USA (Hecht, Hill & Lancester), 96 perc, ff., angol

Rendező: Alexander Mackendrick

Producer: Tony Curtis, Harold Hecht, James Hill és Burt Lancester

Önmagában is élvezhető film, de ez mégis tipikusan az az alkotás, ami az évek múlásával sokat veszített aktualitásából. Hiszen a film egyik központi figurája J.J. egy akkoriban széles körben ismert média-mogulról lett mintázva. Csak éppen az eredeti figurának nem J.J. volt a beceneve, hanem WW (így szerette hívni magát).

Walter Winchell színházi újságíróként kezdte, és olyan befolyásos megmondóemberré nőtte ki magát, hogy szinte bárkit tönkre tudott tenni, vagy sztárrá tudott emelni kénye-kedve szerint. Jó barátja volt annak a McCarthy szenátornak, aki arról volt hírhedt, hogy hol alappal, hol alaptalanul, sokszor származása miatt kipécézve üldözte az általa kommunista-gyanúsnak tartott embereket. Ahogy az ötvenes évek második felére a keményen alkoholista szenátor elveszítette minden népszerűségét, úgy WW közkedveltsége is jelentősen csökkent. Feltételezésem szerint ennek is köszönhető, hogy Ernest Lehman novellája őt állítja célkeresztbe. Természetesen úgy, hogy sem a nevek, sem az események nem egyeznek a valósággal, de egy olyan megvetendő figurát állít középpontba, akiről mindenki tudja, hogy akár WW is lehetne.

Burt Lancaster nem csak WW ... akarom mondani J.J. szerepét kapta meg. Ő volt a filmez gyártó cég egyik tulajdonosa, a film egyik producere is. Mellesleg remek antipatikus figurát formált a médiacézárnak. Teljesen hihetően nyomja a pszichopatát.

A film rendezését eleinte a novellát is jegyző Lehman kapta volna, de a film forgalmazására szerződött United Artist jelezte, hogy nem szeretne olyan filmet, amit egy elsőfilmes rendező készített. Így végül Lancasterék leszerződtették Alexander Mackendricket, aki épp ekkor távozott a brit Ealing Studios-tól. Mackendrick egyébként amerikai származású volt, érdekes módon, mégis ez volt az első amerikai filmje az általa készített öt brit film után.

A filmet elnézve az ötvenes évek New York-i éjszakája ugyanolyan kiszámíthatatlan és sötét volt, mint a kilencvenes évek Budapestje. Az éjszaka császárai élet-halál urai voltak, a rendőrök a markukból csipegettek. A filmbeli J.J.-ről (és a valódi WW-ről) is lehetett tudni, hogy nemcsak rendőrségi, de nagyon jó alvilági kapcsolatai is voltak. 

A másik főszereplő az a Tony Curtis, akit a rendszerváltás környékén sokan Hollywoodba szakadt hazánkfiának gondoltak, holott valójában Bronxban született, bár az igaz, hogy szülei magyar kivándorlók voltak. Bronxi akcentusa miatt eleinte a kritikusok céltábláján találta magát, ekkoriban - az ötvenes évek vége felé - azonban már igazi filmsztár vált belőle.

Ő Sidney Falco, a gátlástalan sajtóügynök, aki J.J. oldalvizén próbál kikecmeregni pénzügyi csődjéből. A sajtóügynök, mint foglalkozás mellesleg azt jelenti, hogy ügyfelei számára próbál sajtómegjelenést biztosítani.

És itt válik el a fikció igazán élesen a valóságtól, hiszen a film fő alapmotívumában JJ - kimondatlanul, de letagadhatatlanul - szerelmes saját húgába, és mindent elkövet, hogy őt elszakítsa vőlegényétől, a jazz-gitáros Steve Dallastól.

