USA (20th Century Fox), 124 perc, ff., angol

Rendező: John Ford

Producer: Nunnally Johnson, Darryl F. Zanuck

Hollywoodi filmekben szokatlan az a realista szemléletmód, ami ezt a filmet jellemzi. John Steinbeck Nobel-díjas író életművében több remekmű is akad: Egerek és Emberek, Kedves Csirkefogók, vagy mondjuk az Édentől keletre. Sok műve kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Legfontosabb művének általában a jelen film alapjául szolgáló Érik a gyümölcs-öt tartják, melyért egyébként Pulitzer-díjat is kapott. 

A 30-as években Oklahoma állam környékén megjelent egy természeti jelenség, melyet Dust Bowl-nak neveztek el. A (1) hosszan tartó szárazság és a (2) mélyszántás miatt, amivel a földeket bérlő földművesek akaratlanul is kiirtották a mélyen gyökerező fűfajtákat (melyek összetartották a talajt) a préri földje egyszerűen szálló porrá alakult. Általánossá váltak a porviharok, melyek során 1 méter alá csökkent a látótávolság. De emellett a föld művelésre is használhatatlanná vált. A farmerek nem tudták kitermelni a bérleti díjat, a bankok elvették földjüket, így otthonukat is. Ekkoriban kaliforniai nagytermelők hirdetéseket adtak fel, amiben gyümölcs-szedő munkásokat kerestek. Ezrével kerekedtek fel tehát az otthontalanná vált oklahomai farmerek, hogy Kaliforniában új életet kezdjenek. A képen a Kalifornia határára érkező család tekint le a vidékre úgy, mintha a Kánaánt látnák meg éppen.

Igen ám, de megérkezéskor derült csak ki, hogy a meghirdetett állásokra 10-20-szoros túljelentkezés van, így a bérek nagyon alacsonyak. A "migráns"-okat táborokba költöztették, ahol a rendőrök és a munkaadók  önkényeskedéseinek voltak kitéve. Nagyjából egymillió nincstelen vándorolt Oklahoma környékéről Kaliforniába, és még saját gúnynevet is kaptak, ők voltak az "Okie"-k.Egy ilyen "Okie" család (Joad-ék) sorsát követjük végig az indulástól a megérkezésig majd látjuk őket a tábori élet viszontagságai között is. John Ford rendezőtől már láthattunk két remek filmet a listán (Priest Bíró és a Hatosfogat) ez az alkotása is különlegesen jól sikerült. Nemcsak a rendezés tanúskodik érzékeny megközelítésről, de a főbb szerepekben játszó színészek is remekelnek.

Henry Fonda ekkor még nem volt igazán híres színész, de játéka lebilincselt engem is, és állítólag maga Steinbeck is le volt nyűgözve tőle, barátok is lettek. Az általa alakított Tom Joad önvédelemből ölt, és 4 év börtön után feltételesen szabadulva arra ér haza, hogy otthonuk elhagyatott, üres. Mint kiderül, a család koldusbotra jutott, és rokonoknál húzták meg magukat, mivel a már említett okokból az otthonukat el kell hagyniuk. 

Fonda mellett több remek alakítás is  látható a filmben. Itt van például a furcsa arcberendezéssel rendelkező John Carradine (A Kill Billben a Bill-t alakító David Carradine édesapja). Az ő karaktere egy kissé hibbant, ám szerethető volt prédikátor. A legszebb, amikor ecseteli, hogy számára a nők szent kelyhek voltak, és igyekezett megmenteni a lelküket. Bármilyen módon tette is ezt, annak köze lehet ahhoz, hogy már nem prédikátor többé. Ő is csatlakozik az útra kelő családhoz.Csak felsőfokon érdemes említeni Tom Joad édesanyját, Joad Mamát alakító Jane Darwell-t, aki a rendező John Ford mellett szintén elnyerte egy Oscart , a legjobb női mellékszereplőként.

A bevándorlók Steinbeck által leírt sanyarú élete túlzásnak tűnt a filmkészítők számára, ezért meglátogattak néhány ilyen tábort, így saját szemükkel kellett meggyőződniük arról, hogy a valóság még a regényben leírtaknál is rosszabb volt. Kisebb nagyobb eltéréseket eszközöltek a regényhez képest: Míg a könyvben a család helyzete egyre romlik, addig a filmben valamelyest reménytelibb a befejezés. A regény úgy ér véget, hogy az egyik női családtag - miután gyermeke halva született -, a fölöslegessé vált anyatejjel egy éhezés miatt haldokló idegen férfit szoptat. Talán nem is kell magyarázni, hogy egy ilyen jelenetnek esélye sem lett volna átmennie a cenzúra bizottságon. Így leírva is kissé bizarrnak hat...

