Franciaország (Argui Film), 42 perc, ff., francia

Rendező: Jean Vigo

Producer: Jean Vigo, Jacques-Louis Nounez

Európa filmművészete ekkorra már látványosan más irányt vett, mint az USA filmipara.

A megszilárdult Hollywoodi stúdió-rendszer alapvetően úgy üzemelt, hogy nemcsak számítottak a közönségsikerre, de elsősorban üzleti vállalkozások voltak, és csak másodsorban, ha megvolt az elvárt nyereség, akkor kaptak esetleg teret a kísérletező kedvű művészi hajlamok is.  Ezzel szemben Európában, ahol a hangosfilm térnyerésével a nyelvi határok miatt jelentősen csökkent az egyes nemzetek filmgyártásának felvevő piaca, - és egyébként is országonként különböző filmgyártási struktúrák alakultak ki - sokkal nagyobb jelentősége volt a kísérletező kedvű, művészi indíttatású filmek készítésének. Ezzel semmiképpen nem szeretném azt sugallni, hogy az USÁ-ban nem készültek magas művészi színvonalú filmek!

A szürrealizmus - ezt a filmet is ide sorolnám - nem az az irányzat, mely széles rétegeket képes a mozikba vonzani. Vigo filmjei gyakorlatilag visszhang nélkül maradtak bemutatásukkor, csak jóval a második világháború utáni újra felfedezésükkor kaptak jó kritikát.

Életrajzírók szerint Jean Vigo édesapja anarchista volt, a világháború alatt bebörtönözték, cellájában megfojtották. Jean-t a család barátai nevelték, megvolt tehát az alapja annak az anarchista szemléletnek, mely ezt a filmet is erősen jellemzi.

Egy katonásan szigorú internátus fiú lakóinak tanáraik elleni lázadása kerül bemutatásra, a franciáknál ez idő tájt divatos szürreális módon. 

A filmet nézve azon gondolkodtam, vajon nem a császár új ruhájának esetével van-e dolgom? Azaz, nem arról van-e szó, hogy senki nem meri bevallani, hogy a film gyenge, és mindenki azt hiszi, hogy azért nem tetszik neki, mert olyan művészi színvonalról van szó, amit esetleg ő már nem ér fel?

Én bizony valahogy így vagyok ezzel a filmmel... Az volt az érzésem, hogy talán nem is nagyon volt forgatókönyv, mintha menet közben, ötletszerűen alakult volna az egész. Ritmikailag szinte mindenhol pontatlan, és általában is, színvonalában az 1920-as évek elejét, a némafilmes korszakot idézi. Furcsa az is, hogy a gyerekek oldaláról a lányos külsejű fiún kívül szinte mindenki arctalan marad, ellenben a tanárok mindannyian különleges, emlékezetesnek mondható karaktert kapnak.

Maradandó, a kevés jól sikerült jelenet egyike az iskolaigazgató első színre lépése. Minden tanár izgatottan készül a rettegett igazgató érkezésére, látszik, hogy nagy az izgalom, egyszer csak megjelenik egy kis szakállas törpe, ráadásul kisgyermekien magas hanggal... ő a rettegett igazgató.

Vannak tehát izgalmasnak tűnő momentumok, de az egész valahogy nagyon nem áll össze a fejemben. Mint ilyenkor mindig, erős a gyanúm, hogy a hiba az én készülékemben lehet...

Jean Vigonak ez volt a harmadik, utolsó előtti filmje. A megjelenést követő évben fiatalon meghalt. 

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Fox), 80 perc, ff, angol

Rendező: Raoul Walsh

Producer: William Fox

Az 1001-es könyv szerint ennek a filmnek a magyar címe: A Vad Lány. Nos, ilyen című filmről semmi referenciát nem találtam sehol, és egyébként sincs semmilyen vad lány ebben a filmben. Nem hinném, hogy ennyire félrecímezték volna. A legvalószínűbb, hogy ezt a filmet nem mutatták be Magyarországon sem moziban, sem tévében. Ha lefordítjuk, akkor valami ilyesmit kapunk:

Én és a Csajom

Maradjunk hát ennyiben a címet illetőleg, bár ez a magyarítás semmiképpen nem tekinthető hivatalosnak. Spencer Tracy és Joan Bennett van feltüntetve a plakáton, mint a film két főszereplője, azonban van egy harmadik szereplő, aki ellopja a show-t kettejük elől, ő Marion Burns. Mindjárt visszatérek rá.

