Japán Shochiku), 136 perc, ff., japán

Rendező: Yasujiro Ozu

Producer: Takeshi Yamamoto

Nagyon japán ez a film, pontosabban nagyon távol-keleti. És azt is megkockáztatom, hogy nagyon kevés embernek merném ajánlani, hogy nézze meg ezt a filmet. Nem túl valószínű, hogy valaha is megnéztem volna, ha nincsen rajta az 1001-es listán. Lassúsága és eseménytelensége miatt - pláne a 21. században - feltehetően csak hardcore film-őrültek vágnak bele egy ilyen kaliberű film megtekintésébe, és még közülük sem biztos, hogy mindenki eljut a végéig. Én eljutottam, és nagyon komoly hatással volt rám ez a film.

Egy idősödő vidéki házaspár felkerekedik, hogy elutazzon a fővárosba - ahol még soha életükben nem jártak -, hogy meglátogassák két ott élő, rég nem látott gyermeküket. Mint kiderül, a gyerekeknek inkább terhükre vannak, hogy megszabaduljanak az öregektől, inkább befizetik őket egy "wellness hétvégére" - azaz az Atami gyógyfürdőbe -  csak ne legyenek láb alatt.

• 
• 
• 

 Csak a harmadik - már nem élő - fiuk özvegye (Noriko) a kedvesebb velük. Másik két gyermekük Negyedik gyerekük Oszakában lakik, vele csak a film végén találkozunk, az ötödik, a legkisebb lány pedig velük lakik vidéken.

• 
• 
• 

A szülők egyre kellemetlenebbül érzik magukat, és úgy döntenek, hogy idő előtt hazautaznak. Az asszony a hazafele tartó úton rosszul lesz, és hamarosan meghal.

Mozgalmasnak nem mondható a történet, a drámai események az utolsó fél órába összpontosulnak. 

Akit egy másik filmre emlékeztet a történet, de nem tudja pontosan, hogy melyikre, annak segítek: Az Adj Esélyt a Holnapnak című film ihlette meg - legalábbis részben - a forgatókönyvírót annyira, hogy megírja ezt a történetet. 

Ezt a filmet csak akkor érdemes végignézni, ha képesek vagyunk ellazulni, és átadni magunkat a nyugod szemlélődésnek. A kamera első ránézésre furcsa perspektívát mutat: kicsivel a föld fölött kerül elhelyezésre szinte az összes jelenetben. Ami érthető, hiszen a japánok - legalábbis az 50-es években még - kizárólag a földön (illetve a tatamin) ültek, térdeltek, szék sehol nincsen. Így ésszerű volt levinni a kamerát a földre, a film nagy részében földön ülő emberek furcsán mesterkélt hangsúlyozással, körülményesen udvariaskodó beszélgetését látjuk. Érdekes a kontraszt az akkori fiatalokkal, akik már elhagyták ezt az udvariaskodó beszédmódot, rajtuk nyoma sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásnak.

• 
• 
• 

A nyugodt szemlélődést a mindenben autentikus japán környezetre - idegenként való - rácsodálkozás is elősegíti. A középső és az idősebb generáció még tradicionális japán ruhákat hord.Bambuszból és papiruszból készült hagyományos legyezőt (uchiwa) használnak szinte megállás nélkül a nyári éjszakába is nyúló fülledt forróságban. Légkondi ekkoriban még természetesen nem volt.

Az öltözéken és a furcsa beszédmódon túl érdekes megfigyelni a sajátos japán építészetet. A szinte végig statikus - de jól elhelyezett - kamera nagyon érdekes - szinte három dimenziós képeket mutat az épületek belsejében. 

A közismerten szűkös japán szobabelsők nagyon szabályos szerkezete megsokszorozódik azzal, hogy az állandó meleg miatt mindig nyitva hagyott ajtókon és ablakokon keresztül átlátunk a szomszéd szobába, azon keresztül a következőbe, vagy éppen ki az utcára, de akár még a szűk utcák túloldalán levő szomszéd lakásba is. Így a statikus beszélgetések hátterében gyakran az utcán sétáló járókelő vagy a szomszéd házban serénykedő szomszédasszony töri meg a mozdulatlanságot. 

