USA (Warner), 93 perc, ff., angol

Rendező: Mervyn LeRoy

Producer: Hal B. Wallis

A eredeti címben szereplő Chain Gang kimaradt a magyar címből. Érthető okokból, hiszen nincsen magyar megfelelője.

Chain Gangeknek hívták azokat a kényszermunkára ítélt fegyencekből álló csoportokat az USA déli államaiban, melyek 1955-ös betiltásukig léteztek. Talán a "láncbanda" lenne a legpontosabb szó szerinti fordítása ennek az elnevezésnek. Szinte minden tekintetben hasonlított a korábbi rabszolgasághoz, azzal a különbséggel, hogy ide nem bőrszín alapján, hanem bűncselekmény elkövetésével lehetett bekerülni. De embertelenség tekintetében gyakorlatilag nem különbözött elődjétől. Még a testi fenyítés (korbácsolás) is ugyanolyan szigorral került alkalmazásra, mint a klasszikus amerikai rabszolgatartás időszakában. Mellesleg a fekete rabszolgaság intézménye is ezekben a déli államokban maradt fent a legtovább.

Ezek a kényszermunkára ítélt fegyencek életük nagy részét egymáshoz láncolva élték. Még így is aludtak. Mindkét lábukon egy-egy nehéz acél lábbilincs volt, és az összes ilyen bilincs egy nagy hosszú láncra volt felfűzve. A munkavégzés is a lehető legkeményebb volt. Egész nap kint a tűző napon, kemény fizikai munka.

Nagyon izgalmas a film! Tele van akkoriban kifejezetten újítónak számító filmes megoldásokkal, melyek egyébként mai szemmel sem tűnnek elavultnak. Az üldözéses jelenetek vágása tökéletesen működik. Remek a rendezés.

James Allen egy világháborúból visszatérő többszörösen kitüntetett katona. Nem találja a helyét korábbi környezetében. Akaratán kívül bűncselekménybe keveredik. A bíróság mit sem törődve az igazság kiderítésével, ártatlanul 10 év kényszermunkára ítéli. Képet kapunk az említett intézményrendszer embertelenségéről mielőtt végigkövethetjük Allen többszöri szökését, és a hatóság elöli bujkálását.

A főszerepet játszó Paul Muni első ránézésre kifejezetten ellenszenves pofának tűnt. A fotókról is ez jön le valószínűleg. Nem vártam tőle, hogy elfogadható szinten fog hozni egy szerethető karaktert. És milyen nagy tévedés volt a fotók alapján ítélni! Az első percekben ugyan még megvoltak a fenntartásaim, de az első szökésekor már azt vettem észre, hogy rettenetesen drukkolok neki. Remek színész. Hosszas kutatást végzett a szerep megformálásához. Beszélgetett valódi "chain gang" fegyőrökkel is. Annyira át akarta élni a szerepet, hogy állítólag a tűzforró napon felvett jeleneteknél sem fogadta el, hogy helyettesítő színésszel vegyék föl azokat a kockákat, ahol nem látszott az arca.

A film nagyrészt igaz történeten alapul. Két dologban tér el a valóságtól, és ebből az egyik nagyon különleges megvilágításba helyezi a filmet. Az első eltérés Hollywoodi film révén nem fog minket nagyon meglepni: A  film alapjául szolgáló igaz történet valódi főszereplője (Robert E Burns) szándékosan vett részt a fegyveres rablásban, és hárman 5 dollár 80 centet szereztek abban az akcióban, amiért végül elítélték őket. Tehát nem volt ártatlan, mint a filmbeli főszereplő.

A másik eltérés az igazán izgalmas: A valóságban ugyanis New Jersey állam nem adta ki Burnst a déli Georgia államnak, ahol szökött rabként kerestették. És, hogy miért nem? Mert a New Jersey kormányzó látta a filmet! Burns ugyanis a film készítésekor még menekülőben volt, sőt, titokban Hollywoodba költözött a film forgatása alatt, mert a stáb igényt tartott tanácsaira a forgatás során. Állítólag javaslatokat tett a dialógusok életszerűvé változtatására, a történetvezetéshez is adott használható ötleteket. Az őt alakító Paul Muni is gyakran találkozott vele, hogy stílusát és minél több gesztusát "levegye". A film akkora hatással volt a New Yersey-i kormányzóra, hogy 1945-ben, amikor Georgia még mindig nem adta föl a szökevény kézre kerítését, a kormányzó személyesen kísérte el Georgiába Burnst, és védőként segítette az előtt a bizottság előtt, amely végül kegyelmet adott neki, így Burns hátra lévő életét már szabad emberként élhette.

