: Fritz Lang

Producer: Seymour Nebenzal

Nem csak azért különleges ez a német film, mert egy pedofil kéjgyilkosról szól... - na azért az mindenképpen meglepett, hogy 1931-ben ilyen témában mozifilmet forgattak - hanem leginkább azért, mert a film eltért attól a prekoncepciótól, ami bennem volt megtekintése előtt.

Nem vitás, ha az én kicsi lányomat valaki bántaná, akkor olyan indulatok képződnének bennem, aminek nem biztos, hogy megálljt lehetne parancsolni. Másképpen fogalmazva, nem biztos, hogy egészen független lenne az igazságszolgáltatás, tőlem legalábbis biztosan nem lenne független.

A filmnek az az igazi különlegessége, hogy az egyik jelenetben a rendező sikeres játékot játszik velünk, és még ha természetesen nem is állunk a sorozatgyilkos mellé, ha kellő empátiával követjük a filmet, akkor talán valami hajszálnyit megérthetünk egy ilyen torzult személyiségű ember kínjaiból. Ebbe nem is mennék mélyebben bele, mert ez a jelenet olyan elementáris erejű, hogy nem lenne szerencsés kiragadni egy-egy részletét.

Van tehát egy gyilkosunk, aki gyermekeket gyilkol, élvezetből. Kisiskolás korú lányokat. Az édesanyák minden tanítási nap végén rettegve várják haza kislányaikat.

Eleinte nem látjuk a gyilkos arcát, csak halljuk fütyülését. Kényszeresen ugyanazt a dallamot fütyüli mikor irtózatos vágya eluralkodik rajta. Grieg: Peer Gynt 1. szvitjéből A Hegyi Király barlangjában című darabot fújja egyre nagyobb hévvel. Micsoda bravúros megoldás: Látunk egy felhőtlenül vidám kislányt... egyszer csak meghalljuk a jól ismert dallamot... továbbra is a kislány mosolyát látjuk, a gyilkost nem, de már a füttyszóból tudjuk, hogy a gyilkos a közelben van... Ördögien hatásos!

Nagyon jól működik ez a dallam vezérmotívumként (Leitmotif). Aki ismeri ezt a 2-3 perces darabot, az tudja, hogy az egész nagyjából egy 4 ütemnyi fülbemászó dallam ismételgetése változó hangfekvésben és egyre nagyobb dinamikával. Kellemes hallgatni, a rövid hossza miatt még csak unalmassá sem válik a sok ismétlődés, mégis valami mélyről jövő feszültséget érez az ember miközben hallgatja. Remek választás volt ezt a dallamot a kéjgyilkos szájába adni. (A főszereplő egyébként nem tudott fütyülni, Fritz Lang úgy nyilatkozott, hogy a fütyülést ő maga "követte el") Ez egyébként az egyike annak a sok zeneműnek, amit szinte mindenki ismer, mégis csak kevesen tudják, hogy mi a címe. Íme tehát a mű zongorán előadva (eredetileg nagyzenekari műről van szó). Érdemes meghallgatni:

Fritz Langtól láthattuk a monumentális Metropolisz-t és a kicsit hosszúra sikerült Dr Mabuse-t. Ha valaminek nekikezd, akkor ő nem viccel, komolyan veszi a dolgot.

Mielőtt belevágott volna ebbe a filmbe, állítólag 8 napot töltött egy elmegyógyintézetben, és sokat beszélgetett valódi gyermekgyilkosokkal. Olyanokkal, akik a filmbeli gyilkoshoz hasonlóan belső vágyukat követve gyilkoltak. Személyesen találkozott a korszak leghíresebb kéjgyilkosával Peter Kürtennel (másnéven: a Düsseldorfi Vámpíral)  is.