• 
• 
• 
• 

A film nagyon hosszú, több, mint 2 órás. Sok film megtekintése után alakult ki az a tapasztalatom, hogy az ilyen lassan kibontakozó drámáknál 2 óra az az alsó határ, amikor szoros kötődés kezd kialakulni a szereplőkhöz. Valószínűleg ez a hosszúság is elősegítette azt az érzelmi hatást amit a film tett rám.

Az asszony halála után összegyűlik a család. A magára maradt férjet körülveszi a négy élő gyermeke, és a halott fiú özvegye. Mindenki a maga módján viselkedik.

A férj például irigylésre méltó bölcsességgel és emelt fejjel fogadja el a sorsot. Próbálja vesztesége közepette is megtalálni a szépséget az életben.

Ezúttal a poszt a végére hagytam a japán cím elemzését, melyről idegen írásmódú címek esetén képtelen vagyok lemondani:.

東京 - tou - kjou (magyarul Tokió)   

ebből 東 : kelet (tou) -  京 : főváros (kjou)  - azaz a Keleti Főváros - ez tehát Tokió jelentése

物語 - mono-gatari : történet - erről már volt szó az Utolsó Krizantém Története kapcsán.

Így tehát az eredeti cím helyes kiejtése:  東京物語  -  tokjó monogatari

• 
• 
• 
• 

 

USA (Columbia), 118 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Buddy Adler

James Jones azonos című regényéből készített filmet a Columbia, melyet eredeti helyszínen - az akkor még Hawaii Köztársaságként - az USA gyarmataként létező szigeteken forgattak. (1959-ben lett Hawaii az USA 50. állama)

Egy katonai bázison vagyunk, 1941-ben - és a katonák ekkor még nem is sejtik, hogy hamarosan olyan csapást már rájuk Japán, melyhez fogható csapást legközelebb csak 60 év múlva a New York-i ikertornyok leomlásakor szenvednek el az amerikaiak. De ne szaladjunk ennyire előre, mert a Pearl Harbor-i támadás a film utolsó tíz percében van csak, addig egy katonai szereplőkkel felvonultatott melodrámát látunk, sok-sok ismert színésszel.

Nézzük, hogy kikkel is: A szereplők közül a legnagyobb sztár talán vitathatatlanul Montgomery Clift volt ekkoriban.

Ő a method acting elkötelezett híve volt. Nincs igazán jó magyar szó erre a "stílusra" - mi Sztanyiszlavszkij-rendszerként szoktunk utalni rá, bár az meg inkább ennek az elődje, arra alapul az amerikai method acting. Mindkettőnek alapelve, hogy a színész tulajdonképpen átlényegül a szerepbe. Nem eljátssza csak, hanem átéli azt, ugyanazokat az érzéseket próbálja érezni, mint amit az adott szereplő érezne az adott helyzetben. A Clift által játszott katona például kürtös, ökölvívó, Hawaii-mintás ingben járt éjszakai mulatókba a kimenői alkalmával, és meglehetősen lerészegedett olykor-olykor. A szerephez megtanult tehát elfogadható szinten kürtön játszani, bokszolni tanult, és a részeg jeleneteihez annyit ivott, hogy néha nem tudta végigmondani a szövegét. Jellemzően annyira belemerült a szerepbe, hogy jóval a film elkészülte után is rendszeresen látták Hollywoodban kocsmák környékén Hawaii ingben részegen énekelni, kezében egy kürttel.

