Csehszlovákia (Barrandov), 74 perc, színes, cseh

Rendező: Jirí Menzel

A 70 perc körüli hosszúság a klasszikus Hollywoodi B-filmekre volt jellemző, melyek a dupla-filmes vetítések kisebb jelentőségű filmjei voltak. Ha eszünkbe jut Menzel másik 1001-es listán szereplő filmje, akkor könnyű arra a megállapításra jutni, hogy a kettő közül ez a kisebb jelentőségű. Talán nem is véletlen, hogy a frissített 1001-es listáról le is került, helyet adva az újabb évek beválogatásra érdemes címeinek. Így változik a lista évről-évre: vannak amik kikerülnek, hogy néhány új bekerülhessen. Én azonban a 2004-ben kiadott könyvből dolgozom, és majd, ha elérek a végére, akkor elölről átnézem az akkori legfrissebb kiadásba bekerült újabb filmeket.

Egy Krokovy Vary nevű fiktív fürdővárosban vagyunk. Három férfi: a fürdőmester (Rudolf Hrusínský), egy őrnagy (Vlastimil Brodský) és egy kanonok (Frantísek Rehák) többé kevésbé együtt múlatja az időt a folyóparton. (az alábbi képen a fürdőmester felesége is csatlakozik hozzájuk)

A nyár egyáltalán nem tűnik szeszélyesnek, hacsak azért nem tekintjük annak, mert néha elered az eső. Egyébként az egyik leghangulatosabb dolog szerintem a nyári forróságban ránk szakadó zivatarban fürdőzni - akár szivarral a szájban. (mindegy, hogy természetes vízben, medencében vagy akár jacuzziban folytatjuk ezt a tevékenységet). 

A látszólagos kiszámítható, egyhangú nyár akkor változik a címben említetten szeszélyessé, amikor a kisvárosba érkezik egy mutatványos kocsi. Egész pontosan egy nem túl karizmatikus egyensúlyozó-kötéltáncos művész (akit maga Jirí Menzel alakít), és gyönyörű asszisztensnője "Annácska" (Jana Pressová).

Az egy fős vándor "tásulat" három napig tervez vendégeskedni és fellépni a városkában, mielőtt továbbmenne következő állomásához.

A váratlan vendégek alaposan felkavarják az állóvizet, legalábbis a háromfős baráti társaságét biztosan... No nem a közepesnél is gyengébb előadás okoz ekkora izgalmakat, hanem a már említett Annácska kelti fel a férfiak érdeklődését...

És ahogy majd látjuk... a három előadást követő mindegyik estén a három férfi egyike (igen! a pap is!) valahogy levadássza magának Annácskát...

Hogy konkrétan hármuk közül hányuknak sikerül valóban teljes testiségében realizálniuk a kalandot, az nem derül ki egészen pontosan, elképzelhető, hogy egyiküknek sem... Menzel igencsak szégyenlős ebben a tekintetben. Egy interjúban el is mesélte, hogy nagyon félénk az erotikus jelenetekkel kapcsolatban. Véleménye szerint az erotika látványa gyönyörű, de csak akkor, ha a magunkét nézzük. Mások együttlétének megtekintése szerinte beteges - ezek szerint még akkor is, ha művészeti alkotásról van szó. Ezért a Szigorúan Ellenőrzött Vonatok esetén is vagy elviccelte az erotikus jelenetetet (lásd pecsételés a popsira) vagy létre sem jön a fiú felsülése miatt. Ezzel a prüdériával Menzel nagyon távol áll személyes ízlésemtől... mindenesetre a pap esetében a meghiúsulni látszó együttlét következménye, hogy barátainak kisebb fülműtétet kell rajta végrehajtani...(mivel ha orvoshoz menne, akkor magyarázkodnia kellene, hogy hogyan keletkezett a sérülés)

Vicces.. már-már szürreális mellékszál, hogy közben a fürdőmester felesége a bamba kötéltáncos fiúról álmodozik, és miután rajtakapja férjét Annával, úgy dönt, hogy odaköltözik a vándorcirkuszi kocsiba harmadiknak az artista és Annácska mellé...

Hát valahogy így tellnek ezek a szeszélyes nyári napok...

Ellentétben a Szigorúan Ellenőrzött Vonatokkal ezúttal nem egy Hrabal regényt dolgozott át Menzel az íróval közösen, hanem a nácik által a cseh ellenállási mozgalomban való részvétele miatt meggyilkolt Vladislav Vančura által írt művet vette kézbe. 

A csehszlovákiai hatvanas évek pezsgő szabadsága a '68-as intervencióval gyakorlatilag lezárul, így ezzel a filmmel el is köszönünk a rövid életű cseh új hullámtól.

Érdekes, hogy az alábbi magyar plakáton olvasható, hogy a film 16-éven felülieknek volt csak látogatható, holott nem emlékszem olyan jelenetre, mely ennyire magasra kellett, hogy tegye a lécet, bár az is igaz, hogy 16 év alattiak számára valószínáleg teljesen élvezhetetlen és értelmezhetetlen egy ilyen film....

USA (Crossbow, Springtime, U-M), 88 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Mel Brooks

Producer: Sidney Glazier, Jack Grossberg

Vannak filmek, melyek 1001-es listán való szereplése számomra kész talány. Ez a film is ilyesmi.

Általában jól megválogatom, hogy mely színházi előadásokat látogatom. Szeretem ugyan időnként a könnyed, humoros darabokat, de csak azokat, melyek nem otrombák, Szeretem, ha kifejezetten szellemesek, "intellektuálisak" a poénok. Mégis, esetenként belefutottam életem során olyan előadásokba, hogy nem csak az idétlen poénokon szörnyűlködtem, hanem azon is, hogy a közönség egy jó része térdét csapkodva hahotázik az általam még mosolyra sem érdemesített nevettetésen. Sőt! Egyes debilebb nézőtárs még hangosan meg is ismétli a gyászosabbnál gászosabb poénokat!... Írtó kellemetlenül szoktam érezni magam, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy velem lehet a baj azzal, hogy mindjárt elsírom magam ezen az előadáson, miközben mások szétröhögik magukat.

Nos valami ilyesmit éreztem, miközben ezt a filmet néztem... 

Legkellemetlenebbül azoknál a jeleneteknél éreztem magamat, amikor a Max Bialystock nevű "producer" (Zero Mostel) az idősebb, mecénás lelkületű műkedvelő hölgyeket bolondította, hogy cserébe mindegyiktől egy-egy pénzes borítékot tegyen zsebre, "szigorúan" a következő előadást finanszírozva ezzel. 