J.J. húgát a 18 éves, ártatlan szépségű Susan Harrison játssza, akivel kapcsolatban különös furcsaság, hogy bár idén halt meg nyolcvan éves korában, alig néhány filmben szerepelt csak, azok is főleg tévéfilmek és sorozatok voltak. 1963-ban visszavonult a színművészettől. Érzékenyen mutatja be a bátyja által terrorizált, félénk lányt.

A történet nagyon röviden, leegyszerűsítve: J.J. a lecsúszott sajtóügynököt bízza meg, hogy válassza szét féltett húgát annak szerelmétől. Ehhez olyan mocskos trükköt sem szégyellnek felhasználni, mint marihuánát csempészni az ártatlan fiú kabátzsebébe, hogy aztán a brutális rendőrök letartóztassák és mellesleg jól megverjék...

Az utolsó perceket leszámítva szinte végig a New York-i éjszakában mozgunk. Times Square, Broadway, Fifth Avenue... csupa ikonikus, eső áztatta igazi film noir-os hangulat, még ha maga New York nem is nevezhető tipikus noir helyszínnek.

A szórakozóhelyek belső jelenetei viszont már a Hollywood-i stúdióban készültek látványos, autentikusan felépített díszletek között. 

Remek kamera-kezelést láthatunk, az általában mozgó kamera követi az eseményeket. Közben szinte végig szól a zene. Crime jazz... az a krimi-hangulatot árasztó jazz zene stílus, amitől ez a film olyan izgalmas hangulatot kap. Annyira megszokottá válik a zene, hogy az válik furcsává, amikor elhallgat. Ilyenkor is szerepe van, mert pont a zene elmaradása, a csönd okozza a feszültséget.

USA (Bryna Productions), 87 perc, ff. angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Kirk Douglas, James B. Harris, Stanley Kubrick

A film igaz történeten alapul.

Az első világháború egyik legjellegzetesebb harcmodorát a lövészárok-hadviselés jelentette. 2-3 méter széles, és ugyanilyen mély árokrendszerekbe helyezkedtek el a gyalogosok, és innét lőtték az ellenfelet. Részben ez volt az oka a nyugati fronton kialakuló álló-háborúnak, mivel a rendkívül jól kiépített árokrendszerek miatt a csapatok szinte bebetonozták pozícióikat a frontot.

1915-ben egy francia század Souain mellett parancsot kapott, hogy foglalja el a német pozíciókat. A támadást több dolog is nehezítette. A tüzérségi támogatás célt tévesztett, így a német gépfegyverek zavartalanul lőtték a francia lövészárkokból kilépő támadókat. Az első hullám katonáinak nagy része odaveszett. A második hullám ezt látva egyszerűen nem merte elindítani a támadást a parancs ellenére sem. A franciák tábornoka látva ezt, tűzparancsot adott ki a saját lövészárka ellen. Bízva abban, hogy ez majd indulásra készteti a megrémült csapatot. A tüzérség azonban nem volt hajlandó a saját lövészárok ellen tüzelni. A kudarcba fulladt támadás miatt a tábornok fejeket akart venni. Kiadta a századosnak, hogy írjanak össze 24 nevet, akiket hadbíróság elé fognak állítani: 6 tizedest, és minden szakasz két legfiatalabb tagját.

Háború lévén rögtönítélő bíróság döntött az ügyükben, ami azt jelentette, hogy gyors tárgyalás után döntött a háromtagú bírói tanács. Fellebbezésre nem volt lehetőség, és nagyon gyorsan, általában másnap végre is hajtották az esetleges halálos ítéletet. A konkrét ügyben mind a 24 embert sortűz általi halálra ítélték ellenséggel szemben mutatott gyávaság vádja miatt, ám az ítélet végrehajtását a 18 közlegény esetében felfüggesztették, tekintettel arra, hogy gyakorlatilag véletlenszerűen lettek kiválasztva, a szakaszvezetők közül kettő esetében pedig azért mert a bíróság elfogadta a védekezésüket, hogy nem hallották a parancsot a támadásra. A négy másik tiszten viszont végrehajtották a halálbüntetést. 