Ezt a kis bűnügyi szállal átfont és romantikus fűszerezéssel ízesített komédiát az a Raoul Walsh rendezte, akitől még a némafilmes korszakban A Bagdadi Tolvajt láthattuk. Mellesleg ő vette feleségül Miriam Coopert, D.W.Griffith egyik remek színésznőjét, akitől ekkoriban már el is vált egyébként. Egy másik "szembeötlő" változás is volt időközben az életében: egy autó balesetben elvesztette egyik szemét. Ettől fogva egy marcona külsőt kölcsönző kalózos szemtakarót hordott.Lassan indul a film, felületes kis komédiaként. Spencer Tracy kikötői posztos rendőrként teng-leng a New York-i 13-as kikötő szedett-vetett népségével haverkodva. Joan Bennett pedig ugyanitt nagyszájú pultos hölgy egy kis kifőzdében.  A rendőr udvarol a nőnek, aki szóra sem méltatja, amíg elő nem léptetik a férfit... na szép dolog...

Mindenesetre az első negyed órából ami a legjobban megmarad az emberben, az egy idegesítő mellékszereplő bohóckodása, ami tartamában talán kicsit el is lett túlozva. Annak ellenére, hogy még benne vagyunk az alkohol-tilalomban, egy részeg fazon burleszk-szerű csetlés-botlással tölti ki ennek a tizenöt percnek igen nagy részét. Nem ez az egyetlen momentum, melyet az alkotók a szesztilalom elleni tiltakozásnak szenteltek. Egy másik jelenetben egy esküvőn az örömapa kijön a jelenetből a kamerához, arca betölti a képet, és úgy szól ki közvetlenül a nézőhöz az alkoholt dícsérve.

Ezen kívül egy másik jelenetben is alkalmaz a rendező egy akkoriban még szokatlan eszközt: A férfi meséli a lánynak, hogy látott egy filmet, melyben a szereplők gondolatai megszólaltak. Innét kezdve kettejük beszéde ugyanilyenné válik. Halljuk őket beszélni amikor mozog a szájuk, de halljuk a gondolataikat is, amikor nem mozog a szájuk. Valami hasonlót láttunk az Aranykorban. Ott persze sokkal esetlegesebb, szürreálisabb formában. 

Helyenként viccesek, de mint korábban írtam, nem a főszereplők a legjobbak a filmben, hanem a lány húgát alakító Marion Burns. Egyrészt az ő karaktere a legérdekesebb, másrészt színészileg is a legjobban megformált. Ettől függetlenül megjegyzem, hogy Spencer Tracy-t a valaha élt legjobb amerikai színészek között tartják számon például az IMDB-n. 

Marion Burns alakítja a szőke pultos lány húgát, aki most házasodik, de titokban egy gengszterbe szerelmes. A "szerelmes" szó talán nem fedi le jól a valóságot. Mondjuk úgy, hogy tudja, hogy a bűnöző Castenegát nem szabadna a maga közelébe engedni, de a gyakorlatban nem tud a férfinak nemet mondani. A féfi persze nyilván jól kihasználja a lány gyengeségét. Ezt a helyzetet kicsit megbonyolítja, hogy a nővére most egy rendőrrel jött össze. Nyilván ennek majd jelentősége lesz a filmben, de persze nem lövök le semmi poént.

Burns érzékeny játékkal jeleníti meg a gyenge akaratú lányt, akiben egyébként semmi közös nem található a gengszterrel. Hány ilyen nő van, akik mindig a rossz fiúkba szeretnek bele... Övé az egyetlen igazán izgalmas karakter a filmben.

