Franciaország (Specta, Alter, Centauro, Gray), 116 perc, Eastmancolor, francia

Rendező: Jacques Tati

Producer: Louis Dolivert, Jacques Tati, Alain Terouanne

Hulot úrral nem először találkozunk. Ahogy a Hulot Úr Nyaral című bájos filmben is, itt is maga a rendező ölti magára a címszereplő jelmezét. Ő az a bizonyos nagybácsi, azaz Hulot úr, aki elvileg a főszereplő lenne. Ám ahogy az említett korábbi film esetén sem, úgy itt sem érzem olyan erősnek karakterét, hogy a főszereplő megtisztelő címét engedményezzem rá. Nem mintha ezen múlna, de Hulot-nak alig néhány mondatos szövege van, szinte a legkevesebb az összes szereplő közül.

Ha szabadon választhatok, akkor a film kedvéért megalkotott két különleges épületet nevezném ki a film két legfontosabb szereplőjének. Körülöttük zajlik szinte minden esemény a filmben, az szereplők jelentősége szinte eltörpül mellettük. 

Tati alapelve egyébként is az volt, hogy mindenki lehet mulatságos, nincs szükség komikus egyéniségre a komikus helyzetekhez. 

Lásd a plakát átlóval elválasztott két részén a két - stílusukban szöges ellentétben álló - épületet. Őket tartom a film két valódi főszereplőjének. Kezdjük azzal, aki jóval kevesebb képernyőidőt kapott, pedig jóval többet érdemelt volna... egy igen bájos - amolyan igazi párizsi - kis épület, olyanféle, amilyet akkor látunk filmen, amikor Párizs leghangulatosabb arcát akarják ábrázolni. Szinte meseház.

Az alábbi anim-gif egy trükkös montázs összetömörít egy hosszabb jelenetet, melyben Hulot úr éppen hazaérkezik, látjuk milyen viccesen körülményesen jut fel lakásába bonyolult kialakítású lépcsőházán keresztül. Nos ezen a képen egy 60 másodperc hosszú snitt van összetömörítve. Én imádom ezt a házat.

Ez Hulot úr otthona. Akinek megtetszik, és - hozzám hasonlóan - azonnal indúlna felkeresni, annak rossz hírem van: a díszletépületet csak a film kedvéért húzták fel a Párizs melletti Saint-Maur-des-Fossés nevű kisvárosban.

A film vitathatatlan egyes számú főszereplője viszont ez az ultra-modernista épület-különlegesség, melyet Jacques Lagrange festő tervezett, aki mellesleg a film társszerzője is volt.

Imádom ezt az épületet is, bár meg kell jegyeznem, hogy nem nevezhető a film egyértelműen "pozitív hősének". 

- Olyan üres... - mondja az egyik vendég

- Mert modern! Minden egybenyílik! - védi otthonának becsületét a házigazda.

A modernista építészet a Bauhaus nevű stílussal kezdődött 1919-ben, a német Walter Gropius által alapított Bauhaus nevű tervezőiskola megalapításával. Ez a stílus a művészet és az ipari tömegtermelés közötti szakadékot kívánta átívelni - többek között - a tömegtermelésre szánt, de művészi igényességgel megtervezett alkotásokkal. 

Könnyen felismerhető ez a stílus a sok fehér szín mellett az óriási üvegfelületekről, egyszerű vonalvezetéséről (gyakran lapos-tetős épületek), sok fém, illetve csillogó króm elem felhasználásáról. Bútorainak vonalvezetése rendszerint egyszerű, geometrikus kialakítású. A funkcionalitás kerül szinte mindenek elé. A stílus legismertebb tervezői Gropius mellett a magyar származású Breuer Marcell és a német Mies Van Der Rohe. Le Corbusier ugyan nem tartozik szorosan a Bauhaus iskolához, épületei mégis közel állnak annak szellemiségéhez, és a modernista építészet legfontosabbjai közé tartoznak.

Aki a film megtekintésének hatására ezt az épületet szeretné élőben megtekinteni, annak már jó hírrel tudok szolgálni. Létezik ennek a díszletnek egy replikája a párizsi Le CENTQUATRE nevű kultúrális központban. 

Tati előző filmje még fekete-fehérben készült, ez viszont már Eastman color nyersanyagra, ami nagyon jó választás volt, hiszen a film központi figurája - az Arpel-villa - csak így, színesben mutathatta meg igazán önmagát. Még a szökőkút vize is kékre van festve, hogy a víznél is vízebbnek hasson.

