Magyarország (Mafilm), 92 perc, ff., magyar

Rendező: Fábri Zoltán

Az eredeti (amerikai) 1001-es listán három magyar film szerepel (Csillagosok, Katonák; Még Kér a Nép és a Sátántangó). A magyar kiadás szerkesztőjének (Bori Erzsébetnek) köszönhetően a magyar kiadásba bekerült további hat cím. Ez - a Hyppolit, a lakály után - a második ilyen kakukktojás.

Nem mintha kicsit is úgy érezném, hogy kilógna a sorból. Persze nem tudom külső szemlélőként nézni, nem tudom a gyönyörűen szomorú nótát úgy hallgatni, mintha nem az anyanyelvemen szólna bús szövege.

Gyerekkoromban Törőcsik Mari érdes hangja és talán a Szegény Dzsoni és Árnikában nyújtott Százarcú Boszorka szerepe miatt sokáig ellenszenves volt, felnőtt koromban azonban nagyon megkedveltem, minden sallangtól mentes, természetes játéka nem véletlenül emelte a Halhatatlanok Társulatába. 

20 éves korában ezzel a filmmel lett országosan híres. Látva ezt az ártatlanul szép arcot, nem csodálom, ha egy ország kezdett el rajongani érte. Na persze a szépség egy dolog, de ez a finom, természetes, nagyon visszafogott játék felejthetetlenné teszi a Törőcsik által játszott Pataki Mari figuráját.

Törőcsik Mari játékmódját kiemeli partnere, a fiatalon (27 évesen) öngyilkossá lett Soós Imre sokkal színpadiasabb, a harmincas évekbeli magyar filmekből ismerős gesztusokat felmutató stílusa.

Többen zseniális, meg nem értett tehetségnek tartják/tartották, nekem Törőcsik mellett túlzottan modorosnak tűnik.

Pszichiáter feleségével közösen elkövetett öngyilkosságuk körülményei nem teljesen világosak. Több helyen szó esik egy esetleges harmadik személy jelenlétéről is, melynek tisztázására valószínűleg már soha nem fog sor kerülni.

Bár a film zenéjét Ránki György szerezte, aki több más film mellett ebben is remek dolgokat alkotott, számomra ebből a filmből a legemlékezetesebb mégis egy magyar nóta, mely többször is felhangzik a film folyamán: a Jaj, de széles, jaj, de hosszú ez az út...

A rendező, Fábri Zoltán mesélte egy interjúban, hogy már minden megvolt a filmhez, a forgatókönyv, a díszlettervek, a filmzene nagy része is, egyedül ez a szinte kesergő motívum hiányzott. Egyszer valaki elénekelte neki ezt a nótát, és rögtön tudta, hogy ez az, amit keresett. A filmben Soós Imre hangján szólal meg. Bár színjátszó stílusa az én ízlésemtől viszonylag távol áll, ahogy ezt a dalt elénekli, annál szebben talán nem lehet ezt előadni... Így a filmből kiragadva talán zavaró lehet, hogy a nóta alatt hallható a lagziból kiszűrődő egészen más zene is.

A neten több változatban  is megtalálható ez a dal, de emellett a többi teljesen érzelemmentesnek hat egytől egyig. Itt van hát az eredeti:

Falusi Rómeó és Júlia történetnek is szokás címkézni a Körhintát. Pataki Mari (Törőcsik) Bíró Mátéba (Soós Imre) szerelmes, a szülei - leginkább édesapja - azonban a tehetős Farkas Sándornak (Szirtes Ádám) szánják:

"Főd a fődhöz házasodik"

Az ellentmondást nem tűrő apa (Barsi Béla) áll szemben a szerelmének megálljt parancsolni nem tudó, épphogy csak lázadni merő lánnyal, és annak udvarlójával. Az édesanya (Kiss Manyi) láthatóan félelemből és hagyománytiszteletből inkább semelyik oldalon nem foglal állást. Férjurától fél, lányát meg félti.

Egy leheletnyi zavaró - talán akkoriban elkerülhetetlen - mellékszál a téeszből való kilépők és maradók ellentéte, ami belegondolva, hogy a Rákosi rendszer legsötétebb éveiben járunk, még elcsodálkozásra is készteti az embert, hogy ilyen halványan és szinte demagógiától mentesen van jelen.

Kétszer jelenik meg igazán hangsúlyosan a körhinta a filmben. Egyszer valóságosan, amikor egy mulatságon egy vidámparkos körhintán ülnek az önfeledten nevető fiatalok. Szinte mi is ott ülünk velük, részesei vagyunk a szédítő pörgésnek. Abból a perspektívából és szinte ugyanúgy látjuk a kívülállókat, ahogy a körhintán szédítő sebességgel pörögve látni szoktuk. Közben az annyira jellegzetes wurlizer-es walzer szól.

