USA, Olaszország (Figaro, Transoceanic), 125 perc, Technicolor, angol

Rendező: Joeseph L. Mankiewicz

Producer: Franco Magli

A Mezítlábas Grófnő, azaz Maria Vargas (Ava Gardner) - temetésével indul a film. Nem kell tehát titkolóznom azzal kapcsolatban, hogy a film női főszereplője végül meghal.

Tanulva néhány korábbi tapasztalatomból, amikor is - előzetesen utánaolvasva a filmnek - komoly poénoktól, meglepetésektől fosztottam meg magamat, most úgy kezdtem el nézni a filmet, hogy gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, csak azt, hogy a szépséges Ava Gardner és a mindig komor Humphrey Bogart a főszereplők, és, hogy ez egyike azoknak a filmeknek, amiket a Hollywoodi stúdiók az ötvenes években a Római Cinecittá stúdióval együttműködve készítettek. (Hollywood on Tiber - azaz Hollywood a Tiberisen - így utaltak erre az 1-2 évtizedes korszakra, amikor a Cinecittában sok amerikai produkció készült.)

Amikor a temetésen Humphrey Bogart figurája elkezdte mesélni a halott nő életének - általa ismert - történéseit, arra számítottam, hogy valami noir-os bűnögyi történet lesz a dologból, pedig valami egészen más - műfajilag nem könnyen besorolható - dolog lett belőle. Épp ezért ez az alkotás azok közé a filmek közé sorolódik nálam, melyek igazából második megnézéskor - amikor már pontosan tudom, mire számíthatok, és, hogy mire érdemes odafigyelni - adja majd oda magát igazából. Ilyen volt például Scorsese Casino-ja is, - mely egyébként rengeteg közös vonást mutat eme filmmel kezdve a több szereplő irányából jövő narrációtól a keretes szerkezetig: azzal a képsorral kezdünk, ahova a film nagyjából a vége felé majd kifut.

Humphrey Bogart egy kissé lecsúszott Hollywood-i rendezőt alakít, aki egy pénzzel teli üzletember, Kirk Edwards  számára készül filmet forgatni. Éppen a női főszerepre tervezik megtekinteni Madrid egyik közismert flamenco táncosát Maria Vargas-t. Azonban az előadást lekésik. A híresség naponta csak egyszer adja elő a táncát, és nem ül le a közönség asztalához, tehát a táncosnőről lecsúsztak, mivel éjjel utaznak tovább... azaz csak utaznának, ha a társaságban nem lenne valaki, aki csodát tesz, és Mariát mégis leülteti az asztalukhoz...

Mankiewicz nagyon ügyesen építi fel a táncosnő renoméját, mivel nagyon sokáig csak hallunk róla, de nem látjuk.  Kérdezgettem is magamban, hogy mikor mutatják már meg ezt a nőt, akiért láthatóan egész Madrid megőrül? Itt jegyzem meg, hogy a sok rendhagyó megoldás közül az egyik, hogy - bár Maria Vargas híres színésznő lesz a történet során - soha nem látjuk egy fellépését illetve egy filmjének még csak a forgatását sem. Egyetlenegyszer látjuk csak táncolni, de pont nem olyan szituációban, amire számítanánk: egy cigány-tábor rögtönzött előadásában láthatjuk.

De - ahogy említettem - nem ez az egyetlen rendhagyó a filmben. Bogart figurájának az elbeszélésével elindulva megismerjük a táncosnőt, aki utálja a cipőket, csak mezítláb érzi igazán jól magát. Látjuk, ahogy híres lesz, és bár a gazdag producer mindent megtesz, hogy a nőt magának is megszerezze, megint kiderül, hogy pénzzel nem vehető meg minden. 

Aztán nagyjából a film harmadánál egyszer csak Bogart-tól átveszi az elbeszélés fonalát a stúdió PR ügynöke, Muldoon. Kicsit mintha nézőpontot váltana a film, mindent az ő szemszögéből tálalva látunk ezután.

• 
• 
• 

A Hollywoodi siker és csillogás világából hamarosan a francia Riviérán találjuk magunkat, amikor egy másik férfi, Bravano veszi pártfogásába a már világsztár színésznőt. Neki is meg kell elégednie azzal, hogy a táncosnő környezetében van, hamarosan azonban erről is le kell mondania, amikor egy olasz arisztokrata gróf veszi át a hölgy életének felügyeletét. Ezek a változások mindig furcsán, egy pillanat alatt lezajlanak. Jön az új férfi, és Maria távozik velük. 

Mielőtt az olasz arisztokrata belépne Maria életébe, megint jön a narrátor-váltás, amit most még annyival megfejel Mankiewicz, hogy a harmadik narrátor elmesélése kicsit visszaugrik az időben, így lesz egy jelenet, amit két különböző személy szemszögéből is megismerhetünk, így utólag válik érthetővé az előző elmesélő történetének egy addig érthetetlen része.

