USA (Universal), 74 perc, ff., angol

Rendező: Edward F. Cline

Producer: Jack J. Gross

Nem vagyok igazán hahotázós típus, ezért ha egy film közben többször hangosan felnevetek, az általában azt jelenti, hogy vicces a dolog. W.C. Fields előző filmje, az Igazi Áldás ugyan lassan indult be nekem, de a vége felé sikerült ráéreztem Fields humorára. Ez esetben már az első perctől tudtam értékelni a kissé mogorva bajkeverő poénjait. 

A film forgatókönyvét a kezdő feliratok szerint Mahatma Kane Jeeves írta, de ne dőljünk be, ez a film első poénja akar lenni. Ha a nevet angolul kiolvassuk, akkor ugyanazt halljuk, mint ha azt mondanánk, hogy "My hat, my cane, Jeeves!" - azaz "A kalapomat, a sétapálcámat, Jeeves"... mintegy válaszul a felütésre, a film végén Fields meg is kapja kalapját és pálcáját az inastól. Ne hagyjuk becsapni magunkat: a forgatókönyvet maga W.C. Fields írta. 

Mint ahogy Fields esetében gyakori, egész filmet átszövő történetről nem is feltétlenül érdemes beszélni, mert a film több kisebb komikus szituáció összerakásából jön létre. A címszereplő Sousé minden alkalommal fontosnak tartja kihangsúlyozni, hogy nevét franciásan "szuszé"-nak kell ejteni. Ennek azért van jelentősége, mert az ékezet nélküli angol szó (souse) "piás"-t jelent, és hát... a mi Egbert Sousé-nk idejét - ha csak teheti - leginkább valóban a kocsmában tölti. A kupica tömény elfogyasztásának csúcspontja, amikor a kísérő pohár vízben rituálisan kezet mos.

A filmben egyébként nincs egyetlen normális ember sem. Az egész egy elrajzolt karikatúra, ahol simán belefér, hogy Sousé-t egy sörösüveggel fejbe dobja "cuki kislánya", amiért bosszúból az öreg egy méretes virágcseréppel készül megdobni a kis 8 évest. És ettől függetlenül a film egyáltalán nem az a tortadobálós, seggre-esős fajta... (még mielőtt valakit elijesztenék).A politikai korrektség (ha egyáltalán létezett ilyen fogalom akkoriban) egész mást jelentett 1940-ben mint most.  Vicces, ahogy az apa kokit ad a kis méregzsáknak, aki előtte jól bokán rúgta. Ma lehet, hogy felháborodnának a nézők. Mint ahogy vicces az afro-amerikai karakter is: egy igazi suttyó, aki erősen hadilábon áll az angol legalapvetőbb nyelvtani szabályaival is.. Ma valószínűleg rasszistának kiáltanák ki a filmet.Semmi komolyabb szándéka nincs Fields-nek, mint hogy jól megnevettesse a nézőt ebben a kicsit több, mint egy órában, és ezt a célját nálam tökéletesen elérte. Ilyenkor gondolkozom el azon, hogy ha ez a kifejezetten vicces filmecske nem veszített semmit humorából az eltelt közel nyolcvan év alatt, akkor azok a bizonyos screwball comedy-k, amikre valahogy annyira nem sikerül ráhangolódnom, miért tűnnek annyira erőltetettnek?

Fields-nek ez volt az utolsó igazán nagy filmje. Mivel a részeges szerep állítólag egyáltalán nem állt messze valós énjétől, állapota pedig egyre csak romlott, ezután komolyabb szerepeket már nem tudtak rábízni. Kisebb mellékszerepekben, illetve "cameo"-kban tűnik fel már csak a későbbiekben.

• 
• 
• 

USA (MGM), 100 perc, ff. angol

Rendező: Frank Borzage

Producer: Frank Borzage

Sok film ábrázolja az elmebeteg náci rezsimet. Ez a film azért különleges, mert nem utólag teszi mindezt, hanem még Amerika II. világháborús hadba lépése lépése előtt. Ekkor még nem történt meg az 1941-es Pearl Harbor-i igen fájdalmas, Japántól elszenvedett csapás, ami megadja majd a végső lökést az USÁ-nak a hadba lépésre. Az amerikai nép ekkor még nem érezte, hogy sok köze lenne az Európában kirobban háborúhoz, szívesen kimaradt volna. 

