Olaszország (Les Films Marceau, Titanus), 170 perc, ff., olasz
Rendező: Luchiano Visconti
Producer: Goffredo Lombardo
Az olasz neorealizmus gyökereit Visconti 1943-as Megszállottság című filmjénél szokás keresgélni. Az említett stílus nagyjából az ötvenes évekre le is csengett. (Lesz majd még úgynevezett rózsaszín neorealizmus a hatvanas években, de az valami egészen más tészta lesz)
A Rocco és Fivérei Visconti munkásságának már egy átmeneti korszakából való. Átmenet a korai neorealista és a késői, érett (de kevésbé sikeres) korszakai között.
A realista ábrázolásmód ebben a filmben nagyon is jelen van. Több botrányos bemutató is köszönhető volt annak, hogy van 2-3 olyan jelenet a filmben, melyet erőteljesen meg kellett vágni (cenzúra), és így is erős felháborodást keltett bizonyos nézőkben. Sőt, már maga a forgatás is problémás volt, hiszen több helyen is visszavonták a produkció forgatási engedélyét, amikor kiderült, hogy milyen jelenet felvétele van készülőben. 
Ha azt olvassuk, hogy egy nő megerőszakolása és egy későbbi jelenetben annak meggyilkolása váltotta ki ezeket a reakciókat, akkor azt gondolhatjuk, hogy itt valami brutálisan véres, nehezen nézhető jelenetről van szó. Ne feledjük azonban, hogy még csak 1960-ban vagyunk. Ami néhány év múlva teljesen megszokottá válik egy európai művészfilmben (mondjuk meztelenség) az ekkoriban még gyakorlatilag nem létezett. Itt sem fordul elő.
Az erőszakot tehát nem tolja úgy az arcunkba a film, hogy az a huszonegyedik században különösen megbotránkoztató lenne. Akkoriban bizony már az is megbotránkoztató lehetett, ha ilyen cselekmény (mint a nemi erőszak) megtörténhetett a vásznon. Nem kellett hozzá látni is a részleteket.
Egy olasz család - özvegy édesanya és öt fia - a déli, elmaradottabb, szegényebb országrészből északra, Milánóba költözik. A legidősebb fiú (Vincenzo) egyébként is itt talált magának párt, a szépséges Ginetta személyében, ám amikor a kiderül, hogy a család is költözik, a lány szülei a kapcsolat ellen mennek, félve attól, hogy a szegény rokonság eltartása is az ő feladatuk lesz majd. Ettől fogva a fiatalok egy jó darabg csak titokban találkozgatnak. (Persze amikor jön a gyerek, akkor már a szülők sem tudnak közéjük állni)
Ginettát a szépségesen szép Claudia Cardinale alakítja, aki ekkoriban még messze nem volt olyan híres, mint a Volt egyszer egy Vadnyugat után. Itt is még csak egy viszonylag jelentéktelen szereppel ékesíti a vásznat a 21 éves színésznő. Cardinale egyébként Tunéziában született, olasz szülők gyermekeként. 1957-ben megválasztották a legszebb tunéziai olasz lánynak.
Simone
Ő a második legidősebb. Fejezetekre van tehát osztva a film, és életkoruk szerinti sorrendben ismerkedünk meg az öt fiúval. A második legidősebb, Simone fejezete következik tehát. Nem másik történetről van szó, hiszen az egész film tulajdonképpen az egész családról, annak széteséséről szól.
Minden egyes fiútestvér fejezete inkább egy újabb réteget helyez el, egy kicsit más irányból látunk rá a történetre. Simone (Renato Salvatori) az ökölvívó, a nem túl eszes, a többitől talán leginkább különböző testvér.
Tulajdonképpen ő a család darabokra hullásának legerősebb mozgatórugója. Ő az aki nem bír ellenállni a nagyvárosi csillogásnak, a pénz világának. Ő az, aki beleszeret egy prostituáltba, a nagyszerű (első komoly szerepében tündöklő) Annie Girardot által alakított Nadiába. 
Hogy a lány szerelmét elnyerje. Simone bűnözésből próbál annyi pénzt szerezni, hogy azzal levegye Nadiát a lábáról, ám - mint kiderül, sokadszor a történelem folyamán - pénzzel nem lehet megvenni a szerelmet. Nadia visszaadja az egyik drága ékszert, amit Simone lopott neki. Ám a sors kifürkészhetetlen szeszélyének köszönhetően a sorrendben következő testvért Rocco-t kéri meg, hogy adja vissza az említett zsákmányt annak jogos tulajdonosának. És itt kiderül, hogy amit Simone pénzért sem kapott meg, az Rocco-é lehet ingyen is, a lány ugyanis beleszeret a középső fiúba, és itt kezdődik Rocco fejezete....
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ami a filmben elérhetetlen volt Simone számára, azt a valóságban megkapta az őt alakító Salvatori. Ugyanis még a forgatás alatt egymásba szerettek ők ketten, és hamarosan össze is házasodtak.
Érdekes, válogatott társaság jött össze a film szereplőgárdájához. Vannak híresek és elsőfilmesek. Olaszok, franciák, sőt az özvegy dél-olasz édesanya, Rosaria szerepére a görög Katina Paxinou-t szerződtette a rendező.
A Rocco-t játszó Alain Delon francia volt, ezért más külföldi szereplőkhöz hasonlóan hangját olasz szinkronszínész adja az olasz változatban. Ő már (Belmondo-hoz hasonlóan) ahhoz az utolsó francia generációhoz tartozik, akik gyakorlatilag világszerte a nők bálványai voltak, és jelen pillanatban is életben vannak.
Rocconak, a középső testvérnek kitüntetett szerepe van abból a szempontból, hogy tulajdonképpen ő a film címadója... Ő is beleszeret Nadiába, az ő kapcsolatuk azonban tiszta, minden érdektől mentes. A két testvér kapcsolata végzetesen megromlik a nő miatt. Ezzel a család hajója is megkapta a léket, és már csak idő kérdése, hogy az mikor süllyed el...
Delon nyilatkozta valahol, hogy Viscontival dolgozni gyötrően nehéz, de csodálatos és feledhetetlen.
Ahogy olvasom, tényleg nem lehetett könnyű ember, de hát egy rendezőnek nem is feltétlenül simulékonynak lennie...
Végezetül a film zeneszerződét Nino Rotát szeretném megemlíteni. Állítólag ennek a filmnek köszönhetjük, hogy Coppola ragaszkodott hozzá, hogy a Keresztapához Nino Rota szerezze az azóta klasszikussá és a filmtörténelem legjobbjai között számon tartott filmzenét. 
Magyarország ( Budapest Filmstúdió), 85 perc + 105 perc, színes, magyar
