Magyarország (MAFILM), 82 perc, ff., magyar

Rendező: Máriássy Félix

Bár jómagam egyáltalán nem kedvelem a söröket - holott többször is sikertelen kísérletet tettem megkedvelésükre - azzal tisztában vagyok, hogy a világos kifejezés a sörök közül a legkommerszebb típust jelöli. A pikoló pedig ez esetben nem egy fafúvós hangszer, hanem a söradag méretét, pontosan 2 dl-t jelent. Amolyan "női söradag". Igazi sörkedvelő nem adja alább egy korsónál, ami korábban hivatalosan minden esetben 5 dl-t jelentett, de ma már ez sem szentírás... (a harmadik általánosan elterjedt sör-mértékegység a pohár volt, mely 3 dl-t jelentett)

Máriássy kezdetben beállt a termelési filmeket (gyárakban, üzemekben játszódó kommunista propagandafilmek) gyártó film-iparosok népes sorába. Rákosi visszaszorulásával (és Nagy Imre ideiglenes előtérbe kerülésével) azonban el lehetett kezdeni egyéni hangvételű filmeket is készíteni. Míg mondjuk Makk Károly a teljesen politikamentes vígjáték irányába ment el a Liliomfi-val, addig Máriássyt az olasz neorealizmus ihlette meg.

A város (itt Budapest) szegényebb kerületeiben élők bemutatásához hozzátartozik a lepusztult, vélhetően még második világháborús lövésektől lukacsos vakolatú, gangos bérházak egyedi, belterjes, kietlen világa, melyet többek között érdekes, változatos szögekből fényképezett képekkel mutat be Eiben István operatőr.

A fent említett bérházak mellett a történet izgalmas díszleteit képezik a korabeli Budapest utcái, terei. Érdekes nézni, hogy a Hősök tere milyen kihalt, elvétve látni egy-egy autót ott, ahol mostanában éjszaka is nagyobb forgalom van, mint 1955-ben nappal. 

A gangos bélházak, a Budapesti utcák, és a zenés kerthelyiségek azonban csak a díszleteit adják ennek a magánéleti drámának, mely kicsit rendhagyó abban a tekintetben, hogy az ötvenes évek viszonylag szigorú erkölcsi útmutatásai ellenére itt bizony a női főszereplő Cséri Juli (Ruttkai Éva) bizonyul csélcsapnak, míg a katonai szolgálatból hazatérő Kincse Marci (Bitskey Tibor) az igazi hősszerelmes, akinek csalódnia kell kényszerűségből otthon hagyott szerelmében.

Juli mellett érdemes megemlíteni legjobb barátnőjét, Gizust (Schubert Éva), akivel kettesben iszogatják esténként azokat a bizonyos pikoló világosokat. Mert hát hiába gyári dolgozók a lányok (hogy a termelési filmektől azért ne szakadjunk el végleg) esténként azért csak van joga lehajtani egy-egy kis pikoló söröcsként a dolgozónak. Az már más kérdés, hogy a szórakozóhelyen randalírozó jampecok a rendfenntartók haragja mellett Kincse Marciét is kivívják, amikor tapasztalnia kell, hogy szerelme, Juli, velük is rendszeresen szóba áll.  (Jampecoknak hívták az ötvenes években a feltűnősködő, léha fiatalembereket.)

(Az alábbi képen Schubert Éva látható a Marci öccsét alakító Koletár Kálmán mellett)

A neorealizmus közel áll a baloldali mozgalmakhoz. Leginkább az olasz baloldalhoz köthető, de azért mégis fényévekkel eltávolodik a kritikátlan, demagóg kommunista propagandafilmektől. Még egész bátortalanul egy-egy gúnyos kiszólást is megenged magának a forgatókönyvíró, amikor Juli így mutatja be kimenőn levő kiskatona szerelmét barátnőinek: "Ő pedig néphadseregünk sztáhánovista csillaga, stb..."

A forgatókönyvet egyébként Máriássy Judit, azaz a rendező felesége írta.

