USA (Skirball Productions), 108 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Jack H. Skirball

Sokféle krimi létezik: Van, amikor tudjuk, hogy ki a gyilkos, és az teremti meg a feszültséget, hogy látjuk, amint a nyomozó egyre közelebb jut a megoldáshoz. Ilyen például a Columbo sorozat legtöbb epizódja. Ennek szöges ellentéte, amikor tudomást szerzünk egy gyilkosságról, és egy izgalmas karakterű nyomozó felderíti a gyilkos kilétét. Erre jó példa Agatha Christie munkássága Poirot felügyelővel az élén.

Jelen esetben rögtön a film elején kapunk egy elkövetőt, de - furcsa módon - közel egy órát (!) kell várnunk arra, hogy megtudjuk, mit is követhetett el nagy valószínűség szerint... Szokatlan szerkezetű tehát ez a krimi - ha egyáltalán ez a műfaji besorolás itt helyénvaló... én ugyanis továbbra is azt mondom, hogy Hitchcock életműve egy külön besorolást érdemelne. (Mondjuk krimi helyett hívhatjuk Hitchcock - filmnek az ő műfaját.) 

Azzal, hogy Hitchcock a gyilkosság(ok) konkrét említését ennyire betolja a film közepébe, a hangsúly is eltolódik egész más irányba, mégpedig alapvetően az elkövető Charlie (Charles Oakley) és annak unokahúga Charlie (Charlotte Newton) közötti elég furcsa kapcsolat felé.

Rögtön feltűnhet, hogy mindkettejük neve Charlie. Nekünk ez talán kicsit furcsának hangzik, bár nálunk is van erre példa: Gabi lehet Gábor, de Gabriella is. Az unokahúg természetesen a nagybácsi miatt kapta a Charlotte nevet, hogy őt is lehessen Charlie-nak becézni. Ez a kapcsolat azonban jóval többnek tűnik egy szokványos nagybácsi-unokahúg kapcsolat között. Nem tudom, hogy mennyire állt Hitchcock szándékában ezt láttatni, - a "szakirodalomban" nem is találtam erre utaló nyomot - de a színészek játéka alapján a kis Charlie nemcsak rajong a nagybácsi iránt, hanem ennél mintha egy árnyalattal többről is szó lenne: Úgy néz rá, úgy ér hozzá, mintha a nagybácsi lenne számára A FÉRFI. Rokonok között ilyesfajta érzések persze nem létezhettek a 40-es évekbeli Hollywoodban. Így aztán, ha valóban volt szándék ilyesmi ábrázolására, akkor Hitchcock elment addig a pontig, amíg mehetett, ennél merészebben nem ment volna át a cenzúrán.

A film felén túl végre megtudjuk, hogy mit is követ(het)ett el Charlie bácsi. De igazán nem is fontos. És bár megjelennek a nyomozók, mégsem látunk igazi nyomozási cselekményeket (részükről). Ami mindvégig az igazi feszültséget kínálja, az a két Charlie közötti kapcsolat alakulása. Mi történik, ha a lány megsejt valamit a titokból? Mi történik, ha Charlie bácsi megtudja, hogy a lány tud valamit? Kitart a rajongás, vagy átfordul valami másba?

Az volt a legnagyobb bajom, hogy a nagybácsit alakító Joseph Cotten ebben a szerepben kicsit szürke marad számomra. Ő Orson Welles felfedezettje egyébként. Már a Welles által alapított Mercury Theater első előadásában is szerepelt Cotten, és az Aranypolgárban - elsőfilmesként - komoly szerepet is kapott Welles mellett. Itt Hitchcock-nál nekem nem volt sem elég ellenszenves, sem elég félelmetes ahhoz, hogy ez a film igazán működni tudjon. Kellemes, karakteres hangja van. Először szinkronnal láttam, és mivel kicsit csalódott voltam, rögtön újranéztem eredeti hanggal, és kellemes hang ide vagy oda, így sem akart működni nekem.

Hollywoodban ekkoriban volt egy törvény, mely alapján egy film díszlete nem kerülhetett többe 5000 dollárnál. Ez a háború alatt a pazarlást volt hivatott megfékezni, ösztönözve a díszletek minél többszöri újrafelhasználását. (A fenti összegbe nem számított bele a munkadíj, csak a díszlet szerkezeti elemeinek az ára. Az átalakítás díja tehát kívül esett ezen a kereten.) Hitchcock ezúttal gondolt egyet, és stúdió helyett kiment a valóságba, méghozzá a Kaliforniai Santa Rosa-ba, ahol szerintem még ma is büszkék arra, hogy ott forgott ez a film. 

