USA (Fox), 92 perc, ff., angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Julian Blaustein

A film legnagyobb erőssége a nosztalgia faktor volt, amit én - korom előrehaladtával egyre jobban értékelek, de egy mai fiatal valószínűleg 5 perc után lekapcsolná ezt a filmet, és nem csak azért mert fekete-fehér.

Hát hogy néz már ki ez a robot??? A baloldali filmplakáton még nincs vele gond, de a filmben annál inkább (lásd jobbra). Úgy áll, mint egy szerencsétlen... 1927-ben a Metropolis-hoz sokkal jobb robotot csináltak mint ez. A "sisak" még oké. de deréktól lefelé nagyon bénácska szegény...

Mentségre legyen mondva:  az eredeti történet szerint elvileg egyetlen darab flexibilis fémből készült, ami megmagyarázza, hogy miért nem rendelkezik a C-3PO-re vagy az előbb említett Metropolis-robotra jellemző fémes ízületekkel.  

Érdemes még tudni erről a robotról (akinek a neve Gort), hogy hatalmas pusztításokra képes. Akár a Földet is simán el tudná pusztítani. Készítői (a földönkívüli emberek) pontosan erre hozták létre, hogy pusztítson. Tüntessen el (szó szerint) mindenkit aki agresszív magatartást tanúsít. Ezekkel a robotokkal érték el a totális békét civilizációjukban, és most, hogy a Föld lakói létrehozták az atombombát, - és ezzel a Földön kívüliekre is veszélyt jelentenek immár, - úgy döntöttek, hogy a Föld-lakókkal is megosztják módszereiket.

A robotba egyébként nem egy színész, hanem a Hollywood-i Chinese Theater hatalmasra nőtt jegyszedője (Lock Martin) bújt bele. 

Egy szép napon egy repülő csészealj landol Washington DC-ben a Washington emlékmű mellett egy baseball pályán. Egy szkafanderes űrhajós lép ki belőle, mögötte a már említett robottal. Az űrhajósról (Klaatu) hamar kiderül, hogy ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, a robotról pedig az, hogy a sisakjából - kb. a szemei helyéről - egy lézersugarat képes kilőni, ami elpusztítja, sőt eltünteti azt, amit eltalál. Láthatóan békés szándékkal jöttek az idegenek, ám az emberek természetesen nem éppen tárt karokkal fogadják. 

A békekövetet találat éri, de csodák csodájára másnapra teljesen begyógyul a seb. És nem is ez az egyetlen furcsaság... Kitűnő szellemi képességekkel rendelkezik. Felbecsülhetetlen értékű briliánsait örömmel elcseréli 2 dollárra, hiszen ott ahol él, kb. ennyit érnek ezek a kövek. Lelép az őt kezelő kórházból, szállást keres magának, összebarátkozik egy kisfiúval, aki bemutatja neki a város nevezetességeit...

Klaatu elsősorban a Föld vezetőivel szeretne leülni tárgyalni, hogy átadjon nekik egy békével kapcsolatos üzenetet. Legfőbb kikötése, hogy a világ összes vezetőivel egyszerre szeretne tárgyalni, senkivel nem akar különtárgyalásokat folytatni. Ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen, hiszen nem lesz olyan hely vagy idő, mely minden vezetőnek egyformán elfogadható... A pacifista mondanivaló egyébként áthatja az egész filmet. Érdemes belegondolni abba, hogy ekkor 5-6 évvel voltunk csak az atombombák Hirosimában és Nagaszakiban történő bevetése után. Az emberek vélhetően nem számítottak arra, hogy a világ vezetői legalább annyira józanok maradnak, hogy az elkövetkező 80 évben nem vetnek be újabb atomfegyvereket... Az atomháborútól való félelem a hidegháború alapvetése lett, és számos film témája lesz egy egész világra kiterjedő nukleáris háború rémképe. (Ld. pld Terminátor)

A film alapját egy 1940-es Farewell to the Master című sci-fi novella képezi. A legnagyobb eltérés ettől az eredetitől, hogy abban a robot volt a vezető, az ember csak egy klón volt, melyet többször is létrehozott annak esetleges halála után. A filmben is képes egyébként hasonló "csodákra" a robot, de itt  Klaatu (az ember) van a cselekmény középpontjában.

