Magyarország (Hunnia Filmstúdió), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Makk Károly

A MOKÉP forgalmazási sillabusza így tesz javaslatot a filmhez kapcsolódó propaganda-munkához:

A film magéval ragadó drámai képekben mondja el a három ember történetét. A propagandában a feszült cselekményt, az izgalmas történetet hangsúlyozzák elsősorban! Nagyon szépek a balatoni felvételek. Igen jó a színészek játéka, különösen Psota Irén alakítása. A rajzos anyagokon a három ember alakját és a balatoni tájat alkalmazzák!

Nem tudom, hogy a balra látható "rajzos anyag" mennyire a szakemberek elképzelései alapján készült, mindenesetre sokadik ránézésre sem csábít különösebben a film megnézésére. (A három alakból egyébként én csak kettőt vélek felfedezni a képen, a balatoni tájból pedig semmit)

Makk Károly vélhetően szerette Badacsonyt, hiszen itt játszódott első filmje, a Liliomfi is. A Balatonra gyönyörű panorámát nyújtó helyszín egyezésén túl azonban a két film között nem akad túl sok hasonlóság. Ha nem tudnám, soha meg nem mondtam volna, hogy a két filmet ugyanaz a rendező rendezte. A Liliomfi könnyed vígjátékával szemben ez egy nagyon komor, nyomasztó tragédia. Makk első nagyfilmje színes nyersanyagra készült, ez viszont fekete-fehérre.

1956 nyarán egy ismerőse Makk Károly figyelmébe ajánlotta a Tatay Sándor által 1945-ben írt Ház a sziklák alatt című novelláját. Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy az író ezt a művet abban a Rodostó nevű menedékházban írta, mely kb. ötszáz méterre található a Liliomfi fő forgatási helyszínétől.

A rendezőnek megtetszett a figyelmébe ajánlott novella, és megismerkedett annak írójával. Könnyen egymásra hangolódtak, és elkezdtek közösen dolgozni a forgatókönyvön. 1957 szeptemberében Badacsonyban elkezdték forgatni a nyári jeleneteket, majd ahogy jött a hideg, elkészültek a téli jelenetek is. A tél közepén visszaköltöztek Budapestre, hogy felvegyék a műtermi (belső) jeleneteket. Végül tavasszal visszautaztak Badacsonyba és felvettek mindent, ami még hátra volt a filmhez. 

A legnagyobb meglepetést számomra Psota Irén okozta. Le a kalappal előtte. Őt én mindig is azzal a jellegzetes Psotás, igen erőteljes modorosságával ismertem, ami elsősorban beszédmódján volt felismerhető. Ennek itt még nyomát sem látni. Érdekesség, hogy nem ő volt az első kiszemelt erre a púpos, szerencsétlen lány szerepére, ő maga is vonakodott elvállalni, no nem azért, mert kellemetlen volt számára, hanem attól tartott, hogy nem tudná megfelelően eljátszani. 

A háborúból hazatérő Ferenc (Görbe János) azzal szembesül otthon, hogy felesége meghalt a háború alatt. Házukban gyermekét elhunyt feleségének kissé szerencsétlen nővére, Tera (Psota Irén) ápolja. Hamar kiderül, hogy ez a Tera feltehetően mindig is szerelmes volt Ferencbe, és most, hogy az megözvegyült, felvillan a lehetőség, hogy esetleg megszerezze őt magának. A gyermek is anyjaként szereti nagynénjét. A frontól betegen érkező Ferencet odaadóan ápolja, aki hálás is mindezért, de ezen túl Terával kapcsolatban semmilyen gyengéd érzelmet nem táplál.

És itt jön be a képbe a kissé titokzatos Zsuzsa (Bara Margit). Első jeleneténél azt hittem rosszul látok: meztelen fürdőzés a Balatonban. Jó, hogy már közeledünk a hatvanas évekhez ahol egyre gyakoribbá válnak majd a meztelen nők (nem beszélve a hetvenes évekről, amikor majd az lesz a furcsa, ha nincs a filmben ilyesmi), mégis 1958-ban még nem számítottam erre...

