Olaszország (Hoche Productions, Panaria), 103 perc, Technicolor, angol

Rendező: Jean Renoir

Producer: Francesco Alliata, Renzo Avanzo

Jean Renoirral 1939-ben találkoztam utoljára, A Játékszabály című remek filmje kapcsán. Azóta eltelt több, mint tíz év, és most egy egészen más jellegű filmje kapcsán kerül újra szóba.

A Római Cinecittá-ban forgatták, olasz-francia koprodukcióban. Bizonyos források szerint Renoir három változatban is leforgatta a filmet (angol, francia és olasz) más források szerint azonban pénzhiány miatt ezeket a nyelvi variánsokat végül csak utószinkronnal valósította meg. Az biztos, hogy a filmnek az angol nyelven készített változata érhető el gyönyörű, vibráló színekkel, felújított változatban. (Nem utószínezésről, hanem Technicolorra forgatott filmről beszélek). A francia rendező az olasz főváros filmes stúdiókomplexumát használva többek között angol és olasz színészekből álló szereplőgárdára támaszkodott a film elkészítésekor.

A képen a kalapos úr maga a francia rendező (Jean Renoir), a másik két színész a film két fontos szereplője: az olasz Anna Magnani és a brit Duncan Lamont.

A film úgy kezdődik, mintha egy színdarab előadásán lennénk. A színpadon látjuk a XVIII. századi Perui alkirály udvarát, épp megérkezett a film címét adó aranyhintó. (Megjegyzés: a Perui alkirály tulajdonképpen a spanyol király által 4-6 évre kinevezett kormányzója volt a területnek).  Összesereglenek az udvaroncok, kinéznek az ablakon, és - hoppá - már nem is színházban vagyunk, hiszen kívülről látjuk az alkirályi palota ablakain kinéző személyzetet, azaz az előadás világa hirtelen valósággá vált. Ötletes, nekem nagyon tetsző megoldás, bár meg kell jegyezni, hogy ez messze nem Renoir találmánya, hiszen ugyanezt a megoldást már láthattuk az 1944-es V. Henrik című Laurence Olivier által rendezett Shakespeare királydrámánál is.

Itt még egy olyan csavar is belekerült a filmbe, hogy amikor a színpad valósággá válik, és megjelenik egy Itáliából Peruba érkezett vándortársulat, akkor az ő előadásuk is egy színpadon játszódik, ami így egy színpad a színpadon lenne elvileg... így elmondva talán nehéz követni, pedig pofonegyszerű...

Az olasz díva (Anna Magnani) által játszott Camilla az említett színtársulat vezető színésznőjeként  érkezik, bízva abban, hogy ők is részesülnek az indiánok mesés aranykészletéből. A társulat azonban megérkezése után hamar rájön, hogy az inkák kincsét bizony nem osztogatják az utcákon.

Viszont pillanatok alatt Camillának három mindenre elszánt udvarlója is akad. És itt kicsit bicegett számomra a dolog. A három jó kiállású férfi (közülük az egyik maga az alkirály, egy másik pedig egy népszerű matador) szerelmének tárgyát ugyan remekül játssza a 44 éves olasz színésznő, aki tényleg irtózatosan jól lubickol a szerepben, mégis kicsit idősnek tűnik ahhoz, hogy néhány pillanat alatt ennyi férfiszívet összetörjön. Ugyanez a színésznő 24 évesen minden bizonnyal tökéletes Camilla lett volna.

A film így egy vígjátéki elemekkel fűszerezett melodráma lesz, melyben a fent említett három férfi egymással vetélkedve próbálja meghódítani közös szerelmük szívét. Kedves kis történet, de nem emiatt szerethető igazán a film: remekre sikerült a megvalósítás.

A fent valósággá változó színpadkép csak az egyik erőssége a filmnek. Képzeljük hozzá, hogy végig Vivaldi muzsikája szolgáltatja a filmzenét a - mellesleg a rendező bátyja (Claude Renoir) által fényképezett - képekhez.

És akkor még nem említettem a lélegzetelállító díszletet és jelmezeket. Ez a film az első Renoir színház-trilógiájának filmjei közül.

Olaszország (Rizzoli, Amato, De Sica), 89 perc, ff. olasz

Rendező: Vittorio De Sica

Producer: Giuseppe Amato, Vittorio De Sica és Angelo Rizzoli

Ha Rossellini filmjeit nézi az amber, akkor azt gondolhatja, hogy az olasz realizmusnak feltétlenül politikai üzenete kell, hogy legyen. 

