Franciaország (Carrosse, Sédif), ff., francia

Rendező: François Truffaut

Producer: Marcel Berbert

Truffaut a francia új hullám egyik jeles képviselőjeként harmadik nagyfilmjét készítette immár, és láthatóan cseppet sem veszített kezdeti lelkesedéséből.

Néhány új hullámos filmet látva leszögezhető, hogy semmiképpen nem nevezhető önálló stílusnak ez az "áramlat" - legfeljebb szemléletmódnak.  Az elnevezés inkább arra a fiatal rendezői csoportra vonatkozott, akik ezzel az "új hullámmal" most előtérbe kerültek. Megfigyelhető ugyanakkor néhány olyan jellemző, ami ezeknek a filmeknek a nagy részéről elmondható. Ilyen például, hogy ezek általában szerzői filmek, azaz nem egy stúdió megrendelésére, elsődlegesen profitszerzés céljából készülnek (lásd Hollywood), hanem a szerző (rendező) olyan műalkotást akar létrehozni, amire csak ő képes, és ami valamilyen okból fontos neki. Másik ilyen jellemző, hogy sok esetben olyan szűkös a költségvetés, hogy lépten-nyomon kompromisszumra kényszerülnek az alkotók.

A francia közönség körében e film bemutatása idejére ('62 januárja) az új hullám iránti lelkesedés már igencsak lelohadt. Maga a film is legfeljebb közepes sikert ért el otthon. Nyugat-Európa többi országában viszont jellemzően hatalmas rajongás fogadta.

A fenti kép viszonylag jó kiindulási alap, ha a film fő motívumát szeretném vázolni: adott két jó barát: Jules franciás neve ellenére német, míg barátja Jim (fontos, hogy nem franciásan "zsim", hanem d-vel, "dzsim"-ként ejtendő) párizsi francia. Van egy közös szerelmük, Cathrine (Jeanne Moreau). A nő mindkettőjükbe szerelmes valamennyire, és néha még másokba is... A férfiak ezt többnyire elfogadják neki. 

Második filmjéhez hasonlóan ezúttal sem saját történetet dolgozott fel Truffaut. Henri-Pierre Roché azonos című önéletrajzi ihletésű regénye volt a kiindulási alap. Rochéról érdemes megjegyezni, hogy bár újságíró volt, műgyűjtő és műkereskedő, nagy társasági életet élt, jóban volt a párizsi Montparnasse bohém negyedének valamennyi művészével, de életében mindössze két regénye volt csak, és ezek közül az első volt a Jules és Jim, melyet 1952-ben, 73(!) éves korában írt. Szinte semmi visszhangja nem volt a regénynek. Ha nem készül róla film, valószínűleg mára mindenki megfeledkezik róla.

Truffaut egy használt könyveket árusító pulton talált rá a regényre 1955-ben. Részben magára is ismerhetett a szerelmi háromszöget ábrázoló történetben, hiszen maga is - gyermeket váró felesége mellett - megszámlálhatatlan futó és hosszantartó szerelmi kapcsolatot tartott fent. Felkereste az akkor 78 éves Rochét, összebarátkoztak, és megcsinálta a filmet. Truffaut nagy bánatára a regény írója pont nem érte meg a film bemutatóját. 

Truffaut eképpen ír a film forgatásáról:

"Most fordul elő velem harmadszor, hogy abban a hiszemben vágok bele egy filmbe, hogy csupa derű lesz, és csak menet közben veszem észre, hogy egyvalami mentheti csak meg, a mélabú"

Truffaut 1957-ben ismerte meg Jeanne Moreau-t, és ezt a filmet kifejezetten vele képzelte el. Nyilván bele is szeretett, mint minden színésznőbe, akivel dolgozott. A forgatás végén, amikor elfogyott az összes rendelkezésre álló pénz, állítólag Moreau segítette ki a rendezőt, hogy be tudja fejezni a filmet. 

Moreau örült, hogy az "Az Éjszaka" című Antonioni film után olyan szerepet játszhatott, ahol az ott látható, egydimenziós, mélabús karakteren túl több színét is megmutathatta.

Számomra Moreau különösebben nem tartozik a vonzó nők közé, de kellett lennie valami különleges kisugárzásának, mert beszámolók szerint a forgatáson nem csak Truffaut, de szinte minden férfi beleszeretett. (Ebben tehát rendkívül hasonlított Cathrinre, az általa megformált karakterre). Ez hol remek hangulatot, hol súlyos feszültséget okozott a stáb tagjai között.