Nem tudom, hogy ekkoriban létezett-e bújtatott reklám, mindenesetre a film jó részében a szereplők megállás nélkül látványosan és idegesítően rágóznak, Spencer Tracy-vel az élen. Lehet, hogy a Wrigley fizetett egy kisebb összeget, hogy népszerűsítsék a rágózást? Nem venném túl komolyan ezt a filmet, talán kisebb csoda, hogy bekerült ebbe a könyvbe...

USA (MGM), 62 perc, ff, angol

Rendező: Tod Browning

Producer: Tod Browning, Irving Thalberg

Tod Browning rendezőnek valami csillapíthatatlan vonzódása lehetett a torz, fogyatékos testekhez, hiszen ez már a harmadik (és utolsó) filmje az 1001-es listán, melynek ilyen téma áll a középpontjában.

Az Ismeretlenben a főszereplő egy karok nélküli zsonglőr volt, Frankenstein szörnyszülöttjét nem is kell külön bemutatni, ez a film pedig nem csak, hogy tobzódik a fogyatékos, testileg és/vagy szellemileg sérült szereplőkben, hanem odáig megy, hogy a történet reménytelenül egyszerűvé és kiszámíthatóvá, sőt láthatóan teljesen feleslegessé is válik. Hiszen minden leplezés ellenére egyértelmű, hogy a lényeg az volt, minél több rémisztő és furcsa teremtményt tereljenek össze a filmbe. Kicsit mint a 70-es évek női börtönös (women in prison) zsánerfilmjeiben, ahol a körítés és a díszlet mind azt szolgálta, hogy a lehető legtöbb leszbikus és szado-erotikus jelenetet tudják belezsúfolni a filmekbe.

Az 1001-es könyv "mai napig is alul-értékelt" alkotásnak tekinti a filmet. Én viszont úgy érzem, hogy akkor ezek szerint pont az őt megillető helyen értékelik a művet. Attól, hogy sok fogyatékos embert összeszednek, még lehetne jó, de ehhez azért ennél több erényt kellene felmutatni.

Akárcsak az Ismeretlenben, most is egy cirkusz különleges, zárt, szinte nagy családként üzemelő társulatának színpad mögötti életébe tekintünk bele. Ez idő tájt, - a 20. század elején - a mutatványos világban teljesen elfogadott volt törpéket szerepeltetni és gúny, nevetség tárgyává tenni. Ebben a társulatban viszont alig van ép ember. Itt jegyzem meg, hogy a szereplők többségén semmilyen trükköt nem alkalmaztak. A rendező a világ minden tájáról igyekezett összeszedni a lehető legfurcsább, és legmegdöbbentőbb rendellenességekkel és testi hibákkal rendelkező embereket.

Lássuk hát a "kínálatot": Van itt egy feneküknél összenőtt sziámi ikerpár. Vannak törpék, mindkét jellegzetes típusból. Vannak az aránytalanok, akik jellegzetes arcberendezésükkel, és aránytalanul rövid végtagjaikkal könnyen felismerhetőek (mint pld. a Trónok Harca törpéje), és vannak az arányos törpék, akik ráadásul itt olyan arccal rendelkeznek, mint az 5-6 éves kisgyerekek. (Valójában a forgatáskor 30 év körüliek voltak). Van itt egy kezek nélküli hölgy, aki a lábait úgy képes használni, mint más a kezeit. De van deréktől lefelé csonkolt férfi is, aki kezeit lábként használva közlekedik. De itt sem állunk meg: Van kéz és láb nélküli torzó is, aki fókaként tud közlekedni. Állítólag a forgatás alatt az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy bekúszott valamelyik sötét sarokba, és minden arra haladóra ráüvöltött, a frászt hozva rájuk.

Aztán itt van még Schlitze és néhány sorstársa, akik kisfejűség (mikrokefália) szindrómával születtek. Az, hogy van egy szakállas nő, szinte már fel sem tűnik.

