USA (Paramount), 111 perc, ff., angol

Rendező: William Wyler

Producer: Lester Koenig, Robert Wyler, William Wyler

Az idén 102 éves Olivia de Havilland ezért a filmért kapta második Oscar díját. (A poszt végén megtekinthetőek a díjátadás pillanatai.) Nyolc jelölést kapott egyébként a film, amiből négyet meg is nyert. (Női főszereplő, férfi mellékszereplő, díszletek, filmzene)

Maga Olivia de Havilland figyelt fel a Broadway-n futó darabra, ő kérte fel William Wylert, hogy rendezzen már vele egy filmet a darabból. Sikerült is rávenni a Paramount vezetőit, hogy megvegyék a darab megfilmesítési jogát, sőt maga az eredeti darab szerzőpárosa készített belőle forgatókönyvet a filmhez.

Meg is látszik egyébként a filmen a színházi eredet, már-már kamaradráma-szerű a közel kétórás film. A cselekmény nagy része ugyanabban a lakásban zajlik, és a négy fontosabb szereplőn kívül másnak nemigen jut említésre méltó szerep. Catherine (Havilland) özvegy édesapjával (Ralph Richardson) él már-már vénkisasszonyként. Az apa isteníti az elhunyt feleséget (igaz, csak amióta meghalt) a lányt viszont lenézi, semmibe veszi: "a pénzeden kívül nincs semmid, amit szeretni lehetne benned"... hát nem túl hízelgő szavak.

Nem csoda, hogy Catherine hálás kiskutyaként fogadja az első férfit (Montgomery Cliff), aki közeledni próbál felé. Az egyetlen szépséghiba, hogy a férfi szegény, mint a templom egere, Catherine viszont gazdag. Édesanyja után is hatalmas összeget örökölt, de édesapja után még annál is nagyobbat fog. Az idős apuka természetesen nem nézi jó szemmel a pénztelen udvarlót, és ezt szóvá is teszi.

A film ennek a konfliktusnak a kibontásáról szól. Amit mások a film egyik pozitívumaként szoktak felhozni - és ami szerintem a film legnagyobb hiányossága , -  hogy nem kapunk kézzelfogható célzást arra nézvést, hogy jogos volt-e az édesapa aggodalma. Az események ugyanis végig úgy zajlanak, hogy a férfi motivációi akár ilyenek,akár olyanok is lehettek. Számomra a borús végkifejlet sem adott magyarázatot, és ez engem bizony zavart...

• 
• 
• 
• 

Hihetnénk, hogy ez az írok eredeti szándéka volt, de nem így van. Az eredeti színpadi darabban egyértelműen haszonleső volt az udvarló, a Paramount viszont nem szerette volna házi üdvöskéjük - Montgomery Cliff - karrierjét kockáztatni azzal, hogy kifejezetten ellenszenves szerepet adnak neki, így megkérték az író párost, hogy a forgatókönyvet ennek megfelelően készítsék el.

• 
• 
• 

Havilland és Cliff a beszámolók szerint nem jöttek ki túl jól a forgatás alatt, gyakorlatilag egy szót sem szóltak egymáshoz jeleneteiken kívül. Cliff lenézte Havillandot, aki minden téren a rendező elképzelései szerint játszott.  (az alábbi képen a rendezővel látható Olivia). A férfi viszont hatalmas tehetségnek érezte magát, aki önmagából képes építkezni.

A poszt végén a beharangozott Oscar részlet de Havilland-dal. Az első televíziós Oscar közvetítés 1953-ban volt, de filmfelvételeket korábban is készítettek. Elképzelhető, hogy mozikban, filmhíradókban játszották be ezeket a felvételeket.  

USA (Robert Flaherty), 79 perc, ff., angol, francia

Rendező: Robert J. Flaherty

Producer: Robert J. Flaherty

Ha Flaherty, akkor leginkább dokumentumfilmre számítunk, vagy legalábbis valamilyen "természetközeli élményre". Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy műfaji besorolást adjunk ennek a filmnek, akkor a doku-fikció az, amit leginkább ráaggatnak. Azaz előre megírt története van a filmnek, mégis, a történet szinte másodlagos. A természetről és az olajfúró toronyról készült felvételek dokumentarista jellege szinte háttérbe szorítja az amúgy is egyszerű történetet.