 A 30-as évek Amerikájának gazdasági válsága mai nézőnek talán annyira nem izgalmas, mint mondjuk a második világháború. Ráadásul a történet ezúttal kifejezetten valósághű, már-már dokumentarista jelleggel realista. Azaz elméletileg minden rendelkezésre áll, hogy valami nagyon unalmas dolog kerekedjen ki belőle. Ám mégis... a sok remek összetevő (remek színészek, jó rendezés, szép fotográfia, stb.) egy olyan műben összegződik, ami kiemelkedik a Hollywoodi tömegtermelésből.

USA (MGM) 113 perc, ff. angol

Rendező: George Cukor

Producer: Joseph L. Mankiewicz

Katharine Hepburn a "box office poison" becenevet kapta az egyik mozilánc tulajdonosától, ami szabad fordításban pénztár-gyilkos-t jelent. Jó néhány film csúnyán megbukott, amiben szerepelt.

A Broadway-en viszont telt házzal ment egy darab, melyet állítólag kifejezetten rá írt Philip Barry. Ennek a sikere kellett, hogy újra visszakerülhessen a sikeres filmszínésznők közé.

A milliárdos Howard Huges, aki Hepburn párja volt ezekben az években - róla szól az Aviátor című Scorsese film - megvette számára a darab megfilmesítési jogát. Hepburn meg bekopogtatott a jogokkal az MGM-be, ahol nagyjából szabad kezet adtak neki a szereplők és a stáb összeválogatásához. Készítettek egy filmet, aminek még a Broadway-en futó darabnál is nagyobb sikere lett. Akkora, hogy a New York-i Radio City Music Hall-ban megdöntötte azt a jegybevételi rekordot, amit addig a Disney Hófehérkéje tartott. 

Egyvalamire sehol nem kapok viszont magyarázatot. Ha valaki tudja, kérem ossza meg velem: Miért Philadelphia? Mi az a momentum ebben a történetben, amitől az Philadelphiai lesz?

Hepburn itt tobzódik a férfiakban, hiszen három férfi is keresi a kegyét a maga módján. Ebből ketten olyan húzónevek voltak, mint Cary Grant és James Stewart. 

Az első férfi a volt férj: Cary Grant. (alábbi képen balra)  A második férfi a jövendőbeli férj: John Howard. (a képen jobbra), végül a harmadik férfi csak a zavarosban halászik: James Stewart (középen).  

A film a "volt férj" elköltözésével kezdődik. Az elhagyott feleség dühében összetöri a férj golf-ütőjét, ami után azt hittem, rosszul látok - Cary Grant úgy képen vágja Hepburn-t, hogy az elterül. Csak pislogtam, főleg azért, mert a prűd cenzúra bizottság ezek szerint átengedett ilyesmit. Nem emlékszem, hogy láttam volna másik filmet, ahol egy pozitív szereplő egy hölgy képébe másszon mérgében...Később James Stewart karakterét is állon vágja majd Grant, de ez még odébb van.

Az új férj karaktere meglehetősen jelentéktelen szerepet kapott. Adná magát a sablon, hogy valami piperkőc vagy egyéb okokból ellenszenves figurát kapjunk, akire lehet haragudni, és drukkolni, hogy mégse jöjjön össze neki, ám ez esetben az író egyszerűen kidolgozatlanul hagyta a jellemet. Nem enged minket a közelébe, nehogy megkedveljük, így nyugodtan szurkolhatunk tetszés szerint a másik kettő közül az egyiknek, hogy az legyen a végső befutó. Annyit nyilván elárulhatok, hogy az egyik valóban befutó lesz, de hogy melyik, azt azért nem lőném le...

A volt férj közben rájön, hogy mégis inkább visszamenne a volt asszonyhoz, de ehhez le kell fújatni valahogy az esküvőt. Ehhez az akcióhoz akarja felhasználni az újságírót (Stewart) aki végül maga is belegabalyodik a hölgybe az esküvőt megelőző éjszakán... 

Ez esetben tehát nem egy, hanem három férfi csapja a szelet a női főszereplőnek. Cary Grant volt egyébként a legjobban fizetett sztár a filmben. Sőt, még választhatott is, hogy melyik férfi főszerepet akarja. Szerintem jól választott, ezúttal könnyed lazasággal hozta a figurát, sokkal jobban tetszett a játéka, mint a kissé hebehurgyát alakító James Stewart-é. De persze, mit számít, hogy nekem nem tetszett Stewart, ha a Film Akadémia szavazata alapján ő kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat ezért az alakításért. Halkan jegyzem csak meg, hogy Stewart el sem szándékozott menni a díjátadóra, ő ugyanis úgy gondolta, hogy ezt a díjat Henry Fondának kell megkapnia az Érik a Gyümölcs című filmben nyújtott alakításáért (az lesz a következő film a listán) De nem sokkal a díjátadó kezdése előtt Stewart kapott egy telefon-hívást, melyben valaki javasolta neki, hogy esetleg kapjon magára egy frakkot gyorsan és fáradjon be azonnal a díjátadóra, ha jót akar... akkoriban még nem őrizte hétpecsétes titokként külön erre felkért cég a nyertesek névsorát.