Aztán itt van Burt Lancaster...aki mellett rögtön megemlítem Deborah Kerrt is... nem csak azért mert a forgatás alatt állítólag szerepükhöz hasonlóan nagyon összemelegedtek, hanem azért is, mert kettejük tengerpartos "összeölelkezése" a film emblematikus jelenetévé, és egyben Hays-kódex koporsójába ütött első szögek egyikévé is vált. Ilyen szenvedélyes csókolózás a földön összeölelkezve, ráadásul egy férfi és a felettesének felesége között az utóbbi közel húsz év Hollywood-i filmtermésében nemigen fordulhatott elő.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A jelenettel kapcsolatban találtam egy aranyos youtube-videót, melyben egy lelkes turista mutatja a jelenet helyszínéül szolgáló Halona Beach-et. Ő úgy említi, mint a "From Hear to Eternity" nevű strandot. Azt ugyan nem tudja megmondani, hogy a "from here to eternity" strand melyik filmben szerepel, de esküszik rá, hogy valamelyik nagyon híresben... és javasolja, hogy guglizzuk ki.... haha nem tudom, hogy viccnek szánta-e vagy tényleg nem tudja, hogy melyik filmben szerepelt a "From here to eternity beach"... megjegyzem, kicsit csalóka a dolog valóban, mert ugyanez a strand állítólag szerepelt az "Első 50 randi"-ban is... Na de akkor is...Legnagyobb meglepetést számomra Frank Sinatra szereplése okozta. Nem tudtam róla, hogy ilyen "komolyabb" filmekben is szerepelt. Ekkoriban épp senki sem akart szóba állni vele, és egy széles körben elterjedt pletyka szerint úgy kapta meg ezt a szerepet, mint ahogy a Keresztapában az a bizonyos "lófej az ágyban" jelenet mutatja - azaz a maffia hathatós segítségével - de feltehetően ebből semmi sem igaz... tény, hogy mindössze 8000 dolláros fizetésért - szinte kikönyörögte, hogy megkaphassa ezt a szerepet, még a castingra is a maga fizette repülőjeggyel utazott Hawaii-ra... csak, hogy őt válasszák...

• 
• 
• 

Mint a fenti képen is látható, megérte a szerepért való házalás, hiszen szobor lett érte a jutalma (legjobb férfi mellékszereplő), mint ahogy a képen mellette álló hölgy - Donna Reed is Oscart nyert legjobb női mellékszereplőként, aki gyakorlatilag egy kiugrani készülő prostituáltat játszott, elméletileg egy éjszakai lokál női alkalmazottja volt a filmben. 

A regény szerzője - James Jones - kifogásolta is utólag, hogy nagyon fékezett habzásúvá vált a film, sok mindent nagyon letompítottak, hogy átmenjen a cenzúrán. 

Clift-et én valahogy nem kedvelem túlságosan, ebben talán annak is nagy szerepe van, hogy vele kapcsolatban sok olyan visszaemlékezést olvastam, mely szerint lenézően beszélt sok kollégájáról, akivel egy filmben szerepelt. Többek között Burt Lancaster-ről is, aki viszont kimondottan tetszett ebben a filmben. De igazi kedvencem az a Fatso nevű dühös, nagy medvét játszó Ernest Borgnine volt, akit elsősorban időskori szerepeinek köszönhetően, inkább kedves öregurakat alakítva ismertem meg fiatalkoromban.

Engem sajnos kifejezetten irritál a hadsereg hangulata - pontosabban fogalmazva az amerikai filmek által bemutatott amerikai hadsereg nagyon férfias, mindig nagyon keménynek mutatkozni akaró katonái, akik tökéletes erkölcsiséggel, és ahhoz az életük árán is ragaszkodva, egydimenziós hazafiként a szadista egydimenziós gonoszok ellen küzdenek. És ezek az egydimenziós gonoszok (élükön az előbb említett Fatso-val) itt az amerikai hadseregen belül vannak, mert a "Japó"-k csak az utolsó 10 percben bombázzák le a szigetet, miután az azt megelőző jelenetben láttuk a naptáron, hogy már December 6-át írunk, azaz egy nappal ama támadás előtt vagyunk. A támadás egyébként remekül lett lefilmezve, számomra a film egyetlen igazán feszültséggel teli pontja volt.

Megint csak oda kötök ki, hogy ez a film talán egész mást jelenthetett akkor - de talán még most is - egy igazi amerikainak, mint nekem, aki a jenki patriotizmusra mindig is kicsit idegenkedve - már-már lenézően - tekintett.