De ez még mindig nem minden. Ennek a filmnek állítólag komoly szerepe volt abban, hogy 1955-ben az USA országos szinten minden államban betiltotta ennek a kegyetlen intézménynek az alkalmazását. 

A filmnek nincs ilyen pozitív végkicsengése. Nem is tudhatták még akkor, hogy hogyan fog alakulni a jövő, de ne felejtsük el, a film 1932-ben készült, amikor Burns még bujkált.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Még nem láttad ezt a filmet? Alul megnézheted! (Ha nem működik a videó, kérlek jelezd!) 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Franciaország (Pathé, Sirius), 85 perc, ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Jean Gehret, Michel Simon

A főszereplő Boudu-t alakító Michel Simon pont ott kezdi ebben a filmben - egy koldusként - ahol Jean Renoir előző filmjében, az "A Szuka" c. filmben abbahagyta. Semmi kapcsolat nincs egyébként a két film története között.

Egy teljesen lecsövesedett koldust látunk, aki az utcán tengeti napjait, majd egy napon úgy dönt, hogy elég volt, és a Párizsi Pont des Arts gyaloghídról leveti magát a Szajnába.

Izgalmas amikor régi filmekben közismert nagyvárosok akkori arcait láthatjuk. Korábbi filmekben láthattunk már New York-i és Berlini forgatagot, most pedig Párizs 1932-beli Latin negyedét látjuk. 

A híd, amiről Boudu, a csöves leugrik egyébként arról volt híres egészen 2015-ig, hogy Európában először itt terjedt el a "Szerelmes Lakat"-os őrület. Azaz a szerelmesek, ha erre jártak, akkor nevükkel feliratozott lakatot kellett, hogy aggassanak a hídra, ha azt akarták, hogy kapcsolatuk örökké tartson. 

Ahogy egy INDEX-es cikkben olvasható, a hidat annyira telerakták lakatokkal, hogy 2014-ben az egyik korlátelem le is szakadt. Végül 2015-ben a hatóság segítségével leszedték az összes lakatot, mert veszélyben látták a híd biztonságát a 45 tonnásra (45.000 kg) becsült extra terhelés miatt.

Na, de vissza a filmhez: Hősünk tehát beugrik a vízbe. A bámészkodó sokadalom csak szemléli az élettelenül úszó testet, amikor a Szajna parti lakásából odaér a könyvkereskedő, aki ablakából látta a koldus halálugrását. Utánaveti magát, kimenti, újraéleszti, és felviszi magához.

Boudu-t megetetik, kimosdatják, és ott is aludhat éjszaka...

Majd következő éjszaka is...

Valahogy nem akaródzik továbbállni, és a családnak sem akaródzik szólni, hogy ideje lenne menni. A könyvkereskedő egyébként a feleségével és egy szolgálólánnyal él hármasban... Francia filmről van szó, és mint "minden" francia filmben, a megcsalás gyakorlatilag természetes, de legalábbis bocsánatos bűn. 

Ezt a háromszöget kicsit bonyolítja, hogy Boudu a feleséggel és a szolgálólánnyal is kikezd. És, hogy a komédia teljes legyen az egyik kölcsönbe kapott öltöny zsebében Boudu talál néhány ottfelejtett lottószelvényt. És azt hiszem itt illene megszakítanom a sztori ismertetését...

A filmből két ízben is készítettek remake-et. Először 1986-ban Nick Nolte-val a főszerepben, "Koldusbottal Beverly Hillsben" címmel, áthelyezve a történetet az USA-ba, a Szajna helyett egy úszómedencével. Másodszor a franciák dolgozták fel újra 2005-ben, Depardieu-vel a főszerepben egyszerűen Boudu címmen. (A magyar keresztségben: Bomlott Boudu Beköltözött).