A képen Ginger Rogers a női főszereplőnek járó szoborral nem véletlenül áll ilyen szorosan Jimmy Stewart mellett... volt köztük valami...

Kedvenc jelenetem a filmből, amikor a kissé kapatos James Stewart ölében viszi a még inkább kapatos Katharine Hepburnt és az Ózból az Over the Rainbow-t énekli neki. Ami azért vicces kikacsintás, mert a rendező George Cukor az Óznál ott volt a film készítésének kezdeti szakaszában. Kivételesen sok megmaradt fotó van Cukor-ról, ahogy próbál a stábbal. Tobzódjunk most ezekben egy kicsit:

Nekem Katharine Hepburn annyira nem jön be, de a medencés jelenetnél kiderült, hogy

(a) tökéletesen ugrik fejest

(b) remek alakja van. 

Úgyhogy akit Cukor annyira nem érdekel, annak itt van egy vagon kép Hepburn-ről:

USA (Disney), 125 perc, Technicolor, angol

Rendező: Ben Sharpsteen

Producer: Walt Disney, Ben Sharpsteen 

Kicsit kakukkfióka ez a film a Disney stúdió több évtizednyi egész estés animációs alkotásait ismerve. Meglepő vállalkozás, és megkockáztatom, hogy inkább felnőtteknek való, mint gyerekeknek. Hiszen az egyes kisfilmeket felkonferáló Deems Taylor zeneszerzőn és zenekritikuson kívül nem szólal meg senki, a komolyzenei aláfestést nem törik meg párbeszédek, zörejek, semmi. Gyerekeknek, legalábbis a kicsik többségének ez szerintem ilyen két órát meghaladó mennyiségben unalmas lehet. Megjegyzem, 125 perces hosszával a mai napig ez a leghosszabb Disney rajzfilm.

Arról van szó ugyanis, hogy Walt Disney egy vacsora során megemlítette Leopold Stokowskinak (aki a korszak egyik leghíresebb amerikai karmestere volt), hogy szeretne komolyzenei aláfestésre animációs filmeket csinálni. Stokowski felajánlotta, hogy elvezényelné Disney-nek a zeneszámokat a Philadelphia zenekar közreműködésével. Kiválasztottak 8 komolyzenei művet, és ezek felhasználásával készítettek hét stílusában egészen különböző kisfilmet, melyeket az előbb említett zenekritikus átvezető szövegei kötnek össze. Ezek az összekötő részek, ahol a zenekar látható (nem a valódi Philadelphia, csak statiszták) is nagyon szépen megkomponáltak, gyönyörű színes háttérrel, színes megvilágítással, és megállás nélkül mozgó kamerával készültek.

1. kisfilm: Bach: D-mol toccata és fúga 

Rögtön az első kisfilmmel húznak egy váratlant, és egy teljesen non-figuratív animációval lepik meg a gyanútlan nézőt. Engem a számítógépes lejátszók vizualizációs üzemmódjára emlékeztetett, ami a lejátszókban engem idegesített, de itt bevezetésnek még érdekes volt. Ezt a zeneművet szeretem, elég népszerű ahhoz, hogy a legtöbb ember élvezni tudja ezzel a teljesen absztrakt képi kísérettel is.

2. kisfilm: Csajkovszkij - Diótörő

Itt vált világossá, hogy a film készítői nem feltétlenül akarnak a zeneműhöz eredetileg kapcsolódó történetből kiindulni. A kisfilmben ugyanis nincs se karácsony, se diótörő. Nincs is igazi története. Hol meztelen, kecsesen sudár testű tündérkék szállnak, és csillámporukkal díszítik az élővilág teremtményeit, hol varázsgombák vagy virágszirmok táncolnak, hol egy gyönyörű vízalatti világba merülünk le. Lenyűgöző képi világával szerintem ez a fejezet a legszebb, nekem mindenesetre az abszolút kedvencem.

Érdekes momentuma a filmnek, amikor a kisfilmet felvezető Deems Taylor megjegyzi, hogy a Diótörő balett előadása nem volt túl népszerű, és ma is alig adják elő. Azt hittem viccel, bár nagyon komolyan mondta, és cinikus mosolynak még a nyomát sem láttam az arcán. Kicsit utánaolvasva derült ki, hogy a Szentpétervári előadás valóban nem volt túl sikeres, és a film készítésekor tényleg nem is nagyon játszották. 1944 Karácsony este a San Francisco Ballet előadta a darabot, és az viszont már olyan harsány siker lett, hogy azóta minden Karácsonykor előadják, és elég gyorsan egész Amerikában szinte kötelezővé vált karácsonykor előadni a Diótörőt, mint ahogy nálunk is több színházban megy a darab különböző stílusban Mikulás és Karácsony időszakában.