• 
• 
• 

Mindeközben egyedül a rendezővel (Bogart), - azzal aki világsztárt csinált belőle - marad változatlan a híressé vált színésznő kapcsolata. Mankiewicz a nézőre bízza, hogy mit lát bele ebbe a kapcsolatba. Érezhetjük úgy is, hogy egy szoros baráti kapcsolatról van szó, de gondolhatjuk azt is, hogy ennél valamivel több...

• 
• 
• 
• 
• 

Valószínűleg csak az értheti meg a film minden mélységét, aki nagyon tájékozott a 40-es, 50-es évek Hollywoodjának pletykáival kapcsolatban, hiszen szinte mindenhol olvasom, hogy sok belső poén van Rita Hayworth-el illetve Howard Hughes-al kapcsolatban a filmben elrejtve...

Ava Gardner mellesleg maga is szeretett mezítláb járkálni... A film készítésekor egyébként Sinatra felesége volt.

Kicsit elkényeztetett mostanában az 1001-es lista ezzel a sok szép Technicolor filmmel. Félek, hogy ezután majd újra kifejezetten zavaró lesz fekete-fehér filmeket nézni...

 

USA (Warner), 176 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Vern Alves, Sidney Luft

Többször is előfordult már a filmtörténelem során, hogy egy film hosszúra, unalmasra sikeredett, és a stúdió fejesei - menteni próbálva a menthetőt - rövidebbre, pergősebbre vágták a filmet, hogy azt könnyebben letolják a nézők torkán. Nos, ezt a filmet is jelentősen lerövidítették, de pont azért mert tetszett a nézőknek. Hogy ennek mi értelme? Mindjárt elmagyarázom...

A film 196 perces volt a tesztvetítéseken, és a nézők imádták! Cukor (a rendező) mégis úgy döntött, hogy egy kicsit talán érdemes lenne feszesebbre venni a tempót, és a vágóval egyetértésben 182 perc hosszúra rövidítették. Így mutatták be New Yorkban először, és továbbra is hatalmas sikere volt. Erre a változatra tekintenek etalonként a film rajongói, ezt nevezik A Cukor-féle változatnak.

Miután a Warner fejesei látták, hogy a nézők kapkodják a jegyeket, elkezdtek gondolkozni, hogy ezzel a filmmel úgy lehetne még ennél is többet kaszálni, ha elvennének belőle még fél órát. Így a napi öt vetítés mellé nyernének időt egy hatodikra is. Azaz húsz százalékkal meg lehetne növelni a bevételeket. Mivel Cukor ekkor már Pakisztánban forgatott, így nem tudott különösebben hatékonyan fellépni a pusztítás ellen. 154 percesre rövidítették a filmet.

1983-ban sikerült előkeríteni a kivett jelenetek nagy részét. A hang teljes egészében előkerült a Warner archívumából. A kép már bonyolultabb dolog volt, több helyről kellett összeszedni. Van 5 perc, ami még mindig hiányzik, azok helyett fotókat tettek be a hang alá.

A fenti fotón (és egyébként a film poszterein is) két fontos márkanévre figyelhetünk fel. Az egyik a Technicolor, a másik a CinemaScope. A Technicolor már egyáltalán nem volt új ekkoriban. Ez volt a legnépszerűbb színes-film technológia. Ami viszonylag új volt még ekkor az a CinemaScope nevű szélesvásznú formátum.

Alapvetően háromféleképpen (egymással nem kompatibilis módokon) készítettek szélesvásznú filmeket.

Volt a CineRama, ahol 3 egymás mellé vetített hagyományos formátumú képpel hoztak létre szélesvásznú képarányt. Egyrészt problematikus volt a három kép illesztése, másrészt ekkoriban még viszonylag gyakran előfordult, hogy a három egyszerre futó vetítő közül egy valamilyen technikai hiba miatt "kiesett" a rendszerből, és akkor annál a tekercsnél már szinte lehetetlen volt a szinkronizáció, hacsak nem tekerték vissza az adott tekercseket, és kezdték elölről egyszerre min a hármat.

A második formátum a jelen filmnél is használt CinemaScope volt (a 20th Century Fox fejlesztése), ahol hagyományos, standard 35 mm-es filmre vették az anyagot úgy, hogy egy prizmával összeszűkítették a képet, majd lejátszáskor visszatágították. Ha figyelmesen nézzük ezeket a filmeket (erre a filmre is igaz ez), akkor látjuk, hogy a torzítás tökéletlensége miatt a szélen levő alakok sokkal vékonyabbak. Tájképeknél ez nem észrevehető, de ha egy alak szélről besétál középre, látjuk ahogy egyre csak hízik befelé tartva.