A sci-fik egyik gyenge pontja, hogy a propagandafilmekhez hasonlóan hajlamosak a gyors elavulásra. A leglátványosabb ilyen probléma amikor a fantázia által megálmodott - és a mai napig nem megoldott - technológiák - mondjuk egy emberként kommunikáló robot, vagy bolygóközi űrutazásokra alkalmas űrhajók együtt szerepelnek ma már túlhaladottnak tűnő technológiákkal. Magyarul a 21. században már vicces, hogy egy szuper kis űrhajó irányítórendszere mennyire múlt századi.. semmi érintőképernyő, monitor, csak hatalmas világító gombok... igaz, a filmben látható érintésmentes vezérlés ötletes innovációnak tűnik...

Üdítő volt visszaemlékezni az egyik jelenet kapcsán, hogy bizony az én gyerekkoromban még egy villanyvasút terepasztallal mekkora dolog volt... Ma már a legtöbb gyerek valószínűleg unott arccal hagyná ott örökre a játékot néhány kör megtétele után, hiszen ennél sokkal inger-gazdagabb játékokkal bombáznak minket a gyártók... Azok voltak a szép idők...

A rejtélyes idegenek egyébként 250 millió mérföldről érkeztek, ami azt jelenti, hogy valahonnan a Mars és a Jupiter között egy általunk ismeretlen bolygóról kellett, hogy jöjjenek...

Nem érzem, hogy a film összességében túlzottan feszegette volna B-filmes határait. Bár voltak ötletes megoldások, a forgatókönyv összességében számomra rettenetesen didaktikusnak és erőltetettnek tűnt. Csináltak róla egy 2008-as nem túl erős remake-et, melyben a robot legalább ütősebben néz ki...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Paramount), 122 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat, George Stevens

Bár már 1949-ben leforgatta ezt a filmet a Paramount, és 1950-ben mozikba kerülhetett volna, inkább egy éven keresztül dobozban tartották, hogy ne rontsák egymás Oscar esélyeit az Alkony Sugárúttal.

Utólag nézve bizony jó döntés volt, mert az Alkony Sugárút 11 jelölése és 3 elnyert szobra feltehetőleg megnehezítette volna ennek a filmnek a 9 jelölésből 6 szobrot elnyernie. (rendezés, forgatókönyv, zene, operatőr, vágó és jelmez)

Theodore Dreiser amerikai író 1925-ös Amerikai Tragédia című regényét a Paramount egyszer már megfilmesítette 1931-ben, Az a verzió annyira nem lett sikeres, hogy a stúdió kerülni próbálta a névazonosságot, így lett a film címe ezúttal Egy Hely a Nap Alatt.

Sztárparádé látható a főszerepben. Elizabeth Taylor tinisztárként kezdte, de itt már szinte felnőtt sztár, bár a forgatás időpontjában még csak 17 éves volt. Sokan a világ egyik legszebb színésznőjének tartották. Szép-szép, de valamiért nekem nem sikerült szerelembe esnem vele...

• 
• 
• 

Mindenesetre akármekkora sztár is volt Elizabeth Taylor, sok rendező egybehangzó nyilatkozata szerint mentes volt minden sztár-allűrtől, pontosságára és együttműködésére minden körülmények között számítani lehetett. Ő volt a film szerelmi háromszögének gazdag és szép női tagja. A klisétől eltérően ebben a felállásban a gazdag szép lány belső tulajdonságaival sincs semmi probléma, nem a kézenfekvő elkényeztetett, gazdag lány - kedves szegény lány ellentétről lesz szó...