A film 90 perces játékidejéből az első tíz perc egy kezdő feliratokkal tarkított zenés jelenet, melyben csak ezt a szituációt erőlteti a rendező aránytalanul hosszasan. A film rendezőjének (Mel Brooksnak) egyébként ez volt az első egész estés mozifilmje. Foglalkozott ő korábban sok mindennel, nem is akarom a teljes listát felsorolni, csak néhányat róla: komikus, színész, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző (úgy, hogy kottát nem is tudott olvasni!), stb...

Az alábbi képen látható Mel Brooks, ahogy a fenti képen látható jelenethez instruálja Zero Mostelt az idős hölgy szerepébe bújva.

Az alapszituáció: a már említett színházi producer könyvelője Leo Bloom (Gene Wilder, első komolyabb szerepében) átnézve a főkönyveket arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy irtózatosan nagy bukásból lehetne a legnagyobbat kaszálni. Az okosságnak az a lényege, hogy ha rengeteg embertől (akik lehetőség szerint egymásról nem is tudnak) be tud szedni a producer a következő darabra befektetéseket, akkor ha a darab irtózatos bukás lesz, és azonnal lekerül a műsorról, akkor a befektetőknek nyilván eszükbe sem jut, hogy nyereségre számítsanak, tehát a többszörösen beszedett pénzt simán zsebre lehet tenni. 

Ketten tehát elhatározzák, hogy kimaxolják a fenti ötletet. Rengeteg befektetőnek (leginkább idős hölgyeknek) biztosítják ezt a lehetőséget. Mindegyiknek 50%-os részesedést ígérnek a haszonból. Összességében így a nyereség 25.000% -át sikerül eligérni, ami nyilvánvalóan képtelenség. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lehető legnagyobb bukást tárazzák be maguknak, lehetőség szerint már az első felvonás végére minden néző menjen haza. (Jómagam életemben talán háromszor hagytam ott szünetben előadást, rendkívül kellemetlen, főleg, ha az ember kabátját ki kell venni a ruhatárból)

Hosszas keresgélés után megtalálják az alkalmasnak tartott színművet: Hitler Tavasza címmel, melyet egy Franz Liebkind nevű náci idióta írt, aki - mellesleg társasházának tetején galambokat tart - szeretné a világnak bemutatni Hitler "szerethető oldalát". 

És, hogy a felhalmozott befektetői vagyon ízét már a várható bukás előtt megízlelhessék, a producer azonnal szerződtet egy igen esztétikus, ám angolul egyáltalán nem beszélő skandináv titkárnőt.  Az általam szeretett Gene Wilder mellett egyedül ez a titkárnő okozott nekem néhány kellemes percet a film megtekintése során.

Még gyorsan alkalmaznak megfelelően alkalmatlannak tűnő rendezőt és szereplőket, majd létrehozzák a produckiót, mely egyébként sokban emlékeztet az 1930'-as évek Busby Berkeley musicaljeire, azzal a különbséggel, hogy ott különböző geometrikus alakzatokba koreografálta a rendező a lányokat, itt felültről horogkeresztet formáztak hölgyek. 

Nem vagyok különösebben kényes azzal, hogy mivel viccelődünk. Hitleren szívesen nevetek, ha tehetem, a nácizmuson nem annyira tudok, még akkor sem, ha a magát zsidónak valló Mel Brooks célja állítása szerint az volt, hogy úgy álljon bosszút a milliók halálát okozó eszelős diktátoron, hogy filmjével kigúnyolja őt. Akár működhetne is a dolog, nincs elvi problémám ezzel, a baj az volt, hogy az eredményt én egyáltalán nem találtam viccesnek...

Jó ötletnek tűnik, hogy a kezdeti közönség-felháborodás után a bemutató végére totális meglepetésként dübörgő siker lesz a darab... magyarul a producereknek mégiscsak el kell számolni a befektetők felé, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni...

A politikai korrektség a hatvanas évek Amerikájában még nem volt olyan végletekig kiélezett, mint manapság. A hitleres téma mégis "ellentmondásossá" tette a film megítélését. A nagy stúdiók ízléstelennek tartották ahhoz, hogy forgalmazzák, a legtöbb mozi fel sem vette a műsorára a filmet. És akkor történt valami, amit én józan ésszel egyszerűen nem tudok megmagyarázni: a forgatókönyv (!!!) Oscar-díjat nyert. És ez azonnal legitimálta az alkotást, ettől fogva már minden mozi be merte mutatni, és az emberek örömmel vettek is rá jegyet.

A filmet egyébként teljes egészében New Yorkban forgatták, amit lehetett azt eredeti helyszíneken. Így értelemszerűen a kültéri jelenetek ott készültek ahol az látszik is, például a Central Parkban. A színházi beltéri jelenet is egy valódi színházban forgott, az időközben már lebontott Playhouse Theatre-ben, mely bár olyan 150-200 méterre volt a Broadwaytől, attól még Broadway-színháznak tekinthető. A szobákban/irodákban játszódó jelenetek pedig a színtén New York-i Chelsea stúdióban készültek.

Amikor ehhez a filmhez hozzákészültem, emlékeztem, hogy valamikor a 2000-es évek első évtizedének közepén láttam egy musicalt ezzel a címmel, holott ez a film nem kifejezetten musical, még akkor sem, ha van benne egy táncos-zenés betét... úgyhogy utánanéztem, mi is a magyarázat...

Az ezredforduló környékén - tehát több, mint harminc évvel a film bemutatója után - a film rendezője (Mel Brooks) úgy gondolta, hogy ez a film megérdemli, hogy Broadway-musicalt csináljon belőle. Fel is kért egy zeneszerzőt, hogy készítsen hozzá dalokat, de egy rövid konzultáció után a zeneszerző azt javasolta (az amúgy kottát olvasni továbbra sem tudó) Brooksnak, hogy írja meg ő maga a dalokat. Végül így is lett: 2001-ben bemutatták a Broadway-en. 2502 előadásig jutott, és 12 Tony díjat zsebelt be. Mindkettő kifejezetten erős szám. Az első azt jelenti, hogy 6 éven keresztül ment, a második pedig rekord volt.

Ekkora siker után nem csoda, hogy 2005-ben remake-et is csináltak a filmnek, immár az új dalbetétekkel együtt. Ez viszont már - szerintem megérdemelt - bukás lett. 

És ezt követte 2006-ban a Madách Színház-beli bemutató, ami nem okozott bennem maradandó élményt, de különösebben rossz emlékeim sincsenek vele kapcsolatban.

Kuba (ICAIC), 97 perc, ff., spanyol

Rendező: Tomás Guitérrez Alea

Producer: Miguel Mendoza

Nem olyan rossz ez a film, mint amennyire előzetesen tartottam tőle. Sőt! Egy idő után - ahogy ráéreztem a stílusára, - kifejezetten elkezdett tetszeni.

