Olaszország (Ponti-De Laurentiis), 118 perc, ff., olasz

Rendező: Roberto Rossellini

Producer: Dino De Laurentiis és Roberto Rossellini

Ingrid Bergmannak annyira tetszettek Rossellini filmjei - főleg a Róma, Nyílt Város -, hogy tollat ragadott, és elismerő levélben fejezte ki a rendező iránti rajongását, mellékesen megjegyezve, hogy nagy örömmel forgatna is vele.

Az olasz rendező örömmel vette a svéd színésznő Amerikából írt levelét, és be is "castingolta" 1949-ben készülő Stromboli című filmjébe. Olyan jó volt köztük a "kémia", hogy 1950 Február 2-án, néhány nappal az említett film moziba kerülése előtt megszületett első közös gyermekük, akinek sok keresztnevet adtak, hogy ha majd felnő, választhasson közülük, így lett a baba a Renato Roberto Ronaldo Giusto Giuseppe "Robin" Rossellini.

Ingrid Bergman egyébként ekkor még házas volt. Férje nem egyezett bele a válásba. Ezt a nehézséget Bergman kerülőúton, valahogy a Mexikói jogrendszert igénybe véve oldotta meg. 1950 közepére már Rossellini felesége (is) volt.

Amerika már akkor is olyan képmutató és álszent volt, mint most. Az egyik szenátor benyújtott egy törvényjavaslatot a felsőházban - kifejezetten Bergmanékra szabva - , mely szerint morálisan kikezdhető életű színésznő ne szerepelhessen amerikai filmben, valamint nem megfelelő életet élő producer filmje ne kaphasson vetítési engedélyt amerikai mozikban. Nyilván nem Bergman volt az első, aki ilyen magánéleti bonyodalomba keveredett a Hollywoodi színésznők közül. Valószínűleg az hangolta ennyire ellene a közvéleményt, hogy az ő stílusa eltért a sztároktól. Visszahúzódóbbnak, ártatlanabbnak tűnt, ezért nagy volt a csalódás vele kapcsolatban. Szentből lett néhány nap alatt "utcalány" a közvélemény szemében, panaszolta visszaemlékezésében az akkor tíz éves Pia nevű - első férjétől született - lánya.

Moziba kerülésekor nem volt túl népszerű ez a film, és be kell vallanom, valahogy azt éreztem, hogy engem sem akar igazán közel engedni magához. Nem tudom megmondani pontosan, hogy miért...

Rómában járunk, a második világháború után, a lerombolt város újjáépítésekor. Irene Girard (Bergman) egy Rómában élő, gazdag amerikai üzletember felesége. Ahogy az a gazdag családoknál gyakran előfordul, a szülőknek mindenre jut idejük, csak a gyerekre nem.

A fiú és édesanyja a háború alatt többnyire kettesben voltak, de mióta a férfi újra otthon van, azóta az anya nem foglalkozik vele annyit. A gyerek elárulva, becsapva érzi magát. Öngyilkosságot kísérel meg. 

Az olasz neorealizmus egyik alappillére, hogy a háború utáni lerombolt világban igyekszik ismét felfedezni a hagyományos értékeket. Ez a film is ilyesmire tesz kísérletet. A fiú ugyanis meghal. Édesanyja pedig a fájdalom és az űr feldolgozására úgy tesz kísérletet, hogy mások fájdalmait, terheit próbálja enyhíteni.

És érzésem szerint itt indult el a rendező egy olyan irányba, ami akkoriban haladó szelleműnek is tűnhetett, ma azonban borzasztóan idejétmúlt. Belemegy a munkásosztály helyzetének elemzésébe. Irene, miután szegényekkel találkozik egy sétája során, úgy megdöbben, hogy saját elmesélése szerint "egy olyan világgal találkozott, aminek létezéséről nem is tudott". Na persze... a háborút úgy csinálta végig Olaszországban, hogy nem találkozott a szegénységgel és megpróbáltatások sokaságával...Borzasztóan didaktikus a film, sajnos. Végig az volt az érzésem, hogy a rendező oktatni szeretne engem, ami nem baj, de csinálja ezt úgy, hogy ne vegyem észre... ha kérhetem...

A film vége felé kifejezetten kínosan éreztem magam, és azon gondolkoztam, hogy milyen szomorú, hogy azt az Ingrid Bergmant, akiért annyira rajongtam a Casablancában, most ilyen méltatlan szerepben kell látnom... 

A fenti képen látható, hogy ebben a filmben feltűnik epizódszerepben Giulietta Massina is. (Fellini egyik kedvenc női szereplője, mellesleg felesége)

Az USA-ban igyekeztek a filmből eltávolítani minden szocialista ideológiára való utalást. Jócskán megvágták. Az amerikai plakátot nézve (lásd alább) még akár úgy is tűnhet, hogy ez valami romantikus melodráma...