Louis B. Mayer - az MGM egyik alapítója - egy ponton elhatározta, hogy leállítja a forgatást, de Irving Thalberg igazgató minden rábeszélő képességét latba vetve lebeszélte erről. Thalberg jó ítélő képességének általában véve sok remek filmet köszönhetett ekkoriban az MGM, kicsit csodálkozom, hogy vajon mi fantáziát láthatott ebben. 

Sokan tiltakoztak a film bemutatója kapcsán, több államban betiltották a film vetítését. Persze ennek hatására telt házzal ment a film abban a néhány moziban, ahol egyáltalán meg lehetett nézni. Hamar döntés született a stúdió részéről arról, hogy újravágják a filmet. Az eredetileg kb. 90 perces moziból kidobtak közel fél órát, ami szokás szerint el is tűnt az idők során, így a jelenleg megtekinthető verzió 62 (néhol 64) perces. Nem tudom pontosan, mi az, ami elveszett számunkra... lehet, hogy ezúttal nem olyan nagy kár érte...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

USA (Paramount), 79 perc, ff, angol

Rendező: Josef von Sternberg

Producer: Adolph Zukor

"Milyen jövőd lenne kínaiként? Megszületsz, rizst zabálsz, aztán meghalsz..."

 - mondja az egyik utas a másiknak a Pekingből Shanghai felé tartó vonaton. Ekkor még nem sejtik, hogy a vonat a kínai felkelők célpontjává válik hamarosan, és egyáltalán nem biztos, hogy mindenki élve eljut a másik nagyvárosba.

A filmben tehát van vonatrablás, túszejtés, gyilkosság, izgalom... de a romantikus vonal legalább ennyire meghatározó.

A történet nagy része a címben is nevezett Shanghai Expresszen zajlik. Mint egy road movie, de változatos útvonal helyett inkább érdekes karaktereket kapunk:

A film legcsillogóbb és legkiemelkedőbb szereplője természetesen a Marlene Dietrich által alakított Shanghai Lilly. Mozgalmas, és valószínűleg sötét múltja lehetett Kínában, hiszen azok az utasok, akik felismerik, általában rosszallóan, sőt megvetően tekintenek rá. 

Marlene Dietrich kihívóan szexi és titokzatosan érzéki. Ő az a fajta nő, akinek a bája fényképen nem jön át száz százalékosan. Sőt, amíg csak fotón láttam, addig kicsit értetlenkedve néztem, hogy vajon hogyan válhatott a korszak egyik bálványává ez a kifejezetten germános hideg tekintet. Ha megadjuk neki a lehetőséget, hogy mozgóképen, és persze hanggal hasson ránk, akkor pár perc után elkezd működni a varázs. De azért a fenti képek is visszaadnak valamit ebből a szépségből. Bár ezek forgatás közben készült fotók, a filmben is nagyjából hasonló kompozícióban láthatjuk a színésznőt az egyik jelenetben. Külön felhívom a figyelmet a fény és az árnyék kifejezetten szép összhatására.

A cikk folytatása előtt lássuk az első lobby card sorozatot (régen a mozik előterében kiállított, a filmet reklámozó fotók)

A véletlen szintén az utasok közé sodorja Harvey kapitányt (Clive Brook), akinek Shanghai Lillyvel valamilyen csalódással terhelt közös múltja lehet. Láthatóan mindkettejük számára fájdalmas véget ért a kapcsolatuk, talán egy harmadik személy miatt. Most a hosszú vonat út alatt újra közelebb kerülhetnének, de kérdés, hogy maradt-e még ehhez elég bizalom közöttük...

Shanghai Lilly társaságában utazik egy elfojtottan érzéki kínai kísérőnő is. Az őt alakító színésznővel (Anna May Wong) már találkoztunk a némafilmes korszakban. Ő volt a Bagdadi tolvaj egyik szépséges rabszolgája.