Ha viszont De Sica filmeket nézünk, akkor egyáltalán nincs ilyen érzésem. De Sica mindkét eddigi listán levő filmjében (A Biciklitolvajok volt a másik) igen hangsúlyos szerepe van a szegénységnek, mégsem érzek semmilyen baloldali propaganda-hangulatot. Egész egyszerűen szegény emberek sorsát mutatja meg, nagyon emberközelien, szerethető módon.

Három kulcsszereplője van ennek a filmnek, közülük egyik egy kis keverék kutya (Flike), van egy szobalány - Maria (Maria Pia Casilio, 16) - és a film eredeti címét adó öregúr, Umberto D., teljes nevén Umberto Domenico Ferrari (Carlo Battisti, 70), egy nyugalmazott hivatalnok.

Róma utcáin készültek a külső jelenetek, és a Római Cínecittá adott helyet a belső felvételeknek.

A fontosabb szereplők ezúttal is - mint a neorealistáknál sok esetben - teljesen amatőr szereplők, elsőfilmesek voltak. Érdekes módon a mellékszereplők között viszont akadtak komolyabb színészek is.

Bár a szobalányt játszó elsőfilmes hölgy ezután a film után sok másikban is játszott, Battistinek ez volt élete egyetlen filmszerepe. Érdekességképpen megjegyzem, hogy egy Firenzei egyetemen volt nyelvész-professzor. Mindkettejük játéka megdöbbentően hiteles. Főleg az öregúrnál, pontosabban egy-egy finom gesztusánál éreztem, hogy ennél tisztábban nem is lehetett volna kifejezni azt az érzést, amit éppen láttatni akart.

Érdekes a címválasztás, - ami a magyar változatban teljesen eltűnik - Umberto D. - tehát a vezetéknév nem is érdekes. Ennél egyértelműbben nem is lehetne tudtunkra adni, hogy egy kisemberről szól tehát ez a film.

Ennek a kisembernek a nyugdíja nagyon kevés a megélhetéshez. Utolsó értékeit adogatja el, hogy valahogy még fizetni tudja a szobát, amit bérel, de a lakástulajdonos nő tulajdonképpen már szeretne megszabadulni tőle, amit az akkori törvények szerint nem tehet meg, amíg a bácsi fizeti a bérleti díjat. De ahogy egy fillér elmaradás is keletkezik, a hónap végén távoznia kell.

Az öregúr méltatlan körülmények közé kényszerül. Van, hogy arra kell hazamennie, hogy az ágyában egy ifjú pár hentereg, ugyanis a tulajdonos egy-egy órára kiadja a szobáját, hogy abból finanszírozza az öregúr elmaradását.

Szomorú helyzetében két támasza van csak Umberto-nak: kedves kiskutyája, és a szobalány, aki egyébként terhes. Két udvarlója van, maga sem tudja, hogy melyik lehet az édesapa, de az apajelöltek közül sem akarja egyik se magára vállalni ezt a szerepet, úgyhogy neki is megvan a maga baja... de ahol tudja, azért segíti az öreget.

És persze ott van hűséges kutyája Flike, aki egyszer elkóborol. Az utána való nyomozás már-már a Biciklitolvajok-ban látható nyomozást idézi. Umberto számára az életénél is fontosabb ez az eb, tulajdonképpen életének már nem is nagyon van más értelme, mint, hogy erre az állatra vigyázzon. Ha találna valakit, akire rábízhatná, nyugodt szívvel meg is válna nyomorúságos életétől. Miután világossá válik számára, hogy senkitől nem remélhet segítséget, a régi kollégáktól kezdve a volt barátokon át mindenki magára hagyja, felkerekedik, hogy találjon valakit, aki magához venné a kutyát...

Nem szól túl nagy dolgokról ez a film, mégis nagyon megható, ha erre nyitott hangulatban talál el minket. De Sica saját édesapjának ajánlotta ezt a filmet. Még egy film lesz ettől a rendezőtől a listán, igaz csak a 70-es években. Kíváncsi leszek , hogy a két évtized mekkora változást hoz majd a stílusában.