"Bergman visszatér 4 hosszú év után..." --  másrészt a cím: The Greatest Love... - hogy mi??? --- ilyen alapon Ugródeszka vagy Vízisí is lehetne a film címe... sok mindent beletuszkolt a filmbe a rendező ideológiától kezdve sorsdrámát, stb. - de szerelemről valahogy nem nagyon szólt... legalábbis én nem vettem észre... ha ezzel a címmel láttam volna moziban, biztos, hogy visszakérem a jegy árát...

Japán (Toho), 143 perc, ff., japán

Rendező: Akira Kuroszava

Producer: Sojiro Motoki

Ez a gyomor lesz történetünk főszereplője. Ennél a pontnál főhősünk még mit sem sejt arról, hogy rákos!

Egy gyomor röntgenképével, és a fenti kommentárral kezdődik a film. Hát... nagyjából ez el is árulja, hogy mi lesz a film központi témája.

Watanabe úr tehát megtudja, hogy gyomorrákban szenved, és végigkövetjük, hogy eme borzalmas tudás birtokában hogyan alakul élete utolsó szakasza.

De még mielőtt belemennék ennek a különleges filmnek a taglalásába, - szokásomhoz híven - nem állom meg, hogy közelebbről ne vizsgáljam meg ennek a filmnek az eredeti (japán) címét, melyet egyébként fent zárójelben nyomtatott betűkkel, illetve a plakáton kézírással is megtekinthetünk.

Japán filmek esetén mindig elmesélem ennek a nyelvnek azt a sajátosságát, hogy minimum három, de inkább négyféle betűkészletet használnak, és mindegyiknek megvan a pontos szerepe. Azokra a szavakra, szótövekre, amikre van kanji (kandzsi)-juk, arra ezeket a Kínából átvett karaktereket használják.

A fenti címben ilyen a 生 jel. Ez a betű az élettel és a frissességgel kapcsolatos szavaknál használatos. Ez tehát egy a kanji-k közül, amiből egyébként több ezer van. Őszinte csodálattal nézek a távol-keletiekre, akik képesek ennyi betűt megtanulni.

生 

Míg a kínai nyelvben nincsen ragozás, addig a japánban van, és ezért szükség volt olyan betűk létrehozására, amikkel ezeket a ragokat le lehet írni. Így jöttek létre a hiraganák. 46 ilyen hiragana van, amelyből 5 magánhangzó (a, e, i, o, u), a többi pedig egy mássalhangzót követő magánhangzó. És van egy zsákbamacska hiragana az 'n' hangra, ez az egyetlen, mely nem tartalmaz magánhangzót.

Nézzünk két példát hiraganákra:

き - ki

る- ru

Ha egy kicsit összehasonlítjuk a fenti kanjit a két alsó hiranagával, jól látható, hogy a viszonylag szögletes kanjikhoz képest a hiranagák jellemzően sokkal gömbölyűbbek. Nincs önálló jelentésük. Igazság szerint hiraganával le lehetne írni bármit ami japánul van, így tökéletesen elég lenne ennek a 46 betűnek a megtanulása. Ám a Japánokat nem ilyen fából faragták. A kisgyerekeknek szóló könyveket többnyire csupa hiraganával írják, ám egy írástudó japán mindent kanjival ír le, ha arra a szóra van kanji.

A harmadik betű-fajtára (a katakanára) és hogy negyedikként miért használnak még latin betűket is a Japánok, majd akkor térek ki, ha valamelyik filmcímben azok is előfordulnak.

Most csak annyi, hogy az élethez használandó szótőből a きる (kiru) toldalék képez főnévi igenevet:

生きる (i-ki-ru) = Élni.

Mint látható, hiranagával toldalékolva ezt a kanjit "i"-ként kell ejteni, de ha elmondom, hogy önmagában leírva "nama" - ként olvasandó, akkor talán minden olvasót elrettentek a japán nyelv tanulásától.

Izgalmas a közel két és félórás film szerkezete. Az első másfél óra hagyományos módon zajlik. A narrátor bemutatja a film "főhősét" Watanabe urat (Takashi Shimura). Egy tökéletes hivatalnok, akinek elmúlt harminc éve azzal telt, hogy minden nap bement a munkahelyére, és egy íróasztal mögött pecsételt.

Most viszont rossz bőrben van. Míg az orvosnál a laboreredményeire várakozik, addig egy jó szándékú sorstárs elmeséli, hogy abban az esetben van nagy baj, ha az orvos azt mondja, hogy nincs semmi teendő, magától el fog múlni a gyomorfekély. Ez ugyanis gyógyíthatatlan gyomorrákot jelent, amit tapintatból nem közölnek a beteggel. Emlékszem, még gyerekkoromban is az volt a szokás, hogy a gyógyíthatatlan beteggel nem közölte az orvos a betegséget, jó esetben a közeli hozzátartozókat "terhelték" ezzel a tudással. Watanabe úr viszont szó szerint azt hallja az orvostól, amit a váróban a betegtárs mesélt neki, így pontosan tudja, hogy mi vár rá: fél éven belül meg fog halni.