Vegyes érzelmekkel kezdtem bele a film megtekintésébe, hiszen köztudott, hogy a Standard Oil Company finanszírozta a film elkészítését, ami legalábbis elültet egy kis bizalmatlanságot az emberben, tudva, hogy bizony olajfúró torony is szerepel a filmben, és nyilván a mecénás pontos igénnyel rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy a rendezőnek milyen kontextusban kell feltüntetnie a ezt a nyersanyag-kitermelő tevékenységet..

Flaherty-től soha nem állt távol a dokumentarizmus és a fikció összevegyítése. A listán szereplő Nanuk esetében is sokan feltételezik, hogy a vadászó eszkimó feltehetőleg csak a rendező kedvéért kerített valahonnan lándzsát, valójában mindig is lőfegyverrel vadászott.

A film nagy részében az izgalmasan rejtélyes Louisianai mocsárvidék vizén hajókázik a főszereplő fiú. Őserdő szerű növényzet és nyálkás algaréteg ostromolja a mindent elborító vizet. A fiú úgy közlekedik az aligátorok és egyéb állatok által benépesített lápon, mintha ez lenne az ember legtermészetesebb élőhelye.

Ám amikor már egészen belefeledkezik az ember ebbe a Tüskevár szerű, Kis-Balatont idéző környezetbe, megjelenik egy hatalmas úszó  olajfúrótorony. A fiú érthető érdeklődéssel közelíti meg a rettenetes méretű szerkezetet. Azon természetesen nagyon barátságos emberek (a szponzor alkalmazottai) dolgoznak, akik azonnal összebarátkoznak a fiúval.

Talán fölösleges belemenni a történet szinte teljesen érdektelen részleteibe (történik egy majdnem-katasztrófa, amit a rendkívüli szakértelemmel rendelkező alkalmazottak megoldanak), ami itt érdekes lehet az a látványos képi világ meglehetősen jól összerakott zenei aláfestéssel megtámogatva. És mivel a film nagy része ilyen felvételek összessége, végig az járt a fejemben, hogy a Nanuk óta eltelt 26 évben nem sokat változott Flaherty stílusa, még mindig, minta némafilmet készítene.

• 
• 
• 

Én bevallom, meg voltam győződve arról, hogy a Cajun-i fűszerezés (amit úgy gondoltam, hogy káhun-nak kell ejteni) Mexikóhoz kötődő dolog. Ennek a filmnek a kapcsán világosodtam meg, hogy a Cajun-ok (kéidzsönök) Louisiana-i francia nyelvű Kanadából származó emigránsok. 

Ezt csak azért említem meg, mert a főszereplő fiú és családja ilyen Cajun származású. Hol angolul, hogy franciául beszélnek maguk között is.

• 
• 
• 

A film legjobb pillanatai azok, amikor a fiú és a háborítatlan mocsár találkozik, és senki más nincs jelen, csak ő és a természet. Először azt gondoltam magamban, hogy milyen kár, hogy nem színesben látjuk ezt a különleges tájat, de végül úgy gondolom, hogy a fekete-fehér képek még különlegesebb hangulatot kölcsönöztek ennek különleges vidéknek.

USA (Warner), 126 perc, ff. angol

Rendező: John Huston

Producer: Henry Blanke

Humphrey Bogart eddig minden általam látott filmjében nagyjából ugyanazt a magabiztos, hűvösen laza figurát hozta, ami tulajdonképpen a Bogart-i karakter lényege. Ezt szeretjük Bogartban. És ennek köszönhető, hogy minden eddigi filmjében én Bogart-ot magát - és nem az általa alakított figurát láttam a főszerepben, nagyjából úgy, mint ahogy gyerekkoromban Piedone filmnek hívtam minden Bud Spencer filmet, holott a négy Piedone filmen kívül rengeteg más filmje is volt a nagydarab közönség-kedvencnek, de azzal nem lehetett megvádolni, hogy különösebben árnyalni próbálta volna a hozzá kötődő figurát.

