USA (Crossbow, Springtime, U-M), 88 perc, Pathécolor, angol

Rendező: Mel Brooks

Producer: Sidney Glazier, Jack Grossberg

Vannak filmek, melyek 1001-es listán való szereplése számomra kész talány. Ez a film is ilyesmi.

Általában jól megválogatom, hogy mely színházi előadásokat látogatom. Szeretem ugyan időnként a könnyed, humoros darabokat, de csak azokat, melyek nem otrombák, Szeretem, ha kifejezetten szellemesek, "intellektuálisak" a poénok. Mégis, esetenként belefutottam életem során olyan előadásokba, hogy nem csak az idétlen poénokon szörnyűlködtem, hanem azon is, hogy a közönség egy jó része térdét csapkodva hahotázik az általam még mosolyra sem érdemesített nevettetésen. Sőt! Egyes debilebb nézőtárs még hangosan meg is ismétli a gyászosabbnál gászosabb poénokat!... Írtó kellemetlenül szoktam érezni magam, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy velem lehet a baj azzal, hogy mindjárt elsírom magam ezen az előadáson, miközben mások szétröhögik magukat.

Nos valami ilyesmit éreztem, miközben ezt a filmet néztem... 

Legkellemetlenebbül azoknál a jeleneteknél éreztem magamat, amikor a Max Bialystock nevű "producer" (Zero Mostel) az idősebb, mecénás lelkületű műkedvelő hölgyeket bolondította, hogy cserébe mindegyiktől egy-egy pénzes borítékot tegyen zsebre, "szigorúan" a következő előadást finanszírozva ezzel. 

A film 90 perces játékidejéből az első tíz perc egy kezdő feliratokkal tarkított zenés jelenet, melyben csak ezt a szituációt erőlteti a rendező aránytalanul hosszasan. A film rendezőjének (Mel Brooksnak) egyébként ez volt az első egész estés mozifilmje. Foglalkozott ő korábban sok mindennel, nem is akarom a teljes listát felsorolni, csak néhányat róla: komikus, színész, forgatókönyvíró, producer, zeneszerző (úgy, hogy kottát nem is tudott olvasni!), stb...

Az alábbi képen látható Mel Brooks, ahogy a fenti képen látható jelenethez instruálja Zero Mostelt az idős hölgy szerepébe bújva.

Az alapszituáció: a már említett színházi producer könyvelője Leo Bloom (Gene Wilder, első komolyabb szerepében) átnézve a főkönyveket arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen egy irtózatosan nagy bukásból lehetne a legnagyobbat kaszálni. Az okosságnak az a lényege, hogy ha rengeteg embertől (akik lehetőség szerint egymásról nem is tudnak) be tud szedni a producer a következő darabra befektetéseket, akkor ha a darab irtózatos bukás lesz, és azonnal lekerül a műsorról, akkor a befektetőknek nyilván eszükbe sem jut, hogy nyereségre számítsanak, tehát a többszörösen beszedett pénzt simán zsebre lehet tenni. 

Ketten tehát elhatározzák, hogy kimaxolják a fenti ötletet. Rengeteg befektetőnek (leginkább idős hölgyeknek) biztosítják ezt a lehetőséget. Mindegyiknek 50%-os részesedést ígérnek a haszonból. Összességében így a nyereség 25.000% -át sikerül eligérni, ami nyilvánvalóan képtelenség. Elengedhetetlenül fontos, hogy a lehető legnagyobb bukást tárazzák be maguknak, lehetőség szerint már az első felvonás végére minden néző menjen haza. (Jómagam életemben talán háromszor hagytam ott szünetben előadást, rendkívül kellemetlen, főleg, ha az ember kabátját ki kell venni a ruhatárból)

Hosszas keresgélés után megtalálják az alkalmasnak tartott színművet: Hitler Tavasza címmel, melyet egy Franz Liebkind nevű náci idióta írt, aki - mellesleg társasházának tetején galambokat tart - szeretné a világnak bemutatni Hitler "szerethető oldalát". 

És, hogy a felhalmozott befektetői vagyon ízét már a várható bukás előtt megízlelhessék, a producer azonnal szerződtet egy igen esztétikus, ám angolul egyáltalán nem beszélő skandináv titkárnőt.  Az általam szeretett Gene Wilder mellett egyedül ez a titkárnő okozott nekem néhány kellemes percet a film megtekintése során.

