Japán (Shochiku), 112 perc, Agfacolor, japán
Rendező: Yasuyiro Ozu
Producer: Shizuo Yamanouchi
Ha jól tudom, Magyarországon nem mutatták be ezt a filmet, így hivatalos magyar címe sincsen. Amerikában An Autumn Afternoon (Őszi Délután) címmel vetítették, valószínűleg ezért vette át ezt a címet az 1001-es könyv is.
Az eredeti cím azonban szó szerint: "A Makrélacsuka íze", ami utalás arra a halra, amit a filmben az egyik összejövetel alatt valaki elfogyaszt... és aminek tulajdonképpen semmi jelentősége nincs...
Az "őszi délután" ez esetben jóval találóbb cím, mint a tükörfordítás eredménye lett volna.
秋刀魚の味
(szánmá-no-ádzsi)
A cím első három kandzsija: makrélacsuka (szánmá), ami japánul 秋 (őszi) 刀 (kard) 魚 (hal)
utána a の (no) hiragana a birtokos kapcsolatra utal, (ez az egyetlen írásjegye a címnek, ami nem kínaiból átvett kandzsi, hanem eredeti japán hiragana)
majd a
味 (illat - ádzsi) zárja a címet.
Szó szerint nézve tehát az őszi kardhal illata, és az ősz megjelenése itt, ami igazán érdekes, hiszen az élet alkonya kerül a film középpontjába. Ami a makrélacsukából teljesen kimaradt volna...
Rjú Csisú - a rendező kedvenc színésze (a fenti képen jobbra) - alakítja most is a főszerepet, ahogy az 1001-es lista két másik Ozu filmjében is ez volt a helyzet. Kellemes, harmóniát sugárzó egyéniség. Megnyugtató nézni, nem mintha ebben a filmben bármi felkavaró is lenne. Az egész alkotásról elmondható, hogy nincsenek benne hangulati vagy bármilyen kiugrások.
Európai szemmel kifejezetten lassú, túlságosan, szinte meditatívan nyugodt. Bőven van idő (közel két óra hosszú), hogy szemlélődve, tüzetesen megismerjük az egyes szereplők jellemét és körülményeit.
Ennek a csigalassú nyugodtságnak az egyik oka a statikus kameraállás. Soha, egy pillanatra sem mozdul meg a kamera. Mindig mozdulatlan. Vágások persze vannak.
Szinte mindig alulról, olyan 30-40 cm magasból néz a kamera, azaz majdnem a padló szintjéről. Európai szemnek ez megint csak szokatlan, ám ne feledjük, hogy a japán otthonokban nem székeken, hanem a földön ülnek vagy térdelnek. És mivel a filmben szinte semmi más nem történik, mint az, hogy jelenetenként más-más emberek a földön ülnek és beszélgetnek, ez a földközeli nézőpont teljesen érthető és tökéletes.
Ha már itt tartunk, azt hiszem, nem először esik le az állam attól a felfedezéstől, hogy szinte minden japán annyira elegánsan igyekszik mozogni, hogy a térdelésből fölállást minden alkalommal kizárólag combizomból, kézi rásegítés nélkül végez.
Próbáltam keresni olyan animgif-et, ahol ez látszik, de csak egy olyan werkfilm részletet találtam, ahol egy lemenetel látható. Nos a fölállás pontosan ugyanez megfordítva. Nyilván az az irány ami igazán nehéz.
Az Ozu-féle kamerakezelésnek nem csak az alsó és szigorúan statikus kameraállás a jellegzetessége, hanem a filmben szinte kizárólagos eseményként szereplő beszélgetések ábrázolása is.
A filmművészet egyik ökölszabálya a 180 fokos szabály, mely nem engedi, hogy egy jelenetet akármilyen irányokból láttasson az operatőr: 180 fokban bárhol elhelyezhetünk kamerákat, ám a másik 180 fok tabu. Ennek elsősorban az az oka, hogy ha bármilyen irányból bárhova átválthatunk, akkor a néző könnyen összezavarodik. Persze ez is, mint minden szabály azért van, hogy valakik felrúgják azt. Ezt az íratlan szabályt nagyon jól elmagyarázza ez az oldal: http://filmkelle.com/menu-vagas/tengelyszabály
Nos, Ozu kihasználja a teljes 360 fokot, ám egyszer sem okozott vele zavart, mert olyan szögeket használt, hogy minden szereplőt egyenként közel, szinte szemből mutat, és néha az egész csoportot messzebbről egyben. Így a közeliken minden szereplő szinte a kamerába beszél (természetesen szándék szerint egy másik szereplő szemébe néz), a csoportképen pedig tisztázódik mindenki pozíciója.
Ha már ennél a képnél tartunk, érdekességképpen hívom fel a figyelmet, hogy milyen furcsán keveredik a japán tradíció a nyugati világ szimbólumaival. A lányon tradicionális japán menyasszonyi ruha, ám az örömapa és a vőlegény nyugati frakk-szerűségben (igaz, csokornyakkendő nélkül) díszeleg.
Ugyanez a kettősség általában is megfigyelhető volt a filmben. A lakásbelsők mindenhol tradicionális japán, bambuszos, könnyű tolóajtós, ám közben Johnny Walkers viszkit isznak, golfozni járnak, és külföldi söröket isznak. Mindez 16-17 évvel az amerikaiaktól elszenvedett világháborús vereség után... Miközben ezen a látszólagos ellentmondáson járt az eszem, a filmben is elhangzott az egyik szereplő szájából, hogy... "hajj.. ha mi verjük meg az amerikaiakat... " ...
Az élet fájdalmas változásaiba való beletörődés áll tehát a film középpontjában. Hirayama úr egyedül él 24 éves lányával, és ráeszmél, hogy ideje lenne férjhez adni őt, még akkor is, ha ezzel egyedül marad. Ennyiről szól a film, szinte semmi többről.
Mindezt nyugodt elfogadással szemléljük...
Ozu soha nem volt házas, életét édesanyjával élte le, aki kb. 1 évvel a film elkészülte előtt halt meg. Ez volt Ozu utolsó filmje (második színes filmje), 1963-ban rákban elhunyt. Talán édesanyja halála, és az ekkorra esetleg már ismert betegség is hatással volt ennek a filmnek a csendes melankóliájára.
