USA (Columbia), 84 perc, ff., angol

Rendező: Nicholas Bay

Producer: Henry S. Kesler, Robert Lord

Bogart itt olyan szerepet kapott, ami alapvetően ugyanahhoz a vonalhoz tartozik, mint azok a karakterek, amiket a legtöbb noir-ban ráosztottak - tehát magabiztos, durva, cinikus és persze lehengerlően sikeres a nőknél... 

Ebbe a képbe most annyival sikerült belerondítani, hogy ezúttal szinte minden rokonszenves vonását elvették. És fentiekhez hozzákevertek egy jó adag erőszakra való hajlamot. Meg kell jegyeznem, hogy voltak akik szerint ez a karakter állt legközelebb Bogart valódi személyiségéhez.

Bogart ezúttal egy forgatókönyvírót (Dixon Steele) alakít, aki felhív magához egy pincérlányt, hogy mesélje el egy könyv tartalmát, amit a munkájához el kellene olvasnia, de amihez éppen túl fáradtnak érzi magát...

A hölgyet az éjszaka folyamán durván meggyilkolják, és másnap egy út szélén találják vérbe fagyott holttestét. Hajnalban egy rendőr ismerőse kelti Dixon-t, és hamar kiderül, hogy ő a gyilkosság egyetlen gyanúsítottja. Ellene szól, hogy vele látták utoljára a hölgyet, és megtudjuk róla, hogy az agresszió nem feltétlenül áll távol tőle.

Muszáj megjegyeznem (!!!) - Rendkívül ironikus módon a filmben elhunyt hölgyet játszó Martha Stewart az egyetlen szereplő a filmből, aki a poszt írásának időpontjában is él, néhány napja volt 96 éves!

Az apartmanjával szemben lakó szőkeség, Laurel (Gloria Grahame) azonban tanúskodik mellette: ő látta a hölgyet egyedül távozni Dixon otthonából. Időlegesen így szabadul ugyan Dixon, de a rendőrfőnök gyanúját nem sikerül teljesen eloszlatni. Dixon meglátogatja a hölgyet, és természetesen szinte azonnal egymáséi lesznek.

A film nagy részében - érdekes módon - a gyilkosság és a nyomozás szinte háttérbe szorul. Helyette Laurel és Dixon kapcsolata, illetve Dixon erőszakra hajlamos személyisége kerül a figyelem középpontjába. Az egész gyilkossági ügy mintha másodlagossá válna... a film végére szinte elfelejti a néző, hogy a levegőben lóg az ügy megoldása. És végül amikor végre megkapjuk a megoldást, úgy érezzük, hogy tulajdonképpen már mindegy is lenne, nincs is jelentősége...

A film alapját képező könyvben egyébként kicsit más, durvább volt a befejezés, először ennek megfelelően készült el a film. Ám a rendező a bemutató előtt meggondoltam magát, úgy érezte, hogy kicsit finomítania kell a lezáráson. Nem tudta, hogy pontosan mit szeretne, csak azt, hogy valami kevésbé durvát. A főszereplőkkel nekiálltak és forgattak valamit, ami eszükbe jutott... improvizáltak valamit, és végül ez került be a filmbe. 

 Ez micsoda? - kérdezi Laurel az autóban, miután Dixon elmondta neki a fenti háromsorost... Be akarom tenni a forgatókönyvbe... de még nem tudom, hogy hova.... Végül a film végén elhangzik Laurel szájából, bekerült tehát egy forgatókönyvbe, még ha nem is abba a filmbe, amelyikbe Dixon szánta...

Mexikó, 75 perc, ff., spanyol

Rendező: Luis Buñuel

Producer: Oscar Dancingers

Buñuel korai filmjeit (Andalúziai Kutya, Aranykor) Franciaországban készítette, majd áttelepült Spanyolországba, ahol többek a Las Hurdes című dokumentumfilmet forgatta, melyről azóta kiderült, hogy azt a valóságot mutatta, amit Buñuel láttatni akart. Pár éves USA-beli tartózkodás után 1947-ben átköltözött Mexikóba, ahol 1949-ben állampolgárságot is kapott. 1960-ig élt itt.

A Los Olvidados Mexikóváros szegénynegyedében játszódik. A film elején egy felirat figyelmeztet minket:

"A film valós tényeken alapszik, a szereplők nem kitaláltak"

Ez esetben persze formailag sem akar dokumentumfilmnek tűnni az alkotás, és a figyelmeztető feliratot talán nem is érdemes szó szerint venni. Mindenesetre Buñuel szerette volna, ha a filmben látható történésekre úgy tekintenénk, mint a szomorú valóságra.

A film középpontjában egy fiatalokból álló szedett-vetett "banda" áll, akik többnyire kisebb-nagyobb rablások elkövetésével töltik idejük nagy részét. Ezek a korán lecsúszott gyerekek általában szülők nélkül vagy nagyon szegény családban élnek, ahol a szülőknek nincs idejük illetve erejük a gyerekek megfelelő ellátásához és neveléséhez. Egyik legmeghatóbb pillanat (több ilyen van) amikor a szomorú arcú kisfiú ül a forgatagban, és nézi, hogy kihez mehetne haza, mert édesapja "ottfelejtette, nem jött vissza" érte. Buñuel megmutatja ugyanakkor, hogy a legnagyobb szegénységben is megtalálja a helyes utat az, akiben erre megvan a hajlam. 10-12 éves gyermekek ekkoriban már komolyabb fizikai munkát végeztek, ha arra rákényszerítette őket az élet.