Ez a film tehát azon kisebbségbe tartozik, mely már ekkor kiállt az esztelen ideológia ellen. És nem véletlen, hogy "kiállást" írok. Bár természetesen az USÁ-ban nem fenyegette veszély azokat akik a nácik ellen felszólaltak, de üzleti megfontolásból nem volt feltétlenül kifizetődő ilyen filmet csinálni. Az MGM filmjei ugyanis emiatt a film miatt kerültek tiltólistára az összes Hitlerrel szövetséges országban. Mivel az USA és a tengelyhatalmak ekkor még nem álltak hadban, az üzleti kapcsolatok sem szakadtak még meg, azaz a tiltás valós bevételkiesést okozott.

1933 Január 30-án nyit a film. Két fontos esemény történik ezen a napon Németországban. Ezen a napon van Professor Roth 60. születésnapja. Az ő családja van a film középpontjában. A másik fontos esemény, hogy ezen a napon nevezik ki Hitlert birodalmi kancellárnak. És ezzel megkezdődik a család szétesése. A professzor ugyanis nem árja. (Érdekes, hogy a filmben egyszer sem ejti ki soha senki a "zsidó" szót. Mindig csak céloznak rá, körülírják, de sosem ejtik ki.) A két örökbefogadott nagyfiú láthatóan szimpatizál az új eszmékkel... Hogy nevelőapjuk zsidó? "Ó ... hát ez rád nem vonatkozik, ne aggódj... mi tudjuk, hogy te rendes ember vagy"...

Persze idővel kiderül, hogy a gyűlölet mindenkire vonatkozik, és aki nem áll be a táborba, az könnyen maga is a kirekesztettek között találja magát...

A film egyik remek jelenete amikor a kocsmában lelkesen énekli a tömeg az egyik náci indulót. Látjuk, hogy hogyan próbál kívül maradni az, aki nem akar részesévé válni ennek az embertelen ideának. Van, aki feláll ugyan, de a karját már nem hajlandó lendíteni. Van, aki felállni sem hajlandó... ekkor még megteheti, később már az életét kockáztatja, aki ellent mer mondani. Nagyon erős jelenet. Ennél talán csak a zárójelenet ütősebb. Amiről kár is lenne vesztegetnem a szót, mivel akkor működik csak, ha az egész filmet végignézi az ember, és így látja ezt a nagyon hatásos befejezést. Bármit mondanék is róla, nem adnám vissza az átélt hatást, csak elrontanám azét, aki végül megnézi. Érdemes.

A család tehát teljesen kettészakad. Mint ahogy az lenni szokott ilyen ordas eszmék megjelenésekor, házasságok, barátságok mennek szét. Teljesen értelmetlenül. 

Nagyon érzékletesen kerül ábrázolásra, ahogy Németország fokozatosan süllyed bele a mocsokba. Ami még elképzelhetetlen volt az egyik napon, az hirtelen valóssággá válik kis idő múlva. A köztiszteletben álló professzornak először csak a náciknak nem tetsző elmélete miatti hőbörgést kell elviselnie, amit könyvégetés követ, végül koncentrációs táborban találja magát. Eszelős téboly, hogy a család tagjai, akik ott ülnek a náci egyenruháikban - bár segítenének,  de egyenként már erre sem képesek, hiszen a rendszer olyan erős már, hogy az egyén nem tudja felülírni annak szabályait.

• 
• 
• 

James Stewart "természetesen" a jó oldalon áll. Hogy kissé könnyebben fogyaszthatóvá váljon a film a korabeli "amcsi" közönség számára, egy szerelmi szál is megjelenik a filmben. Várom, hogy végre lássam azt a James Stewart-ot, aki előtt megemelhetem a kalapomat. Egyelőre itt még nem sikerült meglátnom. De egyébként is, ez a film nem a kiemelkedő színészi alakítások miatt különleges, hanem a rendezés, és a néhány kivételesen jól megkomponált jelenete miatt.

