Magyarország (Balázs Béla Stúdió), 13 perc, ff., magyar

Rendező: Gazdag Gyula

Schirilla Györggyel kapcsolatban az első emlékeim gyerekkoromból rémlenek. Valahol a Felszabadulás tér (ma Ferenciek tere) környékén - talán az aluljáróban - dedikálta valamelyik könyvét. Mivel olyan furán hangzó neve van, emlékeztem rá, hogy apám említette őt nem sokkal később, amikor a Híradóban mutatták ahogy ugyanő átússza a jeges Dunát. Amolyan csodaembernek, szupermennek láttam akkoriban, olvastam, hogy speciális étrendet tart, és mennyire odafigyel az egészséges életmódra és annak népszerűsítésére. Aztán csalódottan hallottam, hogy hatvanévesen elhunyt, és ezzel el is könyveltem magamban, hogy ezek szerint ő sem volt birtokában az örök (vagy a hosszú élet) titkának. Csak, most, amikor ehhez a rövid kis dokumentumfilmhez előkészülve olvastam utána Schirilla György életének, csak most derültek ki számomra olyan részletek életéből, amik egész más megvilágításba helyeztek mindent. Ettől függetlenül én soha nem fogom magamévá tenni a vegetáriánus álláspontot, főleg nem abból az okból, mely szerint el kellene ítélnünk az állatok - húsevéshez nélkülözhetetlen - leölését... Innét már csak egy lépés lenne, hogy a többi ragadozó állat számára is megtiltsuk más állatok elejtését... és mondjuk elkezdjünk az oroszlánoknak húshelyettesítő táplálékot kifejleszteni... bár... ahogy haladnak a dolgok, és ma egyre divatosabb magyarázkodni olyan dolgokért, amiknek "elkövetése" 30-40 évvel ezelőtt még teljesen normális volt... simán el tudom képzelni, hogy - ha megélem - 20 év múlva társaságban csak suttogva merem majd szóba hozni azt a BBQ oldalast amit tavaly tavasszal a kertben sütöttem... jobb ha akkor majd senki nem hallja majd, hogy én még ettem állati húst... 

Na de eme disztópikus eszmefuttatás helyett térjünk vissza Schirilla György életére.

Elmondása szerint Schirilla György valamilyen súlyos szívbetegséggel született, és az orvosok azt a szülők számára kegyetlen prognózist adták, hogy jó, ha a gyerek megéri a negyven évet... Ha ez nem lett volna elég, a kis Gyuri tizenegy évesen járványos gyermekbénulás miatt kerekesszékbe került. (Ma már erre mindenkit oltanak,  akkor még nem volt rá oltás) Mindkét lába lebénult és két évig kórházban kezelték emiatt. Akkor ott, a kórházban megfogadta, hogy ha egyszer ebből kigyógyul, és lábra tud állni, akkor egy olyan teljesítményt visz véghez, amit más addig nem tudott megtenni...

Végül nagy nehezen lábra tudott álni, de a betegségnek súlyos nyoma maradt, mindkét lába nehézkesen mozgott. Ráadásul az egyik lábán az izom látványosan elsorvadt, amolyan vékony kis satnya lett... A sok megpróbáltatás után az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy egy számára fontos lány kigúnyolta elsorvadt lábát. Egy tinédzsernek ez felér egy szíven szúrással... nem látott jobb kiutat ebből, mint belevetni magát a jeges Dunába. Az ugrás előtti pillanatban ez még jó ötletnek tűnt, de a vízbe érve már nem annyira. Sikerült megmenekülnie, és ha igaz a feltételezés, akkor a jeges víz hatására mindkét lábán beindult a vérkeringés annyira, hogy minden felnőttkori képen láthatóan teljesen normális lett mindkét lába.

Erre a vízbe ugrásra emlékezve, na meg a kórházban tett fogadalom miatt, - azaz valami olyan tenni, ami másnak nem megy - ezután minden évben átúszta a jeges Dunát. Jól emlékszem, hogy a nyolcvanas években (de talán később is) minden évben látható volt a Híradóban ez az esemény. 

A jeges átúszásokon kívül a másik hozzá köthető sport-teljesítmény a maratoni táv sokszorosát meghaladó futásai voltak. 1967-ben harminckét nap alatt elfutott Budapestről Moszkvába. 2216 km-t megtéve kb 202 óra összesített futóidővel. Persze közben itt-ott megpihent... Például Kenderesen is. 

Ennek apropóján 1968-ban a kenderesi tanács elhatározta, hogy az épülő szövetkezeti vendéglőt róla nevezik el, és ehhez kapcsolódóan egy eseményt is szerveztek. Méghozzá felkérték Schirillát, hogy az adott alkalomra (és a moszkvába tartó futás évfordulójára) fusson el Kenderesre (142 km futótáv), hogy megérkezésekor gyakorlatilag ő avassa fel a róla elnevezendő vendéglőt. 

