USA, 45 perc, 16mm-es színes

Rendező: Michael Snow

Producer: Michael Snow

Ahhoz képest, hogy ez a film tulajdonképpen egyetlen beállításból áll (de több snittből), és cselekménye tulajdonképpen elhanyagolható, nem volt olyan borzasztóan megterhelő 45 perces hosszának végigszenvedése, mint néhány ehhez hasonló - elnézően - "kísérletinek" nevezett avantgárd film megtekintése volt - lásd: Kutya, Csillag Ember (1962) vagy Blonde Cobra (1963). Hogy miért nem? Mert a film készítője - lehet, hogy akaratlanul - végig abban a hitben ringatott, hogy a legvégén jön valami nagy csattanó...

Az említett egyetlen beállítás egy apartman totálja, amiről szép lassan, időnként kis mértékben zoom-ol Snow (a film készítője) a kép közepén látható falra függesztett fotóra. És én azt hittem, hogy azon a fotón, amire szép lassan közelítünk, majd látni fogunk valamit, ami mindenre magyarázatot ad... 

A szobában többnyire nem történik semmi... Nagy néha van egy kis mozgolódás: egyszer egy szőrmebundás hölgy behozat egy szekrényt, majd kicsit később bejön egy barátnőjével iszogatni, zenét hallgatni, még később valaki bejön és meghal...(komolyan!) és ezután egy fiatal hölgy telefonon bejelenti a halálesetet... ezek a cselekmények teszik ki a film elenyészően kis részét. A szobában többnyire tényleg nem történik az égvilágon semmi!

A kép közepén látható rikítóan citromsárga széken kívül szinte minden egyenletesen szürkéskék tónusú...

Ahogy említettem, a 45 perc nagy részében az apartman teljesen üres. Nem egyértelmű, hogy a mi 45 percünk tulajdonképpen mennyi időt fed le... Lehet, hogy egy napot, lehet, hogy csak néhány órát, de akár az is lehet, hogy éveket... 

Hogy ne unatkozzunk annyira, a véletlenszerű időközönként megtörténő apró zoomolásokon kívül más ingerek is érnek minket: halljuk az utca zaját...(amíg valaki be nem csukja az ablakot) ... hallunk egy búgást, mely a film elején a még nem hallható mély tartományból eljut a film végére a már emberi fül számára nem hallható ultrahang tartományba... (útközben néha megterhelve az idegszálaimat néhény kellemetlen frekvenciával) ... a kép is folyamatosan változik, hol vibrál, hol csak átszíneződik mindenféle élénk színbe... 

Van, hogy Snow megkegyelmez nekünk, és megszólal egy kis Beatles  ....

Csak 12 perc után kezdtem először unni a dolgot egy kicsit, ami nagy szó egy avantgárd filmtől... általában 1-2 perc elég, mire elkezdek fészkelődni tőlük...  Érdekességképpen megjegyzem, hogy ez a negyedóra körüli "türelmi zóna" valószínűleg mások esetében is megjelenhetett, mert Snow 2003-ban (tehát 36 évvel az eredeti alkotás létrehozása után!) készített egy erősen átdolgozott változatot, mely ekkor már csak 15 perces. Az lett a címe, hogy "Wavelength, azoknak, akiknek nincs idejük"... megjegyzem: nekem időm volt, de türelmem kevésbé... bár így is tisztességgel végigültem a 45 percet!

Itt látható egyébként az a kép, amire a kamera folyamatosan közelít, és amivel kapcsolatban végig abban reménykedtem, hogy majd egy nagy AHA élményt okoz a legvégén, amikor majd pontosan látni fogom, hogy mit is ábrázol... 

A nagy AHA élmény természetesen elmaradt, de ettől függetlenül nem árulom el, hogy pontosan mi látható a képen... hátha valaki veszi a fáradtságot, és végignézi...

Az apartman állítólag Snow saját New Yorki lakása a Chambers Streeten. A filmet 16mm-es színes filmre forgatta. A 16mm egyébként a filmtekercs szélességét jelenti. A hagyományos mozifilmeket 35mm-es filmre forgatták, a legolcsóbb amatőrfilmes kamera pedig 8mm-es filmre rögzített. Ebből érzékelhető talán, hogy a 16 mm valahol félúton volt a teljesen amatőr és a profi között, de még mindig közelebb az amatőrhöz.

Általában ezt a 16mm-es formátumot használták azok a "kísérleti" filmesek, akik természetes módon nem voltak anyagilag eleresztve, de nem is akarták full-gagyiban nyomni. Lehetett állványról, de kézből is használni ezeket a kamerákat.

USA (MGM), 92 perc, Metrocolor, angol

Rendező: John Boorman

Producer: Judd Bernard, Robert Chartoff

Lefogadnám, hogy Lee Marvint (majdnem) mindenki a Piszkos Tizenkettőben látta először, vagy legalábbis ott égett bele az emlékezetébe a Marvin által elsőrangúan alakított Reisman őrnagy szinte hófehér hajú, szigorúan kemény karaktere. (Itt jegyzem meg, hogy ama film, - számomra érthetetlenül - nem került fel erre az 1001-es listára... lenne ötletem, hogy mely címek helyett férhetne el simán.)

