Franciaország, Japán (Argos, Como, Daiei, Pathé), 90 perc, ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Anatole Dauman, Samy Halfon, Sacha Kamenka, Takeo Shirakawa

1945 Augusztus 6-án japán idő szerint reggel 8:15-kor Hirosima felett egy Enola Gay nevű amerikai B-29-es bombázó repülőgép ledobta a történelem első éles bevetésű atombombáját.

Hatalmas vakító villanás keletkezett, több kilométer távolból is a napnál sokkal erősebb fényvillanást láttak. Majd a számunkra már oly ismerős, számukra azonban még félelmetesen ismeretlen gombafelhőt...

Hozzávetőleg hetvenezer ember azonnal meghalt, majd nagyjából még egyszer ennyien vesztették életüket a sugárzás következtében. Hirosima 350.000-es lakosságának harmada-fele halt meg ettől az egyetlen atombombától. Három nappal később szinte ugyanez történt Nagaszakinál. És utána soha nem vetettek be atombombát.

Nehéz mit mondani... A támadás megítélése a mai napig vitatott. Az elfogadók álláspontja szerint a többszázezer polgári lakos élete árán sokkal több élet kioltását lehetett kiküszöbölni. Az amerikaiakra - úgy általában - jellemző, hogy a maguk által elkövetett bűnökkel kapcsolatban sokkal megengedőbbek, mint másokéval. Ha mondjuk Sztálinék vetik be ezeket a bombákat, akkor valószínűleg ezt is a pszichopata tömeggyilkos emberiség elleni bűnei között tartaná számon a világ közvéleménye.

Alain Resnais-t szokás a francia új hullámhoz köthető rendezőnek tartani, holott magát egyáltalán nem tartotta közülük valónak, és egyébként is, ő már a negyvenes évek közepétől dokumentumfilmeket csinált, míg az új hullámos nemzedékre pont az a jellemző, hogy 1959-ig jellemzően a partvonalról bekiabálók (filmkritikusok) voltak, és az új hullám hatásának köszönhetően egymás után vágtak bele a filmkészítésbe. Resnais közéjük keverése talán azzal magyarázható, hogy ezt a filmet ugyanazon a Cannes-i fesztiválon mutatták be, ahol a Négyszáz Csapás-t, és mindkettőre felkapták a fejüket az emberek.

Resnais 1955-ben csinált egy dokumentumfilmet a holokauszt borzalmairól Éjszaka és Köd címmel. Ez a film is dokumentum-filmnek indult. Az első 15 perc kicsit el is különül a film további részétől: A Hirosimai bombázás borzalmait villantja fel, ellenpontozva egy szeretkező pár összefonódó testeinek hol izzadt, hol csillogó hamuval borított testével.

Ehhez a részhez a Hirosima múzeum dokumentumfelvételei mellett az 1953-as japán Hirosima című filmből is felhasználásra kerültek felvételek. 

Ez az első 15 perc a két főszereplő szinte recitativo szerű párbeszédével egy költői szépségű, álomszerű kompozícióvá áll össze, egy bombasztikus hatású montázzsá, és ez volt számomra a film legerősebb része. Ebből látható néhány perc itt:

Semmit sem láttál Hirosimából. Semmit!

- mondja a férfi időnként félbeszakítva a nő szavait. Párbeszédük tényleg inkább egy költői kép aláfestésének hangzik, mint valós párbeszédnek.

Mint később - az első negyed órát követő, hagyományosabb hangvételű részben - kiderül, a japán férfi és a francia nő Hirosimában ismerte meg egymást. A férfi építész, a nő (színésznő) pedig egy Hirosimáról szóló film forgatására utazott ide.

Mindketten házasok, egyik sem tervezi emiatt a kapcsolat miatt felbontani házasságát, tehát előre tudható, hogy ez egy nagyon rövid, de intenzív futó kaland lesz. A férfi nagyon kíváncsi a nő életére, és a nő hajlandó is kitárulkozni a férfi előtt. Visszaemlékezését időnként pillanatokra bevillanó flashback-ek erősítik. 

A flashback természetesen nem új találmány. A filmtörténelem korai szakaszában elkezdték alkalmazni. Ami itt újszerű, hogy sokszor egész rövid pillanatokra villannak be, viszonylag gyakran (Ellentétben a jól megszokott - visszaugrunk a múltba, + flashback, + majd újra a jelenben vagyunk képlettel.)

A férfi (Eiji Okada) Hiroshima-i, a nő (Emmanuelle Riva) pedig Nevers-i. Nevers egy francia kisváros. Egész más, mint Hiroshima, de az ő múltjában is vannak fájó pillanatok.

A nő szerelmes lett egy német katonába. Ez volt a lány első szerelme. A háború utolsó napján lelőtték a már haza készülő katonát. De ez még nem minden. Francia szokás volt, hogy a kollaboráns nőket, (magyarul azokat, akik a német katonákkal valamilyen közeli kapcsolatba kerültek) a háború után a főtéren összegyűjtötték, és mindenki szeme láttára kopaszra nyírták a fejüket. Szülei a szégyentől szabadulni próbálva a ház pincéjébe zárták, és ott tartották a megalázott lányt.

 Hogy miért tekintik sokan Resnais-t a francia új hullám egyik alakjának? 

Talán mert, - bár nem egy alomból való velük,- mégis olyan bátran kezelte a filmes eszközöket, mint amazok. Hirosimai atombomba támadás nála tökéletesen megfér a lány fájó Nevers-i múltjának ábrázolásával. Mint ahogy az első negyed óra egészen más stílusa a film többi részével is tökéletesen megfér. Pedig Resnais-nál semmilyen eszköz nem magyarázható az új hullámosokra jellemző low-budget okozta szükségmegoldásokkal. Az eszközökkel való bátor kísérletezés és a bőséges kreativitás viszont összehozta velük.

Egy nyolcvanas évekbeli Filmvilág-os cikk írója kifakadt azon, hogy a szinkronizált változat mennyit veszít az eredetihez képest. Sem a nyolcvanas években, sem most nemigen szokás nálunk feliratos filmet vetíteni a tévében. A nyolcvanas években viszont a tévébemutatóhoz szinkronizálták ezt a filmet is. Én is ezt láttam, és kifejezetten jelezni kívántam, hogy milyen jól sikerült. 

Az említett cikk hívta fel a figyelmemet egy kisebb és egy nagyobb hiányosságára. A kisebb, hogy a szinkronnal elveszítjük a japán férfi franciájának japános akcentusát... ez persze szinkron esetén előre kalkulálható veszteség. A nagyobb hiba viszont, hogy ennek a filmnek az esetén nem volt meg az a hangszalag, ami a beszéden kívüli hangokat tartalmazza. Normál esetben erre szokták rátenni a szinkront. A normál hangsávból ugyanis nem lehet dolgozni. Az nem megoldható, hogy levesszük róla a francia beszédet, de meghagyjuk a zenét és a zörejeket, majd rávesszük a magyar szöveget.

És mivel az eredeti zenék egyáltalán nem álltak rendelkezésre, ezért a magyar szinkronos változatban egész más zenék szólnak, mint az eredetiben. A cikkíró szerint így sok minden elveszett, főleg az első negyed órából, ahol a zene úgy egészítette ki a képek ritmusát, hogy az tulajdonképpen egy szeretkezés egyre gyorsuló ütemét adta. Valóban, a szinkronizált verzióban ennek nyoma sincs... Ettől függetlenül engem ez is elvarázsolt...