Magyarország (MAFILM), 80 perc, ff. magyar

Rendező: Keleti Márton

Eme poszt írásakor az 1001-es listának majdnem a feléhez eljutottam, a magyar 303-as listán is túl vagyok az 58. címen, és eddig ez a Díszelőadás című 1955-ös film volt az egyetlen, aminek a beszerzésébe beletört a bicskám... eddig!

Ugyanis ez a film minden jel szerint nem jelent meg DVD-n, az utóbbi évtizedekben (legalábbis amióta rögzíteni tudunk) nem ment TV-ben, és egyik streaming megosztóban sem elérhető, így egyszerűen nem volt hozzáférhető ez a film. Köszönhetően a Nemzeti Filmarchívumnak most mégis sikerült megtekintenem ezt a filmet. Tényleg nagyon hálás vagyok nekik, és ez egyben bíztató is, mert bár az 1001 filmes listán most már az az érzésem, hogy a továbbiakban sem várható, hogy a filmtörténelem legnagyobb filmjeit ne tudjam valahogy megszerezni, a 303-as listán kicsit előretekintve azért akad még néhány cím, ahol szükségem lesz egy kis segítségre.

Keleti Márton pályája kezdetén színházi rendezőként dolgozott, és elsősorban a zenés műfaj vonzotta. Eddig látott filmjeiben is megfigyelhető volt, hogy - ha tehette - valamilyen ürüggyel becsempészett egy-egy dalt, amit a szereplők előadhattak (lásd Hattyúdal - 1964, vagy  Dalolva szép az élet - 1950), illetve akadt kifejezetten zenés filmje is, mint mondjuk a Mágnás Miska - 1949 c. operettfilm. Ennek ellenére általában A tizedes meg a többiek - 1965 c. alkotását szokták a legjobbnak tartani az összes közül, ami viszont nem zenés film.

Furcsa öszvér ez a film. Van, ahol koncertfilmnek titulálják... hát nem tudom... Nekem az a koncertfilm, ahol egy koncertet, amit a közönség számára rendeznek, valamilyen formában dokumentál a rendező. Itt viszont nem egészen erről van szó. 

Egy gálaestet (azaz díszelőadást) mutat be a rendező, de ez a gálaest soha nem létezett a filmen kívül, mert a bemutatásra kerülő 11 különböző műfajú produkció nagy része nem is kerülhetett előadásra az Operaházban, mivel jó néhányuk trükkösen úgy lett leforgatva, hogy az este műsorvezetője Sennyei Vera színésznő rövid, viccesnek szánt bevezetőkkel bejelenti az éppen soron következő műsorszámot, mely azonban sok esetben a vágás után már láthatóan valamelyik tévéstúdióban került felvételre.

(Szokásommal és elhatározásommal ellentétben ehhez a filmhez nem fotókat, hanem filmből kivett állóképeket használok, egész egyszerűen azért, mert nemcsak, hogy magát a filmet volt hatalmas kihívás fellelni, de fotókat illetve információkat sem nagyon találtam erről a műről)

Az első produkciónál, a Ferencsik János vezényletével hallhatjuk meg Erkel Ferenc Hunyadi János című operájának a nyitányát. Ekkor még úgy tűnt, hogy valóban egy klasszikus értelemben vett koncertfelvétel lesz ez a film. Az Operaházban vagyunk, ahol a nagyzenekar előad egy műsorszámot.

Kellemes hallgatni az ismerős dallamot, jó látni a fiatalon is karizmatikus Ferencsiket munka közben.

A második produkciónál viszont már elhagyjuk az Operaház színpadát, a bécsi udvarban magyar huszárok járják a Bihari János prímás zenéjére a verbunkost, több díszletet is felvonultatva.

Ennek a gálaestnek az egyik legnagyobb szépsége, hogy a népszerű műfajok közül szinte minden előfordul. A harmadik műsorszám egy Simándy József tenorista által előadott dal, mely Bródy Tamás karmester, zeneszerző szerzeménye. 