Ezúttal azonban kiderült, hogy Bogart képes más szerep eljátszására is, mint amit megszoktunk tőle. A sok fellelhető filmplakát közül nem véletlen, hogy ezúttal a dán gyártásút helyeztem el a fejlécnél. Az amerikai forgalmazók láthatóan nem merték felvállalni, hogy Bogart ezúttal nem az a jólfésült, frissen borotvált képű fazon, akihez a nézők hozzászokhattak. Itt bizony a film nagy részében igencsak lepukkant. .

• 
• 
• 
• 

A Mexikóban élő B Traven nevű író 1927-es regényéből (Der Schatz de Sierra Madre) készült a film forgatókönyve. A titokzatos Travenről a mai napig viszonylag keveset lehet tudni. Egész bizonyossággal még származása sem tisztázott. A B-ről is csak bizonyos források írják, hogy talán Bruno-t jelöl.

Néhányan feltételezik, hogy valamilyen nyomós oka lehetett személyazonosságának eltitkolására. Még kiadója kifejezett kérésére sem volt hajlandó fényképet kiadni magáról. Elképzelhető, hogy valamilyen korábbi ítélet elől kellett bujkálnia.

Mivel a film nagy részét valóban Mexikóban forgatta a stáb (ahogy a fenti képen is látható), Traven elküldte egy barátját Hal Croves-t a stáb mellé tanácsadónak. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ez a barát maga a titokzatos Traven lehetett, hiszen állítólag többször is elszólta magát: véletlenül egyes szám első személyben beszélt az íróval kapcsolatban, nem is egyszer. Nem csak a az ő jelenléte miatt volt hasznos, hogy Mexikóban forgattak, de a film hangulatára is jelentős mértékben rányomta a hangulatát a forró amerikai vidék látványa. Hat hónapon keresztül folytak a munkálatok.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Három Mexikóban tengő-lengő munkanélküli hajléktalan összeáll, hogy a hegyekben aranyásással próbálkozzanak. Hármuk közül egynek, az öreg Howard-nak személyes tapasztalata is van ebben a szakmában. Meggyőződése, hogy tudja, hol lehetne sok aranyat találni, ismeri is a csínját-bínját a szakmának, de nincs semmi pénze, hogy a szükséges szerszámokat, állatokat és a hosszú hónapokra szükséges egyéb dolgokat beszerezze. Hármuk álmodozásából valóság lesz, amikor egyikük véletlenül egy szép összeget nyer a lottón.

• 
• 
• 
• 
• 

Semmi akadály nem áll tehát útjukba, belevágnak a vállalkozásba. És annyira emberi, annyira valóságos, hogy amikor valóban elkezd gyűlni az arany, akkor szép fokozatosan megváltozik a három ember viszonya. Minél több érték gyűlik össze a közösbe, annál bizalmatlanabbak egymással. Előbb-utóbb nem bírják a feszültséget, és inkább felosztják az aranyat, hogy mindenki vigyázzon csak a magáéra. Igen ám, de ahogy még tovább növekszik a kitermelt arany mennyisége egyre nő a paranoia... képesek lennének egymást is lelőni a csillapíthatatlan gyanútól vezérelve. Csak akkor áll helyre időlegesen a bizalom közöttük, amikor külső erők ellen kell összefogniuk. Hol egy negyedik aranyásó próbál csatlakozni hozzájuk, hol Mexikói banditák próbálják kirabolni őket. Ami miatt igazán jó ez a film, az az, hogy szinte egyik esetben sem a kiszámítható sémák szerint alakul a cselekmény.

• 
• 
• 
• 
• 

Bár a legtöbb plakáton Bogart-tal próbálták eladni a filmet, és a trió másik két tagja mellékszereplőként volt feltüntetve a legtöbb helyen, én hármukat teljesen egyenrangú szereplőnek érzem. A rendező édesapja (Walter Huston) által alakított öreg Howard például a kedvencem volt, és nem csak az enyém. Apja és fia együtt kaptak Oscart ezúttal, rendezőként és legjobb férfi mellékszereplőként.