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! 

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Paramount Pictures (USA), 89 perc, ff. angol

Rendező: Rouben Mamoulian

Producer: Rouben Mamoulian

Ez egy tökéletes film annak, aki másfél órát szeretne egy hercegnős, romantikus, dalolós mesevilágba repülni. Férfi létemre időnként én is hajlamos vagyok erre, nem áll különösebben távol tőlem az ilyen fenékig happy történet, sőt Disneylandbe is muszáj évente legalább egyszer ellátogatnom, hogy a "varázslat" részese lehessek az ott eltöltött idő alatt.

Ez tehát egy 1932-es pre-code időszakbeli musical a gyönyörű Jeanette MacDonald és a nagyon sármos Maurice Chevalier főszereplésével. Ketten több filmben is szerepeltek együtt ebben az időszakban. A közönség szerette őket együtt látni, a Paramountnál szinte elválaszthatatlanok voltak néhány évig, mint nálunk Schütz Ila és Sztankay István volt a 80-as években.

A filmet a francia származású Chevalier viszi a vállán. Valódi francia dialektusa még inkább szerethetővé teszi. A női főszereplő - Jeanette MacDonalds - viszont szépen énekel... és mellesleg nagyon szép is...

A dalok kellemesek, fülbemászóak, és néha meglepően ötletesek. Vegyük például az Isn't it Romantic-et. A főszereplő - aki egyébként egy párizsi szabó - énekli ezt a dalt a műhelyében egy vendégének. A vendég hallgatja kicsit, megtetszik neki, és énekli tovább, miután kilép a műhelyből. Ezt meghallja egy taxisofőr, és ő is elkezdi dúdolni, fütyülni. Azt pedig egy zeneszerző hallja meg, és leírja magának, pofozgatja tovább a dalt a vonaton, ahol már egy egész vagon katona vele énekli. A dalból katonainduló lesz, és menetelés közben ugyanazzal a dallammal, de már egész más stílusban énekli a szakasz. A mezőn hallja ezt egy cigány prímás, és este a cigány táborban a tűznél már hegedűvel a saját stílusukban játssza a dalt a tábor. Egy közeli kastély teraszáról hallja ezt a hercegnő, akinek megtetszik a cigányok dala, és ő elkezdi énekelni Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a szabó és a hercegnő élete még össze fog gabalyodni a film során... Ez tényleg maga a varázslat... Ha nehezen volt követhető a dal útja így leírva, akkor érdemes ezt a dalt megnézni itt:

A film története dióhéjban: A főszereplő párizsi szabó kénytelen felkeresni Artelines hercegét (természetesen kitalált hercegség - de én még azt is elhiszem az amcsikról, hogy azt hitték, hogy Franciaország még mindig királyság), mivel unokaöccse már egy vagyonnal tartozik neki, és mellesleg azt ígérte, hogy majd a herceg fogja kifizetni a tartozást. A hercegnél azonban kiderül, hogy esze ágában sincs unokaöccsét anyagilag kisegíteni. Sőt, az unokaöcs a szabóról a kellemetlenséget kerülendő mindenkinek azt hazudja, hogy álruhába rejtőzött magas rangú nemes. Így persze semmi akadálya, hogy az amúgy is megnyerő szabóba minden nő beleszeressen, aki csak a kastélyban tartózkodik. Na de mi lesz, ha kiderül, hogy valójában mégis csak egy szabó a hősünk?

Hiába készült a pre-code időszakban ez a film. Sajnos újra bemutatták 1937-ben, és ekkor már sok jelenetet bizony ki kellett vágni a könyörtelen cenzorok miatt. Ezek a kivágott részek teljesen elvesztek, csak fotók maradtak róluk. Ez a jelenet például azért került ki a filmből, mert a hölgy éjjeli ruhája túlságosan áttetsző. A post code érában ez már teljesen megengedhetetlennek számított...