Egy ilyen halálos ítélet fenekestül felforgatja az ember lelkét. Sajnos láttam már ilyet...

Végigtekint az életén. Milyen értelme volt annak amit eddig tett? Arra a szomorú következtetésre jut, hogy semmi. Eddig mindent azzal az indokkal végzett, hogy azt fiáért teszi, aki felesége korai halála miatt hamar őrá maradt. Ám amikor fiának el akarja mesélni, halálos betegségét, kiderül, hogy fia egyáltalán nem figyel rá, szinte semmibe veszi, sőt véletlenül meghallja, hogy élettársával azt tervezgetik, hogy mihez fognak kezdeni vagyonával halála után. Így korábbi életének értelme egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződik.

Első körben elkezd mászkálni a városban. Összebarátkozik egy fiatal, magányos íróval, aki Mefisztóként végigvezeti az alvilágon, pontosabban a képletes alvilágon: belevetik magukat az éjszakai életbe. Felszednek pénzért kapható nőket, ám hősünk - érthető módon - nem tud feloldódni ebben a kavalkádban.

Második napon összetalálkozik egy fiatal női beosztottjával (Toyo), aki megkéri, hogy írja alá felmondását... új életet akar kezdeni. Együtt töltik a napot, és főhősünk határozottan jobban érzi magát a fiatal társaságban. Kicsit magát is újra fiatalnak érzi. Kellemesen töltik egymással az időt, a férfi kicsit belekapaszkodik a lányba, szeretné még egyszer átélni a felhőtlen fiatalságot. A lány azonban egy idő után elkezdi terhesnek érezni ezt a kapcsolatot, és lerázza magáról a férfit.

Végül jobb híján főhősünk rájön, hogy értelmet kell találnia hátralevő életére ahhoz, hogy az elviselhetővé váljon. Fejébe veszi, hogy felkarol egy olyan játszótér létrehozására irányuló javaslatot, ami nem is az ő illetékessége lenne.

És itt érünk az első másfél óra végére. A narrátor bejelenti, hogy 5 hónap múlva főhősünk meghal. Furcsán, egy tollvonással váratlanul kiiktatja tehát a főhőst, holott van még egy óra a filmből.

A film ugyanis stílust vált. Eddig a mesélő közvetítésével, de tulajdonképpen a főhős szemszögéből láttuk a dolgokat. Ettől a ponttól kezdve viszont perspektívát váltunk. Watanabe úr halotti torán vagyunk, ott vannak a rokonok és az összes kolléga. És az ő egymásnak sokszor ellentmondásos elbeszéléseiből - és az ezeket illusztráló flashback-ekből) - ismerjük meg Watanabe utolsó 5 hónapjának történéseit, és utolsó néhány percét, amikor az általa létrehozott játszótéren hintázva és énekelve meghal (valószínűleg megfagy). 

Szép film, elgondolkoztató film. Teljes valójában valószínűleg csak az tudja, hogy milyen érzés egy halálos betegséggel, szűkre szabott hátralevő idővel élni, akivel ez tényleg megtörténik.

A film azt sugallja, hogy ez esetben megnyugtató érzés lehet, ha a múltra nyugodtan, abban a tudatban tudunk visszatekinteni, hogy volt valami értelme, hagyunk magunk mögött valami maradandót...

USA (RKO), 90 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger, Howard Hughes

Talán a legjobb, de mindenképpen az egyik legjobb film noir, amit ezidáig láttam. A maga korában nem volt igazán kimagasló siker, inkább amolyan B-filmes jellegű, kicsit összecsapott alkotásnak értékelték.

Részben az is volt egyébként, - a poszt második fele fog kitérni arra, hogy ennek mi volt az oka. Ettől függetlenül a rendező és a két főszereplő, közülük is elsősorban a femme fatale-t alakító Jean Simmons kiemelkedő tehetségét dicséri, hogy a fura körülmények ellenére a film magasan elemelkedik attól a színvonaltól amit a stúdió tulajdonosa ennek a produkciónak szánt.

Mielőtt elmagyaráznám ezeket a furcsa körülményeket, néhány szót azért írok magáról a filmről is.