Nagyon sajnáltam, hogy fekete-fehér, hiszen milyen jól mutathatott volna színes nyersanyagon a sok színes épület, a színes (bőrű) emberek, az egzotikus növények...

Az 1001-es lista elején még volt egy prekoncepcióm arról, hogy milyenek is lesznek majd a latin-amerikai filmek... és rögtön az első, a Fekete Orfeusz (1959) tökéletesen illeszkedett az elképzelésemhez: gyönyörű színkavalkád, szerelem, halál, megcsalás, pezsgő táncok, forró és fülbemászó zenék... majd jöttek a további filmek (szintén brazilok), és mindegyik fekete-fehér volt, semmi nyoma a korábbi pezsgésnek, inkább sok-sok nyomorúság és nyomasztó képek... Aztán rájöttem, hogy csak magamban kell keresnem a hibát. Ugyanis azt kerestem a latin-amerikai filmekben, amit mi innét Európából elképzelünk róluk. De ők nem pont olyanok. Nincs mindennap riói karnevál! És ha már a karneválnál tartunk, a Fekete Orfeusz is csak annyiban tekinthető brazilnak, hogy ott forgatták helybeli színészekkel, de egy francia rendező készítette, és ennyiben egyáltalán nem tekinthető szigorúan véve latin-amerikai filmnek. 

Így ezzel a tapasztalattal a hátam mögött már nem voltak bennem hamis illúziók első kubai filmem megtekintése előtt. Sőt...! Tudva, hogy 1968-ban már igencsak benne vagyunk a Castro féle kommunizmusban, valami kifejezetten nehezen emészthető, túlpolitizált dologra számítottam. 

Csak, hogy felelevenítsük a történelmi környezetet: 1959 január 1-én Castroék forradalma győzelmet aratott, és ez a rendszer tulajdonképpen a mai napig életben van, az egyik utolsó kommunista mementóként. Itt jegyzem meg, hogy Castroék nem feltétlenül kommunista ígéretekkel nyerte meg a forradalmat, de amikor Amerikával végzetesen megromlott a viszonya, akkor futott a komcsi Szovjetunió karjaiba, akik viszont örömmel fogadták Kubát a vörös csapatba. Az más kérdés, hogy mára időközben a Szovjetunió felbomlott, a ruszkik jelenleg nacionalista diktatúrában élnek, míg Kuba szimplán úgy maradt, ahogy volt... ¡Socialismo o muerte!

1961-ben vagyunk, melynek áprilisában az USA egy Castro ellenes akciót szervez olyan menekültekből, akik Kubából érkeztek az Egyesült Államokba. Az akciót "Disznó-öböl"-ként emlegetik, ugyanis ebben a kubai öbölben próbált partraszállni az az USA által kiképzett 1511 kubai emigráns (plusz két CIA ügynök), hogy partra szállva, kihasználva a kubai nép elégedetlenségét, elűzzék Castroékat az ország éléről. Ugyanabba a hibába estek, mint 2022-ben az oroszok az ukrajnai villámháború tervével, a kubai nép ugyanis nem állt melléjük, nem akarták elűzni vezetőjüket. Az akció csúfos kudarcot vallott, gyakorlatilag egyetlen nap alatt felszámolták a teljes akciót.

Azért vázoltam, csak az 1961-es politikai helyzetet, mert főhősünk mellé ebben az évben kapcsolódunk be (és nagyon érintőlegesen szóba is kerülnek ezek az események), de igazából a film nagyon nem erről szól. Sőt, azt is mondhatom, hogy félelmem annyira alaptalan volt, hogy politikáról alig esik szó (szerencsére).

Főhősünk Sergio (Sergio Corrieri), egy író, aki a film elején kikíséri családját (köztük feleségét) a Havannai reptérre, és felrakja őket egy Floridába tartó járatra, hogy ott új életet kezdjenek. Bizonyos engedélyekkel (és nyilván kenőpénzzel) ez gyakorlatilag törvényesen kivitelezhető volt, nem kellett feltétlenül életet kockáztatva menekültként egy ladikban átevezni az USA-ba. 

Sergio-t tehát hátrahagyja mindenki, aki szerette őt, így ideje van, hogy átgondolja egész addigi életét. És ennek az átgondolásnak leszünk mi szem- és fültanúi. Van itt minden. Narrációban mesél nekünk, néha csak filozofálgat, képekben visszaemlékezik, vagy éppen vizionál, láthatunk filmhíradó részleteket, újságkivágásokat, fotókat, képregényeket, 

Kollázs. Kollázsfilm. Ezt maga Sergio mondja ki, aki formálódó filmterv-ötletét osztja meg az ICAIC (Kubai Művészeti- és Filmhivatal) főnökével, akit nem mellesleg ennek a filmnek a rendezője (Tomás Guitérrez Alea) alakít egy rövidke jelenet erejéig. Így tulajdonképpen Alea a főszereplő szájával mondja el magának, hogy mi is az a film, amit éppen csinál. Tökéletes megfogalmazás a kollázs: van itt minden, mint a vásárban. Egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is, és talán ettől lesz igazán izgalmas és különleges... Nem mellesleg, az előbb említett ICAIC-nek maga a rendező, Alea is alapítója volt 1959-ben.

Legizgalmasabb vonal számomra mindenképpen Sergio visszaemlékezése életének korábbi szakaszaira... Sergio egy luxuslakás bérbeadásából élt (két évvel ezelőttig, amikor az állam elvette azt a bizonyos drága ingatlant), így nem dolgozott, tehát finoman szólva sem volt a kommunista eszmény ideálja... 

Visszaemlékezésének legérdekesebb részei természetesen szerelmi kapcsolatainak alakulása. Feleségéről elég keveset tudunk meg, ő a legkevésbé érdekes, de azt megtudjuk, hogy már elváltak amikor felteszi őt a Miamiba tartó gépre.

Sokkal izgalmasabb Sergio három másik nőügye:

Egy zsidó menekült lánnyal (Hannával), aki a nácik elől menekült Kubába, és élete legnagyobb szerelmének tartja Sergio... utólag nem is érti, hogy miért hagyta, hogy a lány kilépjen életéből.

Aztán ott van baptista vallású bejárónője, akivel kapcsolatban Sergio legizgalmasabb gondolatai akörül jártak, hogy vajon hogyan zajlott a felnőtt nő baptista szokás szerint való folyóvízben megkeresztelése. Sergio mindenáron úgy szeretné elképzelni (és ezt az elképzelést mi nézők vizuálisan is megkapjuk), hogy a fiatal nő lágy öltözéke a víz alá merülés hatására teljesen áttetszővé válik, és a nő testére tapad. Ezt fokozandó, Sergio fantáziájában végül ő maga végzi el a nő víz alá nyomását.... (a film több helyen is tartalmaz meztelen jeleneteket, ezek azonban nem lépik át az erotika olyan határát, mely feltétlenül 18+ -os besorolást érdemesítene)

A film legizgalmasabb női szereplője mindenképpen a 17 éves Elena, akit a gyönyörű 25 éves Daisy Granados játszik. Erotikus kisugárzása olyan erőteljes, hogy kénytelen voltam megbocsájtani a rendezőnek, hogy a színésznővel koránál 8 évvel fiatalabb szerepet játszat.