A lobby kártyák műfajáról még nem nagyon írtam. Ez egy kihaló félben levő formátum. Moziposzterek ma is vannak, utcán illetve mozikban gyakran találkozunk velük. A lobby kártyák régen a mozik előtereiben voltak vitrinekbe rakva körbe a falon. Az éppen futó filmeket reklámozták velük. Általában 4 vagy annak a többszöröse darabszámú ilyen kártya volt egy filmről. Ma már ritkán találkozunk ilyenekkel.

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Németország/Franciaország (Tobis Klangfilm), 74 perc, ff, német

Rendező: Carl Theodor Dreyer

Producer: Nicolas de Gunzburg, Carl Theodor Dreyer

A Nosferatu és a Dracula után ez a harmadik vámpíros film az 1001-es listán. De valójában sokkal közelebb áll Buñuel szürreális Andalúziai Kutyájához illetve az Aranykorhoz, mint az említett két vámpírfilmhez.

Bár a filmben valóban egy "vámpír által sújtott település" egyik dermesztő éjszakáját és másnapját követhetjük nyomon, a vámpír mint vérszívó itt egészen marginális szerepet kap.

A film misztériuma szerint a vámpírok itt is halott emberek, akik nem halnak meg teljesen, nem porladnak el, de efféle létezésük fenntartásához gyerekek vagy fiatalok vérét kell szívniuk. Hű segítőjük a Sötétség Hercege, aki természetfeletti képességeket kölcsönöz nekik. Csak úgy szabadulhatunk meg tőlük, ha valamivel átszúrjuk a szívüket, amikor éppen "alszanak".

Valójában a vérszívás nyoma is csak egyetlen alkalommal jelenik meg láthatóan, amikor az egyik fiatal lány nyakán a vámpír ejtette sebet fertőtlenítik. Aki tehát a vérszívásos vonalra kíváncsi az megint csalódni fog, sőt ahogy a Dracula c. film esetében sem volt, itt sincs nyoma a módosult, jellegzetesen vámpírosra növekedett szemfogaknak sem.

Akkor hát mi az amire számíthatunk? Egy nagyon nyomasztó, álomszerű másfél órára. Olyan szimbólumokkal megtámogatva, mint a kaszás, a sírásó, a méreg-fiola, vagy éppen az ember nélkül is jelen lévő és mozgó árnyékok.

Dreyer előző - mozipénztáraknál megbukott - Jean D'Arc c. filmje után most valami egészen másba fogott. Talált is ehhez egy finanszírozni képes szponzort: a holland Nicolas de Gunzburg bárót, aki egyébként egy jóképű fiatalember volt, és kikötése volt, hogy ő kapja az egyik főszerepet, amit - le a kalappal - remekül meg is oldott. Szülei kérésére - ekkor még nem volt kifejezetten megbecsült szakma a filmszínészet - művésznéven, és nem valódi nevén szerepelt: a Julian West nevet választotta ehhez. Ő játssza azt a fiatalembert, aki ellátogat a francia kis településre, hogy utánajárjon a misztikus rejtélyeknek.

Ez a film tulajdonképpen egy elkésett némafilm. Elkésett, mert 1932-ben már nem volt divat némafilmet készíteni. Papíron persze nem az, hiszen tulajdonképpen még beszélnek is benne, de ha az a néhány mondat, amit utólag a zene alá kevertek nem lenne, akkor is pont ugyan ennyire lenne élvezhető. A történetet sokkal inkább a némafilmnél megszokott felirattáblák viszik előre. És végig szól a zene, ahogy azt korábban megszoktuk, ellentétben a korai hangosfilmekkel, ahol zene csak indokolt esetben hallatszik, például, ha szól a zenekar, a gramofon, stb.

Ez a Dreyer film sem tetszett a nézőknek. Nagy bukta volt ez is, mint az előző filmje. Dreyer ettől annyira kikészült, hogy egy időre ideg-gondozók kezei közé került, és jó tíz évig semmilyen filmet nem készített.

Franciaország (Les Etablissement Braunberger-Richebé), ff. francia

Rendező: Jean Renoir

Producer: Charles David, Roger Richibé, Pierre Braunberger

Gyerekkoromban imádtam a Kemény Henrik féle Vitéz László bábelőadásokat, ahol a Paprika Jancsira hajazó főszereplő furkósbottal vagy valamilyen más alkalmas eszközzel csépelte a gonoszok fejét. Egy ilyen bábelőadás keretezi a filmet.