Erről az eseményről készült ez a dokumentumfilm. Nem szabad túlságosan komolyan venni, mint ahogy a film sem vesz komolyan semmit. A még filmművészeti főiskolás Gazdag Gyula egy Esti Hírlap cikk alapján értesül az eseményről, és úgy dönt, hogy megcsinálja ezt a filmet. 3 fős stábot visz magával, autóval követik a futót, néha futás közben is interjúvolják, és 16 mm-es kézikamerával, önköltségen rögzítik a futást és persze az indulást valamint a megérkezés igen kínos pillanatait is. Nem Schirilla miatt volt kínos, de láthatóan számára mindenképpen az volt. A csúcspont talán a város tanácselnöke (ma úgy hívnák: polgármester) által elmondott - hát, hogy is mondjam - általános iskola első osztályos színvonalú versike volt, melyről nem emlékszem, hogy sikerült-e benne bármelyik mondatot értelmesre alakítani... Egyébként a film címe is ennek a köszöntő-vesikének az egyik sora: "...hosszú futásodra mindig számíthatunk..."

Schirillát nézve - szomomra egyértelmű, hogy - nem különösebben érezte magát jól ebben a nagyon mesterkélt, őt ünneplő hivatalos rendezvényen... de elismerésre méltó türelemmel állta a sarat, holott a 142 km után nyilván jobban esett volna egy kis nyugodt pihenés, amit végül megérdemelten meg is kapott... ebben a masszáskádban a hatvanas évek vége lévén emberi erő általi meghajtással...

A slusszpoén az egész szürreális rendezvény kapcsán, hogy még a romlott pártállam törvényei is tiltották, hogy élő emberről bisztrót nevezzenek el, ezért végül nem Schirilla bisztró lett az általa felavatott vendéglátóipari egység, hanem nemes egyszerűséggel Sport bisztró. 

Ez a kis 13 perces szösszenet a korszak karikatúrájaként remek lehetőséget ad az akkor még nem élők számára, hogy egy kis betekintést kapjanak a hatvanas évek hangulatába. Schirilla teljesen vétlen, láthatóan úgy került csak bele, mint Pilátus a krédóba. Elfogadta, hogy ez van, ő mindennek ellenére csak futni, sportolni, és egészségesen élni szeretett volna, ameddig a sors ezt megadta neki.

Magyarország (MAFILM 3.Stúdió), 75 perc, ff., magyar

Rendező: Bácskai Lauró István

A bűnügyi filmek, más néven krimik nem voltak túl gyakoriak a magyar filmtörténelem első 5-6 évtizedében. A 303 lista eddigi filmjei közül nem is emlékszem, hogy lett volna klasszikus értelemben vett krimi. Még Hitchcock utánérzés sem...

Most viszont elérkeztünk a műfaj sajátosságait minden tekintetben magán hordozó első magyar alkotáshoz a listán, mely az akkori hírek szerint a közönség körében is igen népszerű volt, és ezzel megnyitotta a kapukat a krimik előtt, tulajdonképpen a hetvenes évek bűnügyi tévéfilmjeinek az előfutára lett belőle.

Aki amolyan igazi körömrágós izgalmakra számít, annak azért meg kell mondanom, hogy egy icipicit eljárt felette az idő, de nem olyan nagyon, mint ahogy előzetesen sejtettem.

Ja, és mielőtt belemegyünk a részletekbe, itt az ideje emlékeztetni magunkat, hogy a Kovács Kati maraton végére értünk... Zsinórban négy filmben láthattuk főbb szerepekben, most ez a sorozat lezárul....

Ha krimikről beszélünk, két nagyon eltérő típust szoktam megkülönböztetni. Az én besorolásom szerint vannak a klasszikus "whodunit" (Ki tette?) krimik, mint mondjuk jellemzően az Agatha Christie történetek, ahol van egy gyilkosság, van bizonyos számú gyanusított, akik közül a detektív (de néha csak egy ráérő nyugdíjas hölgy) kinyomozza, hogy ki a gyilkos. És persze általában végül az lesz a jó megoldás, akire az olvasó/néző a legkevésbé sem gondolt. És van az inverted detective story (fordított felállású krimi), mint például a Columbo epizódok, ahol az elejétől fogva pontosan tudjuk (és sokszor látjuk is) a gyilkosság elkövetőjét, és néha bosszankodva nézzük, hogy a csetlő-botló nyomozó szinte semmi jelből rájön, hogy ő a gyilkos. Bevallom, engem Columbo inkább idegesített, mint tetszett, még akkor is, ha maga a karakter persze nekem is szimpatikus volt.

