Magyarország (Hunnia), 122 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Három remek filmes és számos hatalmas színművész közös munkájának köszönhető ez a remek film. 

Először is a film rendezőjét említem - Fábri Zoltánt - aki a Hannibál Tanár úrral és a Körhintával amúgy is magasra rakta a lécet, amit ezúttal is sikerült megugrania, és ez később is sokszor sikerült neki. 

Rögtön utána említem a film forgatókönyvíróját, Bacsó Pétert, akinek később rendezőként talán vitathatatlanul legismertebb filmje az A Tanú volt, amit tíz évig be sem mertek mutatni, mivel a Rákosi diktatúra kegyetlen karikatúráját mutatta be.

És nem szabad kihagyni a film operatőrét - Szécsényi Ferencet - sem, akinek csodás képei hozzájárulnak ahhoz, hogy a két órát is meghaladó hosszúságú film szinte végig odaszögezze a nézőt a képernyőre. Szécsényi annyira megszállottan a tökéletesre törekedett, hogy elmesélése szerint egyszer abból fakadt konfliktusa a rendezővel, hogy a barakkban egy gyertyafény kioltásának technikai megvalósításával túl sok időt töltött. Mert ugye, ha kialszik a barakkot egyedüliként megvilágító gyertya, akkor sötét lesz. De nyilván annyira nem lehet sötét, hogy a kamera ne lásson semmit, hiszen a néző sötétben is látni akar. Ez egy olyan technikai megoldást igényelt, aminek kidolgozására több idő kellett, mint amennyit a rendező erre szánt, de Szécsényi nem volt hajlandó alább adni, kikényszerítette a rendezőből az ehhez szükséges türelmet.

1944 tavaszán, Ukrajnában vagyunk. "Musz"-os század...

Musz: azaz munkaszolgálat - a náci megszállás alatt zsidókat, kommunistákat, és úgy általában azokat, akiket büntetni vagy megalázni szándékozott a regnáló hatalom, - ha nem koncentrációs táborba küldtek, akkor - ilyen büntető századba soroztak, mely minden esetben fegyvertelen alakulatként szolgált, általában veszélyes és kemény feladatokat végeztek, például aknát kerestek, vagy mondjuk a fronton építkeztek. A mu.sz. rövidítés miatt találtam olyan korabeli szöveget is, ahol "muszájkatonaként" hivatkoztak rájuk. Fegyveres katonák felügyelték őket.

Nos, ebben az ukrajnai fronton szolgáló "musz"-os században szolgál Ónodi II. (Sinkovits Imre) a sokszoros válogatott focista. (beceneve DIÓ - Ónodi jó!) Valami buta fegyelmi vétség miatt került a századba. Nemcsak, hogy nem zsidó, még csak nem is kommunista... egyszerűen megvert valakit, akit nem szabadott volna... 

Hitler születésnapjára készülve a németek ki szeretnének állni saját katona-válogatottjukkal a magyar muszosok válogatottja ellen. Ónodi II.-t bízzák meg, hogy rántson össze egy 11 főből álló válogatottat. (Akkoriban még nem volt focimeccsen csere, a csapat így 11 fő és kész) 

Annyi volt a kérés, hogy "lehetőleg azért zsidó ne kerüljön a csapatba..." ... mert hát azért mégiscsak náci németek ellen kell játszani... ne legyen nekik kellemetlen...

Ónodi II persze magasról tesz erre a kérésre. A magát remek focistának mondó Steinert (Garas Dezső) úgy is veszi be a csapatba, hogy az láthatóan életében nem rúgott még labdába.

"Te, nagyon akarsz élni, te Steiner!" - mondja a képen látható szadista őrmester (Szendrő József) Steinernek... hát persze, hogy élni akar... az ember normális és talán egyik legerősebb ösztöne az élni akarás. Garas zseniálisan alakítja a csetlő-botló kisembert, aki mindent, de tényleg mindent megtenne, csak, hogy életben maradjon.

A leginkább bicskanyitogatók azok a momentumok, amikor az őrmesterek csak úgy, a maguk szórakozására okoznak a muszosok számára szenvedést. Például amikor az otthonról érkezett leveleket osztogatja az őrmester. Kezében egy kupac otthoni levél, ami láthatóan az életet, a külvilággal való utolsó összekötő szálat jelenti a századnak. Két levél kiosztása után az őrmester elindul... a felsorakozott század csak megsemmisülten néz...hát a többiek nem kapják meg a leveleket? Van még ott levél! - szól valaki minden bátorságát összegyűjtve... Az őrmester megáll, majd odahívja szegény Pogányt (Márkus László), utasítja, hogy szedje össze a lehullott faleveleket, és ossza ki azokat a többieknek... levél - levél... mindenki kapott levelet... Ez bizony az embertelenség magasiskolája...