Na vele kapcsolatban aztán tényleg minden megtörténik. A férfi megismerkedik vele. Felviszi magához. A nő ellenáll, a férfi tisztelettel tudomásul veszi a nő ellenállását, mire a nő minden erotikáját beveti, hogy újra elcsábítsa a férfit... Tipikus rafinált...

Végül miután a fizikai kapcsolat mégis realizálódott, zokogva távozik... "Ezek után mit mondok majd anyukámnak?"... és, ha valaki azt gondolja, hogy itt véget ér a történet, az téved... lesz itt minden, fenyegetőző és házasságot követelő rokonság... nemi erőszakot tárgyaló bírósági eljárás...

De, hogy hogyan ér véget a történet, azt nem lövöm le azok számára, akik esetleg kedvet kapnak eme különleges kubai film megtekintéséhez. Kommersz Hollywoodi filmekhez szokott nézőnek valószínűleg ez túl lassú és művészi, de aki vágyik a különlegesre (mint mondjuk én) annak érdemes megnéznie...

Kuba valószínűleg remek hely lehetett a szórakozásra vágyó amerikaiaknak a forradalom előtt. A filmben el is hangzik, hogy karibi Párizsnak nevezték Kubát azelőtt... És mielőtt elfelejtem megjegyezni, mindenképpen el kell ismerni, hogy a rendező még véletlenül sem teszi le a garast egyik oldalon sem. Nem beszél a kommunizmus mellett, de ellene sem. Gyakorlatilag semleges szemlélőként nézi, hogy mi zajlik körülötte...

Az 1969-es évhez kapcsolódóan hamarosan jön egy újabb kubai film (Lucía), de sajnos ez a két film lesz az első és az utolsó Kubából az 1001-es listán. 

Nagy-Britannia (Memorial Enterprises), 111 perc, ff./Eastmancolor, angol

Rendező: Lindsay Anderson

Producer: Lindsay Anderson, Michael Medwin

A négy pont a címben nem elírás (lásd a posztert is!). Az 1001-es könyv 2004-es magyar kiadásban például hibásan, három ponttal szerepel a film címe. Lindsay Anderson rendező állítólag ragaszkodott hozzá, hogy a megszokott három pont helyett ebben a címben négy legyen. Ennek okát nem sikerült megtalálnom, elképzelhető, hogy a rendező egyszerűen különcködésből ragaszkodott ehhez a szokatlan verzióhoz.

Magában a filmben is van néhány rendhagyó megoldás. Rögtön a legfeltűnőbb például az, hogy helyenként a színes kép átvált fekete-fehérre. Ez még nem lenne olyan nagyon rendhagyó... más rendezők is élnek ezzel a viszonylag kézenfekvő eszközzel, ha valamilyen okból két párhuzamos síkot el akarnak határolni egymástól. (Például a múltat a jelentől). Itt azonban semmi ilyesmi nem derül ki. Helyenként azzal magyarázzák ezt a véletlenszerű nyersanyag-váltogatást, hogy a produkciónak menet közben elfogyott a pénze, és néhány jelenetet csak olcsóbb fekete-fehér anyagra tudtak leforgatni. Na de ez egy Paramount Pictures által finanszírozott film volt! Nem tűnik túl hihetőnek, hogy elfogy a pénz, vagy ha el is fogy, akkor azért, mert a stúdió nem kívánja bemutatni, mert valamiért menet közben elkaszálja. Ezt viszont bemutatták Paramount logóval az elején... Van egy sokkal hihetőbb, de kicsit bonyolultabb magyarázat: A jeleneteket nagyrészt eredeti helyszíneken forgatták. A templomi jeleneteket például az egyik bentlakásos iskola templomában, ahol az ablakokon beszűrődő természetes fényt kívánták használni mesterséges világítás helyett. Ez viszont a színes nyersanyagon nem igazán működött. Az ablakon beszűrődő fény szinte minden felvételen más színt produkált. Köztünk szólva ez inkább technikai hiányosságnak tűnik, mint alkotói műfogásnak, mindenesetre a készítők úgy orvosolták a színproblémát, hogy... hát... lemondtak a színekről ezen a helyszínen. Ezeket a jeleneteket fekete-fehér nyersanyagra forgatták. Aztán úgy látták, hogy érdekes hatást kelt, hogy időnként ff. a film, így véletlenszerűen tovabbi jeleneteket is felvettek ff.-ben, hogy mégjobban összezavarják a nézőt... Ennyi és nem több... Ettől függetlenül nem csodálkoznék, ha néhány kritikus/műelemző ennél többet, komolyabb művészi mondanivalót látna bele a ff./színes kép váltakozásába....

Ahogy említettem, a film nagy része egy valódi bentlakásos iskola, méghozzá a Cheltenham Boys' College épületeiben került leforgatásra. (Néhány jelenethez más iskolákat is használtak) Ez az iskola egyébként az az iskola volt, ahova maga a rendező járt fiatal korában. Ahhoz, hogy ezt a forgatási engedélyt megkapja az intézménytől, bizony Andersonnak nagyon csúnya (de gyakran használt) trükköt kellett bevetnie: olyan forgatókönyvet küldött el előzetesen a számukra, melyből bizony rengeteg jelenet ki lett húzva, így egy nagyon ártatlan diáktörténetnek tűnt a készülő film.

Ekkoriban pedig már tudni lehetett, hogy az effajta bentlakásos fiúiskolákkal bizony sok baj van. (Itt jegyzem meg, hogy rám mindig is igen nyomasztólag hat az olyan közösség, melyben huzamosabb ideig kizárólag fiúk vannak összezárva. Az ilyen nyilvánvalóan melegágya a homoszexuális és szadista visszaéléseknek, jellemzően az idősebb diákok és/vagy a tanárok által elkövetve, a fiatalabbak sérelmére. Na például ezek megmutatása volt az, melyeket nyilvánvalóan húzni kellett az előzetes forgatókönyből ahhoz, hogy esély legyen arra, hogy az iskola engedélyezze a helyszíni forgatást.

