Olaszország (Cineriz), 105 perc, Technicolor, olasz

Rendező: Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti, Franco E. Prosperi

Producer: Gualtiero Jacopetti és Angelo Rizzoli

"Minden jelenet, amit ebben a filmben látni fog valódi, megtörtént. Ha esetenként megdöbbentek, az azért van, mert a valóságban is sok a megdöbbentő dolog. Mellesleg a krónikás feladata, hogy ne szépítsen az igazságon, hanem objektíven mutassa azt be."

Ezzel a felirattal találkozunk a film elején, ami egyrészt előrevetíti, hogy lesz néhány igen sokkoló jelenet, másrészt azt füllenti, hogy ez egy olyan dokumentumfilm, ami hiteles képet próbál mutatni a világ furcsaságairól. 

Sokkolónak valóban sokkoló. Volt egy-két jelenet, ahol tényleg inkább nem néztem oda, annyira rossz volt nézni. Pedig egyáltalán nem tartom magam érzékenynek, még kevésbé prűdnek. A magukat kövekkel véresre csapkodó vallási fanatikusok vágták ki nálam különösen a biztosítékot, ha valakit kíváncsi lenne, hogy melyik volt ez a jelenet.... Valószínűleg sokkal többen lesznek, akik az állatkínzást bemutató részeket fogják nehezen megemészteni, lásd kígyók élve nyúzását vagy amikor bosszúból cápák száját szúrós tengeri sünökkel tömik tele.

Azt, hogy a szó megszokott értelmében dokumentumfilmet látunk, rögtön az elején érdemes elfelejtenünk. Maradjunk inkább abban, hogy ez egy színvonalasan elkészített, rendkívül szórakoztató áldokumentumfilm, mely helyenként tartalmaz valódi felvételeket, van benne emellett sok rekonstruált felvétel, és bőségesen mutat teljesen hamis, beállított jeleneteket is. Továbbá az egyes epizódokon belül is él azzal a klasszikus manipulációs módszerrel, hogy a vágások segítségével építenek fel teljesen hamis "valóságot". Egyik legjobb példa erre, amikor a kínai haldoklók képeit vágják össze egy fesztivál képeivel, az alámondással azt sugallva, hogy a hozzátartozók jókedvűen vacsorázva várják, hogy a haldokló rokon végre meghaljon. Mintha Kínában ez lenne a haldoklás hétköznapi formája.

Ahogy az eddigiekből is kiderül, a világ legkülönbözőbb tájain felvett laza epizódokból (ha jól számolom, 35-ből) fűződik össze ez az áldoksi film. Az egyes epizódokat - nagyon ügyesen - mindig valamilyen szabad asszociáció köti össze. Például a szingapúri kígyó-leves előkészítését mutató jelenet után, egy Abruzziban felvett Szent Domonkos fesztivált mutatnak, ahol sokan kígyókkal a kezükben vonulnak a vallási menetben.

A film sikeréhez nyilván hozzájárult, hogy gyönyörűek (és színesek) a képek. És minden téren kifejezetten  színvonalas a megvalósítás. A zenéje például Oscar-díjat nyert.

Az egyik legjobban sikerült epizód, amelyik egy atomkísérletektől sújtott helyszínen a megváltozott környezetben mutatja az állatok pusztulását. 

Nem tudom persze megmondani, hogy ebben az epizódnak mennyi volt a fikció és a dokumentarizmus aránya...

Mindenesetre a felvételek, és az a mód, ahogy megvágták, illetve zenével illusztrálták, nagyon megrázóra sikerültek...

Nem csupa borzongás volt az egész film. Voltak persze vicces, és enyhén erotikus epizódok is. (Nem ezért, hanem a brutalitása miatt kapta ez a poszt a 18+ -os taget.)

Az egyikben részben például felajzott bennszülött lánycsapat kergetett szerelmi vágytól hajtva egy férfit a kókuszfa tetejére... máshol pedig egy avant garde festő - Yves Klein - meztelen női testekkel festi meg fura műalkotását.

Alapvetően semmit sem szabad készpénznek venni ebből a filmből, de persze mutatóban van néhány valóságos dolog...

Ez a film bátran nevezhető az exploitation filmek egyik alapkövének. Sőt, gyakorlatilag műfajt hozott létre az exploitation-ön belül, az úgynevezett "mondo" filmekét, melyek mindegyike hasonlóan sokkoló áldokumentumfilm volt. Nyilván legtöbbjük messze nem ilyen színvonalas, mint eme műfajteremtő előd.