A két legfontosabb szereplő a két ellenpólust ábrázolja:

Az egyik El Jaibo a hórihorgas fiú, aki megjárta már a fiatalkorúak börtönét. Ő az a fajta srác, aki számára nincs az aljasságnak az a formája, ami távol állna tőle. Valakit hátulról leütni, a súlyos fogyatékost kirabolni, ráadásul emellett szórakozásból fölösleges szenvedést okozni neki, ez az ő stílusa. Az őt alakító fiú (Roberto Cobo) remek alakítást nyújtott, mert gyűlöltem a figurát, és szinte nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy csak egy szerepet játszik a srác, gyűlöltem teljes egészében, és azt hiszem, hogy a szerep és a szereplő ilyen fokú egybeolvadása mindenképpen a színész munkáját dicséri.

A másik fontos szereplő Pedro (az alábbi képen jobbra), a kisebbik utcakölyök, aki szintén benne van a stiklikben, de mint kiderül, ő inkább a körülmények áldozata, benne megvan a tisztességre való hajlam. Az őt alakító Alfonso Mejía a film egyetlen ismert ma is élő szereplője. 84 éves, és 2011-ben ő mutatta be a véletlenül előkerült alternatív befejezését a filmnek. Merthogy, - mint kiderült - az akkori cenzorok nyomására egy pozitív kicsengésű befejezés is készült a filmhez, de érdekes módon ezek szerint nem tudott érvényesülni a cenzorok szándéka, hiszen a nagyon nyomasztó (Buñuel eredeti szándékai szerint készített) befejezéssel vált híressé a film.Bunuel ezúttal a tőle megszokott szürrealizmus helyett kőkemény realizmussal ábrázolta a történéseket, bár egy-egy álom-jelenetben megvillan a rá jellemző szürrealista stílus is. Egyesek ezzel a filmmel kapcsolatban már Mexikói neorealista irányzatról beszéltek, amit maga Buñuel határozottan elutasított.

A fekete-fehér kép - ha lehet - itt még szürkébbé, sivárabbá teszi a filmben látható szegénységet. A világítás is mintha inkább a sötétséget próbálná sugallni. Az arcok gyakran árnyákban, a beltéri jelenetekben a fény éppen, hogy csak pislákol. Világosság csak nappal, a kültéri jelenetekben van igazán.

Buñuel számára ez a film jelentette a visszatérést a világhírhez. Mexikóban viszont nagyon haragudtak rá amiatt, hogy országukról ilyen lesújtó, mocskos képet mutatott a világ felé. Ő volt a "külföldi, aki Mexikót kihasználva" hajszolja a világsikert. Aztán amikor ezzel a filmmel Buñuel Cannes-ban 1951-ben elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, hirtelen megváltozott a Mexikói megítélés is, és azóta is általában az ország egyik büszkeségeként tartják számon ezt a filmet.

Szerintem joggal.

USA (Paramount), 110 perc, ff., angol

Rendező: Billy Wilder

Producer: Charles Brackett

Meglehetősen ambivalens a hozzáállásom ehhez a magyar címhez - Alkony Sugárút. Egyrészt  külföldi közterületek neveit általában nem szokás lefordítani. Hogy nézne ki mondjuk az Idők tér (Times Square) vagy Fal utca (Wall Street). Furán igaz? A Sunset Boulevard-ot is inkább egy az egyben angolul szoktuk említeni, (esetleg csak Sunset-nek), még a boulevard-ot sem szoktuk sugárútnak magyarítani.

Ez esetben azonban a magyarra fordítás igencsak indokolható és talán még megbocsátható is. A cím ugyanis dupla fenekű, hiszen egy színésznő karrierjének alkonya áll a film középpontjában. És itt gyorsan megragadom az alkalmat, - mert több helyen is olvastam utalást a listán eggyel ezelőtti Mindent Éváról és jelen film közötti párhuzamról - hogy kijelentsem, hogy a két filmnek az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz. Mindkettőben van egy karrierje zenitjén túl járó színésznő, de ennyi. Sem stílusában, sem hangulatában vagy eszközeiben semmi hasonló nincsen, ami összekötné a kettőt. 

Ezt a filmet az tudja száz százalékosan kiélvezni, aki kellőképpen tájékozott a filmművészet némafilmes korszakával kapcsolatban vagy legalábbis ismeri annak kulcsfiguráit. Ugyanis számos azzal kapcsolatos rejtett poén található a filmben. Ezen ismeretek nélkül is kapunk egy klassz film noir-t, a poénokkal együtt pedig egy sziporkázó remekművet, melyet nézve az ember csak kapkodja a fejét, hogy mikor jön szembe a következő némafilmes nagyágyú. Mert akad ebben a filmben belőlük néhány.

