USA (Warner Brothers), 88 perc, ff., részben néma, részben angol hang

Rendező: Alan Crosland

Producer: Darryl F. Zanuck

A Virradat már tartalmazott filmre rögzített hangsávot (Movietone), de csak zenét és zörejeket. 

A Warner Bros. más irányban indult el a hangosfilm felé vezető úton. Nem filmre, hanem külön hanglemezre rögzítették a hangot. Ezeket a lemezeket a filmvetítő motorjával egybeépített lemezjátszó játszotta le, ami azért volt fontos, mert így tudták biztosítani, hogy a hang pont megfelelő sebességgel, a képpel szinkronban kerüljön lejátszásra. Arra persze így is figyelni kellett, hogy pontosan induljanak el az egyes lemezek. Vitaphone-nak hívták ezt a szabványt, és csak a Warner és leányvállalatai alkalmazták. 

A Jazzénekes még mindig nem volt teljes egészében hangosfilm, de már tartalmazott 9 dalt, és esetenként a dalok előtt illetve után rövidebb párbeszédeket. Kis túlzással ráfoghatjuk erre a filmre, hogy az első musical-film. Azért nem teljesen igaz ez, mert a Warner egy évvel ez előtt már csinált egy rövidfilmet, melyben három dal is szerepelt. (A Plantation Act, 1926)
A cím kicsit becsapós. Legalábbis én valami varieté jellegű dologra számítottam, ehelyett kapunk egy melodrámát dalokkal fűszerezve. Ráadásul a dalok sem egységesek műfajilag. Vannak itt Broadway slágerek, de több zsidó ima is elhangzik, és a filmmel kapcsolatban kevésbé ismert, hogy a világ egyik leghíresebb valaha élt zsidó kántora, Yossele Rosenblatt (lásd jobbra) is feltűnik a filmben egy ének erejéig.

A film története kicsit a "Hegedűs a Háztetőn"-re emlékeztet: Egy zsidó kántor fia apjához hasonlóan gyönyörűen énekel. Apja szándékával ellentétben viszont őt inkább a jazz zene érdekli. Tíz évesen már titokban mulatókban énekel. Mikor apja ezt megtudja, büntetésül jól elveri, erre ő elszökik otthonról... örökre... 

Ugrunk az időben... A fiú felnőtt, és egyre sikeresebb jazz énekes.

(Itt jegyzem meg, hogy az 1920-as években a jazz még kicsit mást jelentett, mint amit ma többnyire értünk alatta. Akkoriban a popzenét - vagyis a populáris, könnyű zenét - hívták többnyire jazz-nek.)

A papa hallani sem akar róla, hogy a fiú jazz énekes legyen... ha a fia nem követi a családi hagyományokat (azaz nem válik ő is kántorrá), akkor kitagadja a családból. Kegyetlen dolog, bele is betegedik. Fia várható legnagyobb sikere küszöbén kapja a hírt arról, hogy apja haldoklik. Komoly dilemma: Fényes siker vagy a családi hagyomány? 

A felnőtt jazz énekest Al Jolson alakítja, aki az időszak legnépszerűbb  jazz - vagy mondjuk inkább így - könnyűzenei énekese volt. Imádta a közönség. Megőrültek érte. Körülbelül annyira, mint Elvis-ért az 50-es években. Szeretett "blackface"-ben, azaz négerre maszkírozva szerepelni, ezt ebben a filmben is megteszi. Furcsa módon Al Jolson neve ma szinte ismeretlen, én sem hallottam róla ez előtt a film előtt.

Hónapok óta szinte csak némafilmeket nézek. Ez segített abban, hogy valamit átérezzek abból, hogy milyen lehetett amikor a korabeli közönség előtt először megszólalt egy színész a vásznon. (Mint írtam, nem ez a film volt ebben a legelső). Állítólag egészen különleges élmény volt, fölmorajlott az egész terem. És elhiszem! Valamit én is átéreztem most ebből. 

Eleinte zavaróan ripacskodónak tűnt a színészek játéka. És aztán jött a nagy meglepetés, amikor két dal között egy viszonylag hosszabb ideig (kb egy percig)  prózában is maradt a hang. És ott tökéletesen működött a dolog. Hirtelen megértettem miért imádta a közönség Jolson-t. Nem csak gyönyörű hangja, hanem szerethető kisugárzása miatt is. Huncut mosoly, nevető szemek... (íme az említett jelenet, számomra ez volt a film csúcspontja). Érdemes megfigyelni, hogy a "Mama" a dal alatt még milyen teátrálisan próbál érzelmeket megjeleníteni, majd a hangosfilmes részen teljesen elfogadhatóan szerepel. Ez is igazolja, hogy a ripacskodónak tűnő némafilmes színészek nem feltétlenül voltak ilyen szörnyű színészek, sok esetben feltehetően a rendező kérésére váltottak ilyen némafilmes, túlzó üzemmódba.