A szegény lány szerepét ezúttal Shelley Winters kapta, ami azért meglepő, mert ezelőtt jellemzően szőke bombázókat alakított, lásd például a 73-as Winchestert... Az Egy Hely a Nap alatt castingjához - ahova a szegény munkáslány szerepére jelentkezett - azonban átfestette a haját barnára. Így esett meg, hogy a rendező, aki a szőke Shelley Winters-re számított, átnézett a feje felett, és majdnem meghiúsult a próbafelvétel, mert azt hitte, hogy a színésznő nem jött el.

• 
• 
• 

Shelley Winters közel 30 évesen alakította a filmbeli 21 éves szegény munkáslányt. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy szinte semmi nem jön át abból a szexi külsőből, amihez Shelley Winters esetében számítanánk.  Meg is kapta érte élete első Oscar jelölését. A díj tényleges elnyeréséhez azonban még néhány évet várnia kell majd.

A harmadik főszereplő Montgomery Clift volt, aki a gazdag Eastman cégtulajdonos egyik távoli elszegényedett rokonát alakítja, akit felkarol a tehetős nagybácsi és állást ajánl neki a cégénél. Eleinte a ranglétra legalján kezdi, de szép lassan bizalmat szavaz neki a nagybácsi, és előléptetést kap. Igen ám, de a cég íratlan szabályait megszegve a fiú (George) összejön az egyik kolléganőjével, akit hamarosan teherbe is ejt. Ennek eltitkolása még könnyen kivitelezhető lenne, de amikor George összeismerkedik a gazdag rokon társaságának egyik fiatal hölgytagjával, Angela Vickers-szel (Elizabeth Tailor), hirtelen beleszeret, és elveszti minden érdeklődését előző barátnője iránt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

 A terhesen faképnél hagyott barátnő azonban nem fogadja el, hogy George magára hagyja. Megfenyegeti a fiút, hogy vagy elveszi feleségól, vagy tönkreteszi a kapcsolatát új szerelmével és persze egy füst alatt a munkahelyén is ellehetetleníti, ahol már a cégvezetés környezetébe sikerült magát feltornásznia a fiúnak. George tehetetlenségében beadja a derekát, ám a megfelelő hivatal, ahol az esküvőt azonnal nyélbe lehetett volna ütni, aznap éppen árva tartott, így egy nap haladékhoz jutott.

Hirtelen ötlettől vezérelve George elviszi csónakázni volt barátnőjét azzal a tervvel, hogy vízbe folytja és így megszabaduljon tőle. És ezen a ponton a történések erős párhuzamban vannak kedvenc némafilmem - a Virradat - eseményeivel. Kiviszi a lányt a csónakkal, a döntő pillanatban visszalép a tervtől, ám a kegyetlen sors dönt róla, hogy mégis halállal végződjön a csónakázás.

Váratlan fordulatot vesz itt a film, amiről egészen eddig azt hittem, hogy valami melodráma felé halad. Helyette határozottan film noir-os stílusjegyeket kezd felvonultatni a rendező.

Egy igazán szemét ügyész végzi a nyomozást (mellesleg remek színészi alakítás), mely arra hivatott, hogy kiderítse gyilkosság áldozata lett-e a lány...

Izgalmas - klasszikus - tárgyalásos jelenetet is kapunk a film vége felé (azaz "tiltakozom Bíró úr!" ... " a tiltakozásnak helyt adok"... ismerős, ugye?) Az alábbi képhez kapcsolódik az egyik legfeszültebb jelenet, amelyről érdekes módon semelyik általam olvasott elemzésben nem láttam említeni, de a rendező elhúzza a mézesmadzagot előttünk, felvillantja, a bizonyítékot George ártatlanságára, ám azt valahogy az ülésterem egyik tagja, de George sem veszi észre. Kíváncsi lennék, hogy rajtam kívül valaki kiszúrta-e... (kommentben nyugodtan)

 Maga a történet is izgalmas, de számos szép megoldása miatt is remekműnek mondható ez a film.