A hamis Izabella a klasszikus módon indít. Egy tanárnő (Ruttkai Éva) elkezd kutatni egyik tanítványa (Kovács Kati) után, aki már több mint egy hete nem jár iskolába. Annyit sikerül megtudnia, hogy elköltözött otthonról egy idős hölgyhöz, akinél takarít a lakhatásért cserébe. A tanárnő fel is keresi a megadott címet, egy rózsadombi villát, ahol senki nem fogadja a csöngetését, de a nyitott ajtón belépve rémülten látja, hogy az idős főbérlő hölgyet megölték. Abban az egy dologban tehát gyakorlatilag mindvégig biztosak lehetünk, hogy nem a tanárnő a gyilkos, de rajta (és persze a rendőrökön) kívűl gyakorlatilag mindenki gyanús egy kicsit aki a gyilkosság napján megfordult a villa kertjében vagy magában a villában.

A rendőrök a kor szelleméhez teljesen illően a jól szituáltabb állampolgárokkal viszonylag udvariasan beszélnek, az eltűnt lány udavarlóját, aki - valljuk be, az elejétől kicsit gyanús - simán leüvöltik, ha (tanúként) nem akar válaszolni minden kérdésükre.

A rendőrség tele van nagyágyúkkal... ha nem is nyomozatilag... hát színészileg: Bujtor István, Mády Szabó Gábor (a fenti képen jobbra), Antal Imre (!), Madaras József, Stankai István, és szerintem néhányukat ki is felejtettem. A gyanusítottak köre is elég illusztris... A fenti képen balra például a Gyenge Árpád által remekül alakított sunyi, hazudozó "maszek" fényképész, de van még svájci magyar disszidens (Pécsi Sándor) is, és rajtuk kívül is akadnak gyanús figurák, beleértve persze az eltűnt diáklányt, aki időközben előkerül... és megtudjuk miért hamis, és egyáltalán ki is az a címadó Izabella. (nem árulok el nagy titkot: egy bélyegen látható spanyol királynő). A bélyeg százezerbe kerül, és akkor esik le a nyomozók álla, amikor megtudják, hogy ez az összeg nem forintban, hanem svájci frankban értendő... Hát százezer svájci frank ma is elég szép összeg, 1968-ban pedig elképzelhetetlenül nagy összeg lehetett... akkora, hogy van, akinek ölni sem túl nagy ár érte...

Bár maga a bűnügyi volnal is egészen izgalmasan alakult, a film - számomra - legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor elhagytuk a tett színhelyét, és luxus-szálloda enteriőröket láthattunk, illetve szakszerűen, látványosan leforgatott éjszakai autósüldözés közben a korabeli Rózsadombot, vagy máskor a neonfényektől ragyogó éjszakai belvárost csodálhattuk. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a mai viszonyokhoz képest milyen kevés autó volt a hatvanas évek végén Budapesten. Nem az éjszakai forgalomból lehetett ezt leszűrni (akkoriban éjszaka szerintem gyakorlatilag nem is volt forgalom), hanem abból, hogy olyan belvárosi utcákban ahol ma nagyítóval sem lehet szabad helyet találni, ekkor még egyetlen autó sem parkolt....

Bácskai Lauró István első filmje tehát remekül sikerült bemutatkozás lett. Még egyszer fogunk vele találkozni egy ifjúsági tévésorozatból készült film kapcsán tíz évvel később. (Keménykalap és Krumpliorr).

Magyarország (Stúdió 1.), 78 perc, Eastmancolor, magyar

Rendező: Jancsó Miklós

Megérkeztünk Jancsó első színes filmjéhez. Amellett, hogy a gyönyörűen vibráló színek egy új korszakot nyitnak Jancsó munkásságában, érdemes megjegyezni, hogy - az ekkor még viszonylag különlegességnek számító színes nyersanyag miatt - egy utolsó alkalomra Jancsó visszatért Somló Tamás operatőrhöz, mivel neki már volt tapasztalata színes filmmel, míg a Csend és kiáltás forgatása során kipróbált (és végül bevált) Kende János addig csak fekete-fehér nyersanyaggal dolgozott. (Kende egyébként úgy került a képbe, hogy Somló segéd-operatőrjeként dolgozott Jancsónál.)

Kende: "Ugyan (Jancsó) nem volt elégedett Somlónak az akkori klasszikus kameramozgásával, de nem merte velem vállalni az első színes filmet. Aztán a Sirokkónál már úgy gondolta, mégiscsak vágjunk bele."

Itt nemcsak, hogy színekbe öltöztek a képek (Jancsó ezt izgalmasan ki is használta a jelmezeknél), hanem az előző filmjeivel ellentétben itt kifejezetten sok a beszéd és az ének. És ha már itt tartunk, bevallom, bár Jancsó filmjeinél mindig található valami erkölcsi-politikai üzenet - itt például a tiszta forradalmi eszmék eltorzulása, ahogy annak vezetői hatalomra kerülnek - én Jancsó filmjeit mindig elsősorban esztétikai szempontból csodálom. A folyton hömpölygő tömeg, az őket vágás nélkül, szinte lebegve követő kamera, a fiatalok száján felhangzó ilyen-olyan (műfajilag is teljesen vegyes) dalok, az általuk járt táncok... nem tudom megunni. A fiatalos tűz, a srácok őszinte energiája és lángolása, az ártatlan, őszinte arcuk érdekel... a politikai üzenet... nekem teljesen érdektelen.