Hogy a dolog még szürreálisabb legyen, két órával a végrehajtás után a legfelsőbb francia hadvezetés soron kívül kényszermunkára változtatta az összes halálos ítéletet. Az egyik kivégzett szakaszvezető özvegye két évtizeden át harcolt, hogy végül 1934-ben rehabilitálják a négy katonát. Ez volt tehát a valóság. (a poszt illusztrációi minden esetben a filmből valók, nem a valós esettel kapcsolatosak)

Az özvegy megírta a történetet, ami alapján Humphrey Cobb megírta Path of Glory című regényét 1935-ben. Különösen nagy visszhangot érthető módon nem váltott ki, hiszen az amerikaiak nem arról híresek, hogy más országok állampolgárait ért sérelmek kapcsán könnyet hullajtsanak. Ugyanebben az évben Broadway előadás is készült a regényből, az pedig kifejezetten bukás volt.

A regény valahogy mégis felkeltette Stanley Kubrick érdeklődését, és elhatározta, hogy filmre viszi a sztorit. Kirk Douglas is elkezdett érdeklődni a téma iránt. Úgy gondolta, hogy ez senkit nem fog érdekelni (nagyrészt jól gondolta), de akkor is meg kell csinálni. Néhány ponton eltértek a valóságtól. A leglátványosabb eltérés, hogy itt nem 28, csak három embert választottak ki, zászlóaljanként egyet, és mindhármukon végrehajtották az ítéletet. Az első változatban a forgalmazók kérésére még happy ending volt, azaz a halálraítélteket az utolsó percben megmenti egy felülről érkező határozat, Kirk Douglas azonban addig győzködte Kubrick-ot, amíg az belement, hogy maradjon a szomorú befejezés. (Elég sok fotó fennmaradt, ahol a rendező és Douglas együtt látható)

Ekkoriban - hasonlóan a jelenlegi helyzethez - divattá vált külső helyszínen forgatni. A Hollywood-i költségek olyan magasak voltak, hogy olcsóbb volt eredeti helyszínen forgatni, mint Hollywoodi stúdiókban. Franciaország azonban nem adott engedélyt arra, hogy az eredeti helyszínen forgasson az amerikai stáb. Nyilvánvalóan nem kértek abból, hogy a francia hadsereg vezetését ilyen negatív színben mutassák meg.  Így németországi helyszíneken, München környékén forgatták a filmet. A katonákat alakító statisztéria nagy része német rendőrökből verődött össze. Valamennyire szükség is volt harc-képzett emberekre, hiszen a kitörési kísérlet jelenete szinte felveszi a versenyt a Ryan közlegény megmentése partraszállási jelentével.

Franciaországban így is csak valamikor a hetvenes évek közepén engedték először bemutatni a filmet.

Kirk Douglas nagyon hálás szerepet kapott, Dax ezredesét, a film szinte egyetlen teljesen pozitív hősét, aki feljebbvalóival is szembeszegülve küzd a négy vádlott életéért. Nem csak emiatt volt számára nagyon hálás ez a szerep. Az akkoriban is rendkívül alacsonynak számító 1 millió dolláros költségvetésből az ő fizetése 300.000 dollár volt, azaz közel a harmada. Igaz, nem kapott jutalékot a bevételekből. Kubrick "ingyen" dolgozott, ő viszont jutalékot kapott, ami ez esetben nem volt túl jó üzlet, mert ahogy Douglas is sejtette - bár bukásnak nem nevezhető - különösebben nagy üzleti siker sem lett végül a film. Ennek ellenére rengeteg kritikusi és szakmai elismerést kapott már akkoriban is, azóta pedig a filmtörténet legjobb filmjei között szokás emlegetni.

