Kína (Wenhua Film Company), 94 perc, ff. mandarin

Rendező: Fei Mu

Ennek a filmnek a megnézése közben kellett rájönnöm, hogy mennyire el vagyunk kényeztetve az amerikai filmekkel, melyek közül a legtöbb értékes alkotást mára már gyönyörűen restaurálták, nagyjából olyan minőségben nézhetjük őket, mint a korabeli nézők annak idején.

Ezen a hetven éves alkotáson viszont igencsak meglátszik annak hajlott kora. 

Ez a film még éppen, hogy az 1949-es Mao Ce-tung féle kommunista hatalomátvétel előtt készült a Wenhua filmvállalatnál. Ez a kis stúdió alacsony költségvetésű, progresszív művészfilmeket gyártott, melyben gyakori motívumok voltak a humanizmus, feminizmus, és hasonló akkor újszerűnek számító izmusok. 

A stúdió filmjei közül jelenleg a Tavasz egy Kisvárosban-t emlegetik a "legkiemelkedőbb mestermunká"-nak komolyabb filmes oldalak. Hát, filmtörténeti szempontból kénytelen vagyok ezt elfogadni, de mai szemmel nem nevezhető kifejezetten élvezhető filmnek. Rendszeresen a húszas évek némafilmjei jutottak róla az eszembe, nem mintha ez némafilm lenne, de több jelenetben - leginkább a feleség narrációja alatt - hiányzott minden egyéb hang vagy zörej. Egyébként talán emiatt, ezek a - feleség monológjait tartalmazó - jelenetek voltak a leghatásosabbak. A történetvezetés didaktikussága, és a színészek teátrális kifejezésmódja voltak azonban az igazi okok, amiért úgy éreztem, hogy visszarepültem legalább húsz-harminc évet a filmtörténelemben.

A feleség-narrátor egyénként érdekes kettősséget mutat jelen esetben, mert bár nem lép ki szerepéből, azaz mindig a saját nézőpontjából beszél, mégis olyan dolgokról és érzésekről is beszámol, amit ő maga, mint feleség nem tudhatott. 

Mielőtt egy egész kicsit belemélyednék a filmbe - szokásomhoz híven - nem állom meg, hogy ne bontsam ki az eredeti kínai cím jelentését. Emlékeztetőül: sok kínai nyelv van, ezek közül a mandarin és a kantoni a két legjelentősebb. Ez a film mandarin nyelven beszél. Írásból kétféle van, de ez független a nyelvektől: A kommunista "nagy" Kínában Mao-ék kitalálták, hogy egyszerűsítik az írásjeleket, hogy ezzel is megkönnyítsék az írás-tudás elterjedését. Nekünk európaiaknak ezek az egyszerűsített (modernizált) betűk nagyjából ugyanannyira bonyolultak első ránézésre, mint hagyományos társaik, és amúgy is 1948-ban még csak tervezgették a létrehozását, úgyhogy most ezt zárójelbe is tehetjük, csak érdekességképpen írtam. Kína-szerte akkor még mindenki a most tradicionális kínainak nevezett betűkkel írt.

Nézzük tehát a fenti plakáton is olvasható címet:

小城之春

 小 - (xiao) ez az egyik olyan betű amelyet az elsők között szokás megtanulni egyszerűsége, és fontossága miatt: jelentése: kis, kicsi.

城 - (cseng) város

小城: könnyű összerakni tehát a két első betűt: kisváros

春: (csun) tavasz

之: (zi) ez pedig a megelőző és az ezt követő rész közötti szókapcsolatot jelöli, méghozzá egy ma már nem használatos, irodalmi formában.

Kiejtve tehát: xiao-cseng-zi-csun

Ha érzékeltetni akarnám ezt a régies formát, akkor talán Kisvárosi Kikelet lenne a legmegfelelőbb fordítása a címnek.

Pontosan öt szereplője van a filmnek, semmilyen más szereplő nem látszódik egyetlen pillanatra sem. Amin teljesen elképedtem, hogy ebből az öt emberből ketten még élnek!

A neveknek nincs túl nagy jelentősége ez esetben:

Van a férj (képen balra):beteges, depressziós...évek óta "nem látogatta meg felesége hálószobáját". - ennél szebben és szimbolikusabban talán nem is lehetne megfogalmazni kettejük elhidegülését.

Van a férj régi barátja (a képen jobbra), aki most hosszú távollét után meglátogatja a házaspárt. Mint hamarosan kiderül, hogy tíz éve, mielőtt elhagyta a kisvárost, a férj későbbi feleségébe volt szerelmes, aki még csak 16 éves volt akkor, szülei tiltása miatt így nem bonyolódhatott komolyabb kapcsolatba.

Van a  feleség: (a képen balra): aki láthatóan belefásult férjének önsajnálatába. Titokban még mindig fiatalkori szerelmét (azaz férjének jó barátját) szereti. Ő az egyik, aki jelenleg 96 éves, és egyébként Wei Wei az igazi neve.

A férjnek van egy kishúga (a képen jobbra): Ő 16 éves, és a "férj" vele próbálja összehozni barátját, akiről még csak nem is sejti, hogy az ő feleségébe szerelmes.

Van még egy mellékszereplő, az inas, ő jelenleg 100 éves és Shanghai-ban él. 

Annyira teátrális minden egyes mozzanat, hogy ennyi színpadiasságot még egy műkedvelő színjátszó klubban sem gyakran lehet látni. Valószínűsítem, hogy ennek elsősorban nem a színészek tehetsége (illetve annak hiánya) az oka, hanem inkább a kínai filmművészet akkori ízlésével, felfogásával indokolható elsősorban.