Miközben elkezdtem gondolkozni azon, hogy hányféle különböző műfaj fog az est folyamán színpadra (ill stúdióba) kerülni, akkor jött a legnagyobb meglepetés: a negyedik produkció egy művészi torna bemutató volt, és ezt a zászlótáncot nem akárkik adták elő: Keleti Ágnes (idén volt 103 éves!!!) vezetésével az 1954-es római torna-világbajnokság aranyérmes csapata. 

Ezután újabb műfaj került színpadra: balett. Csajkovszkij: Rómeó és Júlia, amit a népszerű Mefisztó-ária követett a Faust című francia nagyoperából.

Hetedik produkciónak Liszt 14. magyar rapszódiáját választotta Keleti Márton. Ezt a darabot eredetileg egy zongorára írta Liszt, de népszerűsége és virtuozitása gyakori választássá tette különböző előadók számára. Létezik két zongorára, zenekarra, egy zongorára de négy kézre, illetve egyéb hangszerekre, pld hegedűre vagy csellóra készült átirata is. Ezúttal azonban látványos csavarként négy (!) zongorára hangszerelték át a művet.

Jómagam szeretem a zenét, de a komolyzenei műfajok egyáltalán nem tartoznak a kedvenceim közé, ezért jól esett, hogy a nyolcadik produkcióban operett dalbetét szólalt meg. (Remélem, nem sok sznob olvassa ezt a posztot) Nem is próbálták eljátszani, hogy ebben a magasztosan komoly közegben ilyen komolytalan zene hangozzon el, így egy huszárvágással Honthy Hanna (az ország primadonnája) otthonában termünk, ahol egy kisfiú jött autogrammért "egy fényképre a művésznő legkedvesebb szerepéből"... És a művésznő egy fotóalbumban lapozgatva keresgéli, hogy melyik is volt kedvenc szerepe, és így lesz a produkció valójában 3 in 1 (három az egyben), mivel 3 operett kuplét is énekelt Honthy:

Hétre ma várom a Nemzetinél (Három tavasz c. operettből - Lajtai Lajos), Egy csók és más semmi (Eisemann Mihály azonos című operettjéből), Legyen a Horváth kertben Budán (A régi nyár c. operettből - Lajtai Lajos)

A kilencedik produkcióval megint sikerült meglepni. No nem a műválasztással, hiszen a Strauss - Kék Duna keringő nem véletlenül népszerű zenekari mű a mai napig. A felkomferálás volt igazán váratlan számomra: "Táncolja az Operaház balett-társulata (ez még rendben!), énekli Gyurkovics Mária (operaénekesnő)." - Mi van? - kérdem magamban... hát ezt a művet is átdolgozták egy kicsit...? Kezdeti meglepetésem után kicsit utánajártam, és csodálkozva tapasztaltam, hogy bár ez eredetileg (ahogy szinte mindenki ismeri) egy zenekari mű, de még a megszületése évében készült belőle énekes verziót is a bécsi udvar számára. 

A tizeddikként előadott, már-már rutin választásnak tűnt Figaró belépője a Sevillai borbély című operából...

És végül az utolsó műsorszám előtt a műsort vezető Sennyei Vera elvileg egy varázslatot hajt vége az utolsó számhoz:  színesre kellene váltania az addigi fekete-fehér képnek. Valószínűleg az eredeti változat itt tényleg átment színesbe, az én általam megszerzett változat azonban sajnos továbbra is fekete-fehér maradt. Ha rajtam múlik, én szívesen megnéztem volna az egész filmet színesben. Tekintettel a gálaműsor pazarnak szánt kivitelezésére, nyilván jelentősen feldobta volna az élményt a színes kép. Gondolom a produkció ez esetben erre az egyetlen műsorszámra engedhette meg magának a színes nyersanyagot. Nos ez az utolsó, a tizenegyedik szám egy zenés-néptáncos mű volt: Kodály Zoltán - Kállai kettős. 

Érdekes kísérlet volt ez a film, gyakorlatilag minden és mindenki volt benne, ami/aki 1955-ben a magyarországi zene és tánckedvelőknek számított. És erre gondolva ne felejtsük el, hogy az igazán fiatalos (nyugatról "beszüremkedő" könnyűzene 1955-ben még nem volt politikailag színpadképes, tehát fel sem merülhetett, hogy ebben a filmben bemutatásra kerüljenek.