Milyen szépen megkomponált az a jelenet például, amikor George még első barátnőjének lakására megy. A  rádióból szóló karibi zene lüktetése mellett a kamera ráközelít az ablakra majd hosszasan elidőz a mozdulatlan utca látványán. A szereplőket nem látjuk, csak halljuk, hogy "Ó, George.... George..." egyre szenvedélyesebben. Nem látjuk, csak sejtjük, hogy a szerelmes pár bizony olyasmit csinál, amit 1951-ben nem hogy mutatni, de még csak sejtetni sem lett volna igazán szabad a cenzori tiltás miatt... 

Ekkorra azonban már a rendszer szigora lazulni kezdett. 

Elizabeth Taylor és Montgomery Clift nagyon közel kerültek egymáshoz a forgatás alatt. A pletyka össze is boronálta őket, ennek azonban nem biztos, hogy volt is valós alapja.

Montgomery annyira a method acting - azaz a valós élményekből táplálkozó színjátszásban hitt, hogy a siralomházas jelenetét megelőző éjjel egy valódi siralomházban töltötte az éjszakáját. Hát ez elég bizarr azért...

 

USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minelli

Producer: Roger Edens, Arthur Freed

Azok közé a musical-ek közé tartozik ez a film, melyek először a mozi számára készültek el, és csak utána kerültek színpadra, méghozzá csak különösen hosszú idő után, 2014-ben Párizsban, majd 2015-ben a Broadway-en, és 2017-ben a Londoni West Enden. Egyik előadás sem lett igazán kiugró siker, sehol sem ment tovább 1-2 évnél, bár azt meg kell jegyeznem, hogy mind a Broadway-en, mind a West Enden jellemző, hogy ha bemutatnak egy musical-t, akkor abban a színházban azt az egy darabot játsszák a hét minden napján - van amelyik napon többször is - amíg le nem veszik a műsorról. Tehát a Broadway-n a darab kicsivel több, mint egy éves pályafutása például összesen 623 előadást jelentett.

A Londoni előadásról készült egy film is, mely idén (2018 Májusban) került mozikba néhány országban. Nálunk például nem.

Az, hogy ilyen sokáig váratott magára a színpadi adaptáció, azért is furcsa, mert maga a film nem csak, hogy nagy közönségsiker volt, de váratlan Oscar esőt is fakasztott (hat kategóriában nyert), a legjobb filmnek járó szobrot olyan jelöltek elöl elhódítva, mint a Vágy Villamosa, vagy az A Place in the Sun. Megkapta még a legjobb forgatókönyv, operatőr, díszlet, jelmez és zene díját is.

• 
• 
• 

A filmet Vincente Minelli jegyzi rendezőként, aki otthonosan mozgott a musical-ek és a könnyed zenés vígjátékok világában. Ekkoriban azonban épp válófélben volt Judy Garland-tól, és párhuzamosan dolgozott az A Papa Kedvence című vígjátékon is, ezért mondogatják, hogy sok jelenetet gyakorlatilag a koreográfiáért is felelős főszereplő, Gene Kelly rendezett. Legvalószínűbb, hogy a film monstre - húsz perces - záró táncbetétjét, - melyben egy szó sem hangzik el, sem prózában, sem énekelve - szinte biztosan Kelly rendezte.

• 
• 
• 
• 
• 

Az előbb említett zárójelenethez George Gershwin American in Paris című száma szolgáltatja a zenét. A film egyik producere Arthur Freed eredetileg csak ennek a számnak a felhasználási jogát szerette volna megvenni Gershwinéktől, de Ira (a zeneszerző bátyja) kialkudta, hogy az egész filmben Gershwin zenéket használjanak fel, melyekhez ő írta a dalszövegeket.Gene Kelly nagyon szerette volna, ha az egész filmet Párizsban, eredeti helyszínen veszik fel. Ez természetesen nagyon drága lett volna, és a stúdiók sokkal jobban szerettek akkoriban a stúdió falai közt, minden zavaró körülménytől mentesen forgatni. Panaszra azért nincs ok, mert pazar díszletet sikerült alkotni, nem véletlenül kapott ezért is egy Oscar-t a film. A pompásan élénk színeiről felismerhető technicolor káprázatosan villantja fel a hangulatos párizsi utcácskákat, a Szajna partját vagy mondjuk a Montmartre környékét.