A rend kedvéért azért nézzük meg, hogy "papíron" miről is szól a film. Előre szólok, semmi jelentősége, hogy a most élő emberek nagy része által valószínűleg még említés szintjén sem ismert NÉKOSZ-ról (vagy bármilyen más szervezetről, pártról, mozgalomról) van-e szó, Jancsó a hatalomra került emberek változását, egyáltalán a hatalom viselkedését figyeli azok viszonylatában, akikel szemben felülkerekedtek.

A NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) azért jött létre a második világháború után, hogy a szegény, de tehetséges vidéki fiatalok is kitörhessenek, és tanulhassanak anélkül, hogy fel kellene adniuk a gyökereiket vagy a vidéki életüket. Az volt a lényeg, hogy ne csak Budapesten legyen lehetőség a tanulásra, hanem helyben is meg tudják teremteni a közösségi életet. Nemcsak okos embereket akartak nevelni, hanem olyan vezetőket, akik a saját szülőföldjükön tudnak majd változást hozni, és felépíteni egy (elképzelésük szerinti) jobb világot. A tanulás mellett fontos volt a közösség, a közös munka, és az, hogy senki ne érezze magát egyedül a nehézségekkel. 1946 júliusától 1949 júliusáig működött, majd politikai okokból beolvasztották az állami diákotthoni rendszerbe.

A film címadója tulajdonképpen a NÉKOSZ mozgalmi indulója, mely egyébként a filmben is elhangzik: "Sej, a mi lobogonkat fényes szelek fújják, sej, az van arra írva, éljen a szabadság!" - ha eltekintünk a kommunizmus miatti ellenérzéseinktől, akkor gondolom nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy ez egy igen szép, érzelmes nóta. Érdemes megjegyezni, hogy eredetileg egy moldvai magyar népdalról van szó, melyhez Jankovich Ferenc írta a komcsi mozgalmi szöveget a negyvenes évek közepén. (itt hallgatható meg:)

Ennyit a NÉKOSZ-ról, és ezt akár el is felejthetjük, mert ez csak a keret, nem róluk szól valójában. Gondot is okozott, hogy eleinte (nagyon hibásan) úgy reklámozták ezt az 1969-ben moziba kerülő filmet, mint ami emléket állít a bő húsz évvel korábban néhány évet megélt NÉKOSZ mozgalomnak... és a mozgalom korábbi vezetői jogosan háborodtak föl, hogy a film nagyon nem erről szól!

Hát akkor miről?

Jancsó ezt mondja egy helyen:

"Ez a filmem '68 eszmélyéből született. Tehát Prágából és Párizsból. A sémák és a rítusok mind a kettőből merítettek, de inkább a párizsi diáklázadásból. Arra rímelt, talán túlzottan is... Mára a párizsi vörös májusra utaló allúziók kiestek belőle. Jobban lecsupaszodott az alapproblémáig: lehet-e igazságos egy forradalom? S ha igen, meddig? (...) A bemutató után sok egykori NÉKOSZ-os támadta a filmet. Érthető volt ez a reakció, mert ez a film szolgáltatott először híradást két évtized után a NÉKOSZ-ról. Az egykori kollégisták nem azonosították magukat a filmmel. A megszépítő távolságból nem emlékeztek rá, hogy őket manipulálták volna, vagy ők is manipuláltak. Szimbolikával dolgoztunk; a kollégistákat összevissza öltöztettem, az egyházi diákokat szürkében járattam, és a NÉKOSZ vezetőséget fehér ingekbe bújtattam. Ez a kis mag manipulálja a sokszor naíív és erőszakos forradalmárokat." - (Csendes kiáltás. Bacsó Péter beszélgetései Jancsó Miklóssal - 1999)

A filmet Veszprémben forgatták, a legtöbb jelenetet a várnegyedben. Az egész cselemény mintha egy világi misztériumjáték lenne (mystére profane), Egy feltehetően több napot vagy hetet felölelő cselekményt szinte eljátszik egy fiatalokból álló tömeg, gyakorlatilag a film elejétől a végéig látszólag jelentős megállás/vágás nélkül. Mintha szimbolikus eszközökkel egy nagy színjátszókör bemutatóját látnánk. 

A NÉKOSZ-osok (vezetőik Balázsovits Lajos, Drahota Andrea és Kovács Kati) előszőr politikai vitára hívják a szürkébe öltöztetett egyházi iskolásokat, akik inkább a néma ellenállást választják. Közben a komcsik barátja - valamilyen rendőrfőnök (Kozák András) letartóztatási paranccsal jön néhány egyházi kollégista ellen. Azok megszöknek, felborítanak egy rendőrautót... 