Köszönöm a Nemzeti Filmarchívumnak, hogy lehetővé tette a film megtekintését számomra!

Magyarország (MAFILM), 82 perc, ff., magyar

Rendező: Máriássy Félix

Bár jómagam egyáltalán nem kedvelem a söröket - holott többször is sikertelen kísérletet tettem megkedvelésükre - azzal tisztában vagyok, hogy a világos kifejezés a sörök közül a legkommerszebb típust jelöli. A pikoló pedig ez esetben nem egy fafúvós hangszer, hanem a söradag méretét, pontosan 2 dl-t jelent. Amolyan "női söradag". Igazi sörkedvelő nem adja alább egy korsónál, ami korábban hivatalosan minden esetben 5 dl-t jelentett, de ma már ez sem szentírás... (a harmadik általánosan elterjedt sör-mértékegység a pohár volt, mely 3 dl-t jelentett)

Máriássy kezdetben beállt a termelési filmeket (gyárakban, üzemekben játszódó kommunista propagandafilmek) gyártó film-iparosok népes sorába. Rákosi visszaszorulásával (és Nagy Imre ideiglenes előtérbe kerülésével) azonban el lehetett kezdeni egyéni hangvételű filmeket is készíteni. Míg mondjuk Makk Károly a teljesen politikamentes vígjáték irányába ment el a Liliomfi-val, addig Máriássyt az olasz neorealizmus ihlette meg.

A város (itt Budapest) szegényebb kerületeiben élők bemutatásához hozzátartozik a lepusztult, vélhetően még második világháborús lövésektől lukacsos vakolatú, gangos bérházak egyedi, belterjes, kietlen világa, melyet többek között érdekes, változatos szögekből fényképezett képekkel mutat be Eiben István operatőr.

A fent említett bérházak mellett a történet izgalmas díszleteit képezik a korabeli Budapest utcái, terei. Érdekes nézni, hogy a Hősök tere milyen kihalt, elvétve látni egy-egy autót ott, ahol mostanában éjszaka is nagyobb forgalom van, mint 1955-ben nappal. 

A gangos bélházak, a Budapesti utcák, és a zenés kerthelyiségek azonban csak a díszleteit adják ennek a magánéleti drámának, mely kicsit rendhagyó abban a tekintetben, hogy az ötvenes évek viszonylag szigorú erkölcsi útmutatásai ellenére itt bizony a női főszereplő Cséri Juli (Ruttkai Éva) bizonyul csélcsapnak, míg a katonai szolgálatból hazatérő Kincse Marci (Bitskey Tibor) az igazi hősszerelmes, akinek csalódnia kell kényszerűségből otthon hagyott szerelmében.

Juli mellett érdemes megemlíteni legjobb barátnőjét, Gizust (Schubert Éva), akivel kettesben iszogatják esténként azokat a bizonyos pikoló világosokat. Mert hát hiába gyári dolgozók a lányok (hogy a termelési filmektől azért ne szakadjunk el végleg) esténként azért csak van joga lehajtani egy-egy kis pikoló söröcsként a dolgozónak. Az már más kérdés, hogy a szórakozóhelyen randalírozó jampecok a rendfenntartók haragja mellett Kincse Marciét is kivívják, amikor tapasztalnia kell, hogy szerelme, Juli, velük is rendszeresen szóba áll.  (Jampecoknak hívták az ötvenes években a feltűnősködő, léha fiatalembereket.)

(Az alábbi képen Schubert Éva látható a Marci öccsét alakító Koletár Kálmán mellett)

A neorealizmus közel áll a baloldali mozgalmakhoz. Leginkább az olasz baloldalhoz köthető, de azért mégis fényévekkel eltávolodik a kritikátlan, demagóg kommunista propagandafilmektől. Még egész bátortalanul egy-egy gúnyos kiszólást is megenged magának a forgatókönyvíró, amikor Juli így mutatja be kimenőn levő kiskatona szerelmét barátnőinek: "Ő pedig néphadseregünk sztáhánovista csillaga, stb..."