Még gyorsan alkalmaznak megfelelően alkalmatlannak tűnő rendezőt és szereplőket, majd létrehozzák a produckiót, mely egyébként sokban emlékeztet az 1930'-as évek Busby Berkeley musicaljeire, azzal a különbséggel, hogy ott különböző geometrikus alakzatokba koreografálta a rendező a lányokat, itt felültről horogkeresztet formáztak hölgyek. 

Nem vagyok különösebben kényes azzal, hogy mivel viccelődünk. Hitleren szívesen nevetek, ha tehetem, a nácizmuson nem annyira tudok, még akkor sem, ha a magát zsidónak valló Mel Brooks célja állítása szerint az volt, hogy úgy álljon bosszút a milliók halálát okozó eszelős diktátoron, hogy filmjével kigúnyolja őt. Akár működhetne is a dolog, nincs elvi problémám ezzel, a baj az volt, hogy az eredményt én egyáltalán nem találtam viccesnek...

Jó ötletnek tűnik, hogy a kezdeti közönség-felháborodás után a bemutató végére totális meglepetésként dübörgő siker lesz a darab... magyarul a producereknek mégiscsak el kell számolni a befektetők felé, ami nyilvánvalóan nem fog sikerülni...

A politikai korrektség a hatvanas évek Amerikájában még nem volt olyan végletekig kiélezett, mint manapság. A hitleres téma mégis "ellentmondásossá" tette a film megítélését. A nagy stúdiók ízléstelennek tartották ahhoz, hogy forgalmazzák, a legtöbb mozi fel sem vette a műsorára a filmet. És akkor történt valami, amit én józan ésszel egyszerűen nem tudok megmagyarázni: a forgatókönyv (!!!) Oscar-díjat nyert. És ez azonnal legitimálta az alkotást, ettől fogva már minden mozi be merte mutatni, és az emberek örömmel vettek is rá jegyet.

A filmet egyébként teljes egészében New Yorkban forgatták, amit lehetett azt eredeti helyszíneken. Így értelemszerűen a kültéri jelenetek ott készültek ahol az látszik is, például a Central Parkban. A színházi beltéri jelenet is egy valódi színházban forgott, az időközben már lebontott Playhouse Theatre-ben, mely bár olyan 150-200 méterre volt a Broadwaytől, attól még Broadway-színháznak tekinthető. A szobákban/irodákban játszódó jelenetek pedig a színtén New York-i Chelsea stúdióban készültek.

Amikor ehhez a filmhez hozzákészültem, emlékeztem, hogy valamikor a 2000-es évek első évtizedének közepén láttam egy musicalt ezzel a címmel, holott ez a film nem kifejezetten musical, még akkor sem, ha van benne egy táncos-zenés betét... úgyhogy utánanéztem, mi is a magyarázat...

Az ezredforduló környékén - tehát több, mint harminc évvel a film bemutatója után - a film rendezője (Mel Brooks) úgy gondolta, hogy ez a film megérdemli, hogy Broadway-musicalt csináljon belőle. Fel is kért egy zeneszerzőt, hogy készítsen hozzá dalokat, de egy rövid konzultáció után a zeneszerző azt javasolta (az amúgy kottát olvasni továbbra sem tudó) Brooksnak, hogy írja meg ő maga a dalokat. Végül így is lett: 2001-ben bemutatták a Broadway-en. 2502 előadásig jutott, és 12 Tony díjat zsebelt be. Mindkettő kifejezetten erős szám. Az első azt jelenti, hogy 6 éven keresztül ment, a második pedig rekord volt.

Ekkora siker után nem csoda, hogy 2005-ben remake-et is csináltak a filmnek, immár az új dalbetétekkel együtt. Ez viszont már - szerintem megérdemelt - bukás lett. 

És ezt követte 2006-ban a Madách Színház-beli bemutató, ami nem okozott bennem maradandó élményt, de különösebben rossz emlékeim sincsenek vele kapcsolatban.

Kuba (ICAIC), 97 perc, ff., spanyol

Rendező: Tomás Guitérrez Alea

Producer: Miguel Mendoza

Nem olyan rossz ez a film, mint amennyire előzetesen tartottam tőle. Sőt! Egy idő után - ahogy ráéreztem a stílusára, - kifejezetten elkezdett tetszeni.

Nagyon sajnáltam, hogy fekete-fehér, hiszen milyen jól mutathatott volna színes nyersanyagon a sok színes épület, a színes (bőrű) emberek, az egzotikus növények...