• 
• 
• 
• 

Van viszont valami, illetve valaki, akire sikerrel beszélte rá Gene Kelly a stúdiót: Párizsi vakációja során egy balett előadás során megtetszett neki Leslie Caron. Őt ajánlott a film női főszerepére a stúdió figyelmébe. A lány nem is ismerte Gene Kelly-t, ráadásul angolul sem nagyon tudott, talán ennek köszönhető elsősorban, hogy alig van szöveges szerepe a filmben.

Nem egy szokványos szépségű lányról beszélünk egyébként, de mindenképpen bájosnak mondanám. Talán a beszéd ilyen mértékű hiánya miatt lehet, hogy nem igazán került közel hozzám a lány karaktere.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik legjobban megkomponált kép a filmből, érdekes módon nem egy Párizsi színhez kapcsolódik, hanem egy szinte minimál-díszlethez, melyben két hatalmas gyertyatartót formáz a tánckar.

A másik kedvencem egy fekete-fehér bál, ahol mindenki eme két színbe öltözött. Fergeteges partinak tűnt, melyben a kor szelleméhez képest megdöbbentő módon jó néhány fiú női ruhában táncolt, de a legváratlanabb mozzanat mégis az volt, amikor lenge ruházatú hölgyek ugráltak a karzatról, hogy az alant éppen arra járó férfiak elkapják őket. Elmondva nem tűnik annyira hajmeresztőnek, mint amilyennek valójában látszott.

Gene Kelly egy amerikai festőt alakít, aki Párizsban tengeti életét, a Montmartre-on próbálkozik festményei eladásával. Beleszeret egy lányba, akit egy híres énekes bújtatott a nácik elől a francia ellenállás éveiben. A lány is beleszeret a festőbe, ám úgy érzi, életének megmentéséért cserébe tartozik annyival az énekesnek, hogy hozzámenjen feleségül. Hogy a szerelmi háromszög még izgalmasabb legyen, a film elején a két férfi összebarátkozik, és persze fogalmuk sincs arról, hogy mindketten ugyanazt a fiatal nőt szeretik. És, hogy egy utolsót csavarjunk a történeten, tegyük a háromszöget négyszöggé. A festő egy középkorú hölgy személyében (Nina Foch, aki mellesleg nekem sokkal kedvelhetőbbnek tűnt, mint az alig megszólaló francia lány) szponzort talál magának, és ahogy ez néha lenni szokott, a hölgy nem csak a festményekkel kapcsolatban táplált erős érzelmeket, de a férfiért is.

Persze, ahogy egy ilyen Broadway stílusú musical-nél lenni szokott, végül szinte minden a helyére kerül. Happy end van, kellemes zenék szólnak, többféle műfajban táncolnak a szereplők és a tánckar. Gyönyörű színkavalkádban csodálhatjuk a papírmasé Párizst. 

Egyetlen kérdés kavargott szinte mindvégig a fejemben a film megtekintése közben: Hogyhogy a 6 Oscar ellenére nem csak én, de egyetlen ismerősöm sem hallott soha erről a musical-ről? 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Franciaország (UGC), 116 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Léon Carré, Robert Sussfeld

Azért nagyon nehéz erről a filmről írni, mert szinte minden, ami leírható róla, azt a hatást kelti nagy valószínűséggel az olvasóban, hogy ez egy unalmas, szürke film, holott a valóság ennek pont az ellenkezője. Nem is emlékszem pontosan, hogy utoljára melyik filmet néztem végig a listáról ilyen feszült figyelemmel.