Sok helyi lakos kapott kisebb-nagyobb mellékszerepet. Egy kedves kis sztori szerint Hitchcock-nak nagyon megtetszett egy kopottas, kissé elhanyagolt külsejű ház. Ezt választotta ki a külső jelenetek forgatási helyszínéül. Meg is állapodott a tulajdonosokkal. Azok pedig akkora megtiszteltetésnek érezték, hogy a nagy Hollywoodi filmesek az ő hajlékukat tisztelik meg, hogy a forgatás első napján arra kellett érkeznie a stábnak, hogy a kertet, a házat, de még a környéket is teljesen felújították a nagy eseményre. Hitchcock nyilván alig bírta visszafogni a sírást, de végül szakembereinek - nyilván  nem kis munkával - sikerült visszaállítani a helyszínt eredeti, kopottas formájába. A filmeseknek ez persze rutinfeladat, de nyilván fölösleges idő- és pénzveszteség volt.

A kisvárosi hangulathoz persze nagyon jól jött a valós forgatási helyszín. Charles bácsi egyébként a keleti partról költözik a Santa Rosa-i húgához a film elején, amikor forróvá válik a talpa alatt a talaj. A kisvárosban szinte sztár lesz a nagyvárosi férfi. Mindenki vele szeretne találkozni. Előadásokra hívják a nőegyletbe...

Érdekes - egészen Hitchcock-i - mellékszála a filmnek az a szomszéd, aki állandóan átjár a családhoz, hogy a családfővel megvitassák, hogy ki tudja a legjobb megoldást egy tökéletes gyilkosság végrehajtására. Mulatságos nézni, ahogy ezek a szürke kis emberek állandóan olyan témáról beszélgetnek, amiről nagy valószínűséggel Charles bácsi tudna mit mesélni, ám ő inkább hallgat...

Az alábbi concept-skiccek talán azoknak igazán izgalmasak, akik látták a filmet, és felfedezik bennük a rajzok alapján végül elkészült jeleneteket:

A mester persze nem tagadja meg önmagát, a feszültség itt is nőttön nő egészen az utolsó pillanatig. Ezúttal azonban nem okozott nekem olyan katarzist, mint mondjuk legutóbb a Manderley-ház asszonyával. 

USA (20th Century Fox), 76 perc, ff. angol

Rendező: William A. Wellman

Producer: Lamar Trotti

Látszólag egy western filmről fogok írni ebben a posztban, és bár a műfaj szinte minden formai kelléke megvan - "cowboy" ruhák, coltok, lovak, puskák, western-kocsma (azaz "saloon") - én mégis megkockáztatom, hogy a helynek és időnek szinte semmi jelentősége nincs.  Ugyanezt a történetet meg lehetett volna csinálni mondjuk ókori díszletek között, de akár a huszonegyedik századba is helyezhetnénk, hiszen korunkban is történnek lincselések (lásd Olaszliszka, vagy Kadhafi esete, hogy két példát is mondjak). Így én azt mondom, hogy műfaja nem western, hanem vadnyugati környezetben játszódó, igen komoly filmdráma, melynek a középpontjában egy csoport önbíráskodása áll.

Egy Nevadai városka kocsmájában vagyunk, 1885-ben. Jön a hír, hogy megölték és kirabolták az egyik polgárt. Pillanatok alatt szerveződik egy önkéntesekből álló csapat, mely tagjai vállalják, hogy elfogják és felakasztják a tetteseket. Ez már akkoriban sem volt teljesen jogszerű, és az emberek józanabbik része igyekszik értesíteni a seriffet, hogy vegye inkább ő kézbe az ügyet, de amaz a városon kívül tartózkodik. A tömeg viszont vérszomjas és türelmetlen, így mégiscsak elindulnak a bűnösök felkutatására.

Az amúgy sem túl hosszú (76 perces) film első felében gyakorlatilag a szereplőkkel ismerkedünk. Néhány karakter kiemelt jelentőséget kap, ezek részletesebb bemutatást kapnak.