Említettem, hogy az eredeti pozitív kicsengésű befejezést végül lecserélték az eredeti regényben is található, a valósághoz jobban hű befejezésre. A film utolsó jelenete azonban minderre rátesz egy lapáttal. Csak a Douglas által játszott ezredes karaktere köti a filmhez, és szinte annak sincs jelentősége. Mégis méltó koronájaként illeszkedik hozzá... Egy német fogoly lányt rángatnak a szórakozó francia katonák elé a színpadra. Gúnyolják, megalázzák, és énekeltetik, a félő, pityergő lányt. Ám a röhögő tömeg szép lassan elcsendesedik... és ... de inkább érdemes megnézni.

Film a filmben, szinte teljesen független a film többi részétől. Érdekességként még megjegyzem, hogy az éneklő szőke hölgy miatt Kubrick elvált feleségétől, hozzáment, és élete végéig vele élt. Így a szereplők listáján már Christiane Kubrick néven található meg.

Szovjetunió (Moszfilm), 97 perc, ff., orosz

Rendező: Mihail Kalatozov

Producer: Mihail Kalatozov

Szállnak a darvak Moszkva felett... a "V" alakban szálló madárcsoport alakja az égen jól szimbolizálja a békét, és azt a boldogságot, ami a film felütésében a szerelmes Veronika és Borisz között látható. A szerelmesek boldogsága hamar megtörik, hiszen a film elején kitör a második világháború, ami a fiatalokat örökre elválasztja.

Sok remek filmplakátot találtam ehhez a filmhez, nehéz volt kiválasztani, hogy melyiket rakjam ide legfelülre. Nem feltétlenül a film eredeti (ez esetben szovjet) plakátját választom ki minden esetben. Leginkább az alapján szoktam dönteni, hogy melyik az, amelyik hangulatában legjobban visszaadja a film okozta élményt. Ez esetben a jugoszláv változatra esett a választásom, de szinte mindegyikben találtam valami izgalmasat, úgyhogy alább rögtön egy plakátgalériával folytatom.

A Filmvilág 1958-as számait lapozgatva tapasztaltam, hogy talán ez a film volt az, amiről a legtöbb elemző cikk készült. Ennek persze részben oka lehetett, hogy a nagy Szovjetunióval kapcsolatban illet jókat és sokat írni az ötvenes években, de jobban elmélyülve az írásokban, meglepő módon azt a képet kaptam, hogy eme színvonalas filmművészeti lap már akkor is elsősorban szakmai (művészeti) irányból közelítette meg a filmeket. Születtek persze "vörös tintával írt" pártvonalas írások is, de kis odafigyeléssel ezek könnyen kiszűrhetőek, mert jellemzően nem szólnak semmiről, és érdekes módon többnyire szerző feltüntetése nélkül jelentek meg, míg az értelmes írásoknál mindig látható a szerző aláírása. 

Sztálin 1953-ban meghalt. Mint ahogy a véres diktátorokra általában jellemző, nem nagyon tűrte meg maga körül a tehetséges embereket. Így - mint mindenben - a filmművészetben is erős kontraszelekció működött. Nem véletlen, hogy az 1001-es listára ezelőtt utoljára az 1944-es Rettegett Iván került fel. Érdekesség, hogy a puhuló diktatúrák sokkal megengedőbben bánnak a tehetségekkel. Hruscsov alatt (és ez a mi Kádár-rendszerünkre is igaz) ha valaki nem kritizálta nyíltan a rendszert, és tehetséges volt, akkor nyitott volt előtte az út a sikerhez.

Hogy ez a film még véletlenül sem egy középszerű szovjet propagandafilm, azt már előzetesen szinte garantálta az, hogy nemcsak szovjet/orosz filmként egyedülálló módon megnyerte Cannes-ban a legjobb filmnek járó Arany Pálma díjat, de a Warner Bros révén még Amerikában is vetítették a mozik 1960-ban. Ekkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy Warner kaliberű gigastúdió révén bekerülhessen egy komcsi pártüzenetet sugalló film az amerikai mozikba.