Egy 1937-es azonos című Phyllis Bottome regény adja a film alapját. A film készítői ez esetben szerintem túlságosan ragaszkodtak az eredetihez. Például a film több kulcs-jelenetében - amikor egy adott szereplőnek sikerül Ausztriába átjutni - mindenki a szabadságba érkezést ünnepli. Nos 1937-ben a regény írásakor még nem lehetett sejteni, amit viszont a film készítésekor mindenki tudott, hogy 1938-ban Hitler csapatai simán bevonulnak az Ausztriába, és a náci birodalom bekebelezi azt. Persze ez nem ténybeli hiba, hiszen előzetesen - a filmbeli menekülések időpontjában -  nem volt feltétlenül borítékolható ez a lépés, de dramaturgiailag kicsit zavaró, hogy a filmen boldog menekültekről tudjuk, hogy "cseberből vederbe" kerültek...

Örülök, hogy ez a viszonylag ismeretlen film fönt van ezen a listán, és őszintén értetlenül állok az előtt, hogy ez a mű miért ilyen kevéssé közismert. Hasonlót a Mi lesz holnap? megtekintése után éreztem...

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (Walt Disney), 88 perc, Technicolor, angol

Rendező: Hamilton Luske, Ben Sharpsteen

Producer: Walt Disney

Mint minden gyerek, én is imádtam a rajzfilmeket. Bár akkoriban még nagyon színvonalas rajzfilm gyártás folyt Magyarországon is, a Disney filmjei azért kiemelkedtek minden más rajzfilm közül. Aztán ahogy kamaszodtam, természetesen a rajzfilmek elvesztették számomra jelentőségüket, és legközelebb akkor kerültem közel hozzájuk, amikor gyermekeim elkezdték nézni őket. Most újra megnézve a Pinokkiót elámulok, hogy már 1940-ben milyen magas színvonalon alkottak ebben a stúdióban. 

A Hófehérke - az első egész estés rajzfilm - váratlan sikere után nem is volt kérdéses, hogy a rövidfilmek mellett ezek a nagyobb produkciók kiemelt jelentőségűek lesznek. A stúdió a Bambin kezdett el dolgozni, de különböző technikai nehézségek miatt az olasz Carlo Collodi meséje (Storia di un Burattino / Egy fabábú meséje) alapján készülő Pinokkió beelőzött.

Kerül amibe kerül, természetesen ezt is varázslatos Technicolorban készítették, hiszen a gyerekek számára kiemelten izgalmas ez a vibrálóan színes képi világ. Az eredetileg tervezett 500.000 dollár helyett ennek ötszöröse lett a végleges költség, amivel a korszak egyik legdrágább filmje lett, de megérte.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Míg a Hófehérke egy speciális Oscart kapott - kedvesen egy nagyot, és hét kicsit - a rajzfilmes műfajban végzett úttörő munkáért, addig a Pinokkió két 'verseny'-kategóriát is megnyert: a legjobb dalért és a legjobb aláfestő zenéért járót. Merthogy a zene - Disney szokás szerint - megint varázslatos lett.

Ezúttal egy kis fabábu kel életre. Egy magányosan élő idős fafaragó mester Dzsepettó kívánságát teljesíti egy kedves tündér. Az életre kelt bábú azonban másnap iskolába menet elcsábul, így suli helyett veszélyesebbnél veszélyesebb kalandok várnak rá. Az eredeti történet kifejezetten sötét volt, de azért a Disney-féle változatban is akad néhány ijesztő pillanat. Például az iskolakerülők szamárrá változása már-már a légy című horror átváltozását vetíti előre, igaz, még egy gyermeknek nagyjából megemészthető szinten. A bálna, melynek gyomrában kénytelenek időzni Pinokkió-ék, szintén elég félelmetesre sikerült. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A szereplők mozgatása mai szemmel is tökéletesnek mondható. Sőt, jobb, mint némely nemrég számítógéppel készített animációs film. Úgynevezett rotoszkóp-technikát alkalmaztak az élethű mozgások megrajzolásához. Ez azt jelentette, hogy a mozdulatsort felvették filmre, majd kockáról kockára, gyakorlatilag lemásolták a valóságot. 