USA (Stanley Kramer productions), 85 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Carl Foreman és Stanley Kramer

Reméltem, hogy a 250. film - amivel elérkeztünk az 1001-es lista negyedéhez - jó film lesz, külön ajándék, hogy nem csak jó, de igazán remek film a Délidő.

Nagyon erős a kontraszt az ezt megelőző Határtalan Horizonttal, mely finoman szólva is csalódás volt. Ez viszont mestermunka. Egyikre a legjobb westerneknek, még akkor is, ha azt kell mondanom, hogy a műfaj itt mellékes. Kerülhetett volna bármilyen korszakba és bármilyen helyszínre, nem veszített volna semmit a lényegből. 

És micsoda szereplőgárdát sikerült összehozni ehhez a filmhez! Azt tudtam, hogy a karrierje mélypontján levő Gary Cooper lesz a főszereplő, oldalán a gyönyörű Grace Kelly-vel a - későbbi szomorú sorsú monacói hercegnével. Cooper külsőre kicsit megöregedett (itt 50 éves), mióta utoljára láttam az 1941-es York Őrmesterben. De egyáltalán nem mondom, hogy rosszul áll neki a kor, sőt, a szerepét kimondottan segíti, hogy a megfelelő pillanatban, amikor egyedül áll az elnéptelenedett utcán, a kissé meggyötörtnek tűnő arca és testtartása még inkább fokozza a hangulatot.Amire viszont nem számítottam, hogy mellékszerepekben is olyan színészek fognak feltűnni, hogy leesik az állam a meglepetéstől. Thomas Mitchell, az egyik kedvenc mellékszereplőm, ő nem volt akkora meglepetés, örültem újra látni, rajta mintha nem fogott volna az idő, tíz éve kb. ugyanígy nézett ki. (Lásd a bal szélen alább)

Akkor viszont tényleg leesett az állam, amikor azzal nyitott a film, hogy Lee Van Cleef ül egy sziklán és dohányzik. Ez volt Cleef első filmje, melyben gyakorlatilag szöveg nélküli mellékszerepe van csak. Az alábbi képen a legtávolabbi, fekete inges fickó Lee Van Cleef - ha valaki nem tudná kiről van szó, - ő a Jó, a Rossz és a Csúfban a "Rossz".

Aztán a következő meglepetés: Lloyd Bridges, a seriff helyettes, aki szinte ugyanúgy néz ki, mint harminc évvel később az Airplane című filmben, amikor tudatosul benne, hogy nem az a legmegfelelőbb nap a cigiről, alkoholról és drogról való leszokásra.

És amikor már azt hittem, hogy nem lesz több meglepetés, akkor a film vége felé, felkel a börtöncellában addig csak alvás közben látott rab, és ki sétál ki... Jack Elam, aki a Volt egyszer egy Vadnyugat elején pisztolyának csövébe zárja a zümmögő legyet. 

Jó volt látni ezeket a későbbi filmekből ismerős arcokat, de persze a film nem elsősorban miattuk ilyen remek. Minden összejön ebben a filmben a hangulatot tökéletesen alátámasztó zenétől a feszült szituáción át a szép felvételekig, minden. Szerencsénkre tűéles, szépen felújított változat áll rendelkezésre ebből a filmből is, mint az 1001-es lista elsöprő többségéből. Ugyanolyan jó minőségben láthatjuk ezeknek a filmeknek a nagy részét, mint a korabeli közönség. És valószínűleg sokkal jobb minőségben, mint amilyen minőségben tévét nézhetett a stáb a forgatás valamelyik szünetében. Olyan kíváncsi lennék, hogy vajon milyen adást néztek Cooper-ék ilyen nagy érdeklődéssel.

Will Kane (Gary Cooper) egy amerikai kisváros "marshal"-ja, a magyar szinkron szerint rendőrbírója... Olyasmi, mint a seriff, de csak a városka határáig terjed a jogköre, és általában olyan kisebb városoknak volt marshal-juk, amelyeknek nem volt önálló rendőrsége. Általában legfeljebb egy marshal-helyettese volt és egy irodája egy kisebb zárkával. A seriff ezzel ellentétben az egész megyére kiterjedő hatalommal rendelkezett, és irányítása alá tartozott (ma is tartozik) a megye teljes rendfenntartó gépezete. Mindkettőnek van kis csillaga, ebben hasonlítanak.