Diane (Jean Simmons) édesapjával, és mostohaanyjával, azaz édesapjának új, milliomos feleségével él együtt, akivel finoman szólva is kiegyensúlyozatlan a kapcsolata. Egy nap mentősöket riasztanak a házhoz, mert a mostohaanyát gázmérgezés éri. Valaki rányitotta a szobában található gázcsapot alvás közben. A gyors orvosi beavatkozásnak következtében súlyosabb következmények nélkül marad a "baleset", de arra remek alkalom volt, hogy az egyik mentős, a baltaarcú (elnézést a kifejezésért) Robert Mitchum megismerkedjen Dianne-el. Megismerkedésük kicsit viharos, mivel Diane látszólag hisztériás rohamot kap a pánikhelyzet miatt, amit Mitchum karaktere a mentősiskolában tanult eljárással kezel, azaz lekever neki néhány pofont. (Ennek majd még jelentősége lesz a poszt második felében, az alábbi kép ennek a jelenetnek a felvételekor készült, a kopasz úr a film rendezője.) Diane a pofonok hatására - teljesen érthető módon - azonnal beleszeret a férfiba.

Franknek (a mentősnek) van már barátnője, Diane-t azonban ez tökéletesen hidegen hagyja. Sőt, egy Frankkal történt randi után nagyon gyorsan maga építi le a rivális nőt. Ez a legszebb, úgy döfi szegény lány szívébe a tőrt (persze csak átvitt értelemben), hogy közben úgy tűnik, mintha ő csak jót akarna neki.

Frank tisztában van Diane romlottságával, egy ideig azonban feltehetően izgatja ez a romlottság, hiába tudja, hogy bajt fog rá hozni a nő:

"Diane! Nem tudom, mi játszódik le ott abban a szép kis fejedben, és nem is akarom tudni. De egyvalamit korán megtanultam: Nem lehetek gyanútlan szemlélődő, mert az szenved a legtöbbet"

És a fenti két mondat után mit tesz ez az igazán betyárképű srác? Gyanútlan szemlélődő marad, és ahogy meg is jósolta magának, ő szenvedi a legtöbbet. Belekeveredik egy gyilkosságba, lesz egy remek, bár kissé sablonos bírósági tárgyalás... és összességében egy nagyon jó film, kissé váratlan, és Hollywoodi mércével brutális befejezéssel.

A femme fatal akkor igazán jó, ha a manipulatív, szexi nő úgy hozza a szerepet, hogy mi nézők (jó szűkítsük le: mi férfi nézők) nem tudunk rá haragudni. Tudjuk, hogy aljas, tudjuk, hogy nem szabadna vonzódni hozzá, mégis megbocsájtunk neki. Ilyen egy tökéletes femme fatal, és Jean Simmons ezt túlteljesíti annyival, hogy a végén még egy kicsit meg is sajnálja az ember, holott Diane a tetteivel erre a sajnálatra egyáltalán nem szolgál rá.

Na rátérek, hogy miért is volt ennek a filmnek kicsit hányattatott sorsa... Ehhez pár mondattal be kell mutatnom a film producerét Howard Hughes-t, aki az RKO tulajdonosa is volt ekkoriban. Mellesleg multimilliomos, és egy repülőtársasága is volt...róla szól Scorsese Aviátor című filmje. Most elég annyit tudni róla, hogy édesapja egy szabadalma miatt milliomos lett, akitől a kis Howard fiatalon, 16 éves korában megörökölte vagyonának nagy részét. A filmkészítésbe ennek a vagyonnak köszönhetően, szinte hobby-ként szállt be. 

Ha csajozás szempontjából nézzük, akkor ő volt a korszak Harvey Weinstein-je. Büszkén hencegett ismerőseinek, hogy Hollywoodban legalább 200 lány szüzességét vette el. Egy nagy stúdió (mint az RKO) tulajdonosa ekkoriban olyan volt, mint az atyaúristen. Nagyon kevés ember mert nemet mondani neki... még a leghíresebb színésznők közül is. Jean Simmons viszont nemet mondott neki...

Hughes megvette egy másik stúdiótól a fiatal Simmons szerződését, így anélkül, hogy a színésznőt bárki megkérdezte volna, egyik napról a másikra az RKO-é lett, és így Hughes lett a főnöke. A jóképű playboy eleinte finoman udvarolgatott neki, de miután - az egyébként házas - színésznő csak nem akart engedni neki, egy telefonbeszélgetés alkalmával rákérdezett, hogy mikor hagyja már ott "azt a barom férjét"... A férj is ép a közelben tartózkodott, átvette a telefont Simmons-tól, és elküldte a stúdiótulajdonost a franca. Ez bátor, de a történtek fényében meggondolatlan cselekedet volt.

Ettől kezdve Hughes-t csak a bosszú hajtotta. Már csak 18 nap volt vissza a Simmons kizárólagos szerződéséből, de Hughes a fejébe vette, hogy kicsinálja a hölgyet. Elővette ezt a filmet, és kiadta Otto Preminger-nek, hogy a hátralevő 18 nap alatt készítse el, és közben csinálja ki "azt a kis kurvát". Simmons nem sokkal ezelőtt levágatta a haját rövidre, bízva abban, hogy rövid hajjal már nem akar vele Hughes filmet forgatni, de ez sem segített, parókában is jó volt arra, hogy Hughes egy utolsót belerúgjon.