Rajtuk kívül is nagyon színes a társaság: Van köztük keresztény misszionárius, egy ópium dealer, egy félig kínai - félig európai fura szerzet, akiről menet közben kiderül, hogy egyik kedvenc foglalkozása az emberek izzó vassal való megégetése... Van egy angol, aki bármire fogadna, akár még saját halálára is... és még sorolhatnám...

Josef von Sternberg rendező nevéből a "von" természetesen kamu. Amerikában izgalmasnak tűnt ez a nemesi származást sugalló kis "betét", mely egyébként csak egy véletlennek volt köszönhető. Egy 1925-ös filmben a producer szemét valamiért bántotta az egyik stáb-felirat képi megjelenése. Javasolta, hogy tegyenek be egy "von" -t a keresztnév és a vezetéknév közé, hogy esztétikusabb legyen az összhatás. Sternberg nem ellenkezett, sőt, mint láthatjuk, annyira megtetszett neki, hogy a továbbiakban már maga is így használta nevét.

Nézzünk még egy lobby card sorozatot:

Sternberg és Marlene Dietrich hét (!) filmben dolgozott együtt 1930 és 1935 között. A Shanghai Express annyira sikeres volt, hogy állítólag ez a film termelte a Paramount stúdió 1932-es éve bevételének a felét! Három Oscar díjra jelölték (legjobb operatőr, legjobb rendezés, legjobb film), ebből a legjobb operatőrnek (Lee Garmes) járó díjat el is nyerte.

Az 1001-es lista filmjeinek többsége filmtörténeti szempontból rendszerint kiemelkedő jelentőségű, de - főleg ebben a korai időszakban - akad sok nehezen emészthető is. No, ez a film nem ilyen! Mai szemmel is végig szórakoztató, kellemes mozi!

Na, még egy fotó sorozat: 

USA (Caddo), 94 perc, ff, angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Nem véletlen a cím egyezése az 1983-as Brian de Palma féle Sebhelyesarcúval, hiszen ez utóbbi ennek az 1932-esnek a feldolgozása. Sokszor láttam már az újabb változatot, melynek főszereplője egyébként Al Pacino, így nem tudtam megállni, hogy ne végig az újabb változattal összehasonlítgatva nézzem ezt az eredetit.

Sokan, még komoly kritikusok is próbálkoznak azzal, hogy ez a film Al Capone-ről szól. Ennek az alapja leginkább az, hogy az említett maffia főnök arcán is ott virított egy olyan sebhely, mint ami itt a moziplakáton is látszik.

Ez a hasonlóság még magát Al Capone-t is összezavarta. A pletykák szerint, amikor részleteket hallott a készülő filmről, mely egy sebhelyes arcú gengszterről szólt, elküldte két emberét a forgatókönyv íróhoz, és számon kérték, valójában ki az, akiről a film szól. A forgatókönyv író elmagyarázta nekik, hogy nem Capone-ről szól a film, de elismerte, hogy a filmbeli események hasonlítanak bizonyos valós eseményekre, melyek a szervezett alvilágban  történtek akkoriban. Csak azért hívják a filmet A Sebhelyesarcúnak, hogy az emberek azt higgyék, hogy Capone-ről szól, és beüljenek a moziba. A két gengszternek már az is nagyon imponált, hogy a gyártók átverik az embereket, így megnyugodva, békén hagyták a filmest. Állítólag magának Capone-nek annyira tetszett végül a mozi, hogy egy saját példányt is tartatott belőle, ami abban az időszakban még nem volt olyan mindennapos, mint a VHS illetve a DVD korszakban.

Valójában - bár tényleg vannak hasonló életrajzi elemek - maradjunk annyiban, hogy ez a Sebhelyesarcú egy fiktív karakter, nem pedig Al Capone.

Míg az 1983-as változatban Toni Montana (Pacino) egy Kubai kivándorlóból küzdi fel magát a szervezett bűnözés elitjébe, és kábítószerrel, bérgyilkosságokkal foglalkozik, addig az 1932-es Toni Camonte (Paul Muni) a kor szellemének megfelelően a szesztilalom nyújtotta üzleti lehetőségeket aknázza ki erőszakos módon. Azaz vagy tőle rendelik a titkos lebujok az italt, vagy szétzúzza a helyet és az ott dolgozókat. 