A forgatókönyvet egyébként Máriássy Judit, azaz a rendező felesége írta.

Magyarország (MAFILM), 107 perc, színes, magyar

Rendező: Makk Károly

Ha egy minden mélységtől mentes, könnyed szórakozásra vágyunk, akkor Makk Károly (majdnem) első önálló nagyfilmje jó választás lehet. Azért írom, hogy majdnem első, mert a ténylegesen első 1948-as Úttörők című filmjét betiltották, és ismereteink szerint meg is semmisült.

Szigligeti Ede 1849-es vígjátéka tipikus magyar bohózat abban a tekintetben, hogy a komikus helyzetek nagy része olyan szituációkból adódik, melyekben egyes szereplők vagy másnak adják ki magukat, vagy egyszerűen önhibájukon kívül tévesztik össze őket másokkal. Molnár Ferencnek volt például több ilyen darabja.

Liliomfi (Darvas Iván) a Rómeó és Júliát játszó vándortársulat egyik vezető színésze (Rómeót játssza), aki szerelmes egy Mariska (Krencsey Marianne) nevű úrhölgybe. Mariska gyámja a lányt azonban másnak szánja... illetve... és itt kezdődhetne a kusza történet elmagyarázása, ami leírva minden bizonnyal sokkal bonyolultabb lenne, mint a filmet megtekintve, ezért inkább bele sem kezdek.

Van még egy szerelmespár a filmben, akik szintén nem lehetnek automatikusan egymásé. Gyuri (Soós Imre), a Kányai fogadó egyik pincére szerelmes a fogadós lányába (Ruttkay Éva), akit szintén másnak szán fogadós édesapja. 

Vígjátékról lévén szó, nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy végül mindkét páros megtalálja boldogságát, de amíg ez kialakul addig a szálak össze-vissza keverednek, a két pár története is keresztezi egymást...Számomra a film két legkedvesebb eleme a biedermeier hangulat és a Balaton-felvidék környezete volt. Mindkettőnek nagyon jót tett a színes nyersanyag.

A biedermeier elsősorban közép-Európában volt közkedvelt művészeti stílus (festészetben, irodalomban, lakberendezésben), mely kellemes polgári nyugalmat árasztott leginkább a XIX. század első felében. 

Az eredeti mű Erdélyben játszódott. Nyilván gyakorlati okai voltak (lásd Trianon), hogy célszerű volt áthelyezni a történetet valami könnyebben elérhető helyszínre. Hogy a cselekmény végül a Balaton-felvidékre került, annál jobb dolog szerintem nem is történhetett volna a filmmel. Balatonfüreden és a Badacsonyban zajlanak az események.

Az alábbi képen a film egyik forgatási helyszínéről (Badacsony, Kisfaludy-ház étterem) a ma is megcsodálható panorámát láthatjuk. A filmben gyakran találkozunk ezzel a háttérrel.

Magyarország (MAFILM), 145 perc, színes, magyar

Rendező: Nádasdi Kálmán, Ranódy László és Szemes Mihály

Először Balázs Béla játszott a gondolattal, hogy az 1948-as szabadságharc emlékére valami internacionális, - tehát az abban résztvevő hatalmak utódaival közös - alkotást hozzanak létre. Nagyon idealista elképzelés volt, hogy majd a románokkal és az osztrákokkal olyan közös nevezőre lehet jutni, egy olyan filmet lehet közösen létrehozni, melyben a '48-as forradalom annak eseményei és szereplői az abban résztvevő minden nemzet ízlésének megfelelően jelenjen meg. Ilyen közös nevező nem létezik, és az elkövetkező néhány száz évben nem is várható, hogy ilyesmi létrejöjjön.

Nem csoda, hogy ez a koprodukció Balázs Béla elképzelései szerint nem is jött létre a százéves évfordulóra. Ám az ötvenes években újra elővették a témát, és magyar mércével mérve szuperprodukciót alkottak - már ami a kivitelezés grandiózus voltát illeti.