A karakterek nagyon jól eltaláltak. Pinokkió szerethető kis figura, Dzsepettó ember, mégis kicsit karikatúraszerű. Érdekes módon a kékruhás tündér (hófehérkéhez hasonlóan, sőt, még annál is inkább) kifejezetten valósághű, mintha egy élő ember jelenne meg a vásznon. Az alábbi képen ez talán nem annyira látványos, de mozdulatainak, mimikájának realisztikus volta egészen valóságossá teszik. Hófehérkéhez hasonlóan az ő modelljét is ismerhetjük. Evelyn Venable volt a "Kék Tündér" megtestesítője.

• 
• 

Amikor első kislányomnak kezdük el beszerezni a legjobb Disney filmeket (még nem létezett torrent), akkor tudtuk meg, hogy egy film újra kiadása után - ami akkor még VHS-en történt - ha elfogy az adott példányszám, nem gyártanak újat, legközelebb a következő évtizedben esedékes következő újra kiadáskor lehet majd hozzájutni az adott filmhez. (elképzelhető, hogy azóta változott ez a policy) Természetesen a Pinokkió kópiáját is megviselte az idő. Az egyik ilyen újra kiadás alkalmával, 1992-ben "leporolták" a filmet, eltüntették a karcolásokat, képkockáról képkockára haladva. A színeket digitálisan visszaállították eredeti tündöklésükbe, a hang is visszanyerte régi csengését. Új magyar szinkront is kapott. Így a mai gyerekek is olyan minőségben (sőt, ma már BluRay-en) élvezhetik ezt a mesét, mint az 1940-es évek kicsinyei.

• 
• 
• 

Nem szégyellem bevallani, engem negyven év fölötti apukaként még mindig elvarázsol Disney világa, örömmel ülök fel a Párizsi Disneylandben a Pinokkió meséjét felelevenítő járgányra. Sőt, szívesen viszem haza azokat a parkban borsos áron kapható kis figurákat, mint amivel maga Disney bíbelődik az alábbi képen.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

USA (RKO), 90 perc, ff., angol

Rendező: Dorothy Arzner

Producer: Harry E. Edington, Erich Pommer

A két ellentétes, klasszikus nőtípus közötti konfliktus jelenti ennek a filmnek a legfőbb mozgatórugóját.

Az egyik hölgy a csendes, kissé magába forduló típus... finom arcvonásai gyönyörűek, viselkedése mindig jól nevelt... - egyszóval a valóságban nem létező módon tökéletes teremtmény:  a mindig csak őszintén szerelmes nő: Judy. Ő a barna hajú, a poszteren jobbra lent. Ja, és egyébként kék szemű - ez ugyan nem látszik a fekete-fehér képkockákon, de többször elhangzik... mi elhisszük...

Az ő ellenpólusaként látjuk Bubbles-t a szőke, nagypofájú, közönséges, lekezelő, a férfiakat szigorúan csak kihasználó nőt. Annyival árnyalhatjuk a képet, hogy bár alapvetően negatív figura, mégsem egy tipikusan megátalkodott fő-gonosz... a poszteren balra fent.

Mindketten táncosok, mindkettejüknek ugyanaz a férfi kell. Kinek ezért, kinek azért... Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, a férfinak van egy felesége is... ennek látszólag nincs jelentősége... de végül kiderül, hogy nagyon is van...