Preminger pedig segédkezett ehhez. A leginkább közismert momentum a poszt elején említett felpofozós jelenet volt. Már sokadszor vették fel, de Preminger még mindig "elégedetlen volt" azzal a pofonnal. Mindig talált valami kivetnivalót, ami jó indok volt, hogy újra és újra pofoztatni lehessen a főnök kedvéért Simmons-t. Végül Mitchum megelégelte a szemétkedést, odament Preminger-hez, és lekevert neki egy hatalmasat... "Ilyesmire gondolt?" - többet nem nagyon kellett megismételni a jelenetet... sőt Preminger meg is próbálta kirúgatni Mitchum-ot a filmből, ám Hughes ezt nem engedte.

De nem ez volt Hughes egyetlen bosszúja. Leginkább talán azzal ártott a fiatal színésznőnek, hogy az Angyalarc előtt nem engedte el a Római Vakáció forgatására. William Wyler így Simmons helyett kénytelen volt egy ismeretlen, ám karakterében Simmonsra meglepően emlékeztető színésznővel beérni... akit Audrey Hepburn-nek hívtak...

Több elemzés szerint Simmons karrierje egész máshogy alakul, ha azt a szerepet megkaphatta volna

Franciaország (Silver Films), 102 perc, ff., francia

Rendező: René Clément

Producer: Robert Dorfmann

Mindig lenyűgöz, amikor olyan gyerekszereplőket látok, akik minden manír és különösebb képzés nélkül képesek érzelmek megjelenítésére. Hát ebben a filmben két ilyen szereplő is volt. Különösen Brigitte Fossey nyűgözött le, aki a kis ötéves Paulette szerepében olyan természetes volt, hogy csak bámultam, hogyan lehet képes egy ilyen fiatal kislány rendezői instrukciók alapján érzelmeket előásni magából; olyanokat, amiket remélem, hogy a való életben, néhány évével a háta mögött még nem kellett átélnie.

Mert nagyon mélyről indít a film: 1940-ben járunk, tömegesen menekülnek az emberek Párizsból, amikor német repülők támadják meg a menekültek oszlopát, és Paulette egyszerre veszíti el édesanyját, édesapját, és ölben tartott kiskutyáját. (Utóbbi kisállat haláltusája megdöbbentően élethűre sikerült, tekintettel arra, hogy az állatvédők akkoriban még nem voltak túl erősek, nem tartom kizártnak, hogy szegény kis állat valóban életét adta a filmért. Remélem, ezúttal tévedek.)

Brigitte Fossey-nak ez volt első filmszerepe. Nem állom meg megjegyezni, hogy valószínűleg sokan találkoztunk vele egy másik szerepében. Sok - főleg francia - filmben volt látható, de az én korosztályom, - akik a 80-as években voltak fiatalok - például nagy valószínűséggel emlékeznek rá a Házibuli című filmben a Sophie Marceau által alakított Vic édesanyjaként. Eme posztom írásakor 72 éves és Franciaországban él.

Brigitte arcán olyan pontosan jelent meg a veszteség okozta fájdalom, ugyanúgy, mint a felfoghatatlan események miatti döbbenet, hogy majd megszakadt a szívem. Mellette az egyébként szintén briliánsan játszó Georges Poujouly kicsit háttérbe is szorul, holott tulajdonképpen mindketten egyenrangú főszereplői a filmnek. 

Az ő ártatlan, külön kis életük rettenetes kontrasztban áll a felnőttek kicsinyes, romlott világával. 

A számukra még felfoghatatlan halál megtapasztalását követő zavarodottságot úgy próbálják a maguk módján kezelni, hogy eltemetik a kis állatot egy rituálé keretében. De, hogy a kis kedvenc ne legyen egyedül, mellé temetnek más állatokat is, amiket a környéken találnak. Végül különös szenvedélyükké válik ez a rituálé. Minden sírhoz keresztet fabrikálnak, és valódi temetést imitálva valami ima-szerűt mormolnak hozzá. Kereszteket kap minden állat, mindegyik a saját méretéhez valót. És mivel az általuk fabrikált fakereszteket nem tartják elég szépnek, elkezdenek kereszteket lopkodni mindenhonnan. Templomból, temetőből...

A film hangulatának egyik meghatározó eleme a spanyol Narciso Yepes gyönyörű zenéje. A spanyol gitárművészről talán érdemes annyit tudni, hogy a hatvanas években kifejlesztett egy tízhúros gitárt, mely ugyan nem különösebben terjedt el, de ő maga ezután csak ilyen gitárom játszott. A tízből a felső hat húr megegyezik a klasszikus gitárok húrozásával, ezt egészítette ki négy basszus húrral. 