3. kisfilm: Dukas - A bűvészinas

Ez az egyetlen kisfilm, melynek története kötődik az eredeti mű történetéhez. Egyben ez az, mely leginkább hasonlít ahhoz, amit Disneytől megszoktunk. Szerepel benne az ekkor megújult, a mai formájára hasonlító Miki-egér. A bűvészinas egy olyan srácról szól, aki ellesi varázslómestere trükkjét, életre kelt egy söprűnyelet, de elfelejti azt a varázsigét, amivel le tudná állítani az önjáróvá váló tárgyat. Ezzel persze kalamajkák sokasága keletkezik.

 4.kisfilm: Stravinsky - Tavaszi áldozat

Abban tér el ez a szegmens a többitől, hogy ennek a műnek a zeneszerzője még élt a film készítésének idejében. El is látogatott néhány alkalommal a stúdióba, látta a kész filmet is... és hát... enyhén szólva nem volt elájulva attól amit látott. Nem tetszett neki, ahogy a zenekar játssza a darabot, és a hozzá készült animációt egyenesen baromságnak tartotta.

Ez utóbbival kapcsolatban nekem is hasonló érzéseim vannak. Az evolúciónak, az élet kialakulásának ábrázolását ígéri a felvezető szöveg, de amit kapunk, az nagyrészt a dinoszauruszok világának nem túl izgalmas megjelenítése, azok kihalásánál véget is ér a szegmens... Érdemes hamar túllendülni rajta...

Szünet: A zenekar fogja magát, és tagjai szép lassan kisétálnak, majd feljön a főcím. Az eredeti verzióban ez a főcím 15 percig kint volt, amíg az emberek kimehettek a moziteremből, cigarettázhattak, elvégezhették egyéb dolgaikat. Gyerekkoromból emlékszem, hogy a másfél óránál hosszabb filmeknél rendszerint mindig volt szünet, akkor még nem várták el szegény dohányosoktól, hogy ilyen hosszan kibírják káros szenvedélyük nélkül... habár más beszámolók szerint a mozik székein hamutálca is volt, és vígan lehetett dohányozni is, de erre én nem emlékszem konkrétan, bár simán el tudom hinni ezt is.

Ami viszont ezen a ponton tűnik föl igazán: a film közepére elhelyezett főcímen kívül sehol nincs semmilyen más felirat. Sem az elején, sem a végén. Ez azért szokatlan!

A felújított (egyébként gyönyörű) változatban természetesen nem 15 percig látható ez az állókép, csak közel 12 másodpercig, aztán függöny szét, és újra jön a zenekar. Hangolnak. Majd az egyik nagybőgős egyszer csak elkezd egy kis jazz improvizációt nyomni, a zenekarból egyre többen csatlakoznak hozzá, jó hangulatú kis jam-session kerekedik a dologból, amit a hamarosan érkező kommentátor megjelenése szakít csak meg. Aranyos kis közjáték.

5. kisfilm: Beethoven - 6. szimfónia

Olümposzra, a görög istenek otthonába látogatunk el. Itt a különböző mitológiai alakok kavalkádjával találkozunk: cuki unikornisok, faunok, repülő pegazusok, s a kentaur-lányoknak udvarló kentaur-fiúkon kívül felvonulnak a görög istenek is.

 6. kisfilm: Ponchielli - Az órák tánca

Struccok, dagi vízilovak és elefántok, majd - nem is annyira - vérszomjas krokodilok balettelőadását láthatjuk.

Két zeneművet is tartalmaz tehát az utolsó rész. Először a gonosz tobzódását láthatjuk az éjszaka világában. Ez a rész kisgyerekek számára kifejezetten félelmetes. (Volt olyan kiadás, amiből később emiatt ki is hagyták.)

A reggel közeledtével azonban a szörnyek visszahúzódnak, és felcsendül az Ave Maria.

Népszerű zeneműveket válogattak össze ehhez az egészen különleges rajzfilmhez, de volt merszük és ízlésük nem a legkommerszebbekből válogatni. Azt majd megteszik a 2000-ben kiadott újrafeldolgozáshoz, a Fantasia 2000-hez, amiben már olyan kedvencek vannak, mint például az 5. szimfónia, vagy a Kék rapszódia és még néhány további zenemű. Csak a Miki-egeres Bűvészinast hagyták benne eme eredetiből.

Volt egy érdekes újraéledése az eredeti 1940-es Fantasia-nak: 1969-ben a hippikorszakban újra elkezdték vetíteni a filmet. Valaki rájött, hogy a pszichedelikus korszakban remek alapanyag lesz a bódult fiatalok szórakoztatására. És igazuk is lett. Kultuszfilm lett az akkori fiatalok körében. Az alábbi 1969-es reklámplakát is, mintha az LSD trip-re hajazó Sárga tengeralattjáró sikerét próbálná meglovagolni. Hát... érdekes élmény lehetett... nekem mindenesetre segédanyagok nélkül is tetszett.