Az italkimérések meggyőzése tehát nem különösebben bonyolult feladat. A problémát az okozza, hogy ez a módszer nem saját fejlesztés. Minden banda ezzel a módszerrel dolgozik. És mivel a területek felosztása nem kőbe vésett dolog, időnként egymásnak feszülnek ezek a bandák. Ez bizony azzal jár, hogy hullanak a fejek. A sok-sok gyilkosság tulajdonképpen mindig képernyőn kívül zajlik. Halljuk, de igazából nem látjuk. Vagy, ha látjuk, akkor sem közvetlenül. 

Itt érdemes megemlíteni a filmen végigvonuló X motívumot. Ha valaki meg fog halni, akkor a képen valahol egy X motívum jelenik meg. Persze úgy, hogy egyáltalán nem feltűnő. Csak akkor veszi észre az ember, ha kifejezetten figyel rá. Az alábbi három fotón látható egy-egy példa. Mivel tényleg rengeteg gyilkosság van a filmben, jó szórakozás lehet csak azért végignézni, hogy ezeket az Easter Egg-eket keresgéljük.

Ahogy egyre feljebb kapaszkodik Toni, úgy válik egyre gátlástalanabbá. Ezúttal a főszereplő úgy lesz a film főhőse, hogy semmi, de semmi szimpatikus nincs benne. Nagy kutatómunka kell, hogy egy kicsit is szerethető karaktert találjunk a filmben. A rendőrök például ezúttal sem szimpatikusabbak a bűnözőknél, közöttük hiába keresgélnénk. A bűnözök között találunk ugyan egy karaktert (Tony "titkára"), mely annyira tahó és már-már értelmi fogyatékos, hogy - ha nem is megszeretjük, de - várjuk, mikor tűnik fel újra a színen, hogy jókat röhöghessünk rajta.

Tony szeretője (Karen Morley) pont azt a hideg, számító karaktert hozza, mint Michelle Pfeifer a feldolgozásban. Benne sincs sok szerethető. 

Talán Tony húga (Ann Dvorak) a legrejtélyesebb személyiség a filmben. Pontosabban kettejük kapcsolatára gondolok. Míg Tony a leggátlástalanabb módon merül el a bűnözésben, addig húgát minden tőle telhető módon megpróbálja megvédeni a romlottságtól. Kapcsolatuk talán szándékosan tisztázatlan marad. Bizonyos mondatok azt engedik sejtetni, hogy közöttük egy mélyen elrejtett, kölcsönös vérfertőző szerelem lehet. Erre csak halvány utalásokat látunk, a végső megoldás a néző feladata.

Aki végig megőrzi tartását, az egyedül Toni édesanyja, aki legalább lányát próbálná távol tartani Tony kétes életvitelétől, sikertelenül...

The World is Yours - Tiéd a Világ. Ez a motívum egy utazási iroda hirdetőtábláján olvasható, egyúttal Tony életfilozófiájává emelkedik. Minden az övé lehet, csak el kell vennie, gondolja. Hogy ez hova vezet, sejthetjük... A film lezárása végkifejletében hasonló, mint az 1983-as változat, mely egyébként brutálisan durvára sikerült. Viszont karakterükben különbözik a kettő. Ez az eredeti változat hangulatában más, nekem egyébként még jobban is tetszik.

USA (Paramount), 83 perc, ff., angol

Rendező: Ernst Lubitsch

Producer: Ernst Lubitsch

Ez a film sem jelenhetett volna meg pre-code (Hays-kódex előtti) időszak (1929-1934) után. A főszereplő párost ugyanis kifejezetten szerethető szélhámosok alkotják. A Hays-kódex nem engedte meg, hogy bűnözők pozitív hősként jelenjenek meg. Emellett a filmet mindvégig átlengi a könnyed erotika, amit a prűd szabályozás pár éven belül teljesen kiirt a filmekből. Nem csoda hát, hogy 1935-ben a cenzori testület nem engedte újra mozikbai a filmet, és 1968-ig tiltólistán volt az USA-ban.