Közben a NÉKOSZ-osok hangadói egyre agresszívebbek (őket itt érdekes módon két nő alkotja), le is váltják visszafogottabb vezetőjüket, a "terror" egyre fokozódik, majd jön a legfelsőbb vezetés, hogy rendet csináljon... vagy mégsem...

"A provokációk fokozódnak, csinálni kell valamit! ... Egyetlen módszer van ellene ...  javaslom, hogy dolgozzuk ki a forradalmi terror módszereit. Az eszközök közömbösek, a cél érdekes." - hangzik el a lánglelkű lányok szájából...

Mint tudjuk, ez elég messzire vezetett, a komcsik szeretettel alkalmazták a terrort, és egy idő után már a cél sem volt különösebben érdekes, hiszen a személyi kultusz idejében már azt sem lehetett mondani, hogy a cél a kommunizmus volt, hisz a nyilvánvaló cél a diktátorok túlélése volt. De ezt mi csak így utólag összerakni, Jancsó '68-ban még nyilván nem a Sztálinizmust vagy mondjuk Rákosit bírálta, a fenti interjúrészletben is meséli, hogy inkább az akkori '68-as események érdekelték ennek a filmnek a készítésekor.

Itt, ennek a filmnek a megtekintése közben éreztem először azt, amit talán majd a Szerelmem Elektra c filmnél érzek kiteljesedni. Az a fentebb már említett misztérium játék jelleg, ami miatt ezeket a filmeket nézve állandóan az az érzésem, mintha a társulat időről-időre eljátszaná az egész előadást, amihez bárki csatlakozhat, statisztaként vagy főbb szerepekben... és amiért irígylem őket, mert de jó lenne újra lázadó ifjúnak lenni és csatlakozni ehhez az előadáshoz...

(Az alábbi képen Jancsó a veszprémi forgatás közben)

Magyarország (Stúdió 1.), 95 perc, ff., magyar

Rendező: Bacsó Péter

Folytatjuk a négyrészes Kovács Kati maratont annak második filmjével. Ahogy több visszajelzés alapján látom, nagyon kevesen voltak tisztában azzal, hogy Kovács Katinak volt egy rövid életű filmszínész karrierje. (Később is szerepelt filmekben, többnyire énekesként, de a hatvanas évek utolsó éveiben kifejezetten mint prózai színész kapott lehetőséget. Egy interjúban kifejtette, hogy volt egy pont, amikor valami olyasmit kértek tőle, amit ő nem szeretett volna csinálni (nem pontosította, hogy mit) és akkor onnantól nem hívták többet. Talán ez volt az oka, hogy a 2-3 év alatt leforgatott öt filmet nem követte több.

Ennek a filmnek van még egy hatalmas meglepetése számomra. Valaki, akit mindenki ismer, de talán meg sem fordul a fejünkben, hogy filmszínészként is próbálkozott fiatalkorában. Sőt, tovább megyek: nagyon az az érzésem, hogy - hozzám hasonlóan - a többség fel sem fogja ismerni. Tessék! Lehet tippelni. Itt van balra a plakáton is. Jó, ez kicsit nehezített így, de lejjebb mutatok majd fotókat is, hogy fokozzuk az izgalmakat, és majd csak a cikk végén árulom el a nevét, és garantálom, hogy annak aki nem találja ki addig, elképesztően nagy meglepetés lesz!

Lefogadom, hogy aki meghallja Bacsó Péter nevét, annak elsőre A tanú (1969) ugrik be ... és csak utána bármi más.... Pedig Bacsónak volt azért jónéhány további remek filmje, köztük például ez is... 

Nagy road movie kedvelő vagyok, így örömmel konstatáltam, amikor a kissé lassú negyedórás bevezető után, - melyben megismerjük Klári (Kovács Kati) és Laci (Miller József) kapcsolatát -, a pár bepattan Laci haverjának (Bélának) autójába, és onnét hármasban kezdik szelni az ország útjait.

Az előbbi információ nem volt teljesen pontos, hiszen papíron az autó nem Béláé, hiszen Bála az autót egyszerűen csak lopta. És ebből már sejteni véltem, hogy ez a céltalan autókázás egy kicsit Bonnie&Clyde történetére emlékeztető kalanddá alakul majd, főleg, mert előzetesen olvastam valami olyat, hogy ezt a filmet egy rövid kis újságcikk, pontosabban egy rendőrségi hír inspirálta. (Egyébként ez a B&C várakozásom alaptalannak bizonyult) Másrészt viszonylag hamar előkerül egy pisztoly is melyet a fenti fotón Béla épp utastársai rendelkezésére bocsájt. Autót is lop, pisztolya is van, nem nagy ördöngösség levonni a következtetést, hogy Béla az, aki a másik kettőt rossz útra viszi. Túl nagy jelentősége nincsen egyébként, hogy megtörtént-e az egész vagy sem, mindenesetre a fiatalok csatangolása annyira céltalan és esetleges, hogy tényleg volt egy olyan érzésem, hogy ez akár meg is történhetett. (Ellenben a legtöbb filmmel, melyről az ember úgy igazán mélyen tudja, hogy "ilyen csak a mesékben van")

Aki még nem tudja ki, hogy ki alakítja Bélát, annak segítek annyival, hogy az illető se nem színésznek, se nem annak készült, ami végül lett, hanem a balettintézetben kezdte Markó Iván évfolyamtársaként. (Kérdés, hogy ezzel könnyítettem-e vagy nehezítettem a feladatot?)