Mondo Hollywood, Mondo Bizarre, Mondo Erotica, Mondo Inferno, Shocking Asia 1-2, A Halál Arcai... hogy csak néhány példát említsek... De nem muszáj ilyen messzire menni. Ha a kortárs művészeteket nézzük, akkor például az MTV hírműsorai hasonló kreativitással kezelik a valóságot, mint Jacopetti és társai.

Magyarország, 104 perc, ff., magyar

Rendező: Makk Károly

Az 1961-es év két filmje szerepelt a 303-as magyar listán. Ezek közül a Két Félidő a Pokolban című filmről már sokat hallottam, eme Megszállottakról viszont még soha. Ez persze nyilván az én szegénységi bizonyítványom - gondoltam -, főleg mivel a korabeli Filmvilágban nagyon sokat foglalkoztak ezzel a filmmel, míg a másikról alig.

Nagy volt tehát a várakozás, még akkor is, ha Makk Károly eddigi két filmje vegyes benyomásokat hagyott bennem. A számomra felületesnek és unalmasnak tetsző Liliomfi után a Ház a Sziklák Alatt szinte mindenben ellentétes emlékei után nem tudtam, mire számíthatok, hiszen a két film szinte tűz és víz volt. Ha úgy nézem őket, hogy nem tudom, ki rendezte, valószínűleg soha nem jutott volna eszembe, hogy mindkettő Makk filmje. Ezt persze egyáltalán nem rosszallóan mondom, jó az, ha egy rendező filmjei nem ugyanolyanok.

Viszont ez a film számomra sajnos azért marad a legemlékezetesebb, mert végig azon törtem a fejem, hogy hogyan kerülhetett be a háromszázhárom legjobb filmbe, illetve az, hogy nem kevertem-e össze valamit, és tévedésből esetleg másik filmet nézek?

De nem! És ami végképp elbizonytalanít, hogy több elemzés is Makk Károly egyik legjelentősebb filmjének tartja. Hát én azért bízom benne, hogy lesznek még sokkal jobb filmjei is!

Egy Népszabadságban megjelent novella alapján készült a film forgatókönyve. A Budapestről egy vidéki állami gazdasághoz költözött vízmérnök (Pálos György, balra) és annak igazgatója Kecskés (Szirtes Ádám, középen) együtt küzdenek a bürokratikus állami gépezet ellen azért, hogy felfedezésük segítségével felvirágoztathassák a puszta futóhomokos, szinte sivatagi területének gazdaságát... na ugye... nem hangzik valami jól...

Akkoriban persze volt ebben valami forradalmi, még akkor is, ha a Filmvilág szerint például a két férfiban a bürokrácia elleni indulat kifejezetten "a szocializmus lényéből fakadó", holott, akik akkoriban is éltek, valószínűleg emlékeznek rá, hogy a bürokrácia az akkoriban szocializmusnak nevezett rendszer egyik alapvetése volt... 

Nem eget rengetően rossz ez a film az ízlésem szerint, csak éppen a témája miatt tűnt fájdalmasan unalmasnak... A remek színészi játék miatt valamennyire nézhető is volt. A Bene barátnőjét játszó Pap Éva kisebb súlyú szerepe sajnos nem engedte meg, hogy jobban megismerjük. Kár, mert lehet, hogy többet hozzá tudott volna tenni a filmhez.

A megcsömörlött, intellektuális alkatú - Pálos György által alakított - Bene mellett izgalmas volt a szinte hiperaktív, türelmetlen, már-már vadember szerű Szirtes által játszott igazgató. Utóbbi volt egyébként a kedvencem.

Makk utólag elmondta, hogy művészileg számára a legérdekesebb feladat ennek a két férfi barátságának az ábrázolása volt. Hát valóban nem nagyolta el ennek a barátságnak az ábrázolását. Helyenként kicsit zavarban is voltam.

Ugyanis olyan intim öleléseket, sőt "hancúrozást" láttunk, ami mai szemmel már-már félreérthető. Ahogy a homokban hemperegnek, közben egymás fenekét csapkodják... máskor egymás száját csókolgatják örömükben... még a Filmvilág is szükségesnek érezte megjegyezni, hogy ez "nem aberráció".

Pálos György sajnos nagyon fiatalon, 49 éves korában elhunyt, azonban Szirtes Ádámot nagyon remélem, hogy még sok magyar filmben láthatom majd a lista filmjeit végignézve!