Azért is okozott maradandó élményt ez a remek film bennem, mert a rendező ezúttal sem óhajtott belesimulni a Hollywoodi sablonokba. Olyan befejezést készített a filmnek, ami nagyon nem tetszett a Warner vezetőinek, ám én megkockáztatom, hogy pont ennek köszönheti a kis aranyfigurát. És amit csak utólag vettem észre, - és ez sem kifejezetten szokványos: Nincs számba vehető női szereplője a filmnek. Talán a statisztériában igen, de még a mellékszereplők között sem emlékszem nőre. Hogy ebbe hogyan mehetett bele a Warner, meg nem tudom mondani... de tény, nem hiányzott menet közben, pedig jómagam kifejezetten szeretem, ha van egy szemnek tetsző hölgy a fontosabb szereplők között.

 

 

Nagy-Britannia (The Archers), 134 perc, Technicolor, angol

Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger

Producer: George  R. Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger

Nem különösebben vagyok oda a klasszikus balettért, de ebben a balett-filmben mégis pont a tánc tetszett a legjobban. Sőt, talán a hozzáértők is egyet fognak velem érteni abban, hogy az a 15 perces, megszakítás nélküli balettelőadás, melyben a filmben szereplő balett-társulat előadja a "Piros Cipellők" című darabot, önállóan is megállná a helyét. 

A címadó mű egyébként egy általam eddig ismeretlen Andersen mese. Amikor utánaolvastam a történetnek, akkor kiderült, hogy miért tartozik a kevésbé ismertek közé... én legalábbis biztosan nem mesélném a lányaimnak, pedig szeretem nagyon a Kis Gyufaáruslányt és a Rendíthetetlen Ólomkatonát is.

Egy szegény lányról szól, aki balerina szeretne lenni. Gazdag mostohaanyjától kap egy gyönyörű piros cipőcskét. Annyira szereti ezt a cipőt, hogy még templomba is abban jár anyja kifejezett kérése ellenére. Végül valaki elátkozza a cipőt: ha abban a kislány elkezd táncolni, akkor soha nem hagyja abba a táncot. Így is lesz... és most jön az érdekes rész... Amikor a folyton táncoló cipő már halálosan kifárasztotta a lányt, akkor az megkér egy hóhért (!), hogy az vágja le a lábait (!) Így is tesz a hóhér, a lány falábakat szereltet fel magának, de a leamputált lábak táncolnak tovább... Végül imája meghallgatásra talál, és egy angyal elégeti a szívét, és ezzel megszabadul az átoktól, és persze meghal...

Nos, a film nem vesz ilyen extrém irányt. Hol voltak akkor még a 2000-es évek elején divatos francia extrém horror filmek, amikben simán elfért volna ilyesmi. Lágyítottak egy kicsit a történeten, itt mindössze addig táncol a levehetetlen cipő, amíg a lány meg nem hal. 

A mese egyébként nem csak a már említett 15 perces előadásban jelenik meg. Az darab főszereplője - Victoria Page - a "való életben" is hasonló sorsot kap - persze kicsit szimbolikus értelemben.  Nem maga a cipő hajszolja a drámai végkifejletbe, hanem a tánc iránti szeretete, de a piros kis cipellő azért hangsúlyos eleme lesz a  zárójelenetnek.

A film tehát egy tánckar életébe enged betekintést. A már említett főszereplő Victorián (az elsőfilmes Moira Shearer) kívül a további fontos szereplők mind férfiak. 

Ott van például a társulat igazgatója, Boris Lermontov (Anton Walbrook). Zsarnokként irányítja a társulatot. Egy pillanat alatt felemel valakit , vagy a mélybe dobja, ha éppen úgy tartja kedve. Valószínűleg titokban szerelmes a mindig aktuális sztárocskákba, és - bár fizikailag nem közeledik hozzájuk - ,ha a hölgyek mással kapcsolatba kerülnek, akkor vége a karrierjüknek.