• 
• 
• 

 

Franciaország (Franco London, Indusfilms, Rizzoli), 100 perc, ff. francia

Rendező: Max Ophüls

Producer: Ralph Baum

Max Ophüls rendező készített néhány - szerintem remek - filmet az USA-ban, (ld. például a listán is szereplő  Vakmerő Pillanat és a Levél egy Ismeretlen Nőtől címűt), de az amerikai közönség valahogy nem volt igazán vevő az ő filmjeire, így inkább visszaköltözött Európába, ahonnan a zsidóüldözés miatt menekült Amerikába még 1941-ben.

Franciaországba történő visszaköltözése után négy filmet forgatott 1957-ben bekövetkezett halála előtt. Ezek közül kettő került fel a listára. (Jelen film mellett az 1955-ös Lola Montés című utolsó filmje.)

Egy másik neves rendezőt is érdemes megemlíteni a filmmel kapcsolatban: Vittorio De Sica az olasz neo-realizmus egyik fontos alkotójaként jut a legtöbb filmszerető eszébe, de nem szabad megfeledkezni róla, hogy De Sica - nem mellesleg - remek színész is volt. Annyira szerette Ophüls filmjeit, hogy kifejezetten megkérte, hadd játsszon valamelyik filmjében. A tisztelet egyébként kölcsönös volt, mert állítólag Ophüls annyira meg volt illetődve De Sica jelenlététől, hogy nem igazán merte instruálni a neves rendezőt, eleinte hagyta, hogy azt játssza, amit jónak lát. Aztán idővel kifejezetten összebarátkoztak, és oldódott kettejük között az egymás iránti tiszteletből eredő tartózkodás.

Az alábbi képen a nyilvánvalóan nem odaillő - kalapos, szivarozó - úr a rendező, aki épp De Sicával egyeztet valamit a jelenettel kapcsolatban.

A filmet a rendező egyik közeli "jó barátnéjának" - Louis de Vilmorinnak- a novellája ihlette. Azért csak ihlette, mert Ophüls is tett rá utalást, hogy voltaképpen nem sok minden maradt meg a filmben az eredeti írásból a történet emblematikus gyémánt fülbevalóján kívül. A központi figura - aki a novellában egyáltalán nincsen néven nevezve -, a filmben  kapott egy keresztnevet - Louise-t - az írónő iránti tiszteletből...

Vezetékneve továbbra sincsen... nem fontos... Többször is elhangozna ugyan a filmben a teljes név, ám akárhányszor valaki kimondja, a "Madame de... " nevet... vagy félbeszakítja valami/valaki vagy egyszerűen egy hangosabb dolog elnyomja a teljes nevet. Ez tehát megmagyarázza a film kicsit furcsa címét: Madame de...

• 
• 
• 
• 

1880 környékén vagyunk... a film elején Madame de... keresgél budoárjában, majd elővesz egy nagyon értékes gyémánt fülbevalót - amit férjétől kapott nászajándékba - és eladja egy ékszer-kereskedőnek, mert éppen kicsit túlköltekezett, és valamiért nem akar férjétől pénzt kérni. A film ennek az ékszernek az útját követi végig közel két órán keresztül. Egészen pontosan 18 alkalommal kerül át valakinek a kezéből más valakiének a kezébe (igaz néhány alkalomról ezek közül csak utólag értesülünk). 

Számomra egyébként a Danielle Darrieux által alakított Madame de... volt a legjelentéktelenebb figurája a filmnek. Szinte minden más szereplő játékát sokkal izgalmasabbnak találtam. Leginkább persze a szerelmi háromszög két férfiszereplője mutatott remek alakítást. Ez azért is furcsa egyébként, mert Ophüls kifejezetten Darrieux-val képzelte el a filmet, számára írta ezt a szerepet. A színésznővel kapcsolatban azért mindenképpen meg szeretném említeni, hogy 100(!) éves korában, nemrég - 2017-ben hunyt el.

Alkalmi kapcsolatok, házasságon kívüli szerelmi ügyek, elcsábított ártatlanok... ezeket köti össze egy történetté a kézről kézre járó tárgy, a gyémánt fülbevaló.