A marshal éppen összeházasodott szerelmével, örökre leakasztani tervezi ingéről a marshal-jelvényt, amikor érkezik a szörnyű hír, hogy Frank Miller, a kegyetlen bűnöző, aki korábban rettegésben tartotta a várost, és akit Kane marshal fogott el, és a városka bírója ítélt halálra, kegyelmet kapott, most szabadult, és délben érkezik vonattal a városba.  (Hoppá, erre utalt a film címe: Délidőben)

Frank elfogásakor bosszút esküdött, hogy ha kiszabadul, megöli az ő elfogásában és elítéltetésében résztvevőket. Kicsivel több, mint egy óra van vissza délig. És itt említeném a film egyik nagyon ütős jellemzőjét: a cselekmény gyakorlatilag real-time-ban zajlik. Azaz pontosan olyan sebességgel ketyeg az idő a filmben, mint a mi valóságunkban. Hogy erre külön fel is hívja a rendező a figyelmünket, bármely helységben járunk, nem mulasztja el soha megmutatni az abban a helyiségben levő órán az éppen aktuális időt. Ha megfelelő időpontban kezdjük el lejátszani a filmet, akkor állítólag az óra mindig pontosan azt az időt fogja mutatni, amennyi a valóságban is van. 

És elkezdődik a hajsza az idővel. Összeszedni egy ütőképes csapatot, akik fel tudják venni a harcot a délben érkező ellenséggel - akit egyébként három mindenre elszánt cimborája (köztük Lee Van Cleef) vár a vasútállomáson, hogy együtt álljanak bosszút. A film túlnyomó része tehát ennek a délig lassan, feszülten csordogáló időszaknak az eseményeit mutatja, ami lassúság egyáltalán nem unalmas, sőt a feszültség határozottan tapintható. Ahogy közeledünk délhez, az egyre magasabbra hágó nap úgy izzasztja egyre jobban és jobban a szereplőket, homlokukon már láthatóan gyöngyözik az izzadtság déltájban.

A feszültség állandó fokozásával olyan magasra helyezi a rendező a lécet, hogy már-már elbizonytalanodtam, hogy a film utolsó tíz percére jutó Frank megérkezése vajon meg tud-e majd felelni ennek az elvárásnak. Igen, határozottan meg tudott felelni, sőt ... de ez az utolsó pár perc számomra inkább olyan volt, mint egy bónusz, mint hab a tortán. A film igazi erőssége maga a középrész, ahogy látjuk, hogyan fordulnak el a marshal-tól az emberek, hogyan hagyják magára szinte mindannyian, holott ő igazából már nem is marshal, mehetne feleségével megkezdeni új közös életüket, egyáltalán nem kellene áldozatot hoznia ezért a hűtlen városért, ám ő mégis marad, felesége könyörgése ellenére is.

Anélkül, hogy minden részletet előre lelepleznék... csak, hogy sejtetni tudjam, hogy milyen többrétegű ez a film, megemlítenék még egy női szereplőt, akinek helyzete azért izgalmas, mert három férfival is viszonya volt. Először Frankkel, majd a marshal-lal, és jelenleg a marshal helyettessel... de inkább előbbi kettőnek van nagyobb jelentősége a történet szempontjából. Hogy könnyen megkülönböztethető legyen a feleség a korábbi szeretőtől, két teljesen más karakterű színésznő játssza őket.

Grace Kelly és a nála közel negyven évvel idősebb Gary Cooper között állítólag olyan jó volt az összhang a forgatás alatt, hogy a pletyka szerint még barátságnál is több volt közöttük.

Végezetül még egyszer a film zenéjéről.A Volt egyszer egy Vadnyugat mindent elsöprő filmzenéjével nehéz versenyezni, hiszen talán még az sem túlzás, hogy az egyetemes filmtörténelem egyik legjobb zenéjét alkotta oda Morricone, de azért ez a zene is sokat hozzá tudott tenni ehhez a filmhez.

USA (RKO, winchester Pictures), 142 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks és Edward Lasker

Western-be oltott road-movie. De talán még szívesebben nevezném ifjúsági kalandfilmnek. Gyerekkoromban imádtam ugyanis az ilyen filmeket, de kissé erőltetett fordulatai miatt felnőttként már nem tudtam komolyan venni, és ez sajnos kihatott az egész filmélményre. 