Magyarország (MAFILM), 107 perc, színes, magyar

Rendező: Makk Károly

Ha egy minden mélységtől mentes, könnyed szórakozásra vágyunk, akkor Makk Károly (majdnem) első önálló nagyfilmje jó választás lehet. Azért írom, hogy majdnem első, mert a ténylegesen első 1948-as Úttörők című filmjét betiltották, és ismereteink szerint meg is semmisült.

Szigligeti Ede 1849-es vígjátéka tipikus magyar bohózat abban a tekintetben, hogy a komikus helyzetek nagy része olyan szituációkból adódik, melyekben egyes szereplők vagy másnak adják ki magukat, vagy egyszerűen önhibájukon kívül tévesztik össze őket másokkal. Molnár Ferencnek volt például több ilyen darabja.

Liliomfi (Darvas Iván) a Rómeó és Júliát játszó vándortársulat egyik vezető színésze (Rómeót játssza), aki szerelmes egy Mariska (Krencsey Marianne) nevű úrhölgybe. Mariska gyámja a lányt azonban másnak szánja... illetve... és itt kezdődhetne a kusza történet elmagyarázása, ami leírva minden bizonnyal sokkal bonyolultabb lenne, mint a filmet megtekintve, ezért inkább bele sem kezdek.

Van még egy szerelmespár a filmben, akik szintén nem lehetnek automatikusan egymásé. Gyuri (Soós Imre), a Kányai fogadó egyik pincére szerelmes a fogadós lányába (Ruttkay Éva), akit szintén másnak szán fogadós édesapja. 

Vígjátékról lévén szó, nem lövök le túl nagy poént azzal, hogy végül mindkét páros megtalálja boldogságát, de amíg ez kialakul addig a szálak össze-vissza keverednek, a két pár története is keresztezi egymást...Számomra a film két legkedvesebb eleme a biedermeier hangulat és a Balaton-felvidék környezete volt. Mindkettőnek nagyon jót tett a színes nyersanyag.

A biedermeier elsősorban közép-Európában volt közkedvelt művészeti stílus (festészetben, irodalomban, lakberendezésben), mely kellemes polgári nyugalmat árasztott leginkább a XIX. század első felében. 

Az eredeti mű Erdélyben játszódott. Nyilván gyakorlati okai voltak (lásd Trianon), hogy célszerű volt áthelyezni a történetet valami könnyebben elérhető helyszínre. Hogy a cselekmény végül a Balaton-felvidékre került, annál jobb dolog szerintem nem is történhetett volna a filmmel. Balatonfüreden és a Badacsonyban zajlanak az események.

Az alábbi képen a film egyik forgatási helyszínéről (Badacsony, Kisfaludy-ház étterem) a ma is megcsodálható panorámát láthatjuk. A filmben gyakran találkozunk ezzel a háttérrel.

Magyarország (MAFILM), 145 perc, színes, magyar

Rendező: Nádasdi Kálmán, Ranódy László és Szemes Mihály

Először Balázs Béla játszott a gondolattal, hogy az 1948-as szabadságharc emlékére valami internacionális, - tehát az abban résztvevő hatalmak utódaival közös - alkotást hozzanak létre. Nagyon idealista elképzelés volt, hogy majd a románokkal és az osztrákokkal olyan közös nevezőre lehet jutni, egy olyan filmet lehet közösen létrehozni, melyben a '48-as forradalom annak eseményei és szereplői az abban résztvevő minden nemzet ízlésének megfelelően jelenjen meg. Ilyen közös nevező nem létezik, és az elkövetkező néhány száz évben nem is várható, hogy ilyesmi létrejöjjön.

Nem csoda, hogy ez a koprodukció Balázs Béla elképzelései szerint nem is jött létre a százéves évfordulóra. Ám az ötvenes években újra elővették a témát, és magyar mércével mérve szuperprodukciót alkottak - már ami a kivitelezés grandiózus voltát illeti.

A korszak szinte minden említésre méltó színésze kapott valamilyen kisebb-nagyobb szerepet. Nagyon kellett figyelnem, nehogy elmulasszak valamit. Sinkovits Imrének vagy Soós Imrének például alig pár másodpercnyi szerep jutott. Rajtuk kívül a teljesség igénye nélkül ilyen neveket látunk feltűnni a filmben:

Görbe János, Makláry Zoltán, Básti Lajos, Szirtes Ádám, Mádi Szabó Gábor, Benkő Gyula, Bessenyei Ferenc, Bitskey Tibor, Bánhidi László, Bárdy György, Darvas Iván, Pécsi Sándor, Raksányi Gellért, Zenthe Ferenc, Váradi Hédi... azért nem akármilyen lista ez, akárhogy is nézzük...