A korszak szinte minden említésre méltó színésze kapott valamilyen kisebb-nagyobb szerepet. Nagyon kellett figyelnem, nehogy elmulasszak valamit. Sinkovits Imrének vagy Soós Imrének például alig pár másodpercnyi szerep jutott. Rajtuk kívül a teljesség igénye nélkül ilyen neveket látunk feltűnni a filmben:

Görbe János, Makláry Zoltán, Básti Lajos, Szirtes Ádám, Mádi Szabó Gábor, Benkő Gyula, Bessenyei Ferenc, Bitskey Tibor, Bánhidi László, Bárdy György, Darvas Iván, Pécsi Sándor, Raksányi Gellért, Zenthe Ferenc, Váradi Hédi... azért nem akármilyen lista ez, akárhogy is nézzük...

A forgatókönyvön Illyés Gyula és Nádasdy Kálmán dolgozott, a jelképes rendezői székben hárman is ültek: Ranódy László, Nádasdy Kálmán és Szemes Mihály. Érdekes lenne tudni, hogy hogyan oszlott meg a rendezői munka... Egyes elemzések szerint a produkción erősen érződik, hogy mindenki mindenkinek meg akart felelni... Az egyes rendezők egymásnak, a pártnak, a szovjeteknek, stb... 

Azt kell mondanom, hogy ami született az egy élvezhető alkotás, és nem lehet azzal vádolni, hogy különösebben elrugaszkodott volna a történelemtől. Még akkor sem, ha az avatatlan szemlélő a filmet megtekintve azt hihetné, hogy mi tulajdonképpen győztesen zártuk ezt a forradalmat. A film ugyanis a forradalom kitörésével kezdődik, és a Nagyszebeni csatánál fejeződik be, amiről tudni illik, hogy egy kisebb (nem perdöntő) vereséggel zárult számunkra. A film zárójelenete viszont olyan hatást kelt, hogy ez alapján akár Nagyszebeni győzelemként is beszélhetnénk róla. És érdekes módon itt, 1849 Január 21-én lezárul a film története, holott a valóságban ezek után jön csak a fekete-leves, ami közismerten az 1949-es októberi kivégzésekkel ér véget.

A több, mint kétórás - mozikban akkoriban cigarettaszünettel vetített - film nagyjából három fontos személy köré tagolódva, három részre bontható. Az első részben Kossuth (Básti Lajos) a másodikban Petőfi (Görbe János), a harmadikban pedig a lengyel Bem tábornok (Makláry Zoltán) alakja dominál.

Petőfivel a legnagyobb bajom - nézzünk a fenti képre, és ez sajnos olyan sokszor előfordul a filmtörténelemben - , hogy egy hamis karaktert látunk. Petőfi nem ilyen volt, bár lehetett volna ilyen, ha megéri a negyven éves kort, de nemzetünk nagy költője 25 éves volt a forradalom kitörésekor, és ismereteink szerint rá nagyjából egy évvel meg is halt. A forradalom kitörésekor egy lánglelkű zseniális ifjú volt, nem pedig egy Görbe által megjelenített középkorú, kissé megcsömörlöttnek ható ellenálló.

Ezzel szemben a Bemet alakító Makláry remekül hozza azt a figurát, amilyennek a lengyel hadvezért elképzeljük. Ismereteink szerint Petőfi apai rajongással szerette és tisztelte őt, mely viszony valószínűleg kölcsönös is volt. A bátor, már-már vakmerő katona hírében álló Bem állítólag gyakran adott a lánglelkű költőnek olyan utasításokat, amivel kivonta őt a veszélyesebb harcok közeléből.

Kossuth alakjával sincsen semmi problémám, hallhatjuk felcsendülni az ismert Július 11-i képviselőházi beszédét, mely a jól ismert ismert mondattal végződik:

...Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!

 Látványosak, és jól követhetőek a csatajelenetek. Állítólag a nagyszámú statisztéria nagy részét a magyar honvédség, akarom mondani a néphadsereg tette ki. Nagyon szépek a színes felvételek. Hegyi Barnabás operatőr remek munkát tett le a vágóasztalra.