Az 1001-es lista elején még volt egy prekoncepcióm arról, hogy milyenek is lesznek majd a latin-amerikai filmek... és rögtön az első, a Fekete Orfeusz (1959) tökéletesen illeszkedett az elképzelésemhez: gyönyörű színkavalkád, szerelem, halál, megcsalás, pezsgő táncok, forró és fülbemászó zenék... majd jöttek a további filmek (szintén brazilok), és mindegyik fekete-fehér volt, semmi nyoma a korábbi pezsgésnek, inkább sok-sok nyomorúság és nyomasztó képek... Aztán rájöttem, hogy csak magamban kell keresnem a hibát. Ugyanis azt kerestem a latin-amerikai filmekben, amit mi innét Európából elképzelünk róluk. De ők nem pont olyanok. Nincs mindennap riói karnevál! És ha már a karneválnál tartunk, a Fekete Orfeusz is csak annyiban tekinthető brazilnak, hogy ott forgatták helybeli színészekkel, de egy francia rendező készítette, és ennyiben egyáltalán nem tekinthető szigorúan véve latin-amerikai filmnek. 

Így ezzel a tapasztalattal a hátam mögött már nem voltak bennem hamis illúziók első kubai filmem megtekintése előtt. Sőt...! Tudva, hogy 1968-ban már igencsak benne vagyunk a Castro féle kommunizmusban, valami kifejezetten nehezen emészthető, túlpolitizált dologra számítottam. 

Csak, hogy felelevenítsük a történelmi környezetet: 1959 január 1-én Castroék forradalma győzelmet aratott, és ez a rendszer tulajdonképpen a mai napig életben van, az egyik utolsó kommunista mementóként. Itt jegyzem meg, hogy Castroék nem feltétlenül kommunista ígéretekkel nyerte meg a forradalmat, de amikor Amerikával végzetesen megromlott a viszonya, akkor futott a komcsi Szovjetunió karjaiba, akik viszont örömmel fogadták Kubát a vörös csapatba. Az más kérdés, hogy mára időközben a Szovjetunió felbomlott, a ruszkik jelenleg nacionalista diktatúrában élnek, míg Kuba szimplán úgy maradt, ahogy volt... ¡Socialismo o muerte!

1961-ben vagyunk, melynek áprilisában az USA egy Castro ellenes akciót szervez olyan menekültekből, akik Kubából érkeztek az Egyesült Államokba. Az akciót "Disznó-öböl"-ként emlegetik, ugyanis ebben a kubai öbölben próbált partraszállni az az USA által kiképzett 1511 kubai emigráns (plusz két CIA ügynök), hogy partra szállva, kihasználva a kubai nép elégedetlenségét, elűzzék Castroékat az ország éléről. Ugyanabba a hibába estek, mint 2022-ben az oroszok az ukrajnai villámháború tervével, a kubai nép ugyanis nem állt melléjük, nem akarták elűzni vezetőjüket. Az akció csúfos kudarcot vallott, gyakorlatilag egyetlen nap alatt felszámolták a teljes akciót.

Azért vázoltam, csak az 1961-es politikai helyzetet, mert főhősünk mellé ebben az évben kapcsolódunk be (és nagyon érintőlegesen szóba is kerülnek ezek az események), de igazából a film nagyon nem erről szól. Sőt, azt is mondhatom, hogy félelmem annyira alaptalan volt, hogy politikáról alig esik szó (szerencsére).

Főhősünk Sergio (Sergio Corrieri), egy író, aki a film elején kikíséri családját (köztük feleségét) a Havannai reptérre, és felrakja őket egy Floridába tartó járatra, hogy ott új életet kezdjenek. Bizonyos engedélyekkel (és nyilván kenőpénzzel) ez gyakorlatilag törvényesen kivitelezhető volt, nem kellett feltétlenül életet kockáztatva menekültként egy ladikban átevezni az USA-ba. 