Az, hogy a film csúcspontján néhány diák úgy dönt, hogy lemészárolja az iskola alapításának évfordulóját ünneplő tömeget... az néhány további meredek jelenettel együtt abba a kategóriába esett, hogy a néző nem is tudja eldönteni, hogy vajon ez tényleg megtörténik-e, vagy csak egy szürreális tobzódás, elrugaszkodva a valóságtól...? Mint ahogy egy másik jelenet, melyben az egyik kimenőn levő diák egy kávéház pincérlányával tigrisharcot játszik, majd az egyik vágás után hirtelen mindketten meztelenek. Itt sem derül ki, hogy valóságot látunk-e, de nincs is igazán jelentősége. Visszaemlékezések szerint ez a jelenet is olyan véletlenszerűen született, mint ahogy szürreális filmek esetén ez olyan gyakran lenni szokott. Az adott jelenet forgatásakor a srácnak (az elsőfilmes Malcolm McDowellnek) annyira tetszett a pincérlány (szintén elsőfilmes, 22 éves Christine Noonan), hogy megkérte a rendezőt, vegyék fel meztelenül is a "tigrisharcot", mert szeretné látni a lányt ruha nélkül. Gulyás Marci ilyen pletykára már rövid szívmasszázs után stáb-értekezletet hívna össze a téma felgombolyítására, akkoriban azonban ez még nem verte ki a biztosítékot, sőt, a rendező azt mondta, hogy neki oké a dolog, de a színész srácnak kell ezt megdumálni a lánnyal. A srác (McDowell) ezt meg is tette, és a lány erre azt mondta, hogy végülis, miért ne... (az alábbi képen Christine Noonan látható a film utolsó jelenetében)

Nem az előbb említett volt a film egyetlen meztelen jelenete, így mindenképpen úttörö volt ebben a tekintetben. Az Egyesült Királyságban ekkoriban még nagyon nehezen ment át ilyen erős meztelenség a cenzor-bizottságon. 

Az egyik zuhanyzós jelenetben állítólag férfi frontális meztelenség is látható. Ezt nem tudom megerősíteni: Vagy kikapcsolt az agyam, vagy nekem a kicsit cenzúrázott változat van meg. Készült ugyanis egy olyan változat ahol azért, hogy bennmaradhasson az előbb említett női meztelenség, a Paramount kivetette a zuhanyzók alatt látható fütykösöket.  Későbbi változatokba minden visszakerült az eredeti pőreségében.

Ha már ilyesmi szóba került, beszéljünk arról is, hogy igen nyersen és részletesen kerülnek ábrázolásra a felsőévesek által elkövetett kegyetlenkedések is. Tulajdonképpen ez a film fő csapásvonala. Ezekben az angol "college"-ekben ugyanis a felsőbb-évesek bizonyos erre felkért csoportja (őket WHIP-nek, azaz OSTORNAK hívják) gyakorlatilag a tanárokkal megegyező jogosultságokkal rendelkezik. Fegyelmezési módszerekben szinte alig vannak korlátozva. Megengedett a megalázó testi fenyítés, sőt (!) az alsó korosztályból még inasokat is kijelölnek maguknak, akik esetenként látens homoszexuális vágyaikat is felkeltik, amellett, hogy kénytelenek kiszolgálni, vagy mondjuk fürdésben segédkezni számukra.

Nehéz nem kiszúrni, hogy a film a párizsi diáklázadások évében készült, a forgatás kezdete azonban jóval az említett esemény kitörése előtt kezdődött, úgyhogy tévedés lenne azt feltételezni, hogy valós események indukálták a film elkészültét. Ennél több igazság lehet abban a feltételezésben, hogy Jean Vigo - Magatartásból elégtelen (1933) című filmje legalábbis részben ihletője lehetett a forgatókönyvnek. A záró jelenetek hasonlósága legalábbis erősen alátámasztja a több helyen említett összefüggést a két film között.

Cannes-ban nagydíjat kaptt a film... 

Én nem élveztem olyan nagyon, mindenesetre Malcolm McDowell alakítására nem lehet nem felfigyelni. Nem véletlen, hogy azonnal meghívót kapott egy következő filmre: a Mechanikus Narancsra.

USA (Paramount), 136 perc, Technicolor, angol

Rendező: Roman Polanski

Producer: William Castle, Dona Holloway

Sokat gondolkoztam azon, hogy milyen mélységig mehetek bele a történetbe anélkül, hogy elrontsam azok szórakozását, akik még csak ezután fogják megnézni ezt a filmet. Azért különösen nehéz a dolgom ez esetben, mert a film kb. harmadáig csak egyre nő és nő a feszültség, de halvány fogalmunk sincs, hogy hova vezet majd ez az egész. Aztán történik valami, amiről - ha nem beszélek, akkor tulajdonképpen alig van miről beszélni: egy fura szeánsz keretében megerőszakolja egy szörnyeteg a szerencsétlen, elkábított Rosemary-t. (Mia Farrow). Ezután már sejtünk valamit, hogy úgy nagyjából, hogy mi is történik Rosemary körül, de a teljes megfejtésre az utolsó percekig várnunk kell. A film úgy nyomasztó és félelmetes, hogy tulajdonképpen a horror műfajnak a gusztustalan és klasszikusan gyomorforgató (pld. kibelezős) eszközeitől teljesen távol tartja magát. Úgy félelmetes, hogy végig attól félünk amit nem látunk. Pontosabban semmi olyat nincs a színen, amitől félnünk kellene. És a nem látható sokkal félelmetesebb tud lenni sokszor, mint a látható. Mert amit nem látunk, oda hajlamosak vagyunk a képzeletünk által alkotott legfélelmetesebbet elképzelni.

A filmben ennek legszebb példája, amikor Rosemary láthatóan valami iszonyatos dolgot lát... nos azt mi sosem látjuk meg. Ez akár frusztrálónak is tűnhet, mégis hálás vagyok, hogy nem láttuk, mert bármi amit mutattak volna, gagyi lett volna ahhoz képest, ahogy elképzelem...

Egy fiatal pár: Rosemary Woodhouse (Mia Farrow) és színész férje, Guy Woodhouse (John Cassavetes) beköltözik egy különös Manhattani társasházba. Mindezt annak köszönhetik, hogy a férfi egyik színész kollégája minden előzmény nélkül megvakul (mint mindennek, ennek is jelentősége lesz), így az eredetileg neki szánt szerepet Guy kapja meg, és az ezzel járó magas gázsi miatt megengedhetik maguknak, hogy ebbe az egyébként igen drága apartmanba költözzenek.