Érdekes módon Henry Fonda karaktere van leginkább előtérbe tolva, holott a film végén azt kell mondanom, hogy kis túlzással neki volt az egészben a legkisebb jelentősége. Talán azt is mondhatnám, hogy ő olyan, mint legtöbbünk: sem nem hideg, sem nem meleg. Érzi, hogy nincs rendben csak úgy tárgyalás nélkül felakasztani valakit - még, ha bűnös is az illető -, de ha rajta múlik, végül is megtörténhet a dolog. Háborog az igazságérzete, de annyira nem, hogy cselekedjen. 

Fonda karaktere annyira fel van építve, hogy ő még külön előélet-foszlányt is kap. Az elkövetők keresése során összetalálkozik egy volt szeretőjével, aki már mással van. Izgalmas pillanatok, csak úgy vibrál köztük a levegő. A film felénél olyan csúcsra járatja a feszültséget, ami azt sejteti, hogy ennek még nagy jelentősége lesz a továbbiakban, de lehet, hogy csak bolondját járatták velünk, mert a feszültség kapcsoló még annyira feljebb lesz tekerve, hogy erről az incidensről a későbbiekben majd teljesen elfeledkezünk.

Aztán a karakterek között ott van persze az önjelölt vezető. Akikre hallgatnak az emberek, mert látszólag már letett valamit az asztalra. Esetünkben egy veterán katona, aki vért akar látni. Ölni akar, és mindezt úgy, hogy lehetőleg minden pillanatát kiélvezze.

Több más tipikus karakter (például egy irtózatos nevetéssel rendelkező kövér öregasszony) mellett persze ott vannak az igazság védelmezői is, akik próbálják elkerülni a fölösleges vérontást. Úgy tűnik, ők kisebbségben vannak. Bár helyenként a film annyira emlékeztet a Tizenkét Dühös Emberre, hogy az ember már azon sem csodálkozna, ha egyesével növekedve az átállók száma, előbb-utóbb meglenne a lelkiismeretes társaság többsége.

A film felénél elkapnak három embert, akik egy tűz mellett alszanak. Náluk vannak az ellopott marhák, de mindent tagadnak. Egy kifejezetten tisztességesnek látszó családapa (őt érdemes külön is kiemelni: Dana Andrews), egy bolond öregember és egy mexikói, akiről eleinte úgy tűnik, hogy csak spanyolul tud (ő pedig Anthony Quinn). - az alábbi kép bal alsó sarkában látható a három vádlott.

Ki mit tenne, ha azt az ajánlatot kapná, hogy ha hármuk közül elmondja, ki a gyilkos, akkor a másik kettő megmenekülhet? Van egy hasonló játékelméleti kérdés is egyébként (fogolydilemma a neve, és persze nem tökéletesen fedi jelen szituációt): Mi ilyenkor az optimális stratégia? Ha válasz nélkül mindenkit felakasztanak, akkor legalábbis játékelméletileg nem a végtelenségig tartó tagadás a legüdvözítőbb. Van is olyan, aki rögtön be akar mártani valakit, ám van olyan is, aki semmi áron nem tudna hamisan vallani azért, hogy mentse az életét. A végkifejletet nyilván nem lövöm le...

Éreztem, hogy a vége felé lesz egy hatalmas csattanó... Lett is, de nagyon nem az, amire számítottam. És ezért megemelem a kalapomat!

Fonda imádta ezt a filmet, állítólag ez volt a kedvence azok közül, amikben szerepelt. Gondolom a legtöbben azért a Volt Egyszer egy Vadnyugat miatt szeretik (hiszen sokan csak abban ismerik), ami viszont műfajilag is remek western, még ha annak csak a spaghetti-ről elnevezett tengerentúli rokona is. (Jómagam a műfaj csúcsának tartom azt a filmet, de erről majd a maga idejében, úgy kb. az 1001-es lista fele táján)

El kell ismerni, különleges film ez, és jól van összerakva. Nem tudom, mennyire hitelt érdemlő részlet, hogy Fonda állítólag annyira el akart mélyülni karakterében, hogy még aludni is ebben a ruhában volt csak hajlandó ez alatt az időszak alatt.