A művet Yepes saját szerzeményeként szerepelteti a filmben, de Yepes szerzősége erősen vitatott. Mivel a film a vártnál szélesebb körben ismertté vált, csakhamar kiderült, hogy a darab már jóval korábban mások által is játszott volt. Erre Yepes előállt azzal a történettel, hogy hét éves korában szerezte a darabot, és feltehetőleg mások plagizálták tőle. Azonban egy 1900-ban készült felvétel napvilágra kerülése ezt az elméletet is cáfolta, hiszen Yepes ekkor még nem is élt. Az eredetileg Románc-ként jegyzett "Yepes-szerzemény" így kapta az Anonim Románc címet.

Ez a gitármű álomszerű hangulatával szinte bárhova elrepít, ha becsukom a szememet. A zene nagy mértékben hozzájárul a film szinte álomszerű hangulatához. Álomszerű a film számomra abban az értelemben, hogy negyvenes éveimben egyre gyakrabban vágyom vissza gyerekkoromba. Ez a zene valamiért elősegíti ezt az ébren álmodós lelkiállapotot, melyben fiatalkorom egyes helyszíneire tudok visszatérni gondolataimmal. Érdemes külön is meghallgatni.

USA (Fox), 92 perc, ff., angol

Rendező: Robert Wise

Producer: Julian Blaustein

A film legnagyobb erőssége a nosztalgia faktor volt, amit én - korom előrehaladtával egyre jobban értékelek, de egy mai fiatal valószínűleg 5 perc után lekapcsolná ezt a filmet, és nem csak azért mert fekete-fehér.

Hát hogy néz már ki ez a robot??? A baloldali filmplakáton még nincs vele gond, de a filmben annál inkább (lásd jobbra). Úgy áll, mint egy szerencsétlen... 1927-ben a Metropolis-hoz sokkal jobb robotot csináltak mint ez. A "sisak" még oké. de deréktól lefelé nagyon bénácska szegény...

Mentségre legyen mondva:  az eredeti történet szerint elvileg egyetlen darab flexibilis fémből készült, ami megmagyarázza, hogy miért nem rendelkezik a C-3PO-re vagy az előbb említett Metropolis-robotra jellemző fémes ízületekkel.  

Érdemes még tudni erről a robotról (akinek a neve Gort), hogy hatalmas pusztításokra képes. Akár a Földet is simán el tudná pusztítani. Készítői (a földönkívüli emberek) pontosan erre hozták létre, hogy pusztítson. Tüntessen el (szó szerint) mindenkit aki agresszív magatartást tanúsít. Ezekkel a robotokkal érték el a totális békét civilizációjukban, és most, hogy a Föld lakói létrehozták az atombombát, - és ezzel a Földön kívüliekre is veszélyt jelentenek immár, - úgy döntöttek, hogy a Föld-lakókkal is megosztják módszereiket.

A robotba egyébként nem egy színész, hanem a Hollywood-i Chinese Theater hatalmasra nőtt jegyszedője (Lock Martin) bújt bele. 

Egy szép napon egy repülő csészealj landol Washington DC-ben a Washington emlékmű mellett egy baseball pályán. Egy szkafanderes űrhajós lép ki belőle, mögötte a már említett robottal. Az űrhajósról (Klaatu) hamar kiderül, hogy ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, a robotról pedig az, hogy a sisakjából - kb. a szemei helyéről - egy lézersugarat képes kilőni, ami elpusztítja, sőt eltünteti azt, amit eltalál. Láthatóan békés szándékkal jöttek az idegenek, ám az emberek természetesen nem éppen tárt karokkal fogadják. 

A békekövetet találat éri, de csodák csodájára másnapra teljesen begyógyul a seb. És nem is ez az egyetlen furcsaság... Kitűnő szellemi képességekkel rendelkezik. Felbecsülhetetlen értékű briliánsait örömmel elcseréli 2 dollárra, hiszen ott ahol él, kb. ennyit érnek ezek a kövek. Lelép az őt kezelő kórházból, szállást keres magának, összebarátkozik egy kisfiúval, aki bemutatja neki a város nevezetességeit...

