Egyiptom, 74 perc, ff., arab
Rendező: Youssef Chahine
Producer: Gabriel Talhami
Ez az egyetlen egyiptomi film az 1001-es listán. A nemzetközi cím magyarul Kairói (vasút) állomást jelent. Az arab cím kiejtése Bab al-Hadid, ami vaskaput jelent. Nem tudok róla, hogy létezne magyar címváltozat.
Egyiptom a második világháborút követően elnyerte függetlenségét, semmilyen formában nem volt többé a Brit Birodalom része. 1952-ben megpuccsolták a királyt, és a fiát nevezték ki helyette uralkodónak, de egy év múlva őt is elunták, és inkább kihirdették a köztársaságot. Az egyik puccsista (Naguib) lett az első elnök, de egy évre rá a másik puccsista (Nasszer) elirigyelte ezt a címet, és rövid pengeváltás után átvette tőle a hatalmat. Nasszer keménykedett egy kicsit a Szuezi-csatornánál, és ezt elég jól menedzselte ahhoz, hogy otthon győzelemként adja elő a válságot követő békekötést. 1958-ban Szíriával szövetkezve létrehozták az Egyesült Arab Köztársaságot. Gondolom arra számítottak, hogy a többi arab állam szép sorban csatlakozik hozzájuk, ehelyett azonban három év tökölődés után Szíria inkább kilépett a tárulásból. Ettől függetlenül még tíz évig Egyesült Arab Köztársaságnak hívta magát Egyiptom...
Most tehát az EAK megalapítása környékén járunk, amikor egy Youssef Chahine nevű rendező elkészíti ezt a filmet.
Van egy kép, ami él az emberben, ha egy észak-afrikai ország nagyvárosát képzeli maga elé, és a Kairói pályaudvar képe (ahol ez a film elejétől a végéig játszódik) nem pontosan egyezett ezzel az elképzeléssel. A férfiak még csak-csak úgy néztek ki, mint manapság, a nők azonban nem. A fiatal nők lezser ruhákban, esetenként festett hajjal járnak, az egész filmben talán egyetlen hidzsábos nőt láttam. Igaz, az ő férje jól megvert egy másik férfit csak azért mert az asszony szólt a férjének, hogy amaz megbámulta őt.
Ezek szerint itt is visszafelé pörög az idő, a kései ötvenes évek haladóbb (vagy legalábbis európaibb) öltözködést engedett meg, mint a 21. század Egyiptoma.
A fiatalok Pepsi és Coca colát isznak a vasútállomáson, elhagyott kocsikban spontán örömzenét tolnak, gitároznak, táncolnak.Gyakorlatilag rock&roll-oznak...
A főszereplő hölgy még ki is néz a nézőre, ami kicsit zavaró, váratlan és kissé megmagyarázhatatlan rendezői szándékot mutat, mert amúgy a film stílusa inkább az olasz neorealizmushoz áll közel, azaz mindent a legvalóságosabbnak igyekszik láttatni, amibe nem fér bele egy ilyen kikacsintás az én ízlésem szerint.
Lazább erkölcsök ide vagy oda, amikor idióta főhősünk (Kinavi) bemószerolja titkos szerelmét a szőkére festett Hannumát annak vőlegényénél, hogy a nő táncol (!), akkor a vőlegénynél azért elszakad a cérna, és jól elveri a lányt. Lehetett táncolni tehát az ötvenes években, de egy menyasszony azért mégse tegye ezt...
Van tehát egy félig idióta főszereplőnk, az újságárus Kinavi, akit maga a rendező játszik. Szerelmes az üdítőital árus lányba Hannumába, aki feltehetően engedély nélkül árusít a pályaudvaron, hiszen a rendőrség folyton a nyomában jár. Kinavi szabadidejében újságokból vagdossa ki lenge öltözetű hölgyek képeit, hogy azokat kiaggassa szállásának falára. Rájön azonban, hogy neki inkább a démonian vonzó Hannuma kell, és megkéri a kezét. Hannuma épp, hogy csak nem röhög az arcába eme ötlet hallatán. De türtőzteti magát, és azzal a kézenfekvő kifogással él, hogy neki már vőlegénye van, ami egyébként igaz is, ezt mindenki tudja róla.
Kinavi az elborult agyúak logikáját követve úgy gondolja, hogy ha az esküvőből nem lehet semmi, akkor van egy B terve is a dolog megoldására... (lásd az alábbi képen)
Mivel egy idiótáról van szó, nem igazán tud haragudni rá a néző, amikor a nő meggyilkolását veszi a fejébe a férfi, de azért azt sem lehetne ráfogni, hogy különösebben szerethető lenne ez a félnótás karakter.
A nem túl hosszú (egy óránál alig hosszabb) film záró jelenete egy Hitchcock-i feszültségeket idéző hajszával zárul.
Amikor láttam, hogy egy arab film következik, nagyon nem ilyen filmre számítottam.
Egyetlen nagy kérdőjel maradt számomra a film végén, és nagyon örülnék, ha valamelyik olvasóm tudná erre a választ. Van egy fiatal női szereplő, aki néhányszor látható a filmben, de csak annyiban kapcsolódik a történethez, hogy többször is összeakad a tekintete a mi félnótás hősünkkel. Arra számítottam, hogy a film legvégén valami kitüntetett jelentősége lesz ennek a lánynak, de számomra nem jött le semmi... Én néztem el valamit, vagy a rendező tényleg a levegőben hagyta ezt a szálat?