A feljebb vázolt alapfelállásból könnyen kikövetkeztethető, hogy az érzelmek kicsit összegabalyodnak, hogy aztán a film végére valami megnyugtató állapot szülessen...

USA (MGM), 78 perc, ff., angol

Rendező: Abraham Polonsky

Producer: Bob Roberts

Ezúttal a New York-i Wall Street-en vagyunk, ahol ekkoriban illegális bukméker irodák is üzemeltek. A szerencsejáték minden formája illegális volt ekkoriban. Ugyan az 1800-as évek közepén volt néhány állam, ahol engedélyezték lottójátékok szervezését, nagyon sok csalásra derült fény, másrészt a kimaradó államok lakosai is ezekből az államokból elégítették ki szerencsejáték igényüket. Végül a huszadik század elején egységesen országos szinten betiltották a fogadást, és majd csak évtizedekkel később állami monopóliumként jelenik meg a lottó.

Ezt a tilalmi időszakot - csakúgy, mint az alkoholtilalom időszakát - szervezett bűnözői körök használták ki arra, hogy betömve a lukat, illegális fogadási lehetőséget biztosítsanak az arra éhes emberek számára. Úgynevezett számjátékokat, (number games, number rackets) szerveztek, ahol egy háromjegyű számra lehetett fogadni minden nap. Akkor még nem golyókat húztak (azon lett volna a legkönnyebb csalni), hanem a lóversenyek bizonyos nyerési eredményeiből olvastak ki egy háromjegyű számot. Akik azt eltalálták az adott napon, azok részesültek a nyereményből.

Nem csak egy ilyen bukméker-iroda volt, hanem több kisebb-nagyobb. Az egyik ilyen fogadóirodát üzemeltető bűnszervezet vezetője (alábbi képen balra) elhatározta, hogy ráteszi a kezét az összes környékbeli bukira, méghozzá úgy, hogy csődbe viszi őket. Függetlenség napján, amikor tudható, hogy rengetegen teszik meg a 776-os számot (Amerika függetlenségét 1776-ban kiáltották ki), tesznek róla, hogy a 776-os legyen a véletlen szám. Azaz rengeteg nyereményt kelljen kifizetni, így csődbe mennek ezek a félhivatalos cégek, majd nagylelkűen kisegítik őket egyben bevásárolva magukat a tulajdonosi körbe. Igazi maffiatempó.

Egy a bökkenő: a bűnszervezet vezetőjének jobbkeze (és jogtanácsosa) a John Garfield által játszott Joe Morse (a fenti képen jobbra) bátyja szintén egy ilyen kis bukmékerirodát üzemeltet. Valamiért feszült a viszony a sikertelen, egészségileg is megtörtnek tűnő idősebb testvér, és a sikeresebb öcs között. Mindazonáltal a fiatal testvér úgy érzi, hogy felelősséggel tartozik bátyja iránt, és semmiképpen nem akarja hagyni, hogy bátyja tönkremenjen. A konfliktus alapja nyilván az lesz, hogy a maffiafőnök viszont tojik Joe bátyjára, és szigorúan megtiltja neki, hogy bárkinek is beszéljen tervükről. A helyzetet még az is nehezíti, hogy a bátyó valamiért nagyon nem szíveli öccsét, és az hiába próbál jelezni neki, nem hallgat rá...

Igazi film noir ez a film, annak is egy jéghideg darabja. Azért érzem idevalónak ezt a jelzőt, mert technikailag tökéletesen működik a film, egyetlen hiányérzetem van csak: egyik szereplő sem tudta felkelteni a szimpátiámat.  De még egy kicsit sem...

Két nő is megfordul a főhősünk körül, mind a kettőben lett volna fantázia, de valahogy mindketten olyan kidolgozatlanok maradtak. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a szereplők, vagy a forgatókönyv hibája...

Garfield egyébként jót alakított a Postás mindig kétszer csenget-ben. Ezúttal sem lehet semmi rosszat mondani róla, csak valahogy neki sem sikerült semmi érzelmet kiváltani belőlem. Még az esendő bűnöző iránti enyhe féltést sem, mint mondjuk amit a Gyilkos Vagyok esetén éreztem...

Sokszor juttatta eszembe a Keresztapa trilógiát ez a film. Nagyjából hasonló korszakban, hasonló eszközökkel dolgoznak a szervezett bűnözői körök mindkét esetben. Egymásra hívják a rendőröket, illetve csapdába ejtve a másik banda tagját, lesből támadva, meglepetésszerűen lemészárolják azokat. Ebből a szempontból tehát kifejezetten erős volt a film... 

Abraham Polonsky, a film rendezője egyébként eredetileg forgatókönyvíró volt, ennek a filmnek is maga írta a forgatókönyvét. Kommunista kötődései miatt az Amerika-ellenes ügyeket vizsgáló biztosság berendelte meghallgatásra, és mivel nem működött velük együtt, jó 20 évre feketelistára került, azaz nem kaphatott hivatalosan filmes megbízást.

Ennyit a demokratikus Amerikáról...

Hogy még távolabb kerüljünk a filmtől, csak zárójelben jegyzem meg, hogy manapság már nem kell kommunistának lenni, ahhoz hogy Hollywoodban feketelistára kerüljön az ember, elég ha valaki nem elég határozottan bélyegez meg egy nők elleni erőszakkal megvádolt (!) másik filmest, és már ő maga is bajba kerülhet... Hát ez Amerika! Wow!!!