Egy fiatal plébános hétköznapjainak egy nem túl hosszú periódusát követjük nyomon. Ráadásul a papnak nincsenek is világmegváltó tervei, csak éppen a vallás parancsolatainak megtartását tűzte ki célul. 

Nem nagy dolgokat csinál, csak a hívek ügyes-bajos dolgaiban próbál a tőle telhető módon rendet tenni. Nem hangzik túl izgalmasnak, mégis leköti az embert.

A színészek szinte teljesen eszköztelenül dolgoznak. Claude Laydu, a plébánost alakító színész nem amatőr volt ugyan, de elsőfilmes. Arca szinte mozdulatlan. Csak néha-néha látszik rajta egy-egy apró rezdülés. De amikor néha megrezdül ez az arc, akkor annak - pont a visszafogottság miatt - nagyon erős a hatása.

Első látásra - legalábbis a képek alapján - nem túl megnyerő ez az arc; már-már ellenszenves. De a mögötte álló személyiség - legalábbis amit a szerep ábrázol - pillanatok alatt megkedvelteti magát a nézővel. Az érzékeny, szinte minden romlottságtól mentes figura belopja magát a néző szívébe.

A film nagyobbik felében a fiatal plébános monológját - naplóbejegyzéseit - halljuk, sok esetben látjuk magának a naplóba való bejegyzésnek a folyamatát - melyet egyébként magának a rendezőnek a keze "követ el". 

Míg a fiatal pap keresi - és tulajdonképpen meg is találja - az általa üdvözítőnek tartott utat, addig a hívek között szinte senki nincs, akinél ilyesmire egy kis esély is mutatkozna...

Van például a fiatal lány, aki szerelmével üldözi a papot, van, aki egyéb okokból írogat neki fenyegető névtelen leveleket...  

• 
• 
• 

Ismételnem kell magamat: bármit írok is a filmről, nem tudom megmagyarázni, hogy miért annyira jó. Érdemes megnézni... Ha megvan a nézőben a nyitottság, akkor könnyen a hatása alá lehet kerülni.

Nagy-Britannia (Horizon-Romulus), 105 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Huston

Producer: Sam Spiegel és John Woolf

Afrika Királynője - fenségesen csengő neve ellenére - egy vén, rozoga kis vontatóhajó. Szinte az egész film ezen a rozsdától majdnem széteső járművön zajlik, melynek mindössze két utasa van... sokkal többen nem is férnének el rajta.

A Hollywoodi Sam Spiegel részéről a Brit székhelyű Horizon films, valamint a brit John és Joshua Woolf testvérek által irányított Romulus films együttműködéséből született ez a film.

Korda Sándor figyelmeztette a Woolf testvéreket: "Két öreg hajózik fel alá egy Afrikai folyón... ugyan, már... kit fog ez érdekelni? Bele fogtok bukni..."

Nem hallgattak rá, és jól tették, mert nemcsak szerethető, de pénzügyileg is sikeres film lett belőle, köszönhetően részben a két főszereplő remek összhangjának, de talán még inkább a túlnyomó részben eredeti - Afrikai - helyszínen való forgatásnak. És ez utóbbi egyáltalán nem volt magától értetődő akkoriban. Szerettek a lehető legkényelmesebb és legjobban kontrollálható módon a Hollywoodi stúdiók által épített díszletek között forgatni. Ha ezt a filmet egy amcsi stúdió készíti, akkor szerintem nem is mentek volna el emiatt a ma Kongói Demokratikus Köztársaságnak, gyerekkoromban Zaire-nak, a forgatás idejében pedig éppen Belga Kongónak nevezett egyenlítő környéki országba leforgatni ezt a filmet. A körülmények a vártnál is rosszabbak voltak. Mérges kígyók, krokodilok, skorpiók és különböző trópusi fertőző betegségek nehezítették a stáb életét. Beszámolók szerint a forgatás alatt alig volt olyan, aki ne lett volna beteg. Állítólag a rendező Huston és Humphrey Bogart úszta meg különösebb nyavalya nélkül, amit szerintük annak köszönhettek, hogy gyakorlatilag folyamatosan gin-t vedeltek, ezzel a vérük alkoholtartalma olyan magas lett, hogy bármi, ami megcsípte őket azonnal szörnyethalt. 