Végül összeáll a 11 fős futballcsapat. Persze nagy versengés előzte meg a válogatást, hiszen a csapat a meccs előtti időszakban extra ellátmányt (magyarul ételt) kap, és dolgozniuk sem kell. 

A csapat azonban az egyik edzés előtt szökést kísérel meg. Menekülés közben hamar elfogják őket. Nem csinálnak titkot belőle az elöljárók, hogy a meccs után halálbüntetés vár rájuk, de ha becsületesen küzdenek, akkor esetleg megkegyelmeznek nekik.

Groteszk tragédia ez az egész. A vége kicsit kiszámítható, kicsit összecsapott volt... talán erre a filmre is igaz, hogy nem a cél a fontos, hanem az út, ahogy megérkezünk oda. Az én fiatalkorom nagy színészeinek parádés felvonulása látható ebben a filmben. Anélkül, hogy mindenkit megemlítenék, csak egy nagyon rövid lista: Sinkovits Imre, Garas Dezső, Szendrő József, Benkő Gyula, Görbe János, Márkus László, Koltai János, Gera Zoltán... 

Elképesztő nevek! Márkus László is gyakorlatilag már életében legenda volt. Koltai János játékának mélysége viszont igencsak meglepett. Bevallom, őt csak a Szomszédok sorozat Gábor Gáboraként ismertem, ahol stílusa szórakoztató volt ugyan, de nagyon nem számítottam rá, hogy ilyen komoly szerepben is ennyire erős. (Ő az egyetlen a fenti listáról, aki a poszt írásának idejében is él, mintha nem fogna rajta az idő)

Ez a focimeccs rab és rabtartók között annyira szürreális, hogy valószínűleg senki nem gondolná, hogy ilyen a valóságban is történt. Nem csak az ukrán fronton, de állítólag még Auschwitzban is.

Remek film!

USA (Mirisch, Seven Atrs) 151 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jerome Robbins (táncos jelenetek), Robert Wise

Producer: Robert Wise

1957 szeptember 26-án mutatták be a Broadway-n ezt a musicalt, és 732 előadás erejéig műsoron is maradt. Ez egyébként nem olyan elképesztően nagy teljesítmény, de azért nem is hangzik rosszul. A Broadway színházaiban - ellentétben a nálunk megszokottal - általában egy adott színház folyamatosan, minden nap (akár többször is) ugyanazt a musicalt játssza. A Broadway rekordot az Operaház Fantomja tartja több, mint tizenháromezer előadással, és ezen a ranglistán a West Side Story bele sem fér az első százba.

Jerome Robbins tánc-koreográfus, rendező még 1947-ben környékezte meg Leonard Bernsteint (karmester, zongorista, zeneszerző), hogy készítsenek egy Rómeó és Júlia jellegű, de a jelenben játszódó musicalt. Első körben ír katolikus banda állt szemben zsidó fiatalok csoportjával. East Side Story volt ekkor még a tervezett cím. Közben Bernstein nem is igazán musicalben, inkább komolyabb, opera szerű megvalósításban kezdett el gondolkozni. A végeredményt illető elképzelések különbsége végül oda vezetett, hogy ideiglenesen dobták a projectet.

Az ötvenes évek második felében aztán újra egymásra találtak a Bernsteinék. Ekkor már fehérek és puerto ricoiak ellentéte felé mozdult a történet, és a cím is áttevődött a Central Park túloldalára: East Side helyett West Side Story lett.

Amikor Rómeó és Júlia jellegű történetről írtam, akkor kicsit finom voltam. A történet gyakorlatilag egy az egyben megegyezik a Shakespeare-féle sztorival. Szinte minden szereplő megfeleltethető valakinek a színház number one-jának tekintett angol drámából. Néhány nem túl jelentős különbség van csak a történetben. 

A film 11 Oscar jelölésből 10-et meg is nyert, úgyhogy mindenképpen népszerű volt a maga idejében. Ezt a népszerűséget - úgy érzem - mostanra részben elveszítette. Na de majd Spielberg rendezése visszahozza. 2021-re várható a remake bemutatója. Nagyon kíváncsian várom, hogy Spielberg mit hoz ki belőle. Ami ebben az 1961-es változatban nem tetszett, az mind könnyen kiküszöbölhető lenne... mert maga a zene például baromi jó! A tánc sem rossz. Mi bajom van vele akkor?