A film hangulatára rányomja a bélyegét (nem feltétlenül rossz értelemben) az is, hogy minden díszletek között lett felvéve. Ott vannak ezek a filmesek Hollywood-ban, ahol a környéken azért tengerparttól kezdve sivatagon és hegyes vidéken át szinte minden van. Erre is simán találtak volna megfelelő igazi helyszínt. De nem, ők inkább felépítenek egy hegyi utat a stúdióban, hogy ott nyugodtan - minden zavaró körülménytől mentesen - tudjanak dolgozni. Ez Hollywood aranykora...

Föl lehet tenni a kérdést: Mi mit tennénk, ha egy 20-30 fős társaság éppen kivégezni készülne három embert, akik lehet, hogy megöltek valakit, de akár az is lehet, hogy nem? Belesimulnánk a tömegbe? Hallatnánk a hangunkat, vagy akár tennénk is valamit? Súlyos kérdések ezek. Persze ilyenkor felmerül azoknak a felelőssége, akik törvény adta jogukkal - akár lelkiismeretlenségből, akár nemtörődömségből - ügyészként, bíróként ítélnek, ítéltetnek el olyan embert, akiről tudják, hogy nem bűnösök, vagy enyhébb esetben csak - tévesen - tudni vélik, hogy bűnösök. Mert hát ilyen is van szép számmal. Ezt csak azért hozom fel lezárásnak, mert a film slusszpoénja - a levél is - a konkrét ügynél valami sokkal általánosabb dolgot vet fel. Vajon ítélkezhet-e ember egy másik ember felett annak életéről és sorsáról? Van-e ehhez erkölcsi joga? Nekem persze nincs válaszom.

USA (RKO), 71 perc, ff., angol

Rendező: Mark Robson

Producer: Val Lewton

Val Lewton B-filmes részlege az RKO-nál nem tétlenkedett. A Macskaemberek és az Egy Zombit Gondoztam után meglovagolta a sikereket, és összedobtak évente 2-3 ilyen 70 perc körüli korai exploitation filmet.

Ezúttal azonban nem egy színtiszta horror-t, hanem egy Hitchcock-ra hajazó suspense - azaz a feszültség fenntartására kiélezett - filmet készítettek.

Látszik, hogy kezd divatba jönni a film noir, mert az árnyékok olyan karakteresen jelennek meg, mintha egy noir filmet néznénk. Olvastam is olyan elemzést, mely horror film noir-nak címkézte ezt a filmet. Ha ezt elfogadjuk műfajnak (horror noir-ként is láttam említve), akkor nagy valószínűséggel ez ennek az első képviselője.

Egy Mary Gibson nevű fiatal hölgy (az elsőfilmes Kim Hunter), egy lányiskolában tanul. Egy napon hírt kap arról, hogy nővére Jacqueline - aki Mary egyetlen élő rokona - már hónapok óta nem ad magáról életjelet. Nem fizeti Mary tandíját sem, ezért nem tudják tovább nevelni.

Mary felkerekedik New Yorkba, a Greenwich Village-be, hogy felkutassa eltűnt nővérét. Mint kiderül, a jól menő kozmetikai cégét eladta egy munkatársának, kivett ugyan egy szobát kedvenc (Dante nevű) étterme fölött, de az többnyire zárva van. Az étterem tulajdonosai csak néha napján látták Jacqueline-t megjelenni, akkor is csak rövid időre.

Dantéról nekem persze rögtön a pokol jut eszembe, és ha ennek nincs is közvetlenül jelentősége a filmben, a névválasztás biztosan nem véletlen. Mary keresi nővérét, és egyre több olyan emberrel találkozik, aki ismerte őt. És mindenki egyre gyanúsabb. Az étterem tulajdonosa nagy nehezen hajlandó feltörni annak a szobának az ajtaját, amelyiket Jacqueline bérel, és ott valami nagyon megdöbbentő dologgal szembesül Mary. 

A feszültség nőttön nő a 43. percig, mígnem a forgatókönyvíró látszólag megkegyelmez, és egy nagy húzással átemel minket a túloldalra, egy sátánista gyűlésre, ahol nagyjából minden kérdésre választ kapunk. Ámde ezek a válaszok újabb kérdéseket gerjesztenek. 

Helyenként bizarr, izgalmas hangulatú a film. A cselekmény viszont helyenként zavaros, mondhatni kidolgozatlan. Például a szekta egyik alapelve az erőszak teljes tilalma. (Milyen korrekt lehet ez a sátán), viszont az a tag, aki elárulja a közösség titkait, annak meg kell halnia. Jó-jó, megpróbálják feloldani ezt az ellentmondást, de egy kicsit még dolgozhattak volna a sztorin, mert a a képi megvalósítás amúgy kifejezetten jól sikerült.