És amit soha nem mulasztok el megjegyezni - és ami minden alkalommal elámít a francia filmek esetén, - holott inkább az olaszoktól vártam volna, bár nem tudom miért - hogy mennyire szabadon és elnézően kezelik a  félrelépéseket... mint az élet legtermészetesebb dolgát... csak éppen bizonyos kereteket nem szabad átlépni. Addig lehet csak elmenni, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a dolog, hogy az kellemetlenné váljon a "megcsalt" számára. És a "megcsalt"-at csak azért írtam idézőjelben, mert ő maga is ugyanolyan megcsaló, mint amennyire mindenki az... legalábbis Franciaországban... ezek szerint...

• 
• 
• 

Talán a képek, és a fenti információk alapján kiderül, hogy hiába cserél gazdát 18 alkalommal is a fülbevaló a történet során, azért olyan nagyon nem távolodunk el a központi figuráktól. Bár a rendező simán meghúzza, hogy bevezet egy új szereplőt, aki hirtelen a középpontba kerül, hogy aztán rövid idő után elkaszinózza a nagy értéket, és szinte soha többé ne is halljunk róla. 

Ez is egyike azon filmeknek, melyek nem arattak azonnal osztatlan sikert, idő kellett hozzá, amíg "megérett" annyira, hogy széles körökben elismert és nagyra tartott alkotásnak minősüljön.

USA (MGM), 108 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Arthur Freed

Fred Astaire a sikeres Broadway korszaka után a 30-as években - az RKO stúdió musicaljeivel - lett igazán nagy sztár, mostanra, - az 50-es évek első felére - kicsit háttérbe szorult Gene Kelly mögött. 

1946-ban egy sikertelen filmje után be is jelentette visszavonulását, és tánciskolát alapítva képzelte el a jövőjét. A korai nyugdíjas évek nem tartottak sokáig, 1948-ban Gene Kelly sportsérülése miatt rábeszélték, hogy ugorjon be helyette az Easter Parade című filmbe, hogy aztán maradjon is újabb 10 évet a mozik világában. 1957-ben egy újabb kudarc után majd megint eltűnik néhány évre.

Az Astaire által alakított Tony Huntert mintha pont magára a színészre öntötték volna. Ugyanolyan, kissé elbizonytalanodott, sikerei csúcsától már eltávolodott táncos komikust alakít, mint amilyen ő maga is.

Két fős rajongótábora, - egy író-házaspár - egy neki szánt darab létrehozásán dolgozik, mely segítségével Tony visszatérhetne a színpadra. Partnernőjének egy felkapott balerinát, Gabrielle Gerard-ot (Cyd Charisse) szemelik ki. Charisse-t láthattuk az Ének az Esőben című filmben Gene Kelly oldalán. Ott még csak epizódszerepet kapott, amiben sikerült is bizonyítania, úgyhogy immár komolyabb (szöveges) szerepek is megtalálták. És bár ő alapvetően balett-táncos képességei miatt értékelhető igazán, színészként sem volt olyan rossz - bár túl sok kémiát nem éreztem közte és Astaire között...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A történetre sok szót nem pazarolnék, mert szinte nincs is, ami van, az meg nem nagyon méltó említésre. A film erősségei a zenés-táncos betétek. Astaire nyilván a Broadway-stílusban brillírozik, Charisse pedig az általa hozott kortárs balettben. Szép, izgalmas koreográfiákat látunk pazar díszletek között. Legjobb - és legismertebb betét az utolsó, a "Girl Hunt Ballet - A murder mystery in jazz" - egy jelenet, mely a film noir minden jellemzőjét belesűríti ebbe a balettbe, a narrációtól az esős utcákon keresztül a fülledt bárokon át a femme fatalig minden benne van, amitől ott bizsereg a jól ismert film noir-os hangulat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Fred Astaire egyébként filmes karrierje előtt játszott a Broadwayen a The Band Wagon című musicalben, mely 260 előadást ért meg. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy az 1931-es Broadway változat, és ezen 1953-as filmes változat nem sok mindenben hasonlít egymásra. A zenei betétek nagy részét kicserélték (3 maradt meg), és a vékonyka történet sem sokban emlékeztet az eredetire.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Vincent Minnellivel még két ízben találkozunk majd az 1958-as év kapcsán.