Bogart-ot elkísérte párja, Lauren Bacall is, aki ugyan nem szerepet a filmben, de állítólag komoly önkéntes szerepet vállalt a sérültek és betegek ellátásában. Főzött, mosott, kisegítette a stábot ahol tudta, Katherine Hepburn-nel is életre szóló barátságot kötöttek az Afrikában töltött időszak alatt.

De ha valaki igazán jó kedvre akart derülni, akkor az amerikai producert, Sam Spiegelt kellett megkeresnie szemével, és, hogy miért, azt szerintem nem kell különösebben magyarázni, elég megnézni ezt a képet. (Spiegel a jobboldali, ha valakinek kétsége lenne)

Nem az összes jelenetet forgatták egyébként Afrikában. Ami valamiért többlet kockázatot rejtett - krokodilok vagy nagy sodrású folyómedrek esetén, azokat zöld-hátteres megoldással vették fel. Még egy gyerek is kiszúrja ezeket a jeleneteket, annyira elütnek a valódiaktól.

Afrikai trópusi tájainak egzotikus szépsége persze a Technicolor-nak köszönhetően jelenik meg igazán szépen a képernyőn (vásznon). Mint minden esetben - most is hangsúlyozom, hogy ekkoriban még fekete-fehér werk-fotókat készítettek akkor is, ha maga a film már színes nyersanyagra készült. Nemcsak Afrika szépsége, de Hepburn szeplői is itt tárulkoztak fel igazán. Fekete-fehérben nem tűnt föl nekem, hogy ennyire szeplős a hölgy. Nem csak az arcán, de szinte mindenütt. Róla írja minden forrás, hogy - szinte egyedüliként - imádta Afrikát... jó az utolsó napokban már ő is hazakívánkozott, de eleinte ámulatba ejtette a különleges trópusa flóra.

• 
• 
• 
• 
• 

Ezzel szemben Bogart az első pillanattól gyűlölte a helyszínt annak kényelmetlenségével, az örökös párával, meleggel és a különböző furcsa és veszélyes élőlényeivel. De megérte, hogy mégis elvállalta és végigcsinálta ezt a filmt, mert ezzel elnyerte élete egyetlen Oscar díját. (A képen Bogart a szobor átadójával, Claire Tervorral látható)

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A film egy road movie-ba kevert screwball comedy. Előbbi műfaj a kedvenceim közé tartozik, utóbbitól - ha csak tehetem - tartózkodom. Rosát, az angol misszionárius nőt (Hepburn) és Charlie-t, a kanadai hajóskapitányt Afrikában éri az első világháború kitörése.  Miután a németek felgyújtják a bennszülött falut, ahol Rosa tevékenykedett, úgy döntenek Charlie-val, hogy nincs értelme tovább maradniuk, és, hogy távozásuk értelmet nyerjen, célul tűzik ki a Lujza nevű (angolul Louisa-nak hívják) német hadihajó elsüllyesztését. Ehhez csupán el kell hajózniuk ahhoz a tóhoz, amibe a falut átszelő folyó torkollik. Ez viszont egyenlő az öngyilkossággal. Nemcsak azért, mert egy németek megszállta erőd mellett kell elhajózniuk, hanem azért is, mert a folyó szakaszának egy része egyszerűen nem hajózható. Részben a vízesések, részben a helyenként előforduló alacsony meder miatt.

• 
• 
• 

Némi kis kalandfilm jellege is van tehát e mozinak, de ez a szál szinte jelentéktelen a fősodorhoz képest. Ami miatt kellemes időtöltés végignézni ezt a filmet, az az, ahogy a folyón hajózva a két ellentétes személyiséget látjuk, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz és visszafordíthatatlanul egymásba szeretnek. 