• 
• 
• 
• 
• 

A tehetséges Julian Craster, zeneszerző. Ő írja a társulat számára a Piros Cipellők zenéjét. Beleszeret Victoriába, az érzelmek kölcsönösek, ami megpecsételi sorsukat, hiszen az igazgató nem tűri, hogy a vezető táncos magán a táncon kívül bármi (vagyis inkább bárki) másnak teret engedjen az életében.Még két érdekes férfi szereplő van, a vezető férfi táncos és a koreográfus. Kicsit meglepett - bár tulajdonképpen nem is értem, miért - hogy a 40-es években is láthatóan a meleg férfiak világa volt a balett. Talán ami igazán váratlan volt számomra, az az, hogy ez milyen látványosan megjelenik. Persze anélkül, hogy ez konkrétan kimondásra kerüljön. Ezek a táncos fiúk úgy viselkedtek, mintha az Őrült Nők Ketrecéből léptek volna elő. Egy darabig csodálkoztam, hogy ez hogyan ment át a cenzúrán, aztán leesett, hogy ez kérem nem Hollywood, hanem Anglia. Úgy látszik, ott több minden belefért.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Gyönyörű a díszlet, a jelmezek, a sminkek. Talán a Cirque du Soleil cirkuszi előadásaiban láttam hasonlóan pazar színorgiát, mint ebben a filmben. Nem tudom, hogy véletlen, vagy direkt így válogatták a szereplőket, de a vörös színnek akkora jelentősége van a filmben, hogy nem csak a kis cipellő ilyen színű, de a táncoslánynak és szerelmének is természetes vörös haja van.

A film fő vezérfonala - tehát a "valós" társulat körüli bonyodalmak minden mozzanata kiszámítható, és erősen sablonos. Nem ezért szerethető ez a film, hanem a gyönyörű táncos betétek miatt, amik még azok számára is élvezetes lehet, akik hozzám hasonlóan soha nem éreztek különösebb vonzalmat a klasszikus balett iránt.

• 
• 
• 
• 
• 

Szeretném magasra emelni a kalapomat a Powell Pressburger páros előtt. Míg Amerikában elsősorban az olyan divatos zsánerekben próbáltak maradandót alkotni a stúdiók, mint mondjuk a film noir vagy a western volt ekkoriban, addig Pressburgerék szinte minden filmjükkel ismeretlen terepre indultak. Ez az ötödik - és egyben utolsó - közös filmjük a listán, és mindegyik egészen más, mint a többi négy. 

USA (Paramount), 91 perc, Technicolor, angol

Rendező: Norman Z. McLeod

Producer: Robert L. Welch

Na végre, íme az első színes western a listán - mondtam magamban meglátva a Technicolor feliratot a plakáton a főcím alatt. Végre gyönyörű színekben pompázva látom majd a Monument Valley-t, a sivatagot vagy a prérit...

Mondjuk gyanúra adhatott volna okot ugyanezen a képen a női főszereplő (Jane Russel) mellett rémülten meghúzódó férfi főszereplő (Bob Hope). Sejtenem kellett volna, hogy itt nem amolyan hagyományos western-filmről lesz szó.

Viszonylag hamar rá kellett jönnöm, hogy a valójában western-komédiát látok, annak is egy screwball comedy-re hajazó változatát, és nemhogy a Monument valley-t nem látom, de a Paramount Ranch-ból ki sem mozdult a stáb. A western komédiákkal egyébként nincsen különösebb bajom, sőt, az öt kedvenc westernben nálam benne van a Terence Hill-féle Vigyázat Vadnyugat is a maga bájos humorával.

Calamity Jane - a férfiakat meghazudtolóan harcias - vadnyugati nő figuráját már gyerekkorom óta ismertem. Egy Talpraesett Tom (később Villám Will, eredetileg pedig Lucky Luke) képregényben találkoztam vele először. Calamity Jane, mint oly sokan a western filmes világának hősei közül létező személy volt. Persze ahogy a férfias nők esetében általában lenni szokott, a valóságban nem volt olyan vonzó, mint ebben a filmben.

Egyébként amikor Jane Russelt a Calamity-re jellemző fiús cowboy ruhában látjuk, - hát... - nem túl meggyőző a látvány... Úgy áll rajta ez a ruha, mint tehénen a gatya, ahogy mondani szokás... Látszik, - pontosabban az az érzésem-, hogy Russel borzasztóan érezhette magát benne, hazugok a mozdulatai, pózolásnak tűnik az egész...

• 
• 
• 

Szerencsére a film nagy részében - egy titkos küldetés miatti kényszerű álca okán - gyönyörű habos- babos ruhákban látjuk, és ott már mindjárt érthetővé válik, hogy miért volt ez a nő a korszak egyik kedvenc színésznője. Így már a pisztoly is jól áll a kezében.