Érdemes említést tenni a főszerepet játszó Peter Lorre-ről, aki Löwenstein László néven látta meg a napvilágot a mai Szlovákiához tartozó Rózsahegyen. Hatéves korában családja elhagyta Magyarországot, felnőtt korában alig tudott magyarul. Fiatalon Bécsben színészkedett, majd a nácik hatalomátvételét követően sikeresen próbált szerencsét Hollywoodban. Többek között a Casablancában illetve a Máltai Sólyomban is szerepelt, jó barátja (és ivócimborája) lett Humphrey Bogart-nak. 

Nagyjelenetében, vádlói előtt állva remek beleéléssel tárja elénk azt, amit valószínűleg Lang a valódi gyilkosoktól első kézből is hallhatott a zárt osztályon. Ha nem is kapunk magyarázatot tetteikre, - ahogy a poszt elején is írtam - valami ízelítőt kaphatunk, hogy mit élnek át...

"Futni akarok, elfutni magam elől...

de magam elől nem tudok elmenekülni...

Járom a végtelen utcákat,

csak futok, futok vég nélkül... Csak el!

És velem futnak az édesanyák és gyermekeik szellemei... sosem tűnnek el, mindig ott vannak velem... kivéve akkor..."

A film nagy része egyébként már-már krimi jellegű, és a gyilkos utáni nyomozásról szól, kicsit talán hosszasan. Nyomoz a rendőrség, és nyomoz a maffia is, mert a gyilkos miatti gyakori razziák rossz hatással van a bűnözők mindennapjaira. Így nekik is érdekükben áll, hogy a bűnös mielőbb rács mögé kerüljön. Érdekes stílusgyakorlat, amikor szinte filmhíradóba illő formában számolnak be a rendőrök feletteseiknek a nyomozás állásáról.

Nagyon elgondolkodtató film. Olyan kérdéseket vet fel, hogy vajon mekkora egy ember felelőssége, ha olyan személyiséggel áldotta meg a sors, hogy tudatalattija olyan vágyakkal bombázza, amiről elméje pontosan tudja, hogy az a létező leghalálosabb bűn. Az ilyen kérdésre persze nincsen igazi válasz... 

Ja, és ha valaki kíváncsi, hogy mi az M betű a cím elején: M mint Mörder azaz Gyilkos németül.

USA (Warner Bros.), 84 perc, ff. angol

Rendező: William A. Wellmann

Producer: Darryl F. Zanuck

Ez a film nem készülhetett volna el mondjuk négy évvel később. A Kis Cézár kapcsán említettem már a Hollywood-i pre-code érát, mely a 20-as évek végétől - azaz a hangosfilm korszak elejétől - a brutálisan szigorú film-cenzúra bevezetéséig, 1934 júliusáig tartott. A Közellenség egy tipikusan olyan film, ami simán elhasalt volna ezen a cenzúrán. 

Nem mintha olyan durva jelenetek lennének benne. A gyilkosságok legtöbb esetben képernyőn kívül történnek, és vért is talán egyszer, ha látunk. Igaz ugyan, hogy van egy váratlanul - vagy talán a legjobb szó: brutálisan drámai jelenet, de az sem explicit durva, hanem bravúrosan van felépítve, és egészen meghökkentő, főleg egy harmincas években készült filmben elhelyezve. 

Más okok miatt nevezném ezt a filmet a pre-code időszak egyik legjellemzőbb filmjének. Akárcsak később az igazán komoly maffia-filmeknél (Keresztapa, Nagymenők, Casino, Bronx-i Mesék és még sorolhatnám...) a bűnözők nem egyértelműen negatív szereplők. Nézve a filmet, esetenként kicsit talán még szimpatizálunk is egyik-másik maffiózóval... Legjobb példa erre Don Corleone, a szervezett bűnözés legszimpatikusabb karaktere. Ugye?

A pre-code időszak utáni évtizedekben ilyen filmet egyszerűen nem lehetett csinálni. Bűnözők, gyilkosok  nem lehettek kicsit se szimpatikusak. Figyelni kellett a nép erkölcsi fejlődésére!