Bár előfordul, hogy egy íróasztalon Lenin fej-szobrot látunk (Sztálin halála után újra divatba jött), a párt-propaganda ha elő is kerül, inkább nagyon enyhe gúny tárgya lesz. A frontra távozó, családtól búcsúzó Borisz így köszön el édesapjától: "Apa! Ne felejtsd el teljesíteni... sőt! túlteljesíteni a tervet!" ... ő is, és persze mindenki harsányan nevet. Érdekes lenyomata ez a kornak, amikor a Sztálini terror után (amelyben ennél sokkal kevesebbért is kivégeztek valakit) a Hruscsovi enyhülésbe belefért ilyen viccelődés a kommunista rendszerrel kapcsolatban. 

Feltehetően azért volt otthon is népszerű ez a film, mert végre nem a "hős szovjet katonákat" láthatták benne, hanem az általuk is tapasztalt valóságban zajlottak az események. Többnyire a front mögött, a bombatámadások által fenyegetett városban zajlik a történet, de egy rövid időre a fronton is látogatást teszünk, amikor az ott harcoló Borisz sorsának leszünk szemtanúi. Nem kell nagyon odafigyelni, hogy szembetűnővé váljon: az ellenség ezúttal teljesen arctalan marad. Nemhogy ellenséges katonákat nem látunk, de ellenséges harckocsikat vagy repülőket sem. A halál mégis végig jelen van.

Nem is háborús film ez igazából, hanem háború idején játszódó szerelmes-film. A film főszereplője Tatjana Szamojlova érzékenyen alakítja a szerelmes Veronikát, aki vőlegénye (Borisz) bevonulása miatt magára maradt, és aki gyengesége miatt hagyja magát elcsábítani annak mostohatestvére által, azzal aki majd (ráunva a lányra) megcsalja őt egy "könnyűvérű nővel".  Míg ezalatt a fronton... na jó, mindent nem árulok el, hátha valaki végignézné a filmet. Érdemes! Mai szemmel is könnyen emészthető.

A film talán legnagyobb erőssége a képi világa. Szergej Uruszevszkij operatőr helyenként zseniális felvételeket alkotott. 

Szép kompozíciói is akadnak bőven az operatőrnek, de legemlékezetesebb jelenetei mégis a kézi kamerával készült mozgásban levő felvételek, amelyekben valamelyik szereplő mozgását követi látványos pontossággal, közelről.

Túl sok orosz film ezután sem lesz a listán - évtizedenként egy-kettő... pedig ez elég biztató volt...

India (Mehboob Productions), 175 perc, Technicolor, hindi

Rendező: Mehboob Khan

Producer: Mehboob Khan

Ezt a filmet 1958-ban Oscar díjra jelölték az idegennyelvű filmek kategóriájában. De ennek a jelölésnek a jelentősége szinte eltörpül amellett, hogy ez a film állítólag folyamatosan műsoron volt egészen a 90-es évek közepéig India valamelyik mozijában. Világszerte sok országban bemutatták. Jellemzően a nyugat-európai országokban és az USÁ-ban kisebb sikerrel, ázsiai illetve dél-amerikai országokban viszonylag nagyobb sikerrel.

Ennyi ember feltehetően nem tévedhet. Minden bizonnyal valami mély kulturális szakadék okozhatja, hogy én azon töröm a fejem, hogy vajon hogy tudja egyáltalán valaki ezt a filmet egy ültében végignézni. És itt nem csak a közel háromórás hosszra utalok, hanem arra a fura kavalkádra, zagyvaságra, ami miatt ez a film számomra szinte nézhetetlen volt.

Elmondva valószínűleg hihetetlennek - már már költői túlzásnak - tűnik, hogy ebben a filmben az Eisenstein-féle montázs-elmélet helyenként Chaplin-szerű burleszk elemekkel vegyül, majd sorozatos családi tragédiák után a szereplők hirtelen Bollywoodi éneklésbe és táncba kezdenek... majd szinte mesejáték szerű stílusban folytatódik, és szocialista realizmussal tetőződik be az élmény... és néhány stíluselemről talán meg is feledkeztem. 