Kezdjük a szőkével. Ebben a filmben találkozom vele először. Nem tudom, hogy az a közönségesség, mely számomra rendkívül taszítóvá teszi, vajon a remek színészi játékát bizonyítja - mert hát végül is ez a szerep lényege - vagy Lucille Ball alapvetően ilyen stílusú. Nyilván kiderül, ha még találkozunk vele. Mindenesetre itt a karrierje elején van, és ez a karrier olyan magasságokba emelkedik majd, hogy az ötvenes évek legsikeresebb tévés sitcom-ja - az I love Lucy - majd őrá fog épülni. A csendes lány: Maureen O'Hara által megformálva. Ő az a táncos lány, aki valahogyan mindig a tehetségesebb táncos, Bubble árnyékában mozog csak. Bubble, ha akarja lenyúlja előle a fiúkat, a szerepeket, bármit... Ő pedig többnyire türelmesen visszavonul, csak tűr... Egyetlen egyszer szakad el a cérna, és ez vezet minket a film -általam vélt - mélypontjához, mely egy kettejük között kitört verekedésbe torkollik. Bubbles-tól persze nem volt meglepő, de Judy karakterébe nálam valahogy nem fért bele az a vehemencia, ahogy nekiesett a másik hölgynek... Az Asszonylázadás női bunyója szórakoztató és látványos volt, de ez most valahogy hamisnak, nem  ideillőnek tűnt...

Ironikus, hogy a két hölgy között a valóságban életre szóló barátság szövődött a film forgatása alatt.

Van néhány kellemes zenés-táncos betét a filmben. Nem erőltetett, hiszen táncoslányok vannak a történet középpontjában. Musicalnek vagy táncos filmnek azért semmiképpen nem nevezném.

A történet nem különösebben eredeti, nem is különösebben izgalmas. Dramaturgiailag kicsit összecsapottnak érzem. A film első rendezője (Roy Del Ruth) állítólag azért hagyta ott a filmet két hét után, mert elégedetlen volt a forgatókönyvvel. A film látványvilága néhol ugyancsak hagy maga után kivetnivalót. Leginkább szembetűnő és zavaró például a vetített háttér használata teljesen indokolatlan esetekben. Amikor két ember megy az utcán, a háttérben mozgalmas vetített (!) utcakép, de teljesen asszinkronban az előtérben sétáló két emberhez képest. Mindezt csak azért, hogy ne kelljen egy valódi utcán sétálni. Vagy ne kelljen a díszletutcát feltölteni statisztákkal. Ezért a B stábot elküldik egy nagyvárosba utcaképet felvenni, amit a stúdióban sétáló főszereplők mögé vetítenek. Oké, ekkoriban a hollywoodi filmeket még szinte kizárólag Hollywoodban forgatták, de azért ennél jobb megoldásokat is láttam már más filmekben. 

Egyébként nincs bajom a stúdióban való forgatással. Sőt kifejezetten szeretem a stúdió hangulatot! De ami béna, az béna.

Gondolkoztam, hogy mi lehet az a dolog, amit ki tudnék emelni ezzel a filmmel kapcsolatban. Vajon mi lehet az, ami miatt fölkerülhetett az 1001-es listára. Ami miatt különleges ez a film, az a rendező személye (illetve annak neme): Dorothy Arzner ugyanis Hollywood aranykorának (30-as és 40-es évek) egyetlen női rendezője volt. Még a némafilmes korszakban kezdte, és ez volt az utolsó előtti filmje, mielőtt lezárult volna karrierje. A háború után tévézett, és filmezést tanított. 

A film hatalmas bukás volt mind a kritikusok, mind a nézők körében. Ezen nem csodálkozom. Bármennyire is megnyerő O'Hara játéka, a film összességében szerintem messze nem jó. A hetvenes években vették elő újra. Ez is azok közé az alkotások közé tartozik, melynek "érlelődnie" kellett ahhoz, hogy a közönség megszeresse. Az akkoriban divatossá váló feminista mozgalmaknak megtetszett. Talán a női rendező miatt, vagy azért, mert két női szereplő áll a film központjában.

Félek, ezzel a poszttal nem sikerült kedvet csinálnom ehhez a filmhez. Ha valami miatt érdemes megnézni, az a gyönyörű és szerethető Maureen O'Hara.

• 
• 
•