Végül egy érdekesség: Aki maga is szeretne a film címadóján, az African Queen-en hajózni, az megteheti. Kirándulást lehet tenni abban a hajóban, melyben maga Hepburn és Bogart is hajókázott Afrikában. Az Afrika Királynője ugyanis ma is üzemel Floridában, Key Largo-ban. A filmbeli állapotához képest szerencsére kicsit rendbe szedték.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Franciaország, Olaszország, 94 perc, ff., francia

Rendező: Christian-Jaque

Producer: Alexandre Mnouchkine

A Tulipános Fanfan - mint cím - rettenetesen ismerős volt. De hiába nyomoztam, Magyarországon ez a film csak Királylány a Feleségem címmel ment - bármilyen nyögvenyelősnek, és teljesen felesleges változtatásnak tűnik is az eredeti címhez képest. 

A filmbeli arcok is ismerősek voltak, holott rá kellett jönnöm, hogy magát a filmet szinte biztosan nem láttam. Viszont véletlenül rátaláltam a megfejtésre: Képregény formájában találkoztam Tulipános Fanfannal, méghozzá azzal a képregénnyel, melyben a karakterek megjelenését eme film szereplőiről mintázták, azaz érdekes módon úgy voltak ismerősek ennek a filmnek a hősei, hogy gyerekkoromban képregény formában találkoztam velük.

A képregény egyébként nem ennek a filmnek a történetét meséli el, ez a francia PIF magazinban egy több éven át tartó külön történetfolyam volt, melyet valamelyik magyar magazin is átvett. Elsőre a Kockás címűre gondoltam, de az színes volt, úgyhogy várom a megoldást attól, aki esetleg tudja...

A Fanfan-t játszó francia Gérard Philipe hazájában már néhány éve ismert és népszerű volt, az olasz Gina Lollobrigidának azonban kifejezetten ez a film hozta meg a népszerűséget. Mint a két főszereplő párosítása is sejteti, francia-olasz koprodukcióban készült a film.

• 
• 
• 
• 
• 

Gyerekkoromban imádtam ezeket a kardozós filmeket, melyben a főhős minden párviadalt megnyert, sőt a film végére rendszerint szerelmének kezét is elhódította. Fanfan, a nagy nőcsábász ezúttal kénytelen beállni a seregbe, mivel egyik "hódításának" édesapja kötelezni kívánja arra, hogy feleségül vegye az elcsábított lányt. Fanfannak esze ágában sincs ezt megtenni, inkább gyorsan szolgálatba szegődik a sereghez. A toborzótiszt lánya (Lollobrigida) azt jósolja neki, hogy a királylánnyal fog majd összeházasodni. És, hogy egészen meseszerű legyen a történet, hamarosan olyan helyzetbe kerülnek, hogy Fanfan mentheti meg az említett királylány és az ő kíséretében utazó Madame Pompadour (a király szeretője, lásd az alábbi képen) életét. Hálából kap egy tulipánt, így lesz a "vezetékneve" Tulipános... 

Aranyos kis mesefilm ez, vagy legyen mondjuk ifjúsági film - legalábbis gyerekkoromban így konferálta fel Takács Mari ezeket a kalandfilmeket. Hatalmas érzelmi hullámvasutazást hiába vár a néző, de kellemes időtöltésnek megfelelő lehet... Kár, hogy nem színes... - nyilván ennek pénzügyi okai lehettek - ez pont egy olyan film, aminél érdemes lett volna ebbe invesztálni egy kicsit.

Mivel bármilyen szép is, nem nagyon találtam a szőke királylányról werk-fotót, és talán azt is elárulhatom, hogy a film során egyetlen szót nem ejt ki szépséges száján az ifjú hölgy, talán nem okozok túl nagy meglepetést azzal, ha elárulom, hogy a jóslat ellenére nem ő lesz a befutó Fanfannál, hanem Lollobrigida...

• 
• 
•