Itt mindjárt két dologra is felhívom a figyelmet: Az egyik, hogy az igen drága apartman-ház különösen híres Manhattanben, úgy hívják, hogy Dakota-ház, a Central Park nyugati oldalán helyezkedik el (upper West side). Nagyon sok híres lakója volt, csak néhányat említek most: Paul Simon, Judy Garland, Leonard Bernstein, és talán aki miatt a legtöbbet lehetett hallani a ház nevét: John Lennon. Nem csak azért, mert itt lakott, hanem azért, mert ennek a háznak a kapujában is lőtték le. (Az alábbiak közül az utolsó kép nem a film készítésének idején készült, viszont jól látható rajta maga az épület)

A filmben ügyes technikai trükkökkel úgy fényképezték a házat, hogy kifejezetten félelmetesnek tűnjön. A belső terek viszont már nem voltak elég komorak a rendezői elképzeléshez, a lakók meg egyébként sem járultak hozzá, hogy az épületben forgassanak, így minden, ami elvileg az épületben játszódik, valójában stúdióban forgott.

Nagyon izgalmas ez az apartman. Amolyan klasszikus angolos belső, ahol minden fával van burkolva, és emiatt kissé áttekinthetetlen. Bárhol lapulhat valami beépített szekrény, valami kamra, esetleg kis rekesz... vagy éppen titkos ajtó ami ki tudja, hova vezet...

A másik dolog, amire fel akartam hívni a figyelmet, hogy John Cassavetes volt a sorrendben ezt megelőző Arcok (1968) című film rendezője. Ő maga egész más stílusban képzelte el a filmművészetben követendő irányt. Nála a jó színész van a középpontban, hatalmas szabadsággal, és a technika (operatőr, hangmérnök) feladata, hogy lekövesse az improvizáló színészeket. Ez egy érdekes hozzáállás, ám tévedés, ha valaki azt gondolja, hogy ez az egyetlen járható út. Márpedig az hírlik, hogy emiatt a felfogása miatt Cassavetes-nek nagyon sok vitája volt a film perfekcionista rendezőjével, Polanskival, aki viszont pontosan azt akarta látni a vásznon, amit ő elképzelt, a színészi improvizációnak nem sok teret engedve. Cassavetes azért vállalta az ilyen szerepeket, hogy az abból befolyó gázsival finanszírozni tudja a közönség által jóval kevésbé látogatott saját filmjeit. Ha Polanskit szó szerint akarom idézni, akkor Cassavetes "was a pain in the ass"... ami nagyon finoman fordítva "púp volt a hátán"-t jelent... Cassavetes ettől függetlenül nagyon jó ebben a szerepben is, mint úgy általában is. 

Na, de a film nagy meglepetése számomra Mia Farrow volt. Woody Allen két hosszan tartó, színésznővel folytatott kapcsolatáról is tudtam (érdekes módon ezek egyike sem tartozik volt vagy jelenlegi feleségei közé): Mia Farrow és Diane Keaton. Diane Keatont rengeteg filmben láttam, Farrow viszont eddig vagy elkerült engem, vagy - ha láttam is - nem volt olyan jelentős, hogy észrevegyem. Most viszont - bevallom- beleszerettem...!

Hát nem ártatlanul gyönyörű!? És ezt az ártatlanságot akkor sem veszti el, amikor a film 12. percében meztelenre vetkőzik, hogy férjével szerelmeskedjen az új - még bebútorozatlan - lakásban. 

Nem csak ez a jelenet tartalmaz meztelenséget, több is, például a poszt elején már említett erőszak - ugyancsak - Rosemaryn, ami akkor is jelentős, ha tudomásom szerint a jelenet nagy részében dublőr alakította a meztelen lányt. (De nem minden szögből!)

Az még a kisebbik dolog, hogy Mia Farrow szigorú katolikus neveltetésben részesült, és pár évvel a forgatás előtt még zárdába tervezett költözni... Ami miatt különösen meglepett ez a nyíltság, mert a szigorú erkölcsiséget diktáló Hollywoodi öncenzúrát (leánykori nevén Hayes-kódex) pont 1968-ban törölték el, helyette korhatár besorolást vezettek be. A Hayes-kódex idején, amikor gyakorlatilag a felnőtteknek szánt filmek is olyan szigorú cenzúrát kaptak, hogy akár gyerekek is megnézhették, még egy házasságon kívüli csók sem csattanhatott el, sőt off-screen (azaz képen nem látható, csak másból kiderülő) meztelenség sem kerülhetett a filmbe. Ezek után itt most két színész fogja magát, és a kamera előtt meztelenre vetkőznek, és szerelmeskednek.

Na azt azért elmondom, hogy semmi profán nincs ebben a jelenetben, nehéz annál ízlésesebben meztelenséget ábrázolni, mint ahogy Polanski tette ebben a filmben.

Az alábbi backstage képeken Polanski látható (legtöbb esetben a stáb és a színészek gyűrűjében egy-egy jelenet megtervezése közben)

Ahhoz képest, hogy a film első számú felfedezettje számomra Mia Farrow, ahogy olvasom majdnem visszamondta a szerepet. Akkori férje (Frank Sinatra) ugyanis megpróbálta lebeszélni őt a filmről. Házasságuk válságban volt, és valamiért nagyon nem akarta, hogy Farrow megcsinálja ezt a forgatást. Amikor a színésznő le akarta mondani a filmet, Robert Evans, a Paramount egyik vezetője elbeszélgetett vele, és biztosította, hogy ha megcsinálja a filmet, akkor senki nem fogja megmenteni attól, hogy Oscar díjat kapjon ezért a szerepért. Valószínűleg ez az érv volt, ami miatt Mia úgy döntött, hogy inkább bukja Sinatrát, mint az Oscart. Szerintem Mia jó döntést hozott!

Nélküle ugyanis biztos, hogy valami egészen más lett volna ez a film. Mi - nézők - biztosan nyertünk vele, még akkor is, ha ő végül bukta mind a kettőt. Sinatra ugyanis azonnal benyújtotta a váló-keresetet, a film után pedig Farrow-t még csak nem is jelölték Oscarra... döbbenet! ... Persze, ha jobban belegondolunk... attól az Akadémiától, melynek olyan tagjai vannak, mint mondjuk Will Smith, akinek élete legerősebb pillanata az volt, hogy egy rossz poénért egy hatalmasat lekevert szegény Chris Rocknak... hát attól az Akadémiától azért ne várjunk túl sokat...

Ettől függetlenül azért két Oscart így is sikerült bezsebelnie a filmnek:

Az egyik díjazott Ruth Gordon volt, mint legjobb női mellékszereplő - megérdemelten! A mindig túlrúzsozott, és alapjába véve is túlsminkelt, de azért egyben mindig olyan nett nénike, akinek mindenkihez van egy-egy jó szava, mindig segíteni akar mindenkinek, és senkiben fel sem merülne, hogy... (na de ezt már nem mondhatom el...)

