Nagy-Britannia (The Archers), 134 perc, Technicolor, angol
Rendező: Michael Powell, Emeric Pressburger
Producer: George R. Busby, Michael Powell, Emeric Pressburger
Nem különösebben vagyok oda a klasszikus balettért, de ebben a balett-filmben mégis pont a tánc tetszett a legjobban. Sőt, talán a hozzáértők is egyet fognak velem érteni abban, hogy az a 15 perces, megszakítás nélküli balettelőadás, melyben a filmben szereplő balett-társulat előadja a "Piros Cipellők" című darabot, önállóan is megállná a helyét.
A címadó mű egyébként egy általam eddig ismeretlen Andersen mese. Amikor utánaolvastam a történetnek, akkor kiderült, hogy miért tartozik a kevésbé ismertek közé... én legalábbis biztosan nem mesélném a lányaimnak, pedig szeretem nagyon a Kis Gyufaáruslányt és a Rendíthetetlen Ólomkatonát is.
Egy szegény lányról szól, aki balerina szeretne lenni. Gazdag mostohaanyjától kap egy gyönyörű piros cipőcskét. Annyira szereti ezt a cipőt, hogy még templomba is abban jár anyja kifejezett kérése ellenére. Végül valaki elátkozza a cipőt: ha abban a kislány elkezd táncolni, akkor soha nem hagyja abba a táncot. Így is lesz... és most jön az érdekes rész... Amikor a folyton táncoló cipő már halálosan kifárasztotta a lányt, akkor az megkér egy hóhért (!), hogy az vágja le a lábait (!) Így is tesz a hóhér, a lány falábakat szereltet fel magának, de a leamputált lábak táncolnak tovább... Végül imája meghallgatásra talál, és egy angyal elégeti a szívét, és ezzel megszabadul az átoktól, és persze meghal...
Nos, a film nem vesz ilyen extrém irányt. Hol voltak akkor még a 2000-es évek elején divatos francia extrém horror filmek, amikben simán elfért volna ilyesmi. Lágyítottak egy kicsit a történeten, itt mindössze addig táncol a levehetetlen cipő, amíg a lány meg nem hal.
A mese egyébként nem csak a már említett 15 perces előadásban jelenik meg. Az darab főszereplője - Victoria Page - a "való életben" is hasonló sorsot kap - persze kicsit szimbolikus értelemben. Nem maga a cipő hajszolja a drámai végkifejletbe, hanem a tánc iránti szeretete, de a piros kis cipellő azért hangsúlyos eleme lesz a zárójelenetnek.
A film tehát egy tánckar életébe enged betekintést. A már említett főszereplő Victorián (az elsőfilmes Moira Shearer) kívül a további fontos szereplők mind férfiak.
Ott van például a társulat igazgatója, Boris Lermontov (Anton Walbrook). Zsarnokként irányítja a társulatot. Egy pillanat alatt felemel valakit , vagy a mélybe dobja, ha éppen úgy tartja kedve. Valószínűleg titokban szerelmes a mindig aktuális sztárocskákba, és - bár fizikailag nem közeledik hozzájuk - ,ha a hölgyek mással kapcsolatba kerülnek, akkor vége a karrierjüknek.
A tehetséges Julian Craster, zeneszerző. Ő írja a társulat számára a Piros Cipellők zenéjét. Beleszeret Victoriába, az érzelmek kölcsönösek, ami megpecsételi sorsukat, hiszen az igazgató nem tűri, hogy a vezető táncos magán a táncon kívül bármi (vagyis inkább bárki) másnak teret engedjen az életében.
Még két érdekes férfi szereplő van, a vezető férfi táncos és a koreográfus. Kicsit meglepett - bár tulajdonképpen nem is értem, miért - hogy a 40-es években is láthatóan a meleg férfiak világa volt a balett. Talán ami igazán váratlan volt számomra, az az, hogy ez milyen látványosan megjelenik. Persze anélkül, hogy ez konkrétan kimondásra kerüljön. Ezek a táncos fiúk úgy viselkedtek, mintha az Őrült Nők Ketrecéből léptek volna elő. Egy darabig csodálkoztam, hogy ez hogyan ment át a cenzúrán, aztán leesett, hogy ez kérem nem Hollywood, hanem Anglia. Úgy látszik, ott több minden belefért.
Gyönyörű a díszlet, a jelmezek, a sminkek. Talán a Cirque du Soleil cirkuszi előadásaiban láttam hasonlóan pazar színorgiát, mint ebben a filmben. Nem tudom, hogy véletlen, vagy direkt így válogatták a szereplőket, de a vörös színnek akkora jelentősége van a filmben, hogy nem csak a kis cipellő ilyen színű, de a táncoslánynak és szerelmének is természetes vörös haja van.
A film fő vezérfonala - tehát a "valós" társulat körüli bonyodalmak minden mozzanata kiszámítható, és erősen sablonos. Nem ezért szerethető ez a film, hanem a gyönyörű táncos betétek miatt, amik még azok számára is élvezetes lehet, akik hozzám hasonlóan soha nem éreztek különösebb vonzalmat a klasszikus balett iránt.
Szeretném magasra emelni a kalapomat a Powell Pressburger páros előtt. Míg Amerikában elsősorban az olyan divatos zsánerekben próbáltak maradandót alkotni a stúdiók, mint mondjuk a film noir vagy a western volt ekkoriban, addig Pressburgerék szinte minden filmjükkel ismeretlen terepre indultak. Ez az ötödik - és egyben utolsó - közös filmjük a listán, és mindegyik egészen más, mint a többi négy. 
USA (Paramount), 91 perc, Technicolor, angol
Bob Hope egy botcsinálta fogorvost alakít, aki esetlenségével nagyjából Mr Bean-nel van egy szinten. Painless (azaz fájdalommentes) Potternek hívja magát, mert kéjgázzal támogatva végzi a foghúzásokat - természetesen jó néhány poént építettek erre a körülményre. Nos ügyetlen kis orvosunk véletlenül Calamity Jane eszközeként annak férjét kényszerül eljátszani, amire azért van szükség, hogy Jane álruhában - azaz ezúttal ízig-vérig nőként (!!!) - tudjon leleplezni egy indiánokkal összejátszó fegyvercsempész bandát. Hogy ehhez miért van szükség arra, hogy férje is legyen? ... Hogy több poént lehessen belezsúfolni a filmbe...
Sokat gondolkoztam, hogy ha nagy volumenű westernek esetében ekkoriban nem engedték meg maguknak a stúdiók a színes nyersanyagot, akkor hogyhogy egy ilyen limonádé esetében meg igen... Én arra sem találtam magyarázatot, hogy a film hogy fért fel az 1001-es listára - igaz én valahogy a screwball comedy-k nagy részénél is ugyanezzel a kérdéssel vívódtam. Mindenesetre a nézők imádták ezt a filmet, alapvetően én is szerettem, sok esetben valóban hangosan felnevettem, ami az én visszafogott reakcióimat tekintve mindig valami kiugró teljesítményt jutalmaz.