Az 1830-as években vagyunk. Szőrmekereskedők - vagy harmincan - felhajóznak egy kis vitorlás-evezős bárkával a Missourin olyan 2000 mérföldet, hogy a "feketelábú" törzsbe tartozó indiánokkal üzleteljenek. A biztonság kedvéért magukkal viszik Pávaszemet, a feketelábú törzsfőnök lányát, aki néhány éve az ő vendégszeretetüket élvezi, miután megszökött egy ellenséges törzs fogságából.

Indiánügyekben egyébként több szempontból is előrelépett ekkorra Hollywood. Egyrészt látható egy differenciálódás. A korabeli westernekben az indián általában arctalan vadember, aki csak öl, és rabol. Itt a feketelábúak törzse - még ha nevük nem is tűnik túl bizalomgerjesztőnek - barátságos népnek tűnik, ellenben a varjúkkal, akik a "gonosz" törzset, az ellenséggel lepaktáló gyilkosokat testesítik meg.

Másrészt; szeretem, ha 14 éves szerepet nem 25 éves játszik el, továbbá, ha feketét illetve latinót nem cipőpasztával sötétre tónusozott bőrű fehér színész játszik. Ha nem is egy 100%-os indián színésznő játssza a törzsfőnök lányát, de legalább egy olyan lány, akinek valami köze van a dologhoz: Elizabeth Threatt édesanyja ugyanis Cherokee indán volt. Kicsit túlzás lenne azt mondani, hogy a főszereplők közé tartozik, de mindenképpen a fontosabb szereplők között említeném. Statisztának, indián harcosoknak eddig is jórészt valódi indiánokat alkalmaztak, de komolyabb szerepet nagyon ritkán bíztak Hollywoodban nem fehér emberre ekkoriban. Elizabeth Threatt-nek egyébként ez volt az egyetlen filmszerepe.

A 2000 mérföldes hajóút sok kalandot tartogat a legénység és az indián lány számára, akik egyébként menet közben kiegészülnek még egy indiánnal. Hogy színesítsék a képet ő egy kedves, de idióta balfácánt alakít, ugyancsak a feketelábúak törzséből, Poordevil néven, akit az egyébként kifejezetten élvezhető magyar szinkronban a kicsit fenyegetőbben hangzó Pokolfajzat néven emlegetnek. A film igazi főszereplői egyébként a szőrmekereskedők közül kerülnek ki. Közülük is Kirk Douglas volt az első számú sztárja a filmnek.

USA (MGM), 118 perc, ff., angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: John Houseman

Amikor már azt hittem, hogy Hollywood lendületvesztése az ötvenes évek elejére már olyan fokú lett, hogy elsősorban Európából számítok izgalmas, újszerű kísérletekre... akkor most mégis Hollywoodból talált meg ez a film, - mely bár kifejezetten újszerűnek azért nem mondható - visszaadta a reményt, hogy a klasszikus filmgyáraktól is számíthatok komolyabb élményekre ezután is. 

Van valami megmagyarázhatatlan vonzalmam a filmes kulisszák iránt. Amikor a gyönyörű Lana Turner végigmegy egy berendezett, de éppen üresen álló forgatási helyszínen, nem tudom eldönteni, hogy mi okozza a nagyobb vizuális élményt, a gyönyörű, aranyszőke színésznő, vagy az izgalmas stúdióbelső. A film Hollywoodról, pontosabban annak tipikus szereplőiről szól, így több alkalommal is volt szerencsém szemrevételezni a korabeli stáb működését.

Lana Turner szabályos szépsége (egyébként úgy általában a szabálytalan szépségeket sokkal izgalmasabbnak  tartom) már a A Postás Mindig Kétszer Csenget-ben felkeltette a figyelmemet, örültem, hogy viszontlátom.

Az alábbi standfotó nagyon frappánsan ábrázolja a film-a-filmben szituációt: Míg a darun utazó 21-es kamera az operatőrrel és a rendező Minnellivel a valódi filmes kamera, addig a földön álló, a stáb által körülvett kamera a filmben látható forgatási jelenetet része.

Egy képzeletbeli stúdió - a Shields Pictures - sikerét és nagy bukását ábrázolja a film. Bár ilyen stúdió valójában tényleg nem létezett, és semmiképpen nem életrajzi filmről van szó, sok szereplő jelleme és sorsa nagy hasonlóságot mutat a valósággal. Legszembetűnőbb a film központi figurájának Jonathan Shieldsnek (Krik Douglas) és az ekkoriban népszerűségében már kissé megkopott David O. Selznick Hollywoodi filmmogul közötti hasonlóság.  (Itt persze nem külső hasonlóságra gondolok)

Selznickről - csak nagy vonalakban - annyit érdemes tudni, hogy ő készítette az Elfújta a Szél-t 1939-ben, sőt ugyanebben az évben ő csábította Amerikába Ingrid Bergman-t, de még Hitchcock-ot is ő rángatta Angliából Hollywoodba, hogy aztán ott is ragadjon.