Zsuzsa lesz az, aki harmadikként, Ferenc új feleségeként beköltözik abba a házba, ahol eddig Tera titkon reménykedett, hogy egyszer eljön majd az ő ideje is.  Zsuzsa múltja egyébként hordoz valami rejtélyt. Nem derül ki biztosan, de sejthető, hogy Zsuzsa a megunt szeretője volt annak a férfinak, aki a környék gazdaságát igazgatja. A férfi ajánlja Ferenc figyelmébe Zsuzsát, és feltehetően ő utasítja is a nőt a Ferenccel való házasságra. (A képen Tera könyörgi ki ennél az "uraságnál", hogy hadd dolgozhasson a betegen fekvő Ferenc helyett a szőlősben)

Zsuzsának nincs ellenére a hagyományos értékek szerinti családi élet. Egyetlen gátja van csak harmonikus együttélésüknek: Tera, aki nem költözik ki házukból, mondván az fele részben az ő tulajdona. Amennyire csak tudja, meg is keseríti az ifjú házasok életét. Természetesen mindig pont a legrosszabbkor igyekszik megjelenni éjszaka, a szerelmeskedni készülő házasok bosszantására, hogy megigazítsa a takarót a gyermeken... egyszóval ő a felesleges harmadik, akitől egyre inkább meg kellene szabadulni valahogy... egyre nagyobb tempóban haladunk egy tragédia bekövetkezése felé...

Hogy egy kicsit még csavarjunk a történeten, - és ettől csak még realistább lesz minden -  az újdonsült menyasszony személyisége tovább árnyalódik azzal, hogy időnként - mintha csak nem bírna a vérével - megmagyarázhatatlan kitérőket tesz... a vadásznál (Bárdy György) ...

A film először sikeresnek bizonyult, majd miután elnyerte a San Francisco-i nemzetközi filmfesztivál Golden Gate  díját legjobb filmként, a kritikusok valahogy elkezdték nem szeretni. Mintha megharagudtak volna a rendezőre, hogy a fő ellenség (USA) egy fesztiválján nyerni mert. Ennek ellenére 1968-ban, amikor a Magyar Filmművészek Szövetségének játékfilm- és filmkritikus- szakosztálya titkos szavazáson megválasztotta az úgynevezett Budapest tizenkettőt, melybe az a háború utáni magyar filmtörténelem legfontosabb filmjeit igyekeztek összeszedni, beválasztották ezt a filmet is.

India (Aurora), 100 perc, ff., bengáli

Rendező: Szatjadzsit Ray

Producer: Szatjadzsit Ray

A Legyőzhetetlen című film forgatása során Ray rosszul lépett a Gangesz parjtjának lépcsőjén, a baleset miatt begipszelt térddel feküdt, és elolvasott minden bengáli könyvet, ami a kezei közé került. Így ismerte meg a  ennek a filmnek az alapját képező novellát is.

A Legyőzhetetlen - bár külföldön népszerűnek bizonyult - odahaza nem volt különösebben nagy siker, ezért Ray olyan filmet szeretett volna csinálni, ami várhatóan otthon is pozitívabb fogadtatásban részesül. A Zeneszalon című novella megfilmesítése erre megfelelőnek tűnt, mivel az indiai filmek alapvetése a tánc és a zene volt (gondoljunk csak Bollywood-ra) Viszont a szomorkás történet lehetőséget adott a hangulatteremtésre, a pszichológiai megközelítésre is.

Az 1920-as években élő, hanyatló földesúr omladozó palotájához viszont megfelelő díszletet kellett találni. Mivel a forgalmazók éppen nem kapkodtak Ray után, szóba sem jöhetett egy ilyen romos palota díszletként való felépítése. Hosszú keresgélés után, amikor már szinte lemondott a film elkészítéséről Ray, egy öregember tett még egy javaslatot, egy eldugott kis faluban levő omladozó palotáról. Ki tudja, hogy igaz-e, de maga Ray állítja, hogy már annyira nem bíztak a megfelelő épület megtalálásában, hogy fej-vagy-írással döntöttek arról, megnézzék-e a tőlük nagyjából száz kilométerre levő épületet. Az érme úgy döntött, hogy ezt az esélyt még megkapja a film. És milyen jól döntött a sors. 