Klaatu elsősorban a Föld vezetőivel szeretne leülni tárgyalni, hogy átadjon nekik egy békével kapcsolatos üzenetet. Legfőbb kikötése, hogy a világ összes vezetőivel egyszerre szeretne tárgyalni, senkivel nem akar különtárgyalásokat folytatni. Ez nyilvánvalóan kivitelezhetetlen, hiszen nem lesz olyan hely vagy idő, mely minden vezetőnek egyformán elfogadható... A pacifista mondanivaló egyébként áthatja az egész filmet. Érdemes belegondolni abba, hogy ekkor 5-6 évvel voltunk csak az atombombák Hirosimában és Nagaszakiban történő bevetése után. Az emberek vélhetően nem számítottak arra, hogy a világ vezetői legalább annyira józanok maradnak, hogy az elkövetkező 80 évben nem vetnek be újabb atomfegyvereket... Az atomháborútól való félelem a hidegháború alapvetése lett, és számos film témája lesz egy egész világra kiterjedő nukleáris háború rémképe. (Ld. pld Terminátor)

A film alapját egy 1940-es Farewell to the Master című sci-fi novella képezi. A legnagyobb eltérés ettől az eredetitől, hogy abban a robot volt a vezető, az ember csak egy klón volt, melyet többször is létrehozott annak esetleges halála után. A filmben is képes egyébként hasonló "csodákra" a robot, de itt  Klaatu (az ember) van a cselekmény középpontjában.

A sci-fik egyik gyenge pontja, hogy a propagandafilmekhez hasonlóan hajlamosak a gyors elavulásra. A leglátványosabb ilyen probléma amikor a fantázia által megálmodott - és a mai napig nem megoldott - technológiák - mondjuk egy emberként kommunikáló robot, vagy bolygóközi űrutazásokra alkalmas űrhajók együtt szerepelnek ma már túlhaladottnak tűnő technológiákkal. Magyarul a 21. században már vicces, hogy egy szuper kis űrhajó irányítórendszere mennyire múlt századi.. semmi érintőképernyő, monitor, csak hatalmas világító gombok... igaz, a filmben látható érintésmentes vezérlés ötletes innovációnak tűnik...

Üdítő volt visszaemlékezni az egyik jelenet kapcsán, hogy bizony az én gyerekkoromban még egy villanyvasút terepasztallal mekkora dolog volt... Ma már a legtöbb gyerek valószínűleg unott arccal hagyná ott örökre a játékot néhány kör megtétele után, hiszen ennél sokkal inger-gazdagabb játékokkal bombáznak minket a gyártók... Azok voltak a szép idők...

A rejtélyes idegenek egyébként 250 millió mérföldről érkeztek, ami azt jelenti, hogy valahonnan a Mars és a Jupiter között egy általunk ismeretlen bolygóról kellett, hogy jöjjenek...

Nem érzem, hogy a film összességében túlzottan feszegette volna B-filmes határait. Bár voltak ötletes megoldások, a forgatókönyv összességében számomra rettenetesen didaktikusnak és erőltetettnek tűnt. Csináltak róla egy 2008-as nem túl erős remake-et, melyben a robot legalább ütősebben néz ki...

USA (Paramount), 122 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat, George Stevens

Bár már 1949-ben leforgatta ezt a filmet a Paramount, és 1950-ben mozikba kerülhetett volna, inkább egy éven keresztül dobozban tartották, hogy ne rontsák egymás Oscar esélyeit az Alkony Sugárúttal.

Utólag nézve bizony jó döntés volt, mert az Alkony Sugárút 11 jelölése és 3 elnyert szobra feltehetőleg megnehezítette volna ennek a filmnek a 9 jelölésből 6 szobrot elnyernie. (rendezés, forgatókönyv, zene, operatőr, vágó és jelmez)

Theodore Dreiser amerikai író 1925-ös Amerikai Tragédia című regényét a Paramount egyszer már megfilmesítette 1931-ben, Az a verzió annyira nem lett sikeres, hogy a stúdió kerülni próbálta a névazonosságot, így lett a film címe ezúttal Egy Hely a Nap Alatt.

Sztárparádé látható a főszerepben. Elizabeth Taylor tinisztárként kezdte, de itt már szinte felnőtt sztár, bár a forgatás időpontjában még csak 17 éves volt. Sokan a világ egyik legszebb színésznőjének tartották. Szép-szép, de valamiért nekem nem sikerült szerelembe esnem vele...

Mindenesetre akármekkora sztár is volt Elizabeth Taylor, sok rendező egybehangzó nyilatkozata szerint mentes volt minden sztár-allűrtől, pontosságára és együttműködésére minden körülmények között számítani lehetett. Ő volt a film szerelmi háromszögének gazdag és szép női tagja. A klisétől eltérően ebben a felállásban a gazdag szép lány belső tulajdonságaival sincs semmi probléma, nem a kézenfekvő elkényeztetett, gazdag lány - kedves szegény lány ellentétről lesz szó...

A szegény lány szerepét ezúttal Shelley Winters kapta, ami azért meglepő, mert ezelőtt jellemzően szőke bombázókat alakított, lásd például a 73-as Winchestert... Az Egy Hely a Nap alatt castingjához - ahova a szegény munkáslány szerepére jelentkezett - azonban átfestette a haját barnára. Így esett meg, hogy a rendező, aki a szőke Shelley Winters-re számított, átnézett a feje felett, és majdnem meghiúsult a próbafelvétel, mert azt hitte, hogy a színésznő nem jött el.