Egy darabig a fiatalok csak élvezik a szabadságot, idővel viszont rájönnek, hogy semmi céljuk az életben, családjuk sem tart igényt rájuk, így hirtelen ötlettől vezérelve elhatározzák, hogy mennek, amíg ki nem fogy a benzin (road movies rulez!), és majd, ha kifogy, ott ahol éppen vannak, mindhárman egymás után öngyilkosságot követnek el a rendelkezésükre álló pisztollyal, melyhez 4 azaz négy darab golyó is tartozik. Ez három főle több, mint elégséges, egyvalaki hibázhat is. 

Természetesen nem fogom lelőni (jujj, de rossz szóvicc!) hogy mi lesz az öngyilkossági tervből, de ahogy haladunk az időben kellőképpen nő a feszültség, ami a végül csak elérkező csúcspont után sem hanyatlik különösebben. 

Az autós utazás számomra filmekben is majdnem olyan izgalmas, mint a valóságban, és ehhez itt még sokat hozzá is tesz az időutazás nosztalgia-faktora is: újra hallani a régi hiradó szignálját... (gyerekkoromban minden egyes este hallottam, hisz koraeste más adás szinte nem is volt, talán az MTV2, de az szerintem csak este 8-kor kezdett, és szinte senki nem nézte) vagy mondjuk tantuszt kérni az utcai telefonáláshoz (pedig a tantusz még születésem előtt megszűnt, de emlékszem, hogy szüleimnek maradt belőle még évekig a pénztárcájukban), egyáltalán a telefonfülkék varázsa... amikkel nem azért nem találkozunk ma mert nincsenek, hanem azért mert már nemigen használjuk őket, pedig még mindig vannak. Utánanéztem, és még Budapesten is van többszáz fülke, de ha most mondanom kellene, talán egyet, ha tudnék, de abban sem vagyok biztos... 

Na... ha az alábbi képen nem ismeri fel valaki a Bélát alakító színészt, akkor kár is próbálkozni...

Annyit elmondok róla, hogy Horváth Károlyként olvashatjuk a nevét a feliratokban, és véleményem szerint színészként is elképesztően tehetséges, szerintem kifejezetten őstehetség, zseniális minden apró gesztusa, mimikája, érdemes kifejezetten őt figyelni... Nem mondom, hogy veszítettünk azzal, hogy énekes lett belőle, mert annak is zseniális, hiszen akinek az előző név még mindig nem mond semmit, annak a Horváth Charlie név már biztosan leesik... szóval énekesnek nyilvánvalóan zseniális, de szerintem színészként pont ugyanekkora tehetség volt.

Aki időt szán erre a filmre, és aki az első negyedórát kicsit nyögvenyelősnek érzi, az várja meg, amíg a fiatalok autóba pattannak, mert akkor fog igazán beindulni a film! 

Magyarország (IV. stúdió), 81 perc, ff., magyar

Rendező: Mészáros Márta

Kovács Katit elsősorban énekesként ismerjük, sokan talán nem is emlékeznek már arra, hogy a hatvanas évek végén öt (!) filmben is főszerepet vagy ahhoz közeli fontos szerepet kapott amatőrként. És aki hozzám hasonlóan kedveli Kovács Katit, annak különösen jó hír, hogy ebből az öt filmből most négy (a Mészáros Márta által rendezett Holdudvar kivételével) zsinórban, egymás után következik a 303-as listán! Induljon tehát a Kovács Kati maraton!

Bár a listán eggyel ezelőtt álló Kincskereső kisködmönt is női rendező jegyzi (Katkicsi Ilona), amaz "csak" tévés produkció, s mint ilyen az "igazi" filmesek által gyakran lenézett alkotás. Mindenesetre amikor Mészáros Márta eme filmjét a legelső magyar női rendező által készített nagyjátékfilmként aposztrofálják, akkor a hangsúly itt a nagyjátékfilmen van, tehát a tévés produkciók nem számítanak ide. A rendezői szakma hagyományosan férfias dolognak számított (így van ez egyébként ma is), nőnek nagyon nehéz volt befurakodni közéjük. Egy tévéműsorban mesélte a rendezőnő, hogy pályája elején finoman jelezték neki, hogy "óvodások és lányok nem lehetnek filmrendezők"... Hát Mészáros erre rácáfolt...