Az ötvenes években Március 15 természetesen nem volt ünnepnap, valamilyen okból mégis készítettek hozzá egy monumentális filmet, amit állítólag minden évben meg kellett nézniük a mozikba vezényelt kisiskolásoknak. A várakozásaimat felülmúlta, ami persze nem feltétlenül árul el sokat a film minőségéről, mert az ötvenes évek diktatúrájától nem vártam el, hogy egy korrekt '48-as filmet készítsen, mindenesetre egész nézhető alkotás lett.

Magyarország (MAFILM), 103 perc, színes, magyar

Rendező: Bán Frigyes

A magyar filmekkel is lassan elérkezünk abba a korszakba, melyben ezeknek az alkotásoknak egyre több olyan szereplője van, akiket még életükben láttam, sőt, - egyelőre még ugyan csak elvétve - akadnak, akik még ma is élnek.

Vass Éva alig néhány hónapja távozott. Váradi Júlia halála előtt nem sokkal, kórházi ágyán készített egy hosszú, egész életutat felölelő interjút. Sok érdekesség hallható benne, többek között elmeséli, hogy Gábor Miklóssal úgy esett szerelembe, hogy a színész akkor még a vidéken sokat fellépő Ruttkai Éva férje volt. Megható hallgatni, hogy húsz évvel férje halála után is milyen szeretettel beszélt róla. (A poszt végén beillesztem a rádiós interjút)

Bitskey Tibor (a filmben Bornemissza János) a Nemzet Színésze volt. Néhány évvel ezelőtt halt meg. Legismertebb filmszerepeit (mint ahogy ezt is) fiatalon játszotta. Gyanítom, hogy sűrűn fogunk találkozni vele a 303-as magyar lista elkövetkező filmjeiben.

A két főszereplőn kívül még két férfira szeretnék külön kitérni. Az egyik a rendező: Bán Frigyes. Róla érdemes mellékesen megjegyezni, hogy ő volt Vass Éva első férje. Itt egy kicsit összekuszálódnak a szálak, mert a már említett interjúban Vass Éva azt mondja, hogy a rendezővel szerelmük annak haláláig (1969-ig tartott), holott tudjuk, hogy másik nagy szerelmével Gábor Miklóssal 1957-ben házasodtak össze. A riporter hölgy is érezhetően zavarba jött ezen a kisebb ellentmondáson, de talán tapintatból nem erőltette ennek feloldását.

Mindenképpen szeretném megemlíteni Zenthe Ferencet is, akit szerintem a hozzám hasonló korúak a Tenkes Kapitányában szerettek meg, míg a kicsit fiatalabbak talán a Szomszédok Taki bácsijaként zártak a szívükbe. Itt is egy lelkes kurucot alakít, akár a Tenkes Kapitánya Eke Mátéjaként.

A felállás itt egyébként pont ugyanaz, mint az előbb említett sorozatban, a jó magyar kurucok harcolnak a rossz (gonosz) labancok ellen. Ez persze nem más, mint a történelem végletekig történő leegyszerűsítése. A harcoló felek legfelső vezetéséről is nehéz ennyi idő távlatából erkölcsi ítéletet mondani (azaz kik voltak valamilyen szempontból jók vagy rosszak), de nyilvánvalóan a két fél közkatonái között nagyjából azonos arányban voltak tiszta szívűek és becsületesek, no meg ostobák és gazemberek. 

A Rákóczi szabadságharc idején járunk. Vak Bottyán csapatában szolgál a mi Bornemissza Gergelyünk (Bitskey Tibor), akinek kedvese Bíró Anna (Vass Éva) a labancok börtönébe kerül. Bornemissza néhány labanc elleni harci sikernek köszönhetően megkapja a csapatvezetői támogatást kedvesének kiszabadítására is. Természetesen van ármány, árulás, ravaszság... minden, ami egy izgalmas kalandfilmbe szükséges.