A másik Oscart pedig maga a rendező Polanski kapta a film forgatókönyvének megírásáért. Nem eredeti forgatókönyv volt, ugyanis egy Ira Levin regény alapján készült. Ráadásul állítólag nagyon hű is maradt az eredeti történethez. Olyan kis részleteket is beleírt a filmbe, mint például azt, hogy Rosemary valahol a történet fele környékén egyszer egy váratlan ötlettől vezérelve levágatja haját egészen rövidre. (érdekes módon ettől semmivel nem lett kevésbé bájos) Amikor férje ezért a váratlan tettéért kérdőre vonja, azzal védekezik, hogy ez az új divat: Vidal Sassoon frizura. Sassoon-ról nekem mindig a kilencvenes években futó Vidal Sassoon Wash&Go reklámok jutnak eszembe, de a hatvanas évek végén még sztár-fodrászként csengett igen jól a neve. 

Annyira Sassoon volt ez a frizura, hogy néhány backstage fotón látszik, hogy tényleg maga a mesterfodrász vágta le Mia haját s forgatás során:

A Polanski által készített forgatókönyvből közel 4 órányi anyag állt össze, ami nyilvánvalóan túl hosszú volt. A rendező azonban nem tudta eldönteni, hogy melyik ujját harapja le, így állítólag teljes egészében a vágóra hagyta, hogy mely részeket dobja ki a filmből. A vágóval (Sam O'Steen) kapcsolatban még annyit megjegyeznék, hogy 1976-ban forgatott egy tévés folytatást ennek a filmnek, egész más szereplőkkel Look What's Happened to Rosemary's Baby címmel, ami állítólag akkora bukta lett, hogy soha többé nem mutatták be az adott tv-csatornán, IMDB-n is 3-hoz közeli pontjával igencsak rettenetesen leszerepelt.

Egyik kedvenc jelenetem a filmből a telefon-fülkés jelenet. Talán az egyik legfeszültebb, részben a bezártság miatt, részben egy ügyes - ma már sokak által kicsit elkoptatott - megoldás miatt, melynek kulcsa az a két őszes férfi, akik a harmadik kép előterében láthatóak. (Ezt nyilván az érti csak, aki látta a filmet) A szakállas a film egyik fontos szereplője, a szülész-orvos, a másik őszhajú viszont csak statiszta szerepet játszik ebben a jelenetben, nem mellesleg ő a film egyik producere: William Castle.

Végezetül érdemes még kitérni arra a pazar főcímzenére, melyet Mia Farrow énekel: egy altató. Gyönyörű, megnyugtató dallam. Csecsemőként biztos megnyugodnék, ha ezt énekelné nekem valaki. De ezzel a kísérettel szinte kiráz a hideg. Nem tudom egyértelműen megmagyarázni, hogy mitől ilyen borzongató a végeredmény... 

Polanskitól láttunk már remek horrort Iszonyat (1965), és láttunk számomra kissé infantilis vámpírfilmet: Vámpírok Bálja (1967)... Erre a filmre talán azt mondanám, hogy a kettőből összeturmixolt valamit, és ez a keverék valami fenomenális dolog lett. Két óránál hosszabb játékidejében nem emlékszem üresjáratra, vagy unalmas részekre. Végig csak nőttön nő a feszültség, és a végén sikerül stílusosan lezárni anélkül, hogy valami butasággal, gagyival próbálná kiszúrni a szemünket. Ami azért jelentős dolog, mert a történet leírva nem egy zseniális alkotás, de ahogy Polanski megoldotta, az viszont az.

USA (Castle Hill), 130 perc, ff., angol

Rendező: John Cassavetes

Producer: John Cassavetes és Maurice McEndree

Amikor kísérletinek (fellengzősebben: avantgárdnak) mondott film jön velem szembe az 1001-es úton, korábbi tapasztalataim alapján mindig egy kicsit megijedek, főleg, amikor látom, hogy két óra feletti játékidőre számíthatok. Persze a kísérletezés nem feltétlenül negatív, volt pár kellemes meglepetés, de már többször elpanaszoltam, hogy bizony a szakirodalom hajlamos kísérletinek titulálni azt is, ahol egyszerűen arról van szó, hogy önjelölt "művészek" pénz, tehetség és szakértelem nélkül csinálnak valamit, ami nem csak értelmetlen, de élvezhetetlen is. Mivel az ötvenes- hatvanas-évek Amerikájában váltak széles körben kedveltek bizonyos pszichedelikus szerek (marihuána, LSD) így bizonyos szempontból nem csak az válik érthetővé válik számomra, hogy miért készültek ilyen filmek, hanem az is, hogy akadtak nézői is. (AZ LSD-t, mely állítólag igen komoly hallucinációkat okoz, a hatvanas évek végéig különösebben szigorú büntetőjogi következmény nélkül hozzáférhetőek voltak az USÁban.) A kísérleti filmek spektrumának általam semmire nem tartott szélén olyan alkotásokat találunk, mint a Kutya Csillag Ember, melyben a képsoroknak csak nagyon kis százalékában éri az agyat olyan látvány, ami figurálisan értelmezhető. Azaz leginkább zavaros katyvasz kavarog a vásznon, némi értelmezhetetlen zajjal kísérve.

Na ez a film most nem ilyen!! Cassavetes komolyan veszi a kísérletezést! (Lásd Cassavetes-t ezen a fenti képen, amint az előhívott anyagot tanulmányozza jelen film egyik főszereplőjével, Gena Rowlands-al) Cassavetesnek vitája van Hollywoodal, (nem véletlen,  New Yorkban kezdte a filmezést) és meg szeretné mutatni, hogy máshogy is lehet csinálni, mint ahogy a nagy öreg stúdiók csinálják. Pénze persze nincs rá, viszont szerencséjére remek színész, így a szerepekért kapott gázsiból finanszírozni tudja film-kísérleteit. Utólag visszatekintve azt azért elmondhatjuk, hogy elképzelései alapjában nem ragadtak meg a filmiparban, de mindenképpen említésre méltó dolgokat csinált.

Először is tisztázzuk azt a kérdést, hogy mi is a kísérleti ebben a filmben? (És itt még egyszer hangsúlyozom, hogy a kísérleti címke itt véletlenül sem a szakértelem vagy a  tehetség hiányát kívánja palástolni!)... A legtöbb közönségfilmnek van egy kifejezetten filmes dramaturgiája. Van egy filmes nyelv is, mely sokszor eltér a való élettől. Mondok egy példát: Egy romantikus komédiában teljesen belefér a képbe, hogy mondjuk egy tömegrendezvényen egy szakításban lévő pár fiú tagja valahogy megszerzi magának a mikrofont, amivel többezer ember előtt bocsánatot kér/szerelmet vall duzzogó szerelmének, aki végül a meghatottságtól könnyét törölgető tömeg tapsa és üdvrivalgása hatására megbocsájt a fiúnak. Talán mondanom sem kell, hogy a valóságban ilyen nincsen! A valóságban a tömeg először szorványosan fütyülne, majd egyre hangosabban anyázna a szerencsétlen fiú irányába, aki magánéletének emígyen alakításával próbálna megzavarni egy rendezvényt... de hát istenem a film, az film... ott történhetnek máshogy is a dolgok, mint valóságban... Nem véletlen, hogy valós eseményeket feldolgozó alkotások is gyakran tartalmaznak fiktív elemeket, hogy dramaturgiailag feldobják a filmet. 