Másodszor már átvitt értelemben ülünk a körhintán. Amikor egy lagzin az egymástól eltiltott szerelmesek áthágják a rájuk erőltetett szabályokat, és egymással táncolnak, mintha soha nem akarnák abbahagyni, egyre gyorsuló tempóval... Ekkor is, mintha újra azon a körhintán ülnének, önfeledten...

Az 1956-os Cannes-i fesztiválon a vetítés után állítólag feltörték a magyar standot, hogy szétkapkodják az ott tárolt sajtófotókat. Meglepetésre nem kapott semmilyen díjat ez a film, ami kisebb közfelháborodást is keltett.

Fábri Zoltán olyan további remekművekkel ajándékozott meg minket, mint a Húsz Óra, Isten hozta, Őrnagy Úr, Az ötödik pecsét és A Pál utcai fiúk.

Franciaország (Les Films de la Pléïade), 28 perc, színes, francia

Rendező: Jean Rouch

Nem tudom eldönteni, hogy hogyan viszonyuljak ehhez a helyenként igen megdöbbentő képsorokat tartalmazó, közel fél óra hosszú dokumentumfilmhez, melyben a csúcspontot egy élő kutya megnyúzása, vérének és húsának nyersen való elfogyasztása jelenti. Ez utóbbi esemény miatt állítottam 18+-osra ezt a posztot, még úgy is, hogy az előbb említett eseménysor nagyobb részét nem mutatja a kamera...

Két verziója létezik ennek a filmnek. Az általam látott 28 perces változat mellett létezik egy 36 perces is. Nem tudom, hogy mi az amit kivágtak, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy túl sokat hozzátett volna az összképhez.

A nyugat-Afrikai Ghánában vagyunk, pontosabban Accra városában, ahol fekete bennszülöttek a telepesek elnyomása alatt élnek. Egy Hauka nevű szekta tagjai évente egyszer összegyűlnek egy furcsa szertartás miatt.

Jean Rouch etnográfus készítette ezt a filmet, melynek nagy része maga az említett Hauka szertartásról szól. Rouch az operatőr, a narrátor, a producer, szinte minden. Teleobjektívet használt a történések dokumentálására, így lehetősége volt szinte észrevétlenül, a cselekménytől tisztes távolban maradva rögzíteni az eseményt, melyen kidülledt szemekkel, habzó szájukkal, teljesen eltorzult arccal eszelősen vonaglanak, futkosnak az emberek. Néha fáklyával égetik magukat, illetve áldozatként az oltárnál levágják egy még élő kutya fejét, megisszák a vérét és a kutya testének nagy részét elfogyasztják, a maradékot megfőzik, hogy jelen nem levő társaiknak is tudjanak juttatni belőle.

A furcsa rítusra nem kapunk magyarázatot. Az önkívületi állapotot kiváltó ok nincsen megnevezve. Gyanúm szerint, ha a látott dolog valódi, akkor feltehetően valami helyi drog következményeit láthatjuk. Rouch persze ragaszkodik hozzá, hogy minden, amit látunk igazi, és ez akár még így is lehet, de attól még, hogy a film készítője ezt mondja, nem kell feltétlenül elhinni. A dokumentum filmekre jellemző, hogy készítőik a valóság hű tükreként beszélnek róluk, de a valósághoz legjobban hű dokumentumfilmes is csak úgy tudja a valóságot megörökíteni, hogy közben többé-kevésbé befolyásolja annak alakulását.

Aki idáig eljutott a cikk olvasásában, azt kicsit "megterhelem" a következő kép magyarázatával. A transzban levő férfi orrából és szájából habzó váladékot pirosra festette az elfogyasztott kutyavér... 

Sok Afrikai országban betiltották ezt a filmet, és sokan megpróbálták rávenni Rouch-ot, hogy semmisítse meg a nyersanyagot. Erre szinte minimálisra csökkent az esély, amikor a Velencei filmfesztiválon díjat nyert ez a film...A Hauka rítusnak egy furcsa érdekessége van, ami mentén el lehet indulni, ha valaki komolyan érdeklődik, hogy mi is ez az egész furcsaság: a rendező-narrátor beszámolója szerint amikor ezek a szektatagok transzba esnek - akkor hitük szerint egy-egy angol telepes szelleme szállja meg őket. Az egyiket például a mérnök úré, a másikat a doktor felesége (rá női ruhát húznak), harmadikat a polgármester... Mindez évente egyszer történik meg velük. A film azzal zárul, hogy ezúttal olyan jól sikerült a szeánsz, hogy jövőre jó lenne kettőt is tartani belőle...