Egy 1964-es Donald E Westlake regény - The Hunter -  adaptációja ez a film. A könyvben eredetileg Parker volt a főhős neve, de számomra érthetetlen okból a szerző csak akkor engedélyezte ennek a névnek a használatát, ha sorozat készül a karakterrel. Így tehát a film alkotói kénytelenek voltak Parkerről a valamennyire hasonló hangzású Walkerre változtatni a nevet.

Ugyanennek a könyvnek készült egy későbbi feldolgozása is 1999-ben Payback (Visszavágó) címmel, Mel Gibson főszereplésével, ott pedig Porterre változtatták a főszereplő nevét. Állítólag egyébként eme későbbi változat hűségesebb az eredeti könyvhöz, mint a most tárgyalt 1967-es film.

A San Francisco közelében található Alcatraz nevű sziget-börtönt 1963-ban bezárták. Ebben az üres, elhagyatott börtönben kezdődik történetünk. Egy ismeretlenek által végrehajtott titkos készpénz átadásra csap le két férfi és egy nő. Közülük egyik a film főszereplője Walker, aki feleségével Lynnel (Sharon Acker) és barátjával Mal Reese-el (John Vernon) hajtja végre a rablást.

A börtönök egyébként is nagyon nyomasztóak, de egy teljesen üres, kongóan visszhangos börtön borzongatóan félelmetes is.  Ez az üres Alcatraz legalábbis ilyen. És érdemes megjegyezni, hogy ezeket a jeleneteket bizony valódi helyszínen, a már említett kiürített Alcatrazban forgatták, napi 2000 dollár bérleti díjért.

Nos, a rablás sikerül, ámde amolyan noir-os fordulattal, a barát lelövi főhősünket, és a hűtlen feleség eme áruló barát karjában távozik, abban a hitben, hogy halálos lövedékeket hagytak Walkerben.

Főhősünk nem hal meg, hanem felépül. Valahogy elmenekül a börtönszigetről, és ettől fogva egyetlen cél lebeg a szeme előtt: visszaszerezni a tőle elrabolt 93.000 dollárt. Itt most tekintsünk el attól a filozofikus problémafelvetéstől, hogy ez a 93.000 dollárt voltaképpen ők maguk is rabolták, így pedig nehéz lenne erkölcsi alapon jogot formálni az összegre.

Nagyjából egy év telik el a fent említett balhé után, amikor egy ismeretlen jóakaró segítségével Walkernek először hűtlen felesége nyomát sikerül fellelni... A nő elmondása szerint az eset óta lelkiismeret furdalástól szenved, öngyilkos gondolatai vannak, de képtelen végezni magával. Mond néhány használható nyomot az áruló barát elérhetőségével kapcsolatban, és legnagyobb meglepetésünkre másnap reggel megmérgezve talál Walker az ágyában a nőre....

Sosem tudjuk meg, hogy a nő végül öngyilkos lett-e vagy valaki megmérgezte.... és ez csak egy a sok megválaszolatlan kérdés közül....

Walker elkezdi felgöngyölíteni a szálakat. Ehhez igénybe veszi immár elhunyt felesége nővérének, Chrisnek (Angie Dickinson) a segítségét is, aki hugához hasonlóan szintén összemelegedett az áruló baráttal, és hugához hasonlóan szintén gyűlöli a férfit, ezért segít annak likvidálásában.

És csak menet közben derül ki, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy barát árulásáról. Itt egy titkos szervezet teljesen átláthatatlan szövevénye hálózza be ezt a bűnügyet. Walker azonban senkitől sem riad vissza, elszántan törtet, amíg a szervezet minden vezetőjét ki nem végzi ahhoz, hogy visszakaphassa a saját jogos tulajdonának tekintett 93.000 dollárt...

Illetve, ha - enyhe spoiler - rendkívül figyelmesek vagyunk, akkor talán felfedezhetjük, hogy Walker konkrétan senkit nem öl meg. (De ott van a halálukkor) Egyes magyarázatok szerint Walker valójában haldoklik Alcatrazban, és minden, amit látunk csak az ő lázálmában létezik...

Végig furcsán hátborzongató ez a film. Részben a furcsa zene miatt, részben a furcsa, pár másodperces falshback-ek miatt, melyek úgy vegyülnek bele a történetbe, hogy szinte nem is tudatosulnak, csak pár másodpercre összezavarja a figyelmünket. 

Szokás ezt a filmet az első neo-noir-nak tekinteni. Mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a szerepkők motivációi viszonylag limitáltak az átlagos noir-hoz képest. Érzelmekről gyakorlatilag nem beszélhetünk. Bosszún és nyereségvágyon kívül semelyik szereplőt nem mozgatja semmi. 

Lee Marvinnak állítólag kimondottan nagy szerepe volt a film elkészítésében. Sokszor adott ötleteket a rendezőnek úgy, hogy nem a forgatókönyv szerint játszotta a jeleneteket. Például amikor volt felesége bevallja, hogy mi miért történt a furcsán alakult rablás körül, akkor az eredeti terv szerint Walker kérdéseire válaszolt volna töredelmesen a feleség. Marvin viszont úgy érezte, hogy izgalmasabb a jelenet, ha ő csak némán ül, és hidegen szigorú tekintetével, gyakorlatilag szótlanul vallatja a nőt.

Különleges hangulatú, rendhagyó film.