USA (Selznick), 131 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: David O. Selznick

Számomra ezzel a filmmel érkezett meg az igazi Hitchcock. A listán szereplő három eddigi film fel-felvillantotta, hogy milyen is lesz majd a rendező amikor majd igazán csúcsformában lesz, és itt van végre egy olyan film, ami már teljes egészében maga Hitchcock. A feszültségkeltés - és annak rafinált módon való  fenntartásának, azaz a suspense-nek -  nagymestere.

Nagyon vigyáznom kell, hogy mit írok le, mert elég egy ügyetlenül megfogalmazott félmondat, amivel tönkretehetem annak az élményét, aki esetleg most szánna rá magát, hogy megnézze ezt a remek filmet. Többszörösen dupla fenekű ugyanis a történet. Amikor felvillan az agyunkban a lámpa, és azt hisszük, hogy megvan a megoldás - társasággal néztem, és mindenki ugyanott, pont ugyanazt gondolta - akkor nemsokára kiderül, hogy nagyon szépen meg vagyunk vezetve... és ezt Hitchcock - persze karöltve a regény írójával - többször is megcsinálja velünk ebben a filmben. Az alábbi képen balra a rendező, jobbra két főszereplő. (Joan Fontaine és Laurence Olivier)

Van egy harmadik főszereplő is, aki jelenlétével úgy uralja a filmet, hogy igazából nincs is jelen. Pontosabban jelen van, de nem látjuk, mindenki csak beszél róla. Ő a film címszereplője: Rebecca. A fenti poszteren is látható egy arctalan nőalak, aki jelenlétével megtöri a pár boldogságát. Na ő Rebecca! Ez esetben a magyar cím sem rossz szerintem (A Manderley-ház Asszonya) ... Megkockáztatom, hogy elegánsabb, fajsúlyosabb, mint az eredeti, és még kétértelmű is... Vajon a volt vagy az új feleségre vonatkozik?

Rebecca a Laurence Olivier által alakított Maxim de Winter halott felesége. Ő Mrs. de Winter. A tökéletes. Akinél nincsen szebb. Akinél nem is lehet szebb senki. Akit mindenki szeretett. Akivel lehetetlen versenybe szállni...

És itt van szegény új jövevény, akinek neve sincsen - hiszen soha, egyszer sem hangzik el az új feleség keresztneve. Ő lenne az új Mrs de Winter. De még ezt sem kapja meg mindenkitől: hiszen rendre Rebeccá-ra utalnak, amikor kiejtik a Mrs de Winter nevet...

Vagy húsz színésznőből választották ki Joan Fontain-t erre a szerepre. Bejelentkezett az Elfújta a Szél-ben remekül alakító Vivien Leigh is (casting videója látható a youtube-on), és bár Laurence Olivier - aki már az Üvöltő Szelekre is próbálta beprotezsálni menyasszonyát (Vivient) maga mellé -, ez esetben is mindent latba vetett, megint sikertelenül. Bár Vivien Leigh ütőset alakított az Elfújta a Szélben, én azt mondom, hogy Hitchcock nagyon jól döntött, hogy erre a szerepre Fontain-t szemelte ki. Nem csak Vivien Leigh-t sikerült kiütnie a ringből, hanem saját nővérét is. Talán nem túlzok, ha a filmtörténelem egyik legnagyobb testvér-gyűlölködésének nevezem kettejük kapcsolatát. (Hogy ki a nővér... a poszt végén elárulom, addig szeretném fenntartani a Hitchcock-i feszültséget... na jó, annyit még elmondanék, hogy szerepelt az Elfújta a Szél-ben.)

Fontain a filmben nagyon bájos. Nagyon kis törékeny, nagyon szerethető. Nagy szerepe van abban, hogy a film úgy sikerült, ahogy.

Van még valaki, aki feltétlenül említésre méltó: Mrs Danvers, a házvezetőnő. Brutális! Nem viccelek! A film legfélelmetesebb figurája. És talán még belefér annyit elárulnom, hogy szerelmes a halott Rebekába. Ez így persze nincs kimondva, hiszen akkoriban még ilyet nem lehetett kimondani - kőkemény cenzúra volt a negyvenes évek Hollywoodjában, és nem az volt, mint ma, hogy minden filmbe illik legalább egy meleg vagy leszbikus szereplőt betenni, ha politikailag korrekt akar lenni a producer/rendező. Amerika úgy látszik, csak végletekben tud gondolkozni. Szóval nincs kimondva, érzékeltetve is csak annyira, hogy épp nyilvánvaló legyen.

A házvezetőnő karcsú, fekete ruhás alakja nesztelenül suhan, hogy bárhol, bármikor feltűnjön. Védelmezi az elhunyt Mrs. de Winter emlékét. Bármi áron. 

Ha Hitchcock valamiről azt akarja, hogy elhiggyük neki, akkor el is fogjuk hinni neki.