Gyerekkoromban minden hasonló film a tévéképernyő elé tudott szegezni. Ahol kardoztak, pláne ha lovon, az mindig felhőtlen szórakozást kínált nekem. A fiatalok akkoriban - hozzám hasonlóan - annyira szerették ezt a filmet, hogy a forgatókönyvíró Barabás Tibor néhány évvel később ifjúsági regény formájában is kiadta a történetet, ami szintén sikeresnek bizonyult. Ez nyilván ez az akkori fogyasztói szokásoknak is köszönhető. Nem volt még semmilyen otthoni lejátszási lehetőség. Ha valakinek egyszer megtetszett ez a film, - ha a mozik már nem játszották -, akkor csak abban bízhatott, hogy a tévé egyszer műsorra tűzi, de ha bármikor máskor újra át akarta élni a film varázsát, nem volt más választása, mint könyv formájában kézbe venni.

Mai szemmel nézve számomra - a fent említett okokból - inkább gyerekeknek szóló mesének tűnik, mint komoly izgalmakat nyújtó kalandfilmnek. Végül fontos megjegyezni, hogy a fiatalok számára biztosan sokat adott az élményhez a szép színes nyersanyag, amit színes tévén ekkoriban még biztosan nem, de a színházban feltehetően rendkívüli módon élvezhettek. 

Magyarország (MAFILM), 98 perc, ff., magyar

Rendező: Gertler Viktor

Már a Rákosi rendszer utolsó évében járunk, de a szerkesztők megajándékoztak minket még egy agitációs propaganda filmmel ebből az évből is. Mondjuk ez az egyik legnépszerűbb volt ebben a műfajban, és utólag visszanézve is talán az egyik legszórakoztatóbb  ebből a sötét időszakból.

A film történetében annyi abszurd helyzet fordul elő, hogy az emberben - és sok szakíróban is - felmerül, hogy Gertler tulajdonképpen kétfenekű filmet forgatott. Egyrészt meg kíván felelni (mást nem is tehetett) a rendszer által előírt sematikus elvárásoknak, másrészt a feltételezések szerint megpróbált görbe tükröt is mutatni neki. Pontosabban nyilván nem magának a rendszernek, hanem a nézőknek a rendszerről. És a film népszerűsége alapján kijelenthető, hogy ez akarva vagy akaratlanul, de sikerült is neki.

Itt van például Dániel (Latabár Kálmán), a remek eladó aki képes nyáron szőrmebunda, télen pedig fürdőruha vásárlására is rábeszélni a birka vásárlókat. Ez a viselkedés "természetesen" nem helyénvaló, hiszen így szegény dolgozók kárt szenvednek, hiszen végső soron olyan árut vásárolnak, amire nincs is szükségük.. Az teljesen mellékes, hogy az eladónak elvileg az lenne a feladatköre, hogy minél több árut eladjon. Latabár lubickol a szerepben. Alapvetően ripacsnak tartottam eddig, de itt kedveltem alakítását.

Aztán ott van a minta dolgozó Kocsis Ferenc, (akit a Rákosi rendszer Jávor Pálja, Gábor Miklós alakít). Kritizálja az áruház vezetőségét, mert azok úgy próbálnak költséget megtakarítani, hogy spórolnak az anyagon, így a ruhák torzak lesznek. Kritikája éles összetűzéseket is eredményez, aminek az lesz az eredménye, hogy behívják a minisztériumba. A minisztérium itt gyakorlatilag a pártot jelképezi, és úgy kerül ábrázolásra, mint a mindenható, gondoskodó isten. Sosem látjuk, csak hallunk róla. Csak akkor avatkozik bele a dolgok menetébe, amikor a közjó ezt kívánja. És most vajon mit eredményez, hogy Kocsis Ferencet, az egyik problémás dolgozót behívatják a minisztériumba? - Soha, senki nem találná ki....

Mivel ő az egyetlen, aki érti, hogy mit vár a dolgozóktól a párt, azonnal hatállyal kinevezik az áruház igazgatójának. (Nem vicc, legalábbis a filmben egyáltalán nem az) Működése után azonnal visszaesik a bevétel, de nem baj, nincs titkolnivalónk!