Hát van bajom vele rendesen...

Például a szereplők kiválasztása. Az egyik legízléstelenebb dolognak tartom amikor "cipőpasztával" próbálnak feketét vagy latin-amerikait létrehozni fehérekből. Mintha Hollywoodnak nem lenne elég fekete vagy latino színésze...

Ha a Bernardo-t játszó George Chakiris-t (amerikai születésű, de neve alapján görög származású) nézem, akkor minden pillanatban akaratlanul is csak az jár az agyamban, hogy miért járkál cipőkrémes arccal ez a puerto rico-i srác az utcán? A srácnak pedig elég karakteres arca van ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy puerto ricoi... kár volt ez az erőltetett arckrémezés...

De amin végképp nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak: Rita Moreno, aki Anitát, az egyik puero ricoi hölgyet játssza szintén bekenték az arcát, holott ő maga született puerto ricoi !!!  (ezek szerint nem elég puerto ricoinak lenni, annak is kell látszani - hehe)

Ha már Puerto Riconál tartunk... ezt a spanyol gyarmatot az USA az 1897-es amerikai-spanyol háború megnyerése után nyúlta le Spanyolországtól. Azóta saját akaratból társult állama az USÁ-nak. Viszont nem tartozik az USA zászlajának 50 csillagát adó tagállamai közé. Bár 2012-ben Puerto Rico népszavazással kinyilvánította, hogy ők is tagállamokká szeretnének válni, a nagyhatalom nem különösebben volt nyitott a változtatásra, jó nekik úgy, ahogy van...

A főszereplők kiválasztásától sem vagyok túlzottan elájulva. A Júliát... akarom mondani Maria-t játszó Natalie Wood, tipikus amerikai lány. Nem éreztem benne azt a latinos tüzet, amit egy sztereotip puerto ricoitól elvártam volna. Nem hiszem el, hogy Hollywoodban nem lehetett találni egy épkézláb latin csajszit...

Maria szerepével kapcsolatban egyébként Audrey Hepburn neve is felmerült (akit amúgy imádok, de őt sem érzem tipikus latin csajnak) aki azért esett ki végül, mert terhes lett.

Natalie Wood tudott énekelni, fel is énekelte az összes filmbeli dalát. Első körben az volt a terv, hogy bizonyos helyeken, ahova nem ért el a hangterjedelme, egy megfelelő énekes (Betty Wand) fogja kiénekelni a nehezebb hangokat. Végül aztán az összes dalát teljes egészében kicserélték. 

Érdekességképpen megjegyzem, hogy Betty Wand hangját Rita Monero néhány dalában is felhasználták a húzósabb részeken, így az a vicces helyzet áll elő, hogy két színésznő is helyenként ugyanannak a harmadik személynek a hangján énekel.

A Rómeónak megfeleltethető Tony szerepét alakító Richard Beymerrel sem vagyok különösebben elégedett. Ő természetesen tökéletes választás külseje alapján a fehér amerikai srác szerepére... csak éppen személyisége valahogy teljesen érdektelenné teszi...

Erre a szerepre is volt másik jelölt.. nem is akárki: Elvis Presley. De menedzsere, az "ezredes" nem hagyta jóvá a szereplést. Állítólag kevesellte hogy csak a dalok felében énekelt volna Elvis.

A filmet részben ugyanaz a rendező rendezte (Jerome Robbins), aki a színházi 1957-es bemutató egyik megalkotója volt. (Ez az egyetlen mozifilm, amit életében rendezett) Társrendezőként mellé került Robert Wise, hogy azért legyen valaki, aki járt már filmforgatás közelében.

A helyszín végig Manhattan, New York város központja. Ezúttal azonban nem a csillogó, felhőkarcolós részt láthatjuk, mint mondjuk a Breakfast at Tiffany's-ban, hanem a lerobbant, csupasz téglafalakkal és kerítéssel szegélyezett tereket látjuk, New York sötétebb arcát.

Ez is New York persze, sőt ez nagyon is New York! A bevezető jelenet valódi helyszínen forgott, ám azután a film további részében remekül felépített stúdió díszleteket látunk. Olyan szépen lettek ezek a díszletek felépítve, hogy utána kellett néznem, hogy voltaképpen mi hol forgott.

A film legnagyobb erősségei talán vitathatatlanul a zenéje és a táncok koreográfiája. Legismertebb dala talán az I like to be in America