A stílus maga az ember. Akár el is nevezhetnénk róla egy külön műfajt. Ahogy a spanyolok a mai napig "rebeca"-nak hívják a kardigánt (tessék szótárban ellenőrizni), mert ebben a filmben sokszor hordott ilyet Fontain (és nem Rebecca!), nos úgy nyugodtan lehetne "hitchcock"-nak hívni az ilyen feszültségben tobzódó filmeket is. 

Hitchocknak a fejében készen volt a film már akkor, amikor még le sem forgatott egy kocka filmet sem. Hollywoodban az volt a normál menetrend, hogy egy adott jelenetet leforgattak az elejétől a végéig minden olyan kameraállásból, amire szükség volt. Vágáskor a rendező a vágóval mindig azokat a részeket rakta be a filmbe amelyiket éppen akarta. Hitchcock nem így dolgozott. Mivel ő fejben már előre megvágta a filmet, ő minden jelenethez az adott kameraállásból csak azt a kis részt forgatta le, amit be akart tenni a filmbe. Nagyon jól észrevehető ez a megtervezettség, és talán ez is hozzájárul Hitchcock egyedi stílusának jellegzetes karakteréhez.

Ez volt egyébként az angol Hitchcock első hollywoodi filmje, ami rögtön kapott is egy Oscart (lásd Hitchcock-ot és Joan Fontaine-t az átadón az alábbi képen). Ezt többé nem sikerült megismételnie. Rendezőként soha nem sikerült elnyernie ezt a díjat. Azzal a Selznick-el forgatta ezt a filmet, akinek kicsi és rövid életű stúdiója hangos sikert ért el az Elfújta a Széllel. Előző évben az lett a legjobb film, ebben az évben meg ez. Viccesen hangzik, de pont ez a gyors siker lett a Selznick stúdió "veszte"... olyan nagyot, és olyan hirtelen kaszált ugyanis a két sikerfilmmel, hogy nem volt még annyira felépítve a cég, hogy megfelelő módon kezelje a pénzügyeket. Elkerülendő, hogy le kelljen adózni a hatalmas nyereséget, a legjobb megoldásnak azt látták a tulajdonosok, ha feldarabolják a céget, és általam nem pontosan ismert módon kimenekítsék belőle a sok pénzt - a lehető legadómentesebben... 

Mielőtt elárulnám, hogy ki Joan Fontain jól ismert nővére, még egy fontos szereplőt bemutatnék: A Manderley házat. Pazar palota kívül és belül is. Szinte egy elvarázsolt kastély. Feles arányban építették fel, hogy takarékoskodjanak hellyel és költséggel. Ha nagyon jól megfigyeljük a ház és a fák arányán azért látszik, hogy valami nem stimmel. Mindenesetre a filmben tökéletes a hatás. A belső jeleneteket természetesen stúdióban vették fel. 

Van a Nyugati szárny, ahol Mrs de Winter (Rebecca) lakott. Ott van a legszebb szoba, oda már senki nem teszi be a lábát, onnét a tenger is látszik... sőt, csak onnét látszik a tenger... 

Vajon ki lehetett ennek a gyenge, elesettnek tűnő gyermekien ártatlannak tűnő hölgynek a nővére, akivel annyira utálták egymást? 

Joan Fontaine felvett név. Nevelőapja vezetéknevét vette fel. Született: Joan de Beauvoir de Havilland néven.

Igen, nővére a posztom megírásának pillanatában 102 évesen még mindig élő (ezt soha nem mulasztom el megjegyezni) Olivia de Havilland az Elfújta a Szél Melanie-je. (A képen balra Olivia, jobbra Joan)

USA (Columbia), 92 perc, ff. angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Cary Grant-nek ez már az ötödik filmje az 1001-es listán, és - fenntartva, hogy bennem lehet a hiba -, egy olyan alakítására sem emlékszem, ami előtt kifejezetten megemeltem volna a kalapomat. Nem mondanám, hogy ripacs, de valahogy az az érzésem, hogy a szerencsés külső adottságai miatt nem nagyon kellett megerőltetnie magát. A kisujjából is kirázza ezeket a sablonos szerepeket, és mintha ennél többre nem is igazán vágyna. 

Egy újabb screwball comedy-ről van szó, és mint ilyen esetben mindig, most is szükség van egy hölgyre, akivel főhősünk végigcsipkelődheti a filmet. Merthogy a screwball comedy-nek ez az egyik alapvetése: a szinte véget nem érő civakodás, szurkálódás, ami naná, hogy végül mégis csak a szerelem beteljesüléséhez vezet. Ezt a szükséges hozzávalót jelen esetben Rosalind Russell biztosítja, aki nem okoz csalódást: amit kell, azt stabilan hozza. 