Ott van aztán a vállalat harmadik embere, az egyetlen igazán értelmiségi, az áruház könyvelője, Glauziusz (Feleki Kamill), akinek, mint Micimackó csacsijának általában minden mindegy... Persze a leváltott igazgatóról kiderül, hogy ő egy igazi reakciós, aki bandájával csak azon dolgozik, hogy hogyan árthatna a rendszernek, és ezen keresztül az embereknek. Igazi valója akkor lepleződik le, amikor az amerikai rádió bemondja, hogy "... baj lesz a százforintosokkal..." - ilyesmi egyébként a valóságban is megtörtént. A hazánknak sugárzó nyugati rádiók (Amerika Hangja, és Szabad Európa Rádió) egyszer csak elkezdték terjeszteni, hogy a százforintosokat várhatóan be fogják vonni, és értéktelenekké válnak. Azok, akik vagyonukat az akkori legnagyobb címletben, százforintosokban dugdosták otthon, kellemetlen helyzetbe kerültek, mivel nagy mennyiségben nem tudták felváltatni, hiszen azzal rögtön lebuktak volna, hogy pénzt dugdosnak. Így hát a legtöbben megrohamozták a boltokat, hogy érték-őrző árukba fektessék a pénzt, amíg még vásárolni lehet velük.

Végül valójában ilyesmi nem történt, de a dolog nem annyira elképzelhetetlen, mint amennyire elsőnek tűnik. Hogy ne menjünk annyira vissza a távoli múltba, 2016 November 8-án este negyed kilenckor jelentették be Indiában a tévében, hogy aznap éjféltől az 500 és 1000 rúpiás bankjegyek érvényüket vesztik. Szép, ugye? A hivatalos indoklás szerint az volt ennek a célja, hogy így számolják fel azokat a vagyonokat, amik adózatlanul hevernek rejtett páncélszekrényekben. 

A filmben természetesen a mindig szivarozó, drága öltönyökben járó, és gyakran elhízott - feltehetően nyugat-bérenc - reakciós alvilági banda azonnal bevásárlásba kezd, egyre-másra kerülnek elő a fiókban rejtőzködő százforintos kötegek... Az áruházban szinte azonnal áruhiány alakul ki. Mit tesz erre a szemfüles új áruházigazgató? Most már lehet felhozni a pincéből az oda suvasztott selejt árut. A rendes dolgozókra nem lehet selejtet rásózni, de a reakciósoknak már nem bűn selejtet eladni!!!

Ha nem vesszük véresen komolyan ezt a filmet, hanem megpróbáljuk ennek az abszurd rendszernek megfelelni próbáló filmet abszurd humorként tekinteni, akkor valamennyire élvezni is lehet. Én legalábbis sokkal nézhetőbbnek tartom, mint ugyanennek a rendszernek egy sokkal merevebb termékét a Dalolva Szép az Élet-et.

Időnként előkerülnek nem teljesen odaillő dolgok, és itt nem feltétlenül a hatalmas Rákosi bronz szobrokra gondolok, hanem arra, hogy a szereplők a legváratlanabb helyzetben néha dalra fakadnak. Ami egy musicalben teljesen rendben van, de ebben a filmben - ennek jellege miatt - valahogy mindig meglepett.

A "Szabadság"-gal való köszönés továbbra is meghökkent, ha jól tudom, ez is szigorúan az ötvenes évek jellegzetessége, a hetvenes-nyolcvanas években ilyesminek már nyomát sem tapasztaltam, mint ahogy természetesen a kommunista szentháromságból sem maradt semmi (faliképek Leninnel, Sztálinnal és Rákosival). Míg a szomszédos NDK-ban Marx, Engels és Lenin képeibe minden utcasarkon belebotlottunk, itt Magyarországon nekem nem rémlik, hogy élő vagy halott kommunisták képei a nyolcvanas években ilyen tömegesen előfordultak volna... (A Magyar Népköztársaság vörös-csillagos un. Kádár-címere viszont minden hivatalos helységben ott volt)

Ezzel elköszönünk a Rákosi-rendszer propagandafilmjeitől. Akad még néhány történelmi jellegű film a következőkben, melyek feltehetően főhőseik lázadó kiállása miatt lehettek szimpatikusak a rendszer vezetői számára, aztán szép lassan rákanyarodunk a Nagy Imre és Kádár-féle konszolidálódó szocializmusra, melyekben - ha valaki nem volt nyíltan rendszerellenes - akkor tehetséggel akár komoly alkotói szabadságot is kaphatott.