Shelley Winters közel 30 évesen alakította a filmbeli 21 éves szegény munkáslányt. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy szinte semmi nem jön át abból a szexi külsőből, amihez Shelley Winters esetében számítanánk.  Meg is kapta érte élete első Oscar jelölését. A díj tényleges elnyeréséhez azonban még néhány évet várnia kell majd.

A harmadik főszereplő Montgomery Clift volt, aki a gazdag Eastman cégtulajdonos egyik távoli elszegényedett rokonát alakítja, akit felkarol a tehetős nagybácsi és állást ajánl neki a cégénél. Eleinte a ranglétra legalján kezdi, de szép lassan bizalmat szavaz neki a nagybácsi, és előléptetést kap. Igen ám, de a cég íratlan szabályait megszegve a fiú (George) összejön az egyik kolléganőjével, akit hamarosan teherbe is ejt. Ennek eltitkolása még könnyen kivitelezhető lenne, de amikor George összeismerkedik a gazdag rokon társaságának egyik fiatal hölgytagjával, Angela Vickers-szel (Elizabeth Tailor), hirtelen beleszeret, és elveszti minden érdeklődését előző barátnője iránt.

 A terhesen faképnél hagyott barátnő azonban nem fogadja el, hogy George magára hagyja. Megfenyegeti a fiút, hogy vagy elveszi feleségól, vagy tönkreteszi a kapcsolatát új szerelmével és persze egy füst alatt a munkahelyén is ellehetetleníti, ahol már a cégvezetés környezetébe sikerült magát feltornásznia a fiúnak. George tehetetlenségében beadja a derekát, ám a megfelelő hivatal, ahol az esküvőt azonnal nyélbe lehetett volna ütni, aznap éppen árva tartott, így egy nap haladékhoz jutott.

Hirtelen ötlettől vezérelve George elviszi csónakázni volt barátnőjét azzal a tervvel, hogy vízbe folytja és így megszabaduljon tőle. És ezen a ponton a történések erős párhuzamban vannak kedvenc némafilmem - a Virradat - eseményeivel. Kiviszi a lányt a csónakkal, a döntő pillanatban visszalép a tervtől, ám a kegyetlen sors dönt róla, hogy mégis halállal végződjön a csónakázás.

Váratlan fordulatot vesz itt a film, amiről egészen eddig azt hittem, hogy valami melodráma felé halad. Helyette határozottan film noir-os stílusjegyeket kezd felvonultatni a rendező.

Egy igazán szemét ügyész végzi a nyomozást (mellesleg remek színészi alakítás), mely arra hivatott, hogy kiderítse gyilkosság áldozata lett-e a lány...

Izgalmas - klasszikus - tárgyalásos jelenetet is kapunk a film vége felé (azaz "tiltakozom Bíró úr!" ... " a tiltakozásnak helyt adok"... ismerős, ugye?) Az alábbi képhez kapcsolódik az egyik legfeszültebb jelenet, amelyről érdekes módon semelyik általam olvasott elemzésben nem láttam említeni, de a rendező elhúzza a mézesmadzagot előttünk, felvillantja, a bizonyítékot George ártatlanságára, ám azt valahogy az ülésterem egyik tagja, de George sem veszi észre. Kíváncsi lennék, hogy rajtam kívül valaki kiszúrta-e... (kommentben nyugodtan)

 Maga a történet is izgalmas, de számos szép megoldása miatt is remekműnek mondható ez a film.

Milyen szépen megkomponált az a jelenet például, amikor George még első barátnőjének lakására megy. A  rádióból szóló karibi zene lüktetése mellett a kamera ráközelít az ablakra majd hosszasan elidőz a mozdulatlan utca látványán. A szereplőket nem látjuk, csak halljuk, hogy "Ó, George.... George..." egyre szenvedélyesebben. Nem látjuk, csak sejtjük, hogy a szerelmes pár bizony olyasmit csinál, amit 1951-ben nem hogy mutatni, de még csak sejtetni sem lett volna igazán szabad a cenzori tiltás miatt... 

Ekkorra azonban már a rendszer szigora lazulni kezdett. 

Elizabeth Taylor és Montgomery Clift nagyon közel kerültek egymáshoz a forgatás alatt. A pletyka össze is boronálta őket, ennek azonban nem biztos, hogy volt is valós alapja.

Montgomery annyira a method acting - azaz a valós élményekből táplálkozó színjátszásban hitt, hogy a siralomházas jelenetét megelőző éjjel egy valódi siralomházban töltötte az éjszakáját. Hát ez elég bizarr azért...