Ja, és a címet még gyorsan tisztázom, amíg el nem felejtem. A magyar címnek (Pénteki barátnő) ugyanis nem sok értelme van. Az angol eredetiből kell tehát kiindulnunk. Angolban a -man Friday- kifejezés valakinek a jobb-kezét, megbízható segítőjét jelenti, mely Robinson Péntekjéből eredeztethető. Robinson így hívta a magyarul Pénteknek nevezett bennszülöttet, akit a szigeten egy Pénteki napon talált: 'my man Friday'. Ennek a kifordítása lett a film címe 'His girl Friday' azaz egy vicces megnevezése annak a hölgynek, akire bármit rá lehet bízni, mert pontosan és lelkiismeretesen meg fogja neked csinálni. Érdekesség, hogy ez a kifejezés a film óta hasonlóan meghonosodott, mint a korábban már használatos "man Friday'. Ha kicsit túl akarnám magyarázni a dolgot, akkor magyar példaként a "leiterjakabot" hoznám fel, amit azokra a fordítókra szoktak alkalmazni, akik szolgai módon fordítanak le például filmcímeket úgy, hogy azok elvesztik értelmüket.

Ahogy az előző filmnél jeleztem, elérkeztünk ahhoz a korszakhoz, mely során egyre több olyan színészbe fogunk belebotlani, akit idősen, de még életében ismertünk (legalábbis mi, negyven felettiek), és ez a fiatalkori arca az ismeretlenebb. 

Szóval jelen film későbbi nagy öregje Ralph Bellamy - akinek utolsó szerepe a szimpatikus idős iparmágnás volt a "Micsoda Nő"-ben.

Jelen filmben még egy kicsit fiatalabb kiadásban játssza a női főszereplő csupa szív, ám a hölgy számára feltehetően kissé unalmas vőlegényét. Cary Grant meg a volt férjet alakítja, aki azért még szívesen visszatérne volt feleségéhez, megvan tehát a szerelmi háromszög, mely remek táptalaja a könnyed komikus helyzeteknek.

Bár általában elég jól boldogulok az angollal, a screwball comedy-k pörgő dialógusai rendszerint túl erős tempót diktálnak nekem ahhoz, hogy élvezni tudjam a poénokat. Egy angol anyanyelvűnek feltételezhetően ez nem okoz problémát, de a párbeszédek jelen esetben annyira fel voltak pörgetve - hozzáteszem: szándékosan -, hogy az egyik szereplő még be sem fejezi a mondatát, a másik már belekezd. A való életben ez persze gyakori, de filmeknél, ahol általában a nézői élmény az elsődleges, általában figyelni szoktak arra, hogy ne nagyon beszéljenek egyszerre a színészek. Na itt ezt szándékosan felrúgták. Mivel sokan az egyik legjobb vígjátéknak tekintik ezt az alkotást, feltételezem, hogy ez a gyors tempó nem mindenkinek okoz akkora problémát mint nekem, de be kell vallanom, engem nagyon lefárasztott...

A konkrét történetbe azért nem megyek bele, mert nincs igazán jelentősége. Akinek bejön ez a sub-zsáner annak valószínűleg tetszik, akinek nem, az valószínűleg hozzám hasonlóan bosszankodik, hogy miért vannak a screwball comedy-k ennyire túlreprezentálva az 1001-es listán...

USA (Samuel Goldwyn) - 105 perc, ff. angol

Rendező: William Wyler

Producer: Samuel Goldwyn

A filmhez készült többféle plakát közül talán ez a baloldali fejezi ki leginkább azt a nyomasztó hangulatot, ami ezt a művet végigkíséri. Nem mondom, hogy ennek a hatása kifejezetten kellemetlen, de arra fel kell készülni, hogy - bár alapvetően ez egy szerelmi történet -, a párnak alig van egy-egy boldog pillanata.

Egy eltévedt utazó érkezik egy zord téli estén  a "Wuthering Heights" nevű elhagyatott birtok félelmetes villájába. (Magyarra Szelesdombként illetve Zúgóbércként is szokás fordítani). Lakói furcsák. Nem fogadják tárt karokkal a kéretlen vendéget, de végül szállást adnak neki.

A "wuthering" szóval még sehol máshol nem találkoztam. Ritkán használatos, ahogy kiderítettem, leginkább Anglia északi részén fordul elő. Idevalósi a regény írónője, Emily Brontë. A szó azt jelenti, hogy szeles, süvítő. A "Wutering Heights" tehát egy beszédes név, mely azt sejteti, hogy a villa egy nagyon szeles magaslaton van. De ha már felmerült az írónő neve, nem állom meg megjegyezni, hogy - bár 10 éves koromban kezdtem angolul tanulni, és legalább 6-7 tanárom volt - még soha egyik sem említette, hogy az angolban van ë betű. Már találkoztam a Cloë, Noël vagy a naïve szavakkal, de mindig azt hittem, hogy ezek valami francia vagy mittudomén-milyen írásmódból átvett alakok... Nos, nem egészen. Angolban bármely magánhangzó kaphat két pontot, ha a szó írásmódja alapján a szokásos kiejtés szerint az adott magánhangzót nem ejtenénk. Azaz érthetőbben: Cloe-t valószínűleg "kló"-nak ejtené az ember (hasonlóan a Joe-hoz), de Cloë-nak írva már "Kloé"-nak. De hogyhogy ezt egyik tanárom sem tanította nekem?!