Bob Hope egy botcsinálta fogorvost alakít, aki esetlenségével nagyjából Mr Bean-nel van egy szinten. Painless (azaz fájdalommentes) Potternek hívja magát, mert kéjgázzal támogatva végzi a foghúzásokat - természetesen jó néhány poént építettek erre a körülményre. Nos ügyetlen kis orvosunk véletlenül Calamity Jane eszközeként annak férjét kényszerül eljátszani, amire azért van szükség, hogy Jane álruhában - azaz ezúttal ízig-vérig nőként (!!!) - tudjon leleplezni egy indiánokkal összejátszó fegyvercsempész bandát. Hogy ehhez miért van szükség arra, hogy férje is legyen? ... Hogy több poént lehessen belezsúfolni a filmbe...

Bob Hope egyébként remek bohóc, bár biztos van, akit idegesít néhány némafilmes csetlő-botló poénja. Szegény mindvégig elhiszi, hogy a szépséges nő hirtelen beleszeretett, és azonnal hozzá akar menni feleségül. Holott a nő adott esetben többször is majdnem feláldozta az ügy érdekében. Néha a szerencse, néha a nő szánalma mentette meg.

Természetesen nem szeretném lelőni a poénokat, de senkinek ne legyenek kétségei afelől, hogy a nő végül valahogy mégiscsak beleszeret a férfiba... Racionális magyarázatot itt semmire ne keressünk. Elég annyi, hogy a nézők szeretik, ha a két főhős a film végére összejön (legalábbis azokban a filmekben, ahol egyikük sem hal meg).

Sokat gondolkoztam, hogy ha nagy volumenű westernek esetében ekkoriban nem engedték meg maguknak a stúdiók a színes nyersanyagot, akkor hogyhogy egy ilyen limonádé esetében meg igen... Én arra sem találtam magyarázatot, hogy a film hogy fért fel az 1001-es listára - igaz én valahogy a screwball comedy-k nagy részénél  is ugyanezzel a kérdéssel vívódtam. Mindenesetre a nézők imádták ezt a filmet, alapvetően én is szerettem, sok esetben valóban hangosan felnevettem, ami az én visszafogott reakcióimat tekintve mindig valami kiugró teljesítményt jutalmaz.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Columbia Pictures), 88 perc, ff., angol

Rendező: Orson Welles

Producer: Orson Welles, William Castle, Richard Wilson

Ez a film a könyvben valamiért az 1948-asok közé sorolódott, holott 1947-ben mutatták be, amit még azzal is tetézhetünk, hogy már 1946-ban készen volt, de a stúdió egy évig nem merte bemutatni, mert vezetői féltek, hogy azzal tönkreteszik Rita Hayworth karrierjét, aki akkoriban a kis stúdió talán legnagyobb sztárja volt.

Hát, mondjuk elég meredek volt ez a külcsínbeli változás: a haját rövidre vágták, és egészen világító szőkére festették. Először megdöbbentem, és csak fogtam a fejemet, majd érdekes módon a film végére egészen megkedveltem ezt a külsőt, bár bevallom, állandóan olyan érzésem volt, mintha Marilyn Monroe-t látnám...

Egy dolgot viszont még hosszú kutatómunka után sem értek - és nagyon várom valakitől a megoldást - miért Sanghaji a címbeli nő??? Lehet, hogy figyelmetlen voltam, de nem emlékszem ezzel kapcsolatos utalásra, és, ha volt is a filmben valami ezzel kapcsolatban, akkor is olyan jelentéktelen lehetett, hogy elment a fülem mellett...

• 
• 
• 
• 
• 

Hayworth egyébként a rendező-főszereplő Orson Welles ex-felesége volt ekkor. Nem is olyan régen váltak el, a film tanúsága szerint nem esett túlságosan nehezükre eljátszani a kettejük között fennálló vonzalmat.

Welles szép lassan lemondott arról, hogy az öt nagy stúdió valamelyikének forgasson, hiszen azok már nemigen álltak szóba vele. Most a kis Columbiával tett próbát, de fel a fejjel lesz még ennél lejjebb is számára. 