A szekta életében eddig 6 ilyen halálbüntetés volt, és úgy néz ki, hogy most érkezett el az idő a hetedik végzetes ítélet kimondására, így lesz tehát a  hetedik áldozat a film címadója.

Apró érdekesség, hogy szerepel a filmben egy Dr. Judd nevű orvos, aki egyébként a Macskaemberekben is fontos szereplő volt, és ugyanúgy Tom Conway alakította, mint itt. Egyetlen bökkenő, hogy (***spoler***) Dr. Judd annak a filmnek a végén elvileg meghalt. 

Viszonylag nagy bukás volt ez a film, amit legtöbben a már említett, kissé zavaros forgatókönyvvel magyaráztak. Tényleg kár érte, mert az eddig látott három Val Lewton filmből talán ebben éreztem a legnagyobb potenciált. 

 USA (RKO), 69 perc, ff. angol

Rendező: Jaques Tourneur

Producer: Val Lewton

Valaki egy zombit gondozott 1943-ban? Micsoda??? Akkoriban tehát már "voltak" zombik? Na persze a cím olvasásakor nem sejtettem, hogy ezúttal a prekoncepcióimmal ellentétben nem valami gusztustalan, rothadó húsú zombiról lesz szó, hanem a poszter bal felső sarkában látható szépségről... de erre mindjárt visszatérek.

Nem tudom, hogy vannak-e olyan filmek, melyek kevésbé érdekelnek engem, mint a zombis filmek... A Walking Dead és társai sajnos nem tudták eddig felkelteni az érdeklődésemet, még akkor sem, ha egyébként meggyőződésem, hogy alapvetően nincs rossz műfaj, műfajon belül kell megtalálni a megfelelő minőséget. Mindenevő vagyok tehát, de ez a zsáner valahogy mégis kimaradt eddig az érdeklődési körömből. Ezért nyugtatott meg egy kicsit az, hogy az RKO B-filmes standardja alapján ez is csak 70 perc körüli hosszúságú. B-film lévén mindenen spórolni volt szokás: többek között olcsó gázsijú színészekkel, újrafelhasznált díszletekkel, és a megszokott másfél-két órásnál valamivel rövidebb játékidővel operáltak. Az eddig leírtak ellenére a film nagyon kellemes csalódás volt. Hogy miért, azt leírom a lobby kártyák után.

Az 1942-es Macskaemberek után Val Lewton lett az RKO B-filmes csapatának a producere, és gyakorlatilag ráállt ezeknek a 70 perc körüli kis költségvetésű horrorfilmeknek a sorozatgyártására. 

A Macskaemberekért nem rajongtam túlságosan, ezért ezzel a filmmel kapcsolatban sem voltak túl merész várakozásaim. Nem mondom, hogy a film átcsábított a zombifilmek világába, de kellemes meglepetés volt abban a tekintetben, hogy egy könnyen nézhető, érdekes hangulatú, egzotikus helyszínen játszódó, kifejezetten szórakoztató filmet láttam. És hát néhány fajsúlyosabb mozi után jól esik az ilyesfajta "bűnös" kikapcsolódás is.

Betsy Connell - egy kanadai ápolónő - állást kap egy karibi Saint Sebastian nevű kitalált fiktív szigeten. Paul Holland ültetvényes gyönyörű feleségét kell gondoznia, aki egy trópusi láz után elvesztette kapcsolatát a külvilággal, és azon túl, hogy néha szinte alvajáró módjára elindul minden különösebb szándék nélkül a ház folyosóin járkálva, semmi értelmes cselekedete nincsen. Utasításokat úgy-ahogy végrehajt, de ahogy a cím is sugallja, inkább tekinthető halottnak, mint élőnek... Az alábbi kép bal oldalán látható szőke szépség lenne tehát a címben említett zombi, vagyis élőhalott.

Az ápolónő persze beleszeret a férjbe, és ez a szerelem annyira ártatlan, hogy Betsy önzetlen módon úgy akarja boldoggá tenni titkos szerelmét, hogy kísérletet tesz a furcsa állapotban létező feleség (Jessica) megmentésére. És ehhez még egy voodoo szertartásra is képes elmenni... ami, mint tudjuk, nem tréfadolog. És közben a szerelmi szálak is egyre csak bonyolódnak...