Négyen bridzseznek egy asztalnál, egyszer csak látom, hogy - hohó - az ott Buster Keaton... mellette két másik - kevésbé ismert - némafilmes sztár. (Keaton az alábbi stábfotón a baloldalon). Csak pár másodpercet látszik, mégis szinte megható volt a pillanat. Dolgozott ő egyébként folyamatosan ezelőtt is, és ezután is, csakhogy igazán komoly szerepet nemigen kapott már. Ő is a hangosfilm eljövetelének egyik "károsultjának" tekinthető, mint ahogy a némafilmes színészek nagy része... 

És akkor még nem beszéltünk Erich von Stroheim renitens figurájáról, aki itt Max von Mayerling-et alakítva - szintén korábbi, némafilmes sztárrendező, ma már csak inas. A színész és az általa játszott szerep neve közötti hasonlóság megint csak nem véletlen. Stroheim akár magát is játszhatta volna... és erre egy rejtett poénnal is utal:

Három ígéretes rendező volt akkoriban - mondja az inas - D.W.Griffith, C.B.DeMille és Max Von Mayerling...

Ebből az első kettő létező személy volt, a harmadikat pedig bátran kicserélhetnénk Stroheim-re magára, hozzáfűzve azt hogy ő volt az egyetlen aki beváltatlan ígéret maradt, leginkább kompromisszumképtelensége miatt. Tehetsége megvolt, de Orson Welles-hez hasonlóan néhány film után senki nem akart vele - mint rendezővel - dolgozni.

Mindenesetre különleges élmény volt Stroheimet A Nagy Ábránd után újra látni a vásznon.

A film nyitó jelenetében egy hulla úszik a lepusztult villa úszómedencéjében. Ez a hulla lesz filmünk narrátora, megismerjük életének utolsó hónapjait, mely lényegében a már említett kiöregedett színésznőhöz kapcsolódik, akinek kívülről elhanyagoltnak tűnő házába egészen véletlenül téved a hamarosan hullaként úszó fiatalember, amikor behajtók elöl menekül autójával és defektet kap. Mint kiderül az elhagyottnak tűnő ház valójában lakott, ám olyan mint egy panoptikum. Lakója ottfelejtette magát sikerei fényében, nem tud mit kezdeni azzal, hogy mindez már rég elmúlt. 

Mint kiderül, a pénz az egyetlen, amiben igazán nincsen hiánya, ám pénzen nem vásárolhatja vissza a hírnevet, a rajongást, melynek elvesztésébe a színésznő nem tud belenyugodni.

Pont kapóra jön főhősünk váratlan érkezése - aki egyébként a világ egyik legsikertelenebb forgatókönyvírója -, mert a hölgy régóta dédelgetett saját irományát szeretné a stúdiók számára is emészthető formába önteni, melyhez a fiatalember segítségét kéri. Cserébe szállást és remek díjazást ígér. Gyorsan kiderül, hogy emellett még szerelmével is el fogja halmozni a megszeppent írót...

Ez elől a szerelem elől pedig nincs menekvés, bár hozzáteszem, a férfi nem is nagyon akar menekülni. Élvezi ő a hirtelen jött jólétet, hiszen előtte a napi megélhetésért kellett küzdenie. Az eszelős forgatókönyv rendezése így hónapokon keresztül húzódik, melynek címszerepét a régvolt díva egyébként saját magának szánta. És ez Salome lenne...(!)... Salome akinek hétfátyol-tánca maga az erotika... az önértékelés teljes hiánya kell ahhoz, hogy ez a színésznő ebben a korban egy ilyen szerepben gondolkozzon.

A már-már elfeledett filmbeli dívát egy már-már elfeledett színésznő alakítja: Gloria Swanson, akit valóban rendezett von Stroheim a némafilmes korszakban... A filmbeli díva meglehetősen kétes formában nyeri el a nagy visszatérés lehetőségét a film utolsó perceiben, Gloria Swanson viszont ezzel a filmmel tényleg kapott egy utolsó nagy dobást az élettől. Bár bízott abban, hogy sikerül új életet lehelnie karrierjébe, de ezután már csak kisebb szerepeket kapott.

Nagyon kellemes szinkron készült a filmhez. Végvári Tamás hangját hallgatni bármilyen formában fület gyönyörködtető élmény, mellette Szabó Sándor, Benkő Gyula... és még sorolhatnám.. Hja...amikor még a szinkront igazi színészek csinálták...

Annyi minden van ebben a filmben, hogy valószínűleg sokszori megnézés után is felfedezhet magának az ember valami újat. Mindenre nem is akarok kitérni, mert nem szeretnék minden poént lelőni. De annyit talán még érdemes megemlíteni, hogy egy kölcsönös szerelmi kapcsolat is belefért a filmbe, bár a fősodor mellett alig marad idő a kidolgozására...

Egy privát vetítést követően állítólag Barbara Stanwyck odament Gloria Swanson-hoz, és elismerése jeléül letérdelt a színésznő elé, és megcsókolta annak szoknyáját.  Látványos, szép gesztus. 

Páratlan film.