Két barát életét kísérhetjük végig a film során, ahogy szegény utcakölykökből először tolvajokká válnak, majd a szesztilalom nevetségesen korlátolt időszaka alatt, - ahogy ezt a legtöbb bűnbanda tette,- komoly bűnszervezetté fejlődtek.

Emlékezetes jelenet, amikor a rumot úgy csempészik ki a raktárépületből egy benzinszállító teherautóba, hogy az épület csatornarendszerén keresztül egy csövön lefejtik az elrejtett hordók tartalmát a teherautóba.

A szesztilalomba bele volt kódolva a bűnözés felerősödése, hiszen nem lehet egyik napról a másikra leszoktatni a társadalmat az alkoholról. A dohányzásról ugyan sikerült Amerikát leszoktatni, de inkább évtizedek, mint évek alatt, ráadásul úgy, hogy maga a dohányzás végül is nem illegális, de már senkinek nincs kedve rágyújtani. Jól van ez így.

A film egyébként nagyrészt valós eseményeken alapul. A főszereplő Tom Powers (James Cagney) története szinte szóról szóra megegyezik Hymie Weiss sztorijával, aki Al Capone egyik fő riválisa volt a valóságban. A film elején ott szerepel az a fajta megjegyzés, mely ekkoriban vált igazán divatossá: A film igaz történeten alapszik, de a karakterek és nevek kitaláltak. Mindemellett, ha valaki utánaolvas az említett maffiózó életének, akkor gyakorlatilag a film tartalmát is elolvasta egyúttal. Kiderül, hogy azok a mocskos bűnöző módszerek, amikkel nálunk a 90-es években a hasonló csoportok megkeserítették a törvényes utat járó emberek életét, a huszadik század elején az USÁ-ban már régen ki voltak találva. Nincs új a nap alatt.

A hangosfilm hajnalán egyáltalán nem volt elterjedt a zene filmes eszközként való használata. Ha a zenekar zenélt, akkor persze hallatszott, de ekkor még nem volt jellemző olyan zenét hallani, amit a jelenet szereplői nem hallhattak. Ebben a filmben van egy olyan jelenet, ahol ilyen előfordul. Mintegy kísérleti jelleggel egy érzelmesebb helyen a rendező talán tesztelni akarta a közönséget, és merészkedett egy jelenet erejéig úgy zenével aláfesteni, hogy a muzsika jelenlétét semmi racionális nem indokolja, nem látunk gramofont vagy zenekart. Eleinte a rendezők tartottak attól, hogy az embereket zavarni fogja, ha olyan zenét hallanak, ami "csak úgy szól" és nincs megindokolva, hogy honnan szól. De mint tudjuk, a közönség teljesen természetesnek vette a hangosfilmben is a zenét, és hamarosan az lesz a furcsa, ha egy filmben huzamosabb ideig nem szól semmilyen muzsika.

Ebben a filmben felismerni vélem a klasszikus maffiafilmek (Scorsese filmek, Sopranos, Keresztapa trilógia, stb.) közös ősét. Felismerhetőek benne olyan motívumok, amit nézve az ember egyszer csak azt mondja: "Hoppá, én ezt már láttam valahol..." 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem találtam működő streaming linket. Ha tudsz ilyet, kérlek jelezd, és felteszem ide!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Charles CHaplin Productions) , 83 perc, ff., néma

Rendező: Charlie Chaplin

Producer: Charlie Chaplin

Nagyon jó ez a cím, egy találó költői kép. A nagyváros fényeit nem nagyon látjuk a filmben, nem is érdemes keresni, hiszen a címben a "városi fények" szókapcsolat a csillogás allegóriájaként jelenik meg. A "Kis Csavargó" (azaz a filmbeli Chaplin) által vágyott, de számára elérhetetlen dolgokat jelenti.

Romantikus komédiát ígér a felvezető képsorok beköszönő szövege, pantomimban elmesélve... Vajon miért olyan fontos ez, hogy le kelljen külön szögezni a film elején?