Nagy vonalakban talán ennyi elég is ahhoz, hogy képet kapjunk a filmről. Nem szabad persze valami nagyon csavaros történetre számítani, bár igyekeztek húzni néhány váratlant. A körmömet azért nem rágtam le, de tényleg kellemesen szórakoztam.

A látvány ezúttal többet kínál a tartalomnál, és ezt nem feltétlenül negatívumként írom. A hatalmas árnyékok a falon - mintha egy film noir-ból csenték volna őket... - a baljós házban kóborló Jessica pedig mintha a Manderley-ház asszonyának visszajáró szelleme lenne. Egy-egy jelenet szinte (!) félelmetes volt, ami egy ilyen régi b-kategóriás horrornál már szinte dicsérettel is felér.

Nagy-Britannia (Gainsborough), 116 perc, ff. angol

Rendező: Leslie Arliss

Producer: Edward Black

Többször megjegyeztem már, hogy a lista filmjeinek végignézése során néha ott lelek egy-egy különleges drágakőre, ahol nem is számítok rá. Erre a filmre úgy tekintettem előzetesen, mint egy megnézendő, várhatóan nem különösebben izgalmas darabra. Nem rajongok különösebben a kosztümös drámákért, és ez a film valamiért nem nagyon szerepel sehol, ahol előzetesen tájékozódni szoktam a filmekről.

Ám utólag mondhatom: ez egy remek példa arra, hogy nem csak Hollywood tud olyan filmeket csinálni, mint például az "Elfújta a Szél". Nem véletlenül hozom fel példának az említett filmet, hiszen mintha ez a "Szürke Sátán" Anglia válasza lenne az Elfújta a Szél"-re. Nem olyan grandiózus, mégis sok mindenben arra emlékeztet. Ebben ugyanúgy fiatal hölgyek vannak a középpontban mint abban.. 

Scarlet O'Hara csak egy cserkészlány a Londoni Gainsborough Pictures melodrámáinak hölgyszereplőihez képest. Olyan tulajdonságaik vannak ezeknek a nőknek, amik a 40-es években szinte teljesen hiányoztak a Hollywood-i nőkből. (Na jó, a noir-ral majd azért részben visszanyerik ezeket) Voltak például szexuális vágyaik. Megcsalták férjeiket. Elárulták barátaikat is. És némelyikük kifejezetten gonosz volt.

A regency korszakban (amikor III. György király elméje elborult, és fia uralkodott helyette régensként) - valamikor 1810 után az angliai Bath városkában egy bentlakásos leányiskolában kezdődik a történet. Két fiatal hölgy áll a film középpontjában. Egy-egy férfi is tartozik majd hozzájuk (azaz mindkettő mindkettőhöz, hogy rögtön felkeltsem mindenki érdeklődését), de a férfiak inkább mellékszereplők lesznek. A baloldali szőkeség Clarissa (Phyllis Calvert) a gyönyörű, gazdag örökösnő, akit mindenki szeret, mert mindenkivel kedves. A jobboldali hölgy a visszahúzódó Hesther (Margaret Lockwood), apja halálával nincstelenné vált családja, ezért az iskola igazgatónője szívességből befogadja a lányt, hogy tanítónőt nevelhessen belőle. 

Eleinte nem találják a közös hangot:

Clarissa: Miért nem szeretsz engem?

Hesther: Mert gazdag vagy, elkényeztetett és szép...

Hát... mondjuk Hesther sem csúnya... Végül összebarátkoznak, és elválaszthatatlan barátok lesznek. Hesther egyszer csak elhagyja az intézetet egy férfival, és hamarosan Clarissa is otthagyja az iskolát.

És ahogy haladunk előre a történetben, szépen lassan... csepegtetve... kiderül, hogy a hölgyek közül az egyik nagyon nem olyan, mint amilyennek mutatja magát.

A szép szőkeség nagymamája unszolására belemegy egy házasságba, amiben nemhogy szerelem nincsen, de még szeretet sem nagyon. Lord Rohan, a "man in gray" (szürke-ruhás férfi) lesz a férje. A mizantróp, párbajhős, agresszív férfi. Lelkiismeret furdalás nélkül megüt egy nőt, sőt ha úgy adódik, egy husánggal agyon is veri. Nem vicc, megint csak nem Hollywoodi filmbe való jelenet...