Maga a halas szökőkút volt a gúny leggyakoribb célpontja. Illetve rajta keresztül az "újgazdag" életmód. Ugyanis láthatóan nem is a házigazdák örömét szolgálja ez a kert-dísz, hiszen mindig csak akkor kapcsolják be, ha fontos vendég érkezik. Ha a csengő valakinek az érkezését jelzi, első feladat távirányítással bekapcsolni a szökőkutat, majd csak ezután nyitni a szintén távirányítással nyíló kaput, végül abban az esetben, ha arra nem méltó (például szerelő) érkezik, akkor azonnal lekapcsolni a szökőkutat. Mégse menjen hiába. 

A gazdag házaspárnak van egy kisfia. Az ő nagybácsija (azaz a feleség bátyja) a bizonyos Hulot úr, aki csak csetlik-botlik ebben a számára idegen és furcsa környezetben. Mondhatnánk, hogy ezek szerint a kisfiú szemszögéből mesélünk a nagybácsiról, de a valóság nem ez...  és nincs is jelentősége...

Hulot persze semmit sem úgy használ, ahogy kellene... 

Története nem igazán van a filmnek. Ami van, azt elmondhatnám egy mondatban: Hulot-nak munkát próbál találni a gazdag cégvezető sógora. Ennyi. Nincs jelentősége. A film eredetisége a hangulatában, a szituációk ábrázolásában rejlik. Egyszerűen bájos az egész.

Tati egy 1958-as interjúban bevallja, hogy forgatókönyv nélkül dolgozik, mindent fejből forgat. Ez azonban még véletlenül sem jelent improvizációt! A munkát megelőző este fejben végigveszi a teljes másnapi anyagot. Maga előtt látja az egyes jeleneteket, a vágásokat is. Mindent fejben tart, nincs szüksége cetlikre, jegyzetekre.

Erről a filmről még azt is elmondta, hogy végre mindent beletehetett, amit eltervezett. Semmit sem kényszerült kihagyni. Ha nem sikerült, csak rá lehet tehát haragudni, mondja.

Nem véletlen, hogy Oscar díjat nyert a legjobb külföldi film kategóriájában, sőt Cannes-ban is különdíjat kapott.

Nagy-Britannia (Hammer Film Productions), 82 perc, Technicolor, angol

Rendező: Terence Fisher

Producer: Michael Carreras, Anthony Hinds, Anthony Keys

A filmet gyártó Hammer Film Productions-t 1935-ben alapították. Az ötvenes évek közepén vált igazán sikeressé - sőt világhírűvé - horrorfilmjeivel.

Első kiugró sikere a BBC-n futó The Quatermass Experiment című tv-sorozat alapján készített The Quatermass Xperiment című mozifilmje volt, melyben egy háromtagú legénységgel felküldött űrrakéta egyetlen emberrel tér csak vissza, aki valamilyen okból egy furcsa lénnyé (alienné) kezd átváltozni. Akkora siker lett ez a film, hogy hamarosan következett a Quatermass 2. Mindkét film fekete-fehérben készült egyelőre.

Látva horrorjainak sikereit, a Hammer igyekezett meglovagolni azt, és belevágott - immár színesben - a Frankenstein történet sokadik újrafeldolgozásába Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein) címmel.. Peter Cushing (Victor Frankenstein) és Christopher Lee (a szörny) volt a film két kulcsszereplője. Ez volt az első olyan horror, mely igazán kendőzetlenül, élénk pirosan (Eastmancolor) mutatott sok-sok vért. 

Mivel úgy tűnt, hogy a Hammer horrorjai sikert sikerre halmoznak, a stúdió nem akart változtatni a bevált formulán. Következő horrorjához, a Draculához ismét Peter Cushingot és Christopher Lee-t szerződtette le. Róluk egyébként érdemes megjegyezni, hogy feltehetően sok Hammer-es közös filmjüknek is köszönhető, hogy egymás legjobb barátai voltak a való életben.

Külön érdekesség kettejükkel kapcsolatban, hogy mindketten szerepet kaptak a Csillagok háborúja saga két-két epizódjában. (feltéve, ha beleszámít az is, hogy Cushing a Zsivány Egyesben computer generálta formában szerepelt, lévén, hogy a 2016-os film készítésekor már több, mint húsz éve nem élt) Cushing az Egy Új Remény című első filmben volt Tarkin szenátor, míg Christopher Lee a 2002-es Klónok Támadásában és a 2005-ös Sith-ek Bosszújában volt Doku gróf.