Chaplin úgy érezte, hogy amit ő jól tud csinálni, az némafilmben működik igazán jól, hangos filmben már nem keltené ugyanazt a hatást. Így ekkor, amikor szinte már mindenki hangosfilmeket gyártott, Chaplin nem hallgatva az idők (és tanácsadói) szavára, vette a bátorságot, és némafilmet forgatott.

A már megszokott figurán sem változtatott szinte semmit. Ugyanaz a szakadt csavargó sétapálcával és keménykalappal, mint minden filmjében, mióta - sikereinek kezdetekor - először magára öltötte azokat.

A Kis Csavargót ezúttal két dolog kápráztatja el, és mindkét dologhoz egy-egy ember kapcsolódik szorosan.

Az egyik dolog a gazdagság, a fényűző élet. Egy részeg milliomos öngyilkosságot tervez, ám Chaplinnek sikerül őt lebeszélni erről. A milliomos hálából barátjának fogadja, magához költözteti, pénzeli... de csak akkor, amikor éppen részeg. Ha kijózanodik, akkor meg sem ismeri hősünket...

 A másik dolog, ami Chaplint elvarázsolja, az a NŐ. Egy bizonyos NŐ. Méghozzá egy vak virágárus lány, aki nem látja, hogy egyszer toprongyos csavargó, egyszer meg a milliomos által kiöltöztetett "úriember" az ő szerelme.

A vak virágárus lányt Virginia Cherrill játssza. Nem jöttek jól ki Chaplinnel. Már nagyon sok anyagot leforgattak, amikor egyszer Cherrill nagyon megvárakoztatta a stábot az egyik forgatási napon. Chaplin, aki a film producere, tehát gyakorlatilag mindenható ura is volt, azonnal kirúgta a színésznőt. Talán ürügynek is jól jött, hiszen eddig sem volt túl baráti a kapcsolatuk. Zárójelben jegyzem meg, hogy rossz viszonyukból a filmen semmi nem jön le, teljesen hitelesen játszanak szerelmes párt. 

Szóval Chaplin kirúgta a második számú főszereplőt, így elhatározta, hogy újraforgatja a már majdnem kész filmet az "Aranylázban" már megismert Giorgia Hale-el. Hale azonnal elfogadta az ajánlatot, és lelkesen bele is vetette magát a forgatásba. Le is forgattak néhány közös jelenetet, azonban végül Chaplin úgy döntött, hogy visszahívja a kirúgott színésznőt, aki büszkesége jeléül már csak dupla gázsiért vállalta el a film befejezését. Chaplin végül kifizette neki a kétszeres díjat.

Érdekessége a dolognak, hogy fennmaradt néhány jelenet, amit Giorgia Hale-el vett fel Chaplin. Megnézhető az alábbi videón. Rám Giorgia Hale kifejezetten kellemes benyomást tett az Aranylázban, és érdeklődéssel néztem, hogy milyen lett volna vele ez a film. Látva az anyagot azonban úgy érzem, hogy bölcs döntés volt Chaplin részéről Cherrill visszahívása.

A némafilmes korszak három nagy nevettetője közül (Buster Keaton, Harold Lloyd és Chaplin) igazán Chaplin készített csak olyan filmeket, melyek többek akartak lenni a közönség vidám szórakoztatásánál. Chaplin érett filmjeiben mindig volt valami dráma is.

A Nagyvárosi Fények hemzseg a fergeteges poénoktól, több alkalommal törtem ki hangos nevetésben. Egyúttal viszont drámai mélységekbe is képes lehatolni a film. Chaplin meséli egy helyen, hogy meghívta Einsteint a film egyik díszbemutatójára. Az utolsó jelenet végén - ami szerintem a film legerősebb jelenete egyébként - felkapcsolták a lámpát, és látta, hogy Einstein szeme könnyes.

Ezen én nem csodálkozom... Chaplinnek volt bátorsága úgy befejezni ezt a romantikus vígjátékot, hogy nem adott neki kifejezetten Happy End-et... ügyes húzás, bravó!

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!