Mivel éppen sürgősen pénzre volt szüksége egy színházi projektje megvalósításához, kénytelen volt olyan ötlettel előállni, ami sikerrel kecsegtetett. És 1948-ban mi lett volna kézenfekvőbb, mint egy noir-os film tető alá hozása. Femme fatale, narráció, gyilkosság... hozta az alapvető sablonokat, de a stúdió nyomására belekerült néhány fura jelenet is, melyek közül a legfurcsább talán az volt, amikor Rita Hayworth "glamour shot"-ban, fekve hirtelen dalra fakad. 

• 
• 
• 

Kicsit szedett-vetettnek tűnik a film, aminek feltehetően nem csak az az oka, hogy a stúdió belekényszerített szükségtelen jeleneteket, de valószínűleg az is, hogy a Welles által készre vágott 155 percből kivettek kb 70-et.  Azaz közel a felét! Nem tudom, hogy ez magyarázza-e az olyan rettenetesen erőltetett fordulatokat, mint például amikor Welles karaktere magába dönt egy doboz nyugtatót azonnal elájul, szinte még mielőtt lenyelhette volna...

Egy dolgot szerencsére nem vettek el a filmtől, - bár állítólag ezt is lerövidítették valamelyest - és ez a zseniális vidámparkos jelenet, ami remekül jelzi, hogy mekkora potenciál volt Wellsben, kár, hogy személyiségéből hiányoztak azok az elemek, amikkel ki lehetett volna aknázni ezt a tehetséget. Ez a jelenet annyira erős, hogy ha elfelejtünk mindent ami előtte volt, szinte ez is megáll önmagában, annyira meg van csinálva.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film azzal kezdődik, hogy Michael O'Hara (Welles) megvédi a Central parkban három férfi által megtámadott szőkeséget (Rita Hayworth). Ezt követően a hölgy gazdag, ügyvéd férje felveszi őt jachtjára "legénységnek". (Amihez egyébként Errol Flynn hajóát bérelték ki, napi 1500 dollárért). Természetesen a férj csúnya, kissé nyomorék, így szinte szóra sem méltatja, amikor Mike és a szép feleség összemelegednek... A nő kérésére mindannyian elidőznek kicsit Acapulco-ban is, és - hála Welles-nek -, hogy tényleg elvitte a stábot Mexikóba, nem akarta vetített háttérrel lezavarni az egészet. Bár őszintén megvallva a Mexikói kiruccanásnak túl nagy dramaturgiai jelentőségét nem látom, elképzelhető, hogy pót-nászútnak tervezte Welles korábbi feleségével...a stúdiók pénzéből fizetve...  hát ez sem jött össze, mert különböző rovarcsípések és szélsőséges időjárási helyzetek eléggé megkeserítették a Mexikóban töltött időt.

Mike hamarosan üzleti ajánlatot kap a férj üzlettársától: Játssza el, hogy megöli, majd lépjen le 5000 dollárral a zsebében. Mivel nem lesz hulla, nem ítélhetik el. De a biztosítótól mégis bevasalható lesz egy nagyobb életbiztosítási kártérítés...

Mint ahogy azt egy noir-tól megszokhattuk, időközben kiderül, hogy semmi sem egészen az, aminek látszik...

És, hogy teljes legyen a kavalkád, a film a végére átmegy bírósági tárgyalásos műfajba...

• 
• 
• 

A poszt elején említettem, hogy a film bemutatását egy évvel eltolták, mivel féltek, hogy ezzel tönkreteszik Hayworth karrierjét. Hát tili-toli ide vagy oda, elképzelhető, hogy jogos volt a félelem. Ezután a film után a szépség összeállt egy gazdag milliárdossal, és évekre elköszönt a vászontól. Bár 1952-ben visszatért, az már nem volt az igazi... Korábbi sikereit már nem tudta megismételni.

Feltételezem, hogy ennek egyik oka a nők legnagyobb ellensége - az idő - lehetett. Jöttek a fiatalabbak...

Mi is elbúcsúzunk tőle, hiszen legjobb tudomásom szerint további filmmel már nem szerepel a listán.

• 
• 
• 
• 
• 
•