A Hammer Film Productions remekül prosperált a Dracula és a Frankenstein mítoszokról való újabb és újabb bőrök lehúzása mellett egyéb véres horrorok futószalagon való gyártásával is. Peter Cushing és Chrisopher Lee vagy 15 ilyen horrorban szerepelt együtt, külön-külön pedig szinte megszámlálhatatlanul sokban. Az utolsó Hammer film 1979-ben készült, mely egy Hitchock film újrafeldolgozása volt. Ezután csődbe jutott a stúdió. 2007-ben azonban újra felélesztették, ráadásul stílusosan, mert a Pokoli Albérlethez (2011) például magát Christopher Lee-t is felkérték újra.

Na, de térjünk rá a Draculára... Sokadik feldolgozása ez az angol Bram Stoker 1897-es Drakula című könyvének. 1921-ben például egy magyar némafilm készült Drakula Halála címmel. Ez azonban vélhetően elveszett. Az alábbi képen kívül még néhány fotó és filmplakát bizonyítja, hogy egyáltalán létezett,,,

Aztán ott van a nagyon is jól ismert Murau-féle 1922-es Nosferatu, ahol a szerzői jogok megkerülése miatt nevezték át Draculát Nosferatu-ra.

Majd 1931-ben újra hozzányúltak a témához, melynek eredménye azért különösen kedves számunkra, mert abban a magyar származású Lugosi Béla alakította Draculát. Ugyanezt a filmet ugyanaz a stáb spanyol  nyelven beszélő szereplőkkel is megcsinálta a Mexikói piac számára. A film sikere után a gyártó Universal hosszasan csinálta a folytatásokat (Drakula Lánya - 1936, Drakula Fia - 1943, stb... )

Független amerikai stúdiók 1957-58 ban két Drakulás filmet is csináltak (Drakula vére és Drakula Visszatérése) egyik sem volt különösebben kiemelkedő.

1953-ban a törökök készítették el saját verziójukat Drakula Isztambulban címmel.

És ekkor jött a Hammer Film Productions, hogy végre először színesben mutassa meg a pirosan csordogáló vért... Szokás szerint megjegyzem, hogy bár a film gyönyörű Technicolor színekben pompázik, a stage fotók ekkoriban jellemzően fekete-fehérben készültek, így az illusztrációim nem színesek. De nem állom meg, hogy ezzel az egy színes képpel ne mutassam be, milyen jól nézett ki Christopher Lee trükkös contact-lencséje, mellyel állítólag nem nagyon látott semmit, szörnyen fájt is tőle a szeme, de azért nagyot dob a látványon.

Tudat alatt, talán azért hagytam ilyen terjengősre az előzmények és a Hammer Films bemutatását, mert maga a film... hát, hogy is mondjam... mai szemmel inkább vicces, mint félelmetes... nem okozott bennem különösen maradandó élményt...

A vámpíros mitológia amúgy szinte tökéletesen hidegen hagy, de most legalább megtanultam néhány dolgot ezzel kapcsolatban, amiket ezek szerint már elfelejtettem a Nosferatu és az 1931-es Dracula megtekintése óta...

Például, hogy a vámpírok nem bírják a napfényt.. ezért éjszaka aktívak csak, nappal kedvenc koporsójukban szundikálnak....

Ilyenkor lehet viszonylag könnyen megölni őket, méghozzá egy fa karóval át kell szúrni a szívüket. Ekkor a halott vámpír visszaváltozik valódi önmagává... egy fiatal nőből például halott vén öregasszony lesz...

 A vámpírok valamiért nem bírják a fokhagyma illatát. (Ezzel egyébként sok ember is így van). Talán még a fokhagymánál is hatékonyabb eszköznek tűnik azonban a feszület feltartása, amitől egész egyszerűen pánik-rohamot kap egy igazi vámpír...

A vámpírság tulajdonképpen egy fertőző betegség, mely vérszívás útján terjed. Akit egyszer megszív egy vámpír, az maga is vérszívóvá válik. Elkezd furcsán viselkedni, és természetesen ott éktelenkedik a nyakán a jellegzetes kettős seb.

Peter Cushing Doctor Van Helsingje veszi fel a harcot Christopher Lee Drakula grófjával... nem mondom, hogy kínszenvedés volt végignézni, de horror léte ellenére egy pillanatig sem izgultam... számomra a horror nem a vértől és az undorító látványtól félelmetes elsősorban.

Amerikában egyébként Horror of Dracula néven ment a mozikban ez a film, hogy a nézők ne keverjék össze a Lugosi-féle 1931-es változattal, ami állítólag még mindig ment ekkoriban néhány helyen...