A harmadik megoldás esetén nem élnek a torzítás eszközével. Ez esetben vagy 70mm-es filmet használtak (Todd-AO), vagy 35 mm-es filmet vízszintesen fűzve kezeltek (VistaVision). Azaz a 35 mm nem a képkocka szélességét, hanem magasságát adta, így a filmkocka szélessége gyakorlatilag döntés (és a filmfelvevő gép) kérdése volt.

Na, de hagyjuk a technikát, és térjünk vissza a filmhez...

A producer Sidney Luft saját felesége (Garland) számára nagy visszatérésként szánta ezt a filmet. Cukort sikerült rábeszélni a rendezésre, aki először Brandót próbálta megkörnyékezni a férfi főszerepre. Ő azonban a lecsúszott, alkoholista bukott színész szerepére maga helyett James Mason-t javasolta. Cukor állítólag megpróbálta megszerezni a legnagyobb nevek valamelyikét erre a szerepre Bogart-tól Sinatráig, végül a Brando által javasolt Mason volt az, aki ezt a szerepet el is vállalta.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Judy Garland ekkor 33 éves volt. A hosszú film alatt őt elnézve végig két dolog motoszkált a fejemben. Egyrészt ennél a filmnél éreztem először igazán a hasonlóságot közte és legismertebb lánya (Liza Minnelli) között. Mit hasonlóság... ha hunyorítottam, mintha őt láttam volna. 

A másik, ami motoszkált bennem... próbálok úgy fogalmazni, hogy ne tűnjön bántónak a Garland rajongók számára: Előfordul, hogy valakinek cuki arcocskája van még tinédzser korában is, de ez a cukiság harminc fölött valahogy elkezd rádermedni az arcra, és a ráncokkal együtt már kissé bizarr összhatást kelt. Nekem valami ilyesmi érzésem volt Judy Garland-dal kapcsolatban...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A filmben egyébként hol jobban, hol rosszabbul nézett ki. Feltehetően pillanatnyi lelki- és egészségi állapotától függően. Hiszen a tíz hónaposra húzódó forgatás elsősorban azért tartott ilyen sokáig, mert a kezdetben igen lelkes Garland rendszeresen fáradt, beteg vagy kedvetlen volt. A hosszú forgatás természetesen rekordösszegű forgatási költséget eredményezett. Ez volt a Warner addigi legdrágább filmje. 

Ennek tükrében még talán érthető is, hogy a stúdió fejesei maximalizálni próbálták a bevételeket. Ám a 30 percnyi vágás - úgy tűnik - végzetes hiba volt... Ahogy említettem, a film bemutatója elképesztően sikeres volt. Özönlöttek rá a nézők. Ám amikor elterjedt, hogy a már bemutatott filmből a stúdió kivágott fél órát, amivel három dalbet is kiesett a filmből, a nézők olyan bosszúsak lettek, hogy visszaestek a jegyeladások, így a bevételmaximalizáló törekvésével a stúdiónak sikerült elérnie, hogy a rekord költségvetéssel gyártott filmnek végül nem sikerült nyereséget termelnie. (Az alábbi képen a rendező Cukor Garlanddal beszélget)A Csillag Születik-re szokás musical-ként hivatkozni. Én azonban talán pontosabbnak érzem a zenés film kifejezést. Mert úgy általában a musicalekre jellemző a zenéjük. Mit szólnánk mondjuk, ha csinálnának egy Grease remake-et teljesen más zenékkel? Azt hiszem közfelháborodás lenne...

A Csillag Születik-kel viszont ez történt, és senki sem bánja. Először is volt egy 1937-es változat, ami még nem zenés film volt. Aztán Sidney Luft javaslatára Cukor 1954-ben elkészítette első "musical"-ét. Erről a filmről szól eme poszt. De itt nem állunk meg. 1976-ban készül egy újabb feldolgozás Barbara Streisand-dal, egészen más dalokkal. Végül tavaly (2018-ban) jött a Lady Gaga-féle újabb feldolgozás, újabb dalokkal. Négyből három filmben tehát elsődleges szerepe van a zenének, ez a szerep mégis más, mint egy musicalben.

• 
• 
• 

A történet maga viszont nagyrészt mind a négy filmben ugyanarra az alapra épült: Egy alkoholista sztár felfedezi a női főszereplőben rejlő tehetséget. Sikerre segíti őt, miközben ő maga - alkoholizmusának köszönhetően - lebukdácsol a csúcsról. 

A valóságban pont Garland gyógyszer-függősége hátráltatta leginkább a film elkészültét, és eme függőségnek valószínűleg nagy szerepe volt abban is, hogy a legnagyobb sztárok nem vállalták el a férfi főszerepet. Mindkettejüket Oscar-ra jelölték, de egyikük sem nyerte el a díjat. Nem csak a díj elmaradása esett rosszul Garland számára, de férje produceri érintettsége révén a film anyagi bukása az ő pénzügyi helyzetüket is megroppantotta.

Judy Garland-tól itt elbúcsúzunk, több filmmel nem szerepel a listán.