Nos, ez a film nem ilyen. Ezt a filmet nézve olyan érzése van az embernek, mintha dokumentumfilmet nézne. Annyira valóság-szaga van minden jelenetnek, minden színészi játéknak, hogy néha már-már olyan érzésem volt, hogy én magam láthatatlan megfigyelőként részt veszek egy ismeretlen szobában zajló valósásgos jelenetben, és rám nem tartozó dolgokat lesek meg illetéktelenül.

Sokszor volt olyan érzésem, hogy dramaturgiailag valamit mintha felépítettek volna, és a végén direkt nem azt csinálják, amire az ember számít. Egy jelenetben részeg emberek összeszólalkoznak, és már verekedni készülnek... amikor minden más filmben jönne a nagy bunyó, de aztán egy kis lökdösődés után a felek jobbnak látják kisasszézni a verekedés elöl... mint amikor a kakaskodók rájönnek a valós életben, hogy mindkettejük jobban jár, ha nem törik be egymás képét... 

Mindehhez a színészi játék pazar! Ez is nagyban hozzájárult ahhoz a szinte dokumentarista hatáshoz, hogy fel sem merült, hogy itt színjátszás folyik, szinte lelkiismeret furdalásom volt, hogy belesek bizonyos emberek magánéletébe... És - ha már itt tartunk - tényleg igencsak intim pillanatokat kapunk el. Intim, és valóságos, mint amikor két pasi felszed egy csajt a szórakozóhelyen... mindkettőnek tetszik, de a nő határozottan az egyikhez vonzódik... s a másik csalódottan veszi észre. Nagyon valóságosan alakul előttünk a jelenet. Tudatosan nem írok összefoglaló történetet, mert nem ez a jellemző a filmre, hanem az, hogy belesünk idegen emberek életébe, ahol amúgy semmi keresnivalónk sincsen. 

És ezt az életszerű játékot igencsak elősegítette Cassavetes munkamódszere: az volt a kérése az operatőrhöz (és az egész stábhoz), hogy a színészeknek egyáltalán ne kelljen foglalkozniuk a filmes technikával (kamera, hang, stb). Adott volt a berendezett szoba (ami nem stúdió volt, hanem legtöbbször Cassavetes anyósának házából valamelyik szoba) és a színészek játsszák el saját belátásuk szerint a jelenetet, úgy, és a szoba azon szegletében, ahogy érzik. A próba tapasztalatai alapján látták, hogy a szoba mely részeit használták leginkább a színészek. azt a részt világították be a legjobban, és úgy rejtették el a lámpákat, hogy ezeken a helyeken ne látszódjanak. Az operatőr és a kézi mikrofont használó technikus pedig úgy követte a színészeket, hogy azok mindig szabadon mozoghattak oda, ahova éppen akartak. Egy - az alábbi képen láthatóhoz hasonló - Éclair NPR 16mm-es kamerát használtak a film forgatásához, mely egyrészt olcsóbb volt, olcsóbb nyersanyaggal, mint a mozifilmekhez használatos 35mm-es kamerák, másrészt kisebb mérete miatt könnyebb volt vele lekövetni a szabadon mozgó színészeket. (Ez a színészi szabadság már a New York Árnyaiban is megillette az abban szereplőket)

A forgatás immár Los Angelesben zajlott, és állítólag az akkor még kezdő Spielberg is részt vett a 6 hónapig tartó forgatás valamelyik két hetében, mint produkciós asszisztens. Általában éjszakánként forgattak, talán azért, mert a költségvetés vélhetően nem engedte meg, hogy a színészek és a stáb normál munkaidejüket áldozzák a filmre. Ugyanis ellentétben a közel tíz évvel korábban készült New York Árnyaival, itt már nem Cassavetes baráti köre dolgozik, hanem komoly színészek. Az egyik főszereplő, a Richard Frost-ot alakító John Marley (az alábbi képen jobbra) elképesztően ismerős volt, de az istennek sem tudtam rájönni, hogy honnét...

Végül utána kellett néznem, hogy kiderüljön: ő volt (illetve lesz majd, 1972-ben) a Keresztapa című filmben a filmproducer, akinek levágott lófejet tesznek az ágyába.

Nagyon megnehezíti számomra a film élvezetét, ha rossz a képminőség. Márpedig a film nagy részében a minőség igen gyenge, olyan szemcsés, mint mondjuk az alábbi képen. Ennek oka nyilvánvalóan a gyengébb nyersanyag, illetve a technikai korlátok. 

Cassavetes, illetve operatőre egyébként tudatosan használt különböző típusú nyersanyagokat az egyes jelenetekben. (Egy adott helyszínen egyébként mindig ugyanazt. )

Az éjszakai bárban pld Tri-X nevű filmet használtak, mely arról volt ismeretes, hogy szürke árnyalatokat szinte egyáltalán nem jelenített meg. Minden vagy fehér volt, vagy fekete. Ez tehát az igazi fekete-fehér, mert amit annak hívunk a köznyelvben, az valójában a szürkeárnyalatos képet jelenti. Richard Forsték otthonában pedig olyan nyersanyagot használtak, mely viszonylag igénytelen volt a megvilágítással kapcsolatban.

Az olyan jelenetekben pedig, ahol kifejezetten szép esztétikai hatást kívántak elérni, olyan filmet használtak, melyeken finomabb szemcsék képződtek, és emelett még saját szavaik szerint "valósággal halomba hordták a lámpákat, hogy ezt a szép hatást elérjük".

Az első változat állítólag közel 6 órás volt. Nem kell látnoki érzék ahhoz, hogy az átlagos néző számára ez szinte elviselhetetlen hossz ebből a stílusból. Hallani kozel 3 órás változatról is, sőt több más változatról is. Az általánosan ismert, és leginkább elterjedt változat viszont az a 130 perc körüli, amit én is láttam. 

Komoly elismerésnek tekintem a filmmel kapcsolatban, hogy erősen független-filmes kísérleti jellege ellenére 3 (!) kategóriában is Oscarra jelölték: férfi- és női mellékszereplők és forgatókönyv.  Ennek az sem veszi el a jelentőségét, hogy végül egyiket sem nyerte meg.