A villa lakóinak mintha megfagyott volna a lelkük. Az egyik szolgáló elmeséli a váratlan vendégnek a család történetét. És ez a történet teszi ki a film nagy részét: Volt egy fiú és egy lány, "Wuthering Heights"-on éltek boldogan apjukkal és a ház személyzetével. Apjuk egy cigánygyerekkel állít be egy szép napon... Egy fiúval, akinek nem volt senkije és semmije. A férfi befogadta. A fiú az első pillanattól kezdve ellenséges volt a jövevénnyel, ám a lány (Cathy) ha tehette, megvédte a fiút bátyja bántalmazásaitól. Talán sejthető is, hogy végül, mire felnőnek szerelem lesz a dologból... ám egyvalami beárnyékolja kettejük kapcsolatát: a fiú (akit Laurence Olivier alakít) származása. 

Anélkül, hogy a történetből túl sokat elárulnék, talán azt még elárulhatom, hogy ezúttal a szerelem nem feltétlenül győz le mindent. Vannak rossz döntések. A felnőtt Cathy-t alakító Merle Oberon szuggesztív személyiség. Tekintete különleges, esetenként szinte ijesztő. 

Laurence Olivier-t gyerekkoromban láttam először. Az "Egy kis Romantika" című coming of age filmben játszott egy kedves kis öregurat, aki két tinit segít abban, hogy egymáséi lehessenek egy rövid időre. Az az alakítása emlékezetes maradt számomra. A fiatal Olivier-el viszont most találkoztam először, és nem okozott csalódást. Vele kapcsolatban érdekesség, hogy ekkoriban az a Vivien Leigh volt a menyasszonya, aki az Elfújta a Szél főszereplője volt. Szerették volna, ha ő kapja a női főszerepet, ám a stúdió másképp gondolta. Talán emiatt volt, hogy a Oberon és Olivier nagyon látványosan utálták egymást. Az alábbi képen ebből persze semmi nem látszik.Holott állítólag olyan szinten ment a személyeskedés, hogy hevesebb jelenetek után a hölgy fennhangon szólt a rendezőnek, hogy tiltsa meg partnerének, hogy köpködjön - színészeknél gyakran látható, hogy egy-egy teátrális jelenetnél bizony repkednek a nyálcseppek a szájból, ez nagyjából benne van a pakliban... Olivier persze nem hagyta szó nélkül ezt a rosszindulatú beszólást - nemes egyszerűséggel amatőr p***a-nak nevezte a színésznőt, amiért ilyesmit egyáltalán észrevesz...

Szép lassan elérkeztünk abba a korszakba, ahol egyre több olyan ismerőssel találkozom, akik gyerekkoromban még éltek, játszottak, így elsősorban időskori arcuk vésődött belém. Ilyen pl ebben a filmben David Niven is, aki a Meghívás egy Gyilkos Vacsorára című krimi-vígjátékban egyáltalán nem tűnt idősnek, kicsit el is bizonytalanodtam, hogy őt látom-e. Őt láttam. Niven elég halovány, visszafogott ebben a szerepben. Róla talán azt érdemes elpletykálni, hogy neki sem kedvezett a női főszereplő személye, hiszen néhány évvel azelőtt kapcsolatban voltak, és állítólag kellemetlenül érintette, hogy ezúttal együtt kell dolgozniuk...

Mint említettem, a film egy viktoriánus korabeli regény alapján készült, ám nagyjából a regény első felét meséli csak el. A történet folytatását nem. Érdekes módon ez a mű igen népszerű a filmkészítők körében. Nagyon sok szor feldolgozták: 1970-ben Timothy Daltonnal a főszerepben készült egy angol változat. Majd 1992-ben egy újabb, Juliette Binoche és Ralph Fiennes főszereplésével. Ezúttal már a teljes regényt feldolgozták. De készült kétrészes angol tv-film 2009-ben, majd újabb mozifilm 2011-ben, sőt jelenleg is készül egy 2018-ban bemutatásra kerülő legújabb verzió... Ha valaki látta bármelyiket, szívesen olvasnék véleményeket róluk a kommentben. Főleg az lenne izgalmas, ha valaki össze tudná vetni ezzel az első változattal.

A filmet 8 Oscar-ra jelölték, amiből egyet - a legjobb fekete-fehér filmes operatőrnek járót - sikerült is begyűjtenie Gregg Tolandnak. Izgalmas volt a film képi világa. Sok árnyékkal dolgozott az operatőr, és nem félt a szereplőket is árnyékban elhelyezni, hogy még hatásosabb legyen, amikor a jelenet csúcspontján kilépnek onnan.