Sergio-t tehát hátrahagyja mindenki, aki szerette őt, így ideje van, hogy átgondolja egész addigi életét. És ennek az átgondolásnak leszünk mi szem- és fültanúi. Van itt minden. Narrációban mesél nekünk, néha csak filozofálgat, képekben visszaemlékezik, vagy éppen vizionál, láthatunk filmhíradó részleteket, újságkivágásokat, fotókat, képregényeket, 

Kollázs. Kollázsfilm. Ezt maga Sergio mondja ki, aki formálódó filmterv-ötletét osztja meg az ICAIC (Kubai Művészeti- és Filmhivatal) főnökével, akit nem mellesleg ennek a filmnek a rendezője (Tomás Guitérrez Alea) alakít egy rövidke jelenet erejéig. Így tulajdonképpen Alea a főszereplő szájával mondja el magának, hogy mi is az a film, amit éppen csinál. Tökéletes megfogalmazás a kollázs: van itt minden, mint a vásárban. Egy kicsit ebből is, egy kicsit abból is, és talán ettől lesz igazán izgalmas és különleges... Nem mellesleg, az előbb említett ICAIC-nek maga a rendező, Alea is alapítója volt 1959-ben.

Legizgalmasabb vonal számomra mindenképpen Sergio visszaemlékezése életének korábbi szakaszaira... Sergio egy luxuslakás bérbeadásából élt (két évvel ezelőttig, amikor az állam elvette azt a bizonyos drága ingatlant), így nem dolgozott, tehát finoman szólva sem volt a kommunista eszmény ideálja... 

Visszaemlékezésének legérdekesebb részei természetesen szerelmi kapcsolatainak alakulása. Feleségéről elég keveset tudunk meg, ő a legkevésbé érdekes, de azt megtudjuk, hogy már elváltak amikor felteszi őt a Miamiba tartó gépre.

Sokkal izgalmasabb Sergio három másik nőügye:

Egy zsidó menekült lánnyal (Hannával), aki a nácik elől menekült Kubába, és élete legnagyobb szerelmének tartja Sergio... utólag nem is érti, hogy miért hagyta, hogy a lány kilépjen életéből.

Aztán ott van baptista vallású bejárónője, akivel kapcsolatban Sergio legizgalmasabb gondolatai akörül jártak, hogy vajon hogyan zajlott a felnőtt nő baptista szokás szerint való folyóvízben megkeresztelése. Sergio mindenáron úgy szeretné elképzelni (és ezt az elképzelést mi nézők vizuálisan is megkapjuk), hogy a fiatal nő lágy öltözéke a víz alá merülés hatására teljesen áttetszővé válik, és a nő testére tapad. Ezt fokozandó, Sergio fantáziájában végül ő maga végzi el a nő víz alá nyomását.... (a film több helyen is tartalmaz meztelen jeleneteket, ezek azonban nem lépik át az erotika olyan határát, mely feltétlenül 18+ -os besorolást érdemesítene)

A film legizgalmasabb női szereplője mindenképpen a 17 éves Elena, akit a gyönyörű 25 éves Daisy Granados játszik. Erotikus kisugárzása olyan erőteljes, hogy kénytelen voltam megbocsájtani a rendezőnek, hogy a színésznővel koránál 8 évvel fiatalabb szerepet játszat.

Na vele kapcsolatban aztán tényleg minden megtörténik. A férfi megismerkedik vele. Felviszi magához. A nő ellenáll, a férfi tisztelettel tudomásul veszi a nő ellenállását, mire a nő minden erotikáját beveti, hogy újra elcsábítsa a férfit... Tipikus rafinált...

Végül miután a fizikai kapcsolat mégis realizálódott, zokogva távozik... "Ezek után mit mondok majd anyukámnak?"... és, ha valaki azt gondolja, hogy itt véget ér a történet, az téved... lesz itt minden, fenyegetőző és házasságot követelő rokonság... nemi erőszakot tárgyaló bírósági eljárás...

De, hogy hogyan ér véget a történet, azt nem lövöm le azok számára, akik esetleg kedvet kapnak eme különleges kubai film megtekintéséhez. Kommersz Hollywoodi filmekhez szokott nézőnek valószínűleg ez túl lassú és művészi, de aki vágyik a különlegesre (mint mondjuk én) annak érdemes megnéznie...

Kuba valószínűleg remek hely lehetett a szórakozásra vágyó amerikaiaknak a forradalom előtt. A filmben el is hangzik, hogy karibi Párizsnak nevezték Kubát azelőtt... És mielőtt elfelejtem megjegyezni, mindenképpen el kell ismerni, hogy a rendező még véletlenül sem teszi le a garast egyik oldalon sem. Nem beszél a kommunizmus mellett, de ellene sem. Gyakorlatilag semleges szemlélőként nézi, hogy mi zajlik körülötte...

Az 1969-es évhez kapcsolódóan hamarosan jön egy újabb kubai film (Lucía), de sajnos ez a két film lesz az első és az utolsó Kubából az 1001-es listán.