Ennek a filmnek az operatőre Somló Tamás volt, akit Mészáros Márta ekkori férje Jancsó Miklós engedett el az ezzel egy időben forgó Csend és kiáltásról, hogy a Mészáros számára nagyon fontos első nagyfilmhez egy tapasztalt, komoly operatőr álljon rendelkezésre. Így talán tudat alatt előkészítve saját operatőrváltását, hiszen - bár Somló visszatért még Jancsóhoz annak következő, első színes filmjéhez a Fényes szelekhez, de csak azért mert Kendével ellentétben Somlónak már volt színes filmes tapasztalata. Jancsó második nagy korszakát már Kende Jánossal csinálja majd végig, de ez egy másik történet, térjünk most vissza ehhez a filmhez.

Kovács Kati volt a főbb szerepekben az egyetlen amatőr, mellette Horváth Teri (aki állítólag sokat segített az énekesnőnek abban, hogy természetesen játsszon a kamerának), Szirtes Ádám, Harsányi Gábor, Juhász Jácint, és még sorolhatnám... Erre a filmre is igaz, hogy néha kisebb szerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint Kozák András vagy Agárdi Gábor....

Egyáltalán nem ritka, hogy amatőr szereplőkkel zseniális filmek készülnek. Hirtelen elsőként a Biciklitolvajok (1948) jut eszembe, amiben emlékeim szerint egyetlen képzett színész sem szerepelt. Kovács Kati képzetlensége biztosan hozzájárult a film életszerűségéhez. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem egy megrendezett filmet látnánk, hanem a valóságot, melyet egy láthatatlan kamera rögzít nekünk. Nem egy megírt történetet, hanem egy olyat ami minden pillanatban történik körülöttünk. Mintha belesnénk egy valóban létező ember életébe. És ezt tovább erősítette az a cselekmény, melyben szinte semmi nem tartott sehova. Semelyik szál nem volt igazán elvarrva a film végére sem.

Szőnyi Erzsébet (Kovács Kati) egy intézetben felnőtt fiatal lány, jelenleg szövőnőként dolgozik. Valahogy sikerült kapcsolatba lépnie édesanyjával (Horváth Teri), aki eleinte nyitott a találkozásra, de aztán megkéri, hogy inkább mégse látogassa meg. Ám az üzenet valahogy elkeveredik, így létrejön a találkozó. Zsámbokiék (azaz Erzsébet édesanyjának) családja azonban semmit nem tud a nő fiatalkori "botlásáról" így Erzsébetet mint távoli rokont mutatja be a családnak, és így lakik náluk néhány napot a mátrai faluban. Érdekes a dinamika Erzsébet és a család férfitagjai között. Később Erzsébet kalandba keveredik egy idegennel, feltűnik egy férfi is, aki tudni vél Erzsébet édesapjáról... a néző már-már számít arra, hogy a megszokott módon a film végére minden szál elsimul... ám szinte minden elvarratlan marad... de megnyugtatásul azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem zavaró, sőt! Így lett igazán életszagú a végeredmény. Hadd tegyem hozzá, hogy állítólag a történet nagyrészt valóságon alapul, de a végeredményt tekintve ennek szerintem semmi jelentősége nincsen.

Mészáros Mátra felkérésére Szörényi Levente kifejezetten ehhez a filmhez komponálta az Illés Eltávozott nap című dalát, melyet a film elején Kovács Kati énekel a nyitó feliratok alatt, a film utolsó jelenetében pedig egy zenés-táncos összejövetelen maga az Illés együttes ad elő.

Amellett, hogy élveztem azt a lebegés-szerű állapotot, amit számomra a film nyújtott... - így érzem amikor a cselekmény szála szinte nem vezet sehova - a másik ami nagy élmény: volt teljesen belehelyezkedni a hatvanas évek végének hétköznapi valóságába. Látni azokat a tárgyakat, melyek már gyerekkoromban (hetvenes-nyolcvanas évek) is kicsit régiségnek számítottak. Egyik kedvencem az alább is látható, valamelyik kis albérlet falán felfedezett hatalmas Sabena airlines plakát. Elképzelésem sincs, hogy a belga nemzeti légitársaság afrikai járatait népszerűsítő plakát hogy kerülhetett a hatvanas évek végi szocializmus egyik albérletének falára, de az ilyen felfedezések az egyike azoknak a dolgoknak, amik miatt érdemes újra felfedezni ezeket a régi filmeket! Külön öröm, hogy hála az internetnek ugyanezt a plakátot színesben is megtaláltam.

Magyarország (Magyar Televízió, 6x25 perc, ff., magyar

Rendező: Katkics Ilona

Először is, mindjárt az elején megjegyezném, hogy időben öt év eltéréssel ketten is megfilmesítették a Móra Ferenc által írt Kincskereső kisködmönt. 1968-ban tévésorozat készült belőle Katkics Ilona rendezésében (erről írok én most), majd 1973-ban az a Szemes Mihály rendezett belőle mozifilmet, aki ennek a tévésorozatnak a forgatókönyvírója volt. 