USA (Filmmakers), 78 perc, ff., angol

Rendező: Ida Lupino

Producer: Collier Young

Egy férfi + két nő: mindenképpen pikáns felállás. És a két nő között őrlődő férfi itt inkább a sors szerencsétlen áldozataként tűnik föl, mintsem a két nőt csalárd módon megvezető szélhámosként. 

A férfi ilyen módon való felmentése nem csak azért meghökkentő kicsit, mert az ötvenes évek Hollywoodjában ez még túlzottan haladó szellemű gondolatnak számított, hanem leginkább azért, mert a filmet egy nő - Ida Lupino - rendezte, aki mellesleg a film egyik főszereplője, a szerelmi háromszög egyik résztvevőjét, elszenvedőjét játszó színésznő is volt.

Mint ahogy a nekem nagyon tetsző poszteren látszik is, a háromszög másik női résztvevője Joan Fontaine, aki 34 évesen is nagyon vonzó és érzékeny arcú. Először a Manderley-ház asszonyaként tetszett meg, de talán most szerettem bele igazán - bár ez a szerep nem volt olyan fajsúlyos, mint Rebecca szerepe, de amit lehetett azt Joan kihozta ebből is.

A dolog pikantériája egyébként az, hogy  a film írója és producere az a Collier Young volt, aki ekkoriban éppen Fontaine férje volt, 1951-ig viszont Ida Lupino-é.  Tehát alig valamivel a film készítése előtt volt a váltás... Pikáns... mit mondjak... pikáns... Az alábbi képen ők hárman láthatóak egy forgatás közbeni konzultáció során.

A két nő férjét alakító Edmond O'Brien San Franciscoban Harry Graham, Los Angelesben pedig Harrison Grahamként éli életét egymásról mit sem sejtő feleségeik mellett. Nagyon hasonló szituáció látható a Madách színházban hosszú évek óta futó Páratlan Párosban is. Amaz remek vígjáték, emez inkább noir-os elemekkel dúsított melodráma. 

• 
• 
• 

Ott csatlakozunk hármuk történetébe, hogy a Fontaine által alakított Eve meddősége miatt egy fiú örökbefogadásának az engedélyeztetése folyik. Egy ezzel megbízott tisztségviselő megsejti, hogy a férfi körül valami nincs rendben, és elkezd nyomozni. Rátalál a férfi  másik életére Los Angelesben. Az már épp sikeresen lerázza az idős férfit lakása ajtajában, amikor hátulról felsír egy csecsemő...

Az állami tisztségviselőt az az öreg játssza, aki a nagy sikerű - a listáról érthetetlen okokból lemaradó - Csoda a 34. utcában című filmben a télapót játszotta: Edmund Gwenn. Jópofa belső poén: Amikor a férj - magányát oldandó - befizet egy tipikus Los Angelesi városnézésre, ahol látnivalók helyett a sztárok villáit mutatják be a turistáknak, az idegenvezető bemondja amikor éppen Edmund Gwenn valódi házánál járnak, hogy íme, ott látható a világ leghíresebb télapójának háza. 

A film nyilván nem érhet úgy véget, hogy ne derüljön fény a férfi számára egyre nyomasztóbb titokra. Öt perccel a vége előtt volt egy baljós sejtésem, hogy vagy valami nagyon szirupos, vagy valami nagyon teátrális befejezése lesz a filmnek. És ahogy a dolgok kezdtek alakulni, minden nagyon ebbe az irányba látszott haladni. De végül sikerült egy olyan befejezést kerekíteni a végére, amivel megleptek - és azt hiszem, aminél jobbat talán nem is nagyon lehetett volna kitalálni.

A film a maga idejében nem volt különösebben nagy siker. Ennek oka lehetett az is, hogy az RKO, aki eredetileg készíteni tervezte a filmet, menet közben kiszállt a project-ből, így a kis Filmmakers volt kénytelen forgalmazni a filmet. Pedig remek hangulatú, kellemes alkotás kerekedett ki belőle.