Mint említettem, a Jazzénekes nem volt teljes egészében hangosfilm. A dalokon kívül leginkább némafilmes módban üzemelt a film, azaz lejárt a hanglemez, a zongorista pedig rákezdett a zenélésre, ahogy az megszokott volt annak idején. Egészen addig, amíg egy újab dal előtt a gépész be nem indította a következő lemezt.

A zsidó vonal hangsúlyos szerepet kap a filmben. Két zsidó ima is elhangzik. Egyiket Rosenblatt énekli (Kaddish), a másikat Jolson (Kol Nidre). Ez utóbbi A Jom Kippur (Engesztelés Napja) beköszöntő imája, a fogadalmak imája. 

Kedves és egyben ügyes fogás volt, hogy a film bemutatóját Jom Kippur-kor tartották a New York-i nagy Warner filmszínházban. Ugyanakkor valami beárnyékolta a bemutatót. Előző napon elhunyt a négy Warner testvér közül Sam Warner. Így a többiek sem tudtak részt venni a nagy eseményen, hazautaztak Kaliforniába a temetésre.

A film sikere megpecsételte a némafilm sorsát, melynek "agóniája" még azért egy-két évig eltartott, de az 1930-as évek már a hangosfilmek jegyében telt.

Szovjetunió (SZOVKINO), 93 perc, ff. néma

Rendező: Szergej Eisenstein, Grigorij Alexandrov

Eisenstein előző, Patyomkin Páncélos c. filmje az 1905-ös sikertelen orosz forradalom 20. évfordulójára készült. Jelen film pedig a sikeres "Nagy Októberi Szocialista Forradalom" 10. évfordulójára került közönség elé, és annak az eseményeit meséli el. Eisenstein tehát feltehetően nem érzett túl erős késztetést a propaganda-filmektől való eltávolodásra.

Pedig a Szovjetunióban ekkor már nagyjából kezdett láthatóvá válni, hogy nem úgy alakulnak a dolgok ahogy a lelkes forradalmárok azt elképzelték. Lenin meghalt 1924-ben, Sztálin ügyesen lavírozva ekkor már nagyrészt totális uralomra tört. Legnagyobb ellenfelét Trockij-t a film bemutatásának hónapjában száműzi a közép-ázsiai Alma-Atába, majd egy év múlva az országot is el kell hagynia. Furcsa ez a galamblelkűség Sztálintól, később ok nélkül is kivégeztetett bárkit, akire gyanakodott, sőt, idővel a kivégzőkből is kivégzettek váltak (ld. Jezsov). Mindenesetre Trockij még különböző országokban írogathatta Sztálin ellenes írásait, mígnem 1940-ben egy spanyol komcsi egy jégcsákánnyal végzett vele Mexikóban.

Az Októberrel kapcsolatban ennek annyi jelentősége van, hogy Trockij a film készítése alatt került végleg perifériára, emiatt kicsit újra kellett vágni, hiszen a korábbi vezető ideológus viszonylag sokat szerepelt az eredeti verzióban. Az ő jeleneteinek nagy részét tehát ki kellett dobni a végső változatból. Állítólag ezzel fél órával rövidült a film.

Ettől függetlenül sem a közönség, sem a "Párt" nem lelkesedett különösebben a filmért. (Ellentétben a Patyomkinnal)

A Sztrájknál még újszerű és izgalmas volt Eisenstein különleges stílusa. A Patyomkin leginkább a nagyon ütős lépcsős jelenet miatt volt rám erős hatással. Az Októbernek van egy erős jelenete az elején, amikor a bolsevik puccskísérletet leveri az ideiglenes kormány. Jellegében hasonló a lépcsős jelenethez, itt is a lázadó nép eltiprása kerül ábrázolásra: ahogy a hidakat nyitják fel, a szétvert tömeg hídon maradt sérültjei és halottai zuhannak a mélybe. Ezen túl nagy odafigyelést igényel - és az események pontos ismeretét - hogy egyáltalán megértsük, mikor mi történik. Gyanítom, hogy a Trockij miatti rövidítés sem tett jót a filmek. Lenin végrendeletében megpróbált fellépni Sztálin ellen, lehet, hogy emiatt szerepel ő is nagyon keveset.

A filmet ezúttal Eisenstein nem egyedül rendezte. Alexandov-val már dolgozott együtt a Sztrájk megírásakor, majd Alexandrov szerepelt a Patyomkin-ban, ezúttal pedig társrendezőként működött közre.