A fenti képen a baloldali, bajszos karakter Jim. Az őt alakító Henri Serre egy kabaréban lépett fel mielőtt megkapta volna ezt a szerepet, semmilyen komolyabb színházi vagy filmes múltja nem volt előtte. Gyakorlatilag azért kapta esett rá Truffaut választása, mert rendkívül hasonlított a regény írójának fiatalkori megjelenésére. 

Jim a két barát közül a nőcsábász, a művelt, könnyed eleganciával rendelkező francia.

Számomra az izgalmasabb mégis Jules volt (karosszékben a fenti képen), akit az osztrák Oskar Werner alakított. Truffaut olyan színészt akart, akinek az akcentusán hallatszik, hogy nem született francia. Werner ekkoriban egy osztrák színház igazgatója volt. Nála tökéletesebben nem tudom ki alakíthatta volna ezt a szelíd, nagylelkű, naiv figurát, aki a szerelem olyan önzetlen formáját éli meg, amelyben azt is elfogadja, hogy szerelme mástól akar gyereket. 

Ahogy említettem korábban, a képlet nem olyan egyszerű, mint egy sima szerelmi háromszög. Mindenhol találhatóak leágazások ilyen olyan irányokba. Néha már-már követhetetlenné válik, hogy ki kit is szeret igazán.

Érdekes stílust ad a filmnek a Truffaut által elmondott narráció. (véleményem szerint a szinkronizált változat is jó, ha Truffaut-ról le tudunk mondani) Mint egy mesélő mondja el Jim és Jules történetét, mely 1912-ben kezdődik. A két férfit először az első világháború sodorja el egymástól. Természetesen a különböző nemzetiségű férfiak egymás országának seregei ellen harcolnak, és legnagyobb félelmük az, hogy egy napon egymást kell megölniük. 

A barátok történetét nagyjából a harmincas évekig követjük. A náci könyvégetés az utolsó momentum, ami segít minket a korszak beazonosításában. (Ezzel egyébként utal is Truffaut egyik következő filmtervére, a 451° Fahrenheit-re, melynek majd a könyvek elpusztítása áll a középpontjában.)

Meglepő, újító, és kimondottan látványos képi megoldásokat alkalmaz Truffaut ebben a filmben. Például amikor a kép egy bizonyos részére akarja felhívni a figyelmet, akkor a képkocka többi részét egyszerűen feketével kitakarja.

Vagy mondjuk, amikor meg akarja "állítani a pillanatot", akkor másodpercekre kimerevíti a képet.

És sok remek mozgó felvétellel kápráztatja el az esztétikai érzékünket. Az ilyen szép felvételek végtelenül el tudják varázsolni az erre nyitott nézőt.

Ahogy említettem, közel 20 évet ölel fel a történet, a szereplőkön mégsem látszik az öregedésnek semmi nyoma. Pont ugyanúgy néznek ki 1912-ben, mint a náci könyvégetés idejében. Nem igyekezett Truffaut öregíteni szereplőit. Az idő múlása máshogyan jelenik meg a filmben.

Talán elsőre fel sem tűnik a felületes nézőnek: a tízes években járó történet alatt a film kicsit a némafilmekre emlékeztet. A szereplők mozgása kicsit esetlen helyenként, és mintha a megszokottnál gyorsabb is lenne. Pont olyan, mint amilyennek a némafilmekben megszokhattuk. Ez aztán a hangosfilm korszakában játszódó részeknél már teljesen elmúlik. Sőt, a szereplők korosodásával, mintha kicsit le is lassulnának...

Truffaut-t nem lehet azzal vádolni, hogy hasonló filmeket csinálna. Legalábbis, ha megnézzük a Négyszáz Csapást, a Löj a Zongoristára és ezt a filmet, akkor három teljesen különböző karakterű filmet látunk. Truffaut-ról mintha valahol azt olvastam volna, hogy szerinte minden rendezőnek az első három filmje az igazi, a továbbiak csak ezek utánzatai. Hát meglátjuk... lehet, hogy van benne valami, hiszen vele az 1001-es listán legközelebb majd csak 1973 táján találkozunk...