Ebből a kavalkádból akár még valami szürreálisan izgalmas dolog is kikeveredhetett volna. De mégsem. Az egész olyan hatást keltett, mintha az éveken át elhúzódó forgatás alatt a rendező mindig megunta volna, amit csinál, és menet közben valami újba akart volna belefogni... ötletszerűen, épp abba, ami az eszébe jutott.

Persze lehet, hogy ha minden indiai kulturális és mitológiai utalást értenék, akkor talán én is hasonlóan magasan értékelném ezt a filmet. Mindenesetre fontos megjegyeznem, hogy a nemrégen látott - ugyancsak indiai, bár nyugat-bengáli - Apu-trilógia első két része, (különösen Az Út Éneke) szinte letaglózóan erős hatással volt rám. Emiatt volt talán olyan felfokozott a várakozásom ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy különösen fájdalmassá vált a csalódás... például amikor a film egyik leginkább ikonikus képsorában a sárban dagonyázó nő és gyermekei ekehúzás közben bollywood-ra váltanak (zenére dalolnak). És ez még nem is a film legkellemetlenebb pillanata...

A cím (hindiül olvasva: mádár indijá) látható, hogy eredetiben is az angol Mother India kifejezést használták ebben az esetben. Itt jegyzem meg, hogy az Apu-filmek nyelve (a bengáli), és az Indiában a legtöbb ember által beszélt hindi írása első ránézésre nagyon hasonlít. Mindkettőre jellemző a betűk fölött végigfutó felső csík, ami olyan hatást kelt, mintha arról lógnának maguk a betűk. De második ránézésre már jól látható, hogy a hindi szögletesebb, kampósabb : मदर इण्डिया míg a bengáli  díszesebb, csigavonalasabb : মাদার ইন্ডিয়া

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy Indiában több, mint húsz nyelv van használatban. A hindit azonban szinte mindenki érti (többé-kevésbé), még akkor is, ha nem az az anyanyelve. 

Szinte mindenben különbözik ez a film az általam többször felmagasztalt és nagyra becsült Apu-filmektől. A hindi-bengáli nyelvi különbség csak az egyik legjelentéktelenebb ezek közül.

Emez színesben készült, ami Indiában még szinte egyedülállónak számított. Ebben nemcsak, hogy profi színészek, de kiemelkedő sztárok szerepeltek, ellentétben az Apu-filmekben látható zseniális amatőröktől. Mégsem érzem hitelesnek amit itt láttam. Az Út Énekében amatőr színészei messze lepipálták eme sztárokat.

A film jelenideje megegyezik a film készítésének idejével. Ekkor a főszereplő asszony már idős, elismert tagja a vidéki közösségnek. A falu öntözőcsatornájának átadására készülődnek, őt kérik fel az elkészült közmű felavatására. (Kicsit komcsi tematika, nem?) - Az idős nő visszaemlékezik hányatott életére. Házasságára, az esküvő költségei okozta elhúzódó adósságra, családi tragédiákra. Három fájdalmasan hosszú órán keresztül...

India anya jelkép is egyben. Az angol elnyomás alól felszabadult önálló India jelképe, annak szinte istennőként megtestesülő alakja. Általában egy oroszlánnal és az indiai nemzeti lobogóval szokás ábrázolni.

Az általam látott három indiai filmet, és a fenti szobrot is tanulmányozva feltűnő érdekesség, hogy a nők mennyire előtérben szerepelnek mindegyik esetben. A három film mindegyikében a központi szereplő nő, a férfiak (leginkább a férjek) gyenge, jelentéktelen, szerencsétlen figurák. Ebben a filmben például a férj egy baleset során, elveszti mindkét kezét. Családja ápolja, eteti, majd szégyenében világgá menekül, további sorsáról nem tudunk, senkit nem is érdekel... 

Ha valaki rajtam kívül itt Magyarországon végigszenvedte volna ezt a három órát rajtam kívül (amit szinte kétlek), annak várnám a véleményét kommentben, hátha eltér az enyémtől...