Hát váljék egészségükre...

USA (MGM), 82 perc, Eastmancolor, angol

Rendező: John Sturges

Producer: Herman Hoffman, Dore Schary

Nem sokkal vagyunk a második világháború után. A Southern Pacific szerelvénye lassít a Black Rock nevű kisváros vasútállomásánál. Az állomásfőnök tanácstalanul nézi a lassító szerelvényt. Olyasmi történik, amit az elmúlt négy évben nem láttak a városka lakói:

Megáll a vonat ezen az állomáson, és egy ember száll le róla. Egy idegen. (Spencer Tracy)

Egyik keze hiányzik...

Minden nagyon titokzatos. A város - mely talán, ha 10 fából ácsolt házból áll - összes lakója furcsán méregeti a jövevényt. Kérdezgetik, hogy mi járatban van, és amint megtudják, látszik, hogy látogatásának oka nagyon nem tetszik nekik...

"Itt valami szörnyűséges dolog történt, amit közös erővel próbálnak leplezni..."

A félkarú háborús veterán viszonylag hamar rájön, hogy bizony beletenyerelt valamibe, amibe nem szabadott volna, de őt nem olyan fából faragták, hogy megfutamodjon. Pedig a furcsaságok egyre csak szaporodnak...

Nincs szabad telefonvonal... nincs jármű, amivel elhagyhatná a várost, szállást sem egykönnyen talál... Egyre nyomasztóbbnak és különösnek tűnik ez a város.

És ahogy sejteni is lehet, egy gyilkosság, - és ahogy majd kiderül, egy rasszista indítékú gyilkosság - áll a dolgok mögött. Viszonylag ritkán hallani róla, de az USA történelmére nem csak a behurcolt afrikai rabszolgák, és azok leszármazottainak alsóbbrendű állampolgárként való kezelése vet erős árnyékot - ld. például Rosa Parks esetét, akit 1955-ben (tehét ennek a filmnek a moziba kerülésének évében!) Alabama államban letartóztattak, mert nem adta át a helyét a buszon egy fehér férfinak(!). Ennél is ritkábban esik szó a japánok elleni - Pearl Harbor lebombázását követő - gyűlöletről, melynek következtében a japán származású amerikai (!) állampolgárokat - tehát még egyszer leírom: azokat az amerikaiakat, akik japán származásúak voltak -  internálótáborokba zárták. A származásuk alapján. Ez az emberi jogokat szeretettel hangoztató USA-ban történt nagyjából 75 éve. 

Anélkül, hogy túl sokat elárulnék a történetből, ennek a filmnek a létrejötte - mely ezeknek a táboroknak a bezárása után 10 évvel született - valószínűleg részben ennek a 20. századi USA-ban elkövetett embertelenség miatti  lelkiismeret furdalásnak köszönhető.

A 80 percnél alig hosszabb játékidő B-filmes kivitelezésre enged következtetni, és talán ez nem is áll olyan távol a valóságtól, a költségvetés sem volt túl magas, bár 1 millió dollárjával nem is volt azért tipikusan B-filmes. A szereplők között (Spencer Tracy mellett) azért akad néhány igen jól hangzó név, akik szinte mindegyike a korszak jellegzetesen örök mellékszereplői. A következő három szereplőben az a közös, hogy mindhárman szerepelni fognak a Piszkos Tizenkettő (1967) című igen közismert filmben.

A fenti képen, és az alábbi forgatási fotón látható magas, szemüveges színész Robert Ryan, a város legfőbb hangadója, az erős ember.

Aztán ott van a másik örök mellékszereplő Ernest Borgnine, akivel kapcsolatban mindjárt magyarázkodásra is kényszerülök, hiszen, ugyanebben az évben, a nemsokára sorra kerülő Marty című filmben olyannyira főszerepet kapott, hogy azzal még Oscar díjat is nyert.

És végül itt van még Lee Marvin is, akinek itt még mindig nem olyan hófehér a haja, mint amilyennek a Piszkos Tizenkettő-ben gyerekkoromban megismertem.

Spencer Tracy nagyon jól hozza ezt a karaktert. Fafejűen megállíthatatlan. Kemény, kitartó, és olyan igazi amerikai talpig becsületes polgár, akire akár az életemet is rábíznám. 

A forgatás Lone Pine (Kalifornia) környékén zajlott, mely egyébként jellegzetes western helyszín, a szinte érintetlen sziklás-sivatagos táj miatt.

Sok érdekes forgatási fotót sikerült találnom erről a filmről, melyek szokás szerint fekete-fehérek, annak ellenére, hogy a film maga Eastmancolor (színes), és Metroscope (szélesvásznú).