A film központi alakját alakító Kirk Douglas egyébként parádés ebben a szerepben (is). Mielőtt elfelejteném leírni, ebben a pillanatban 103 éves (még leírni is furcsa), amivel igencsak benne van a nagy, klasszikus Hollywood-i sztárok legidősebb élő legendái között... közvetlenül Olivia de Havilland mögött, aki - 100 év fölött talán már nők esetén sem udvariatlanság korról beszélni - kicsit több, mint 5 hónappal még Douglasnál is idősebb.

Az alábbi képeken látható Kirk Douglas egy közelmúltban készített képen, valamint a filmhez készített próbafotókon, az egyiken 28-33 éves korához sminkelve, a másikon 43 évesre, bajusszal.

A film tulajdonképpen három, egymástól szinte független rövidfilmből áll. Ami összeköti őket, az a producer Shields személye. A három rövidfilm három flashback (visszatekintés), három olyan ember története, akiket gyakorlatilag Shields emelt ki a sikertelenségből, majd ugyanő dobott is el minden lelkiismeretfurdalás nélkül, amikor már nem volt rájuk szüksége. További szépséget kölcsönöz a dolognak, hogy ezután mindhárman csak még sikeresebbek lettek, míg Shields időközben csődbe ment, és most azért hívatta egybe hármukat, hogy kikönyörögje náluk, hogy még egyszer legyenek hajlandóak szóba állni vele, még egyszer csináljanak egy közös filmet, ami kiemelné Shields-et a ... bajból...

Külön-külön mindhárman elutasítják a beszélgetést... ám amikor volt gyártásvezetőjük Harry Pebbel, aki szintén megégette magát Shields-el összehívja hármukat az irodájába, ahol mindhárman elmesélik Shields-el való közös történetüket...ez tulajdonképpen a film érdemi része ... szóval a gyártásvezető itt még megpróbál egy utolsó esélyt adni Shields-nek, hátha hárman közösen mégis hajlandóak meghallgatni az ajánlatot...

Bár nem színesben készült ez a film, az általam elsősorban zenés filmjeiről ismert Minnelli ezúttal is nagyon szép filmet készített - és mellesleg nem csak vizuális szépségről beszélnék ebben az esetben.

5 Oscart nyert a film, ami azért szép eredmény, még akkor is, ha egyik sem a leginkább áhított kategóriákból való: Legjobb női mellékszereplő, forgatókönyv, ff. operatőr, ff. díszlet és jelmez. 

Egyébként felvételeket, összefoglalókat már korábbi díjátadókon is készítettek, azonban ez az 1952-es filmekről szóló, 1953-ban megrendezett díjátadó volt az első, amit a tévé élőben közvetített. Már nagyon várom, hogy az utolsó 1952-es film után végignézzem ezt a két órás felvételt, mintha visszamennék az időben. Jó lesz majd látni ezeknek a filmeknek a szereplőit, készítőit, ahogy feszülten várják, hogy melyikük nyeri el az olyan nagyra becsült Oscar-díjat.

Olaszország (Ponti-De Laurentiis), 118 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Dino De Laurentiis és Roberto Rossellini

Ingrid Bergmannak annyira tetszettek Rossellini filmjei - főleg a Róma, Nyílt Város -, hogy tollat ragadott, és elismerő levélben fejezte ki a rendező iránti rajongását, mellékesen megjegyezve, hogy nagy örömmel forgatna is vele.

Az olasz rendező örömmel vette a svéd színésznő Amerikából írt levelét, és be is "castingolta" 1949-ben készülő Stromboli című filmjébe. Olyan jó volt köztük a "kémia", hogy 1950 Február 2-án, néhány nappal az említett film moziba kerülése előtt megszületett első közös gyermekük, akinek sok keresztnevet adtak, hogy ha majd felnő, választhasson közülük, így lett a baba a Renato Roberto Ronaldo Giusto Giuseppe "Robin" Rossellini.