A forgatókönyvön Illyés Gyula és Nádasdy Kálmán dolgozott, a jelképes rendezői székben hárman is ültek: Ranódy László, Nádasdy Kálmán és Szemes Mihály. Érdekes lenne tudni, hogy hogyan oszlott meg a rendezői munka... Egyes elemzések szerint a produkción erősen érződik, hogy mindenki mindenkinek meg akart felelni... Az egyes rendezők egymásnak, a pártnak, a szovjeteknek, stb... 

Azt kell mondanom, hogy ami született az egy élvezhető alkotás, és nem lehet azzal vádolni, hogy különösebben elrugaszkodott volna a történelemtől. Még akkor sem, ha az avatatlan szemlélő a filmet megtekintve azt hihetné, hogy mi tulajdonképpen győztesen zártuk ezt a forradalmat. A film ugyanis a forradalom kitörésével kezdődik, és a Nagyszebeni csatánál fejeződik be, amiről tudni illik, hogy egy kisebb (nem perdöntő) vereséggel zárult számunkra. A film zárójelenete viszont olyan hatást kelt, hogy ez alapján akár Nagyszebeni győzelemként is beszélhetnénk róla. És érdekes módon itt, 1849 Január 21-én lezárul a film története, holott a valóságban ezek után jön csak a fekete-leves, ami közismerten az 1949-es októberi kivégzésekkel ér véget.

A több, mint kétórás - mozikban akkoriban cigarettaszünettel vetített - film nagyjából három fontos személy köré tagolódva, három részre bontható. Az első részben Kossuth (Básti Lajos) a másodikban Petőfi (Görbe János), a harmadikban pedig a lengyel Bem tábornok (Makláry Zoltán) alakja dominál.

Petőfivel a legnagyobb bajom - nézzünk a fenti képre, és ez sajnos olyan sokszor előfordul a filmtörténelemben - , hogy egy hamis karaktert látunk. Petőfi nem ilyen volt, bár lehetett volna ilyen, ha megéri a negyven éves kort, de nemzetünk nagy költője 25 éves volt a forradalom kitörésekor, és ismereteink szerint rá nagyjából egy évvel meg is halt. A forradalom kitörésekor egy lánglelkű zseniális ifjú volt, nem pedig egy Görbe által megjelenített középkorú, kissé megcsömörlöttnek ható ellenálló.

Ezzel szemben a Bemet alakító Makláry remekül hozza azt a figurát, amilyennek a lengyel hadvezért elképzeljük. Ismereteink szerint Petőfi apai rajongással szerette és tisztelte őt, mely viszony valószínűleg kölcsönös is volt. A bátor, már-már vakmerő katona hírében álló Bem állítólag gyakran adott a lánglelkű költőnek olyan utasításokat, amivel kivonta őt a veszélyesebb harcok közeléből.

Kossuth alakjával sincsen semmi problémám, hallhatjuk felcsendülni az ismert Július 11-i képviselőházi beszédét, mely a jól ismert ismert mondattal végződik:

...Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!

 Látványosak, és jól követhetőek a csatajelenetek. Állítólag a nagyszámú statisztéria nagy részét a magyar honvédség, akarom mondani a néphadsereg tette ki. Nagyon szépek a színes felvételek. Hegyi Barnabás operatőr remek munkát tett le a vágóasztalra.

Az ötvenes években Március 15 természetesen nem volt ünnepnap, valamilyen okból mégis készítettek hozzá egy monumentális filmet, amit állítólag minden évben meg kellett nézniük a mozikba vezényelt kisiskolásoknak. A várakozásaimat felülmúlta, ami persze nem feltétlenül árul el sokat a film minőségéről, mert az ötvenes évek diktatúrájától nem vártam el, hogy egy korrekt '48-as filmet készítsen, mindenesetre egész nézhető alkotás lett.