Annyira mesebeli a történet lezárása, hogy szinte hihetetlen, mégis folytatom, mert maga Ray írja naplójában: Miután a rendező megtalálta a filmhez tökéletesen illő forgatási helyszínt, felhívta a novella íróját, akivel együtt aggódtak a keresgélés eddigi sikertelensége miatt. Ray elújságolta neki, hogy végül egy Nimtita nevű isten háta mögötti faluban lelt rá a megfelelő épületre, mire az író (Banerji) elmondja, hogy ugyan sosem járt a birtokon, de egy bengáli nagybirtokosokról szóló könyvet olvasott annak korábbi tulajdonosáról, és ez az illető (Upendra Narayan Choudhurry) szolgált modellül a Zeneszalon című novella földesurának. Egy szó, mint száz, a film megtalálta magához történetének valódi helyszínét. Olyan szép sztori, hogy szinte mindegy is, igaz-e vagy sem...

Az alábbi képen ez a palota látható mai állapotában. Annyival romlott a helyzet, hogy már nem csak a környéket, de magát az épületet is kezdi beborítani a természet.

Nem tudom, hol máshol a világon létezik még egy ilyen ország, ahol ilyen fenséges épületek léteznek ilyen nyomorultul lepusztult állapotban a semmi közepén? Minek kellett történnie, hogy egy láthatóan egykor fényűző palota körül így megszűnjön az emberi élet. Valami járvány pusztíthatott? Vagy mindenkit kiirtottak?

Már Az Út Éneke is tele volt ilyen egykor szebb napokat megélt épületekkel, ott is szinte kísértet járta épületekben játszódott a történet. 

Az 1857-es brit hódítók elleni "szipojlázadás" leverését követően teljes India a Brit Birodalom uralma alá került. Felbomlott az indiai feudális rendszer, illetve a britek saját szimpatizánsaival új feudális rendszert alakítottak ki. Filmünk egy ilyen, a teljes elszegényedés szélén álló volt földesúr felemelően méltóságteljes pusztulását mutatja be. 

Otthonából szó szerint ki sem mozdulva, épületének tetőteraszáról szemléli birtokának pusztulását, és látja felemelkedni a britekkel parolázó újgazdag szomszédot, akinek telkéről már egy elektromos generáltor monoton zaja is veszélyezteti nyugalmát. Pénze már alig van, a családi ékszerek eladásával még lehet kicsit húzni-halasztani a kassza teljes kiürülését... a szolgák közül már csak a leghűségesebbek tartanak ki mellette...

Ez a film nagyon más, mint amit az Apu trilógia első két filmje alapján várhattak Ray-tól a nézők. (Ne felejtsük, trilógiának csak utólag nevezhető a három film, ekkor még tervbe sem volt véve a harmadik film elkészítése) Itt valóban nagy jelentősége van a zenének és a táncnak. Valahol azt is nyilatkozta egyszer Ray, hogy számára itt fontosabb volt a zene, mint a kép, ám a végeredményen ennek semmi nyoma nincsen, hiszen vizualitása ugyanolyan lenyűgöző, mint amilyen korábbi filmjeiben látható volt. A zenés jelenetek viszont hosszasan, perceken át valóban csak a zenéről szólnak, ahogy a zeneszalonban a műértő közönség csodálja a jellegzetes indiai szitárzenét és adott esetben a táncot. 

A főszerepet alakító Chhabbi Biswas tökéletes választás a végnapjain is méltóságteljes úr alakítására. Aki - mikor megtudja, hogy a britek vállán felkapaszkodott újgazdag szomszéd egy zenés rendezvényt szervez - elhatározza, hogy minden megmaradt értékét összeszedi, hogy abból egy utolsó nagy rendezvényt szervezzen, mintegy saját búcsúztatóját... 

Ray nagy mestere volt a filmkészítésnek, de nem csak filmeket készített. Grafikusként, zeneszerzőként, fotósként, könyvillusztrátorként, sőt még tipográfusként is maradandót tudott alkotni. Most derült ki, hogy egy általam korábban csodált betűtípus is hozzá köthető. (Ray Roman) 

A film bengáli címének helyes kiejtése: Dzsálságár