Ingrid Bergman egyébként ekkor még házas volt. Férje nem egyezett bele a válásba. Ezt a nehézséget Bergman kerülőúton, valahogy a Mexikói jogrendszert igénybe véve oldotta meg. 1950 közepére már Rossellini felesége (is) volt.

Amerika már akkor is olyan képmutató és álszent volt, mint most. Az egyik szenátor benyújtott egy törvényjavaslatot a felsőházban - kifejezetten Bergmanékra szabva - , mely szerint morálisan kikezdhető életű színésznő ne szerepelhessen amerikai filmben, valamint nem megfelelő életet élő producer filmje ne kaphasson vetítési engedélyt amerikai mozikban. Nyilván nem Bergman volt az első, aki ilyen magánéleti bonyodalomba keveredett a Hollywoodi színésznők közül. Valószínűleg az hangolta ennyire ellene a közvéleményt, hogy az ő stílusa eltért a sztároktól. Visszahúzódóbbnak, ártatlanabbnak tűnt, ezért nagy volt a csalódás vele kapcsolatban. Szentből lett néhány nap alatt "utcalány" a közvélemény szemében, panaszolta visszaemlékezésében az akkor tíz éves Pia nevű - első férjétől született - lánya.

Moziba kerülésekor nem volt túl népszerű ez a film, és be kell vallanom, valahogy azt éreztem, hogy engem sem akar igazán közel engedni magához. Nem tudom megmondani pontosan, hogy miért...

Rómában járunk, a második világháború után, a lerombolt város újjáépítésekor. Irene Girard (Bergman) egy Rómában élő, gazdag amerikai üzletember felesége. Ahogy az a gazdag családoknál gyakran előfordul, a szülőknek mindenre jut idejük, csak a gyerekre nem.

A fiú és édesanyja a háború alatt többnyire kettesben voltak, de mióta a férfi újra otthon van, azóta az anya nem foglalkozik vele annyit. A gyerek elárulva, becsapva érzi magát. Öngyilkosságot kísérel meg. 

Az olasz neorealizmus egyik alappillére, hogy a háború utáni lerombolt világban igyekszik ismét felfedezni a hagyományos értékeket. Ez a film is ilyesmire tesz kísérletet. A fiú ugyanis meghal. Édesanyja pedig a fájdalom és az űr feldolgozására úgy tesz kísérletet, hogy mások fájdalmait, terheit próbálja enyhíteni.

És érzésem szerint itt indult el a rendező egy olyan irányba, ami akkoriban haladó szelleműnek is tűnhetett, ma azonban borzasztóan idejétmúlt. Belemegy a munkásosztály helyzetének elemzésébe. Irene, miután szegényekkel találkozik egy sétája során, úgy megdöbben, hogy saját elmesélése szerint "egy olyan világgal találkozott, aminek létezéséről nem is tudott". Na persze... a háborút úgy csinálta végig Olaszországban, hogy nem találkozott a szegénységgel és megpróbáltatások sokaságával...Borzasztóan didaktikus a film, sajnos. Végig az volt az érzésem, hogy a rendező oktatni szeretne engem, ami nem baj, de csinálja ezt úgy, hogy ne vegyem észre... ha kérhetem...

A film vége felé kifejezetten kínosan éreztem magam, és azon gondolkoztam, hogy milyen szomorú, hogy azt az Ingrid Bergmant, akiért annyira rajongtam a Casablancában, most ilyen méltatlan szerepben kell látnom... 

A fenti képen látható, hogy ebben a filmben feltűnik epizódszerepben Giulietta Massina is. (Fellini egyik kedvenc női szereplője, mellesleg felesége)

Az USA-ban igyekeztek a filmből eltávolítani minden szocialista ideológiára való utalást. Jócskán megvágták. Az amerikai plakátot nézve (lásd alább) még akár úgy is tűnhet, hogy ez valami romantikus melodráma...

"Bergman visszatér 4 hosszú év után..." --  másrészt a cím: The Greatest Love... - hogy mi??? --- ilyen alapon Ugródeszka vagy Vízisí is lehetne a film címe... sok mindent beletuszkolt a filmbe a rendező ideológiától kezdve sorsdrámát, stb. - de szerelemről valahogy nem nagyon szólt... legalábbis én nem vettem észre... ha ezzel a címmel láttam volna moziban, biztos, hogy visszakérem a jegy árát...