Műfaját tekintve romantikus komédia egy kis "Lubitsch-touch" hozzáadásával. (magyarul talán Lubitsch-hatás, vagy Lubitsch-érintés lehetne?). Hogy ez micsoda? Egy megfoghatatlan valami. Aki megnéz néhány Lubitsch filmet, az pontosan tudja, hogy mit jelent, mégis megfogalmazni szinte lehetetlen. Ennek köszönhető, hogy a filmjei soha nem lesznek szokványosak. Mindig tud valami meglepetést okozni, amikor az ember a megszokott fordulatra számítana, akkor jön valami, amitől az embernek jóleső érzéssel csettinteni van kedve... vagy éppen egy hatalmasat felnevetni...

Ernst Lubitsch remek rendező, furcsa módon - legalábbis Magyarországon - szinte senki nem ismeri. Az alábbi fotókon, mely jelen film forgatásán készültek, felismerhető a mindig szájában levő méretes szivarról.

Humora kellemes, nem otromba és nem közönséges, mindenképpen különleges. Egyik kedvenc vicces jelenetem a filmből, amikor a Velencei szállodában kifosztott amerikai úr tolmácson keresztül nyilatkozik az olasz rendőröknek az esetről. A tolmács az amerikai úr felé fordulva visszafogott stílusban beszél, majd amikor odafordul rendőrökhöz, akkor nem csak a szavakat fordítja le olaszra, de a beszédstílusa is olyan igazi dagályos, fennhangon mutogatva magyarázóssá válik, amilyennek az olaszokat elképzeljük. Majd az újabb kérdésnél visszafordul, és varázsütésre újra "amerikaiul" beszél. Talán a Csupasz Pisztoly humorával rokonítható valamennyire ez a szellemesség. Persze messze nem csak ez a Lubitsch-touch.

(a poszt a plakátok alatt folytatódik)

A férfi főszereplő is parádés. Játéka mellett mély fekvésű orgánuma is kifejezetten kellemes hatással van az emberre. Herbert Marshall egy rendkívül kellemes stílusú csalót alakít (La Valle álnéven), kinek specialitása a magába habarított hölgyek kisemmizése. Szőke tettestársát is úgy sodorja mellé az élet, hogy egymást akarták hasonló módszerekkel kifosztani. Mikor lebuktak egymás előtt, inkább társultak.

Nagy közös projectjük Madam Colet, a dúsgazdag - és mellesleg gyönyörű - özvegy kifosztása lesz. Bizalmába férkőznek, már csak egy karnyújtásnyira vannak a vágyott hatalmas zsákmánytól... de szorul a hurok... és talán a kelleténél közelebb is kerülnek egymáshoz az özveggyel? A férfi láthatóan a legszorongatottabb helyzetből is kihúzza magát. Vajon most is meglesz a megoldás?

Gyönyörű - ma már ritkaság számba menő - Art Deco lakásbelsőt csodálhatunk Madame Colet rezidenciájaként. Sajnos csak ezt az egy fotót találtam, amin a falilámpa és a szépen formatervezett álló óra épphogy csak megmutat valamit ebből.Ami feltűnhet még, hogy ez az első hangosfilm a listán, mely nem musical, és bátran mer zenét használni olyan helyen, ahol a szereplők nem hallanak zenét. (Magyarul nincs zenekar, gramofon, stb a színen). Nekünk ez teljesen megszokott, de 1932-ben még újító szellem kellett ehhez.

Ja, és talán még annyit érdemes megemlíteni, hogy a film alapját egy László Aladár által írt magyar színmű adta, melynek a címe: "Becsületes Megtaláló". Ez egyben a film magyar címe is. 

Jöjjenek a kedvenceim, a lobby kártyák:

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Trouble In Paradise (1932) - Feature by FilmGorillas