A 303-as könyv határozottan a tévé-sorozatot válogatta a listára, de elkövettek egy kis bakit, mert a képi illusztrációhoz viszont a mozifilm egyik fényképét használták. Azt sejtem emögött a baki mögött, hogy a tévé-filmek/-sorozatok készítésekor kevesebb forgatási fotó készült, míg a mozi-film készítést mintha jobban dokumentálták volna mindig is... ráadásul a tévéfilmekből kivett képkockák minőségben is nagyon gyatrák ebből az időszakból... Nekem azonban mégis sikerült találnom egy-két fotót, íme például egy forgatási kép amelyen a rendezőnő a főszereplő Ferkót alakító Jelisztratov Szergejjel látható. (Érdekes, hogy a sorozat készítői a könyvben Gergőjét átnevezték Ferkóra, talán az író iránti tiszteletből?)

Lehet, hogy tévedek, de a Kincskereső kisködmön mintha a legelső kötelező olvasmányunk lett volna (talán harmadikban?) és nagyon nagy hatással volt rám. Gyerekként viszonylag traumatikus volt szembesülni a regénybeli halálokkal (akár csak a Pál utcai fiukban Nemecsek Ernő halálával), de ezekkel együtt (vagy ezek ellenére) is határozottan szép emlékként maradt meg az egész könyv, mely egy szívhez szóló, mélyen emberi történet arról, hogy a legnagyobb kincsek nem az anyagi javakban, hanem a szeretetben, a családban és a mindennapok apró örömeiben rejlenek. Miközben a gyermeki lélek tisztaságán és a felnőtté válás fájdalmán vezet végig, megtanít arra, hogy még a legnehezebb helyzetekben is lehet ragaszkodni ahhoz, ami igazán értékes.

Ma amerikaiasan limited series-nek nevezik ezeket a néhány részből álló, és nem évadokon átívelő sorozatokat, akkoriban itthon csak ilyen sorozatok készültek. (Hol volt még a Szomszédok...) Hatszor 25 perc... ha levennénk minden rész elejéről és végéről a feliratokat egy nagyon bő kétórás filmet kapnánk, talán a célcsoportnak (gyerekeknek) ez egyben túl sok lett volna, én gyakorlatilg ledaráltam az összes részt egymás után, nekem még kevés is volt, annyira élveztem. És itt jön elő bennem ez makacs kérdés: ha a színes-szagos Egri csillagokhoz, ehhez az ikonikus filmhez ennyire nem fűlött a fogam, akkor egy másik kötelező olvasmány, egy fekete-fehér, moziba nem is került mű hogyhogy ennyire a szívemig hatol?

Van benne néhány zseniális színész (Horváth Teri, Bánhidi László, Rajz János, stb...) a főszereplő pedig egy kilencéves őstehetség, akit ezzel a filmmel fedezett fel Katkics Ilona. (állítólag első körben 300 fiút "castingolt" a rendezőnő a szerepre) Szergejt ezután rengeteg gyerek- és ifjúsági filmben láthattuk. Róla talán érdemes megemlíteni, hogy orosz apától, magyar anyától született a Szovjetunióban. Szülei válása után négy évesen édesanyjával Magyarországra költözött. Ha jól tudom, felnőttként már nem foglalkozott színművészettel, 2000-ig a magyar tévénél dolgozott különböző munkakörökben, később a TF oktatója lett. Így néz ki mostanában:

A sorozat rendezője, Katkics Ilona egyébként már négy évvel korábban is hozzányúlt a könyvhöz, 1964-ben A kis bice-bóca címmel készített egy 17 perces tévés kisfilmet a könyv egyik - talán legemlékezetesebb - fejezetéből. (de az alábbi kép továbbra is a most tárgyalt sorozatból való, Ferkó mellett Bice-bóca is látható rajta)

Gyakorlatilag nem is volt kérdés, hogy Katkics pályafutása során a tévében gyerek-filmekkel és -sorozatokkal akar foglalkozni. A moszkvai filmművészeti egyetem után itthon elvégezte a tanítóképzőt is, hogy a lehető legjobban megértse a gyerekekkel való közös nyelvet. Ha mondok néhány általa rendezett film- vagy sorozat-címet, biztosan beugranak mindenkinek aki a hetvenes, nyolcvanas években volt gyerek: Tündér Lala, Bonca-filmek, A palacsintás király, Csutak a mikrofon előtt... és még sorolhatnám...

Ellentétben a lista előző filmjével (Egri csillagok) itt a játékidő minden percében hitelesnek éreztem a helyszíneket, a díszleteket és a ruhákat. Jó volt újra átélni azokat az érzéseket, amiket nagyjából tízéves koromban a könyv olvasása közben átéltem. Pontosan ugyanolyan hatással volt rám most a film, mint akkor a könyv. 

Ebben az idézetben - melyben Móra magáról vall - minden benne van, amit a regényről vagy akár az abból készült filmről elmondani lehet... rözsetűz, melegség... egyszerűen... szívbemarkolóan.