• 
• 
• 
• 

Olaszország (Hoche Productions, Panaria), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jean Renoir

Producer: Francesco Alliata, Renzo Avanzo

Jean Renoirral 1939-ben találkoztam utoljára, A Játékszabály című remek filmje kapcsán. Azóta eltelt több, mint tíz év, és most egy egészen más jellegű filmje kapcsán kerül újra szóba.

A Római Cinecittá-ban forgatták, olasz-francia koprodukcióban. Bizonyos források szerint Renoir három változatban is leforgatta a filmet (angol, francia és olasz) más források szerint azonban pénzhiány miatt ezeket a nyelvi variánsokat végül csak utószinkronnal valósította meg. Az biztos, hogy a filmnek az angol nyelven készített változata érhető el gyönyörű, vibráló színekkel, felújított változatban. (Nem utószínezésről, hanem Technicolorra forgatott filmről beszélek). A francia rendező az olasz főváros filmes stúdiókomplexumát használva többek között angol és olasz színészekből álló szereplőgárdára támaszkodott a film elkészítésekor.

A képen a kalapos úr maga a francia rendező (Jean Renoir), a másik két színész a film két fontos szereplője: az olasz Anna Magnani és a brit Duncan Lamont.

A film úgy kezdődik, mintha egy színdarab előadásán lennénk. A színpadon látjuk a XVIII. századi Perui alkirály udvarát, épp megérkezett a film címét adó aranyhintó. (Megjegyzés: a Perui alkirály tulajdonképpen a spanyol király által 4-6 évre kinevezett kormányzója volt a területnek).  Összesereglenek az udvaroncok, kinéznek az ablakon, és - hoppá - már nem is színházban vagyunk, hiszen kívülről látjuk az alkirályi palota ablakain kinéző személyzetet, azaz az előadás világa hirtelen valósággá vált. Ötletes, nekem nagyon tetsző megoldás, bár meg kell jegyezni, hogy ez messze nem Renoir találmánya, hiszen ugyanezt a megoldást már láthattuk az 1944-es V. Henrik című Laurence Olivier által rendezett Shakespeare királydrámánál is.

Itt még egy olyan csavar is belekerült a filmbe, hogy amikor a színpad valósággá válik, és megjelenik egy Itáliából Peruba érkezett vándortársulat, akkor az ő előadásuk is egy színpadon játszódik, ami így egy színpad a színpadon lenne elvileg... így elmondva talán nehéz követni, pedig pofonegyszerű...

Az olasz díva (Anna Magnani) által játszott Camilla az említett színtársulat vezető színésznőjeként  érkezik, bízva abban, hogy ők is részesülnek az indiánok mesés aranykészletéből. A társulat azonban megérkezése után hamar rájön, hogy az inkák kincsét bizony nem osztogatják az utcákon.

Viszont pillanatok alatt Camillának három mindenre elszánt udvarlója is akad. És itt kicsit bicegett számomra a dolog. A három jó kiállású férfi (közülük az egyik maga az alkirály, egy másik pedig egy népszerű matador) szerelmének tárgyát ugyan remekül játssza a 44 éves olasz színésznő, aki tényleg irtózatosan jól lubickol a szerepben, mégis kicsit idősnek tűnik ahhoz, hogy néhány pillanat alatt ennyi férfiszívet összetörjön. Ugyanez a színésznő 24 évesen minden bizonnyal tökéletes Camilla lett volna.

• 
• 
• 

A film így egy vígjátéki elemekkel fűszerezett melodráma lesz, melyben a fent említett három férfi egymással vetélkedve próbálja meghódítani közös szerelmük szívét. Kedves kis történet, de nem emiatt szerethető igazán a film: remekre sikerült a megvalósítás.

A fent valósággá változó színpadkép csak az egyik erőssége a filmnek. Képzeljük hozzá, hogy végig Vivaldi muzsikája szolgáltatja a filmzenét a - mellesleg a rendező bátyja (Claude Renoir) által fényképezett - képekhez.

És akkor még nem említettem a lélegzetelállító díszletet és jelmezeket. Ez a film az első Renoir színház-trilógiájának filmjei közül.

• 
• 
• 
•