Közel két óra hosszú a film. Miután megnéztem, elkezdtem keresgélni, hátha találok egy jobb minőségű változatot. Találtam, és rögtön újranéztem (azonnal újranézés viszonylag ritka nálam), és még így is izgalmas volt, mert több olyan elrejtett utalás volt a filmben, amik elsőre elkerülték a figyelmemet, és a végkifejlet ismeretében voltak igazán érdekesek. A végkifejlet fájdalmasan tragikus. De, hogy kis feloldozást kapjunk, kap egy kis keretet a film. Egy 1943-as jelenidőben zajló kis keretet, mely a romantikus lelkű nézőknek még egy leheletnyi pluszt fog hozzáadni a filmhez.

Az 1943-as Londoni bemutató nem volt túl sikeres. A kritikusok lehúzták a filmet. Talán ezért a közönség sem igen lelkesedett érte. Aztán a gyarmatokon valahogy borzasztó nagy sikere lett. Irtó nagy pénzt kaszáltak rajta mindenhol. Ennek a híre visszajutott Londonba, mire fel hónapokkal az első után tartottak egy újabb bemutatót, ami már Londonban is bombasztikus sikert aratott.

Hangulatában van valami hasonló az "Elfújta a Szél"-hez (ezt csak azért sulykolom ennyire, mert több helyen ahhoz hasonlítják) mégis teljesen különbözik tőle. Az egyik legváratlanabb meglepetést okozta eddig a listán számomra.

Nagy-Britannia (Crown Film Unit), 74 perc, ff., angol

Rendező: Humphrey Jennings

Producer: Ian Dalrymple

Vannak szakmák, melyek tiszteletet ébresztenek az emberekben. Melyeknél nincsen mismásolás, képviselői életüket kockáztatják azért, hogy mások életét megmentsék. Ilyenek például a tűzoltók.

Róluk készült egy nehezen meghatározható műfajú film a második világháború közepén járó Angliában. Azért meghatározhatatlan a műfaja, mert elsőre talán dokumentumfilm-szerűségnek próbálja eladni magát (úgy tudom, akkoriban így is beszéltek róla), de annyira azért nem is erőlködik, nem is nagyon próbálja a dokumentumfilmek legjellemzőbb formai jegyeit felvenni. A képek például jellemzően szépen megkomponáltak, statikusak, semmi pillanat hevében történő kapkodás. Vagyis igazából egy pillanatig sem tudom elhinni, hogy itt valódi dokumentumfilmet látnék. Ugyanakkor fikciós filmhez viszont nem elégséges a dramaturgia. Mai elnevezése talán doku-dráma lenne, bár ki tudja, pontosan mit is jelent ez a fogalom...

A lényeg, hogy egy tűzoltó parancsnokság 24 óráját mutatja be a film. Reggeli kezdés, beérkeznek az éppen ügyeletes tűzoltók, biliárdoznak, énekelgetnek, ebédelnek... és egyszer csak megszólalnak a szirénák...

Valódi tűzoltók szerepelnek, és a 33. percben történő első riasztás után kiderül, hogy valóban értenek a tűzoltáshoz. Már az első fél órában elhangzott, hogy aznap telihold lesz, ami nagy valószínűséggel vetíti előre, hogy éjszaka erős bombázások lesznek, mert a relatív világosság kedvez a bombázó repülőknek. Ki is lövik egy dokk egyik raktárépületét, és félő, hogy a tűz átterjed egy ott horgonyzó lőszer-szállító hajóra. A küldetés kockázatos tehát, és persze veszélyes, sérülés és halál is előfordul. (Ez esetben nyilván nem valódi). A rendező ehhez a jelenethez egy korábban lebombázott kikötői épületet gyújtott fel, hogy a lánglovagok a film számára is meg tudják mutatni, hogyan kell azt eloltani.

A filmnek két változata készült, egy 74 perces "I Was a Fireman" címmel, és egy 65 perces "Fires Were Started" címmel. Én a hosszabb változatot láttam.

Mint általában a propagandafilmek, - háborús lelkesítés volt a célja, megmutatni, hogy hogy kell összefogni a bajban - nagyrészt elavulttá vált... 

Azzal zárom soraimat, hogy a tűzoltók iránti tiszteletből udvariasan végignéztem a filmet.