Egy báb-konferanszié társadalmi drámaként próbálja felkonferálni a filmet, melyben a gonosz elnyeri méltó büntetését. De jön egy újabb konferanszié báb, aki  belevág az első szavába: ez már vígjátékként konferálja fel a filmet. Végül jön egy harmadik báb, és furkósbottal jól helybenhagyja az első kettőt, és maga is felkonferálja a filmet: Sem nem dráma, sem nem komédia, nincs morálja, és nem is bizonyít semmit. Nincsenek benne hősök, sem gonoszok, csak mindennapi emberek, mint te, meg én... Három főszereplője van: A Férfi, a Nő, és a Másik Férfi... mint mindig...

És azt hiszem, hogy amit a harmadik báb mondott, az szóról szóra így igaz. A szerelmi háromszög karakterei valóban hétköznapi emberek, és egyikük sem keltett különösebb szimpátiát bennem, de különösebb ellenszenvet sem éreztem egyik iránt sem. Közönnyel néztem végig közös bukásukat. Ezt persze semmiképpen nem írnám a film javára.

Egy nem különösebben vonzó utcalány és stricije kihasználja egy középosztálybeli férfi bambaságát, és anyagilag jól lehúzzák, még a munkahelyen is sikkaszt, hogy a lányt támogatni tudja. Ezt a tevékenységet végül már olyan elképesztő szinten művelik, hogy a lebukás elkerülhetetlenné válik. És ez végül mindegyikük számára tragikus következménnyel jár.A film rendezőjének ismerősen csenghet a neve, és ezúttal nem véletlen névrokonságról van szó. Jean Renoir ugyanis a híres impresszionista festő Pierre-Auguste Renoir fia volt.

Bevallom, ez a film az 1001-es lista azon kevés művei közé tartozik, melyek szinte semmilyen hatást nem váltottak ki bennem. Felettébb érdekes ellenben a film készítésének háttértörténete.

Aki hallott már a Sztanyiszlavszkij féle módszerről, az tudja, hogy ez valami olyasmit jelent, hogy a színészek nem rutinból játsszák el a darabokat, hanem érzelmi emlékek alapján bizonyos fokig azonosulnak az éppen játszott szereppel. Nos, ennél a filmnél szinte száz százalékig ez történt, és ennek a története sokkal jobban letaglózott, mint maga a film. Íme tehát a valóság:

Michael Simon, a bamba palimadarat játszó színész a forgatás során valóban beleszeretett az utcalányt alakító Janie Marése-be. A színésznő viszont az ő futtatójába, Georges Flamant-ba szeretett bele, pont úgy, ahogy ez a filmben is volt. Állítólag a rendező Renoir-nak ebben kifejezetten benne volt a keze, a háttérből ügyesen mozgatva a szálakat, valahogy sikerült a valóságban is létrehoznia azt a felállást, amit a filmjében látni akart, pont azért, hogy minél hitelesebben játsszák szerepüket. Na de az igazi dráma akkor következett be, amikor a forgatás befejezése után Flamant (aki állítólag alig tudott vezetni), elvitte a belé halálosan szerelmes színésznőt autókázni. Balesetet szenvedtek, a színésznő meghalt... A bambát alakító szerelmes Michael Simon természetesen összetört, a temetésen elájult, csak támogatással tudott odasétálni a sírhoz. Később éles pisztollyal fenyegette Renoirt, mondván ő tehet minderről... (Azaz, ha nem keveri a kártyákat, akkor az autókázás sem jött volna létre.) Mire a rendező állítólag csak ennyit mondott:

Lelőhetsz... a film elkészült...

Tetszett a film? Írd meg hozzászólásban! Számomra nagyon fontos a visszajelzés - comment, like, követés, bármi -, ez ad kedvet ahhoz, hogy 5-6 órát öljek bele egy ilyen poszt megírásába. Akkor is, ha nem látszik rajta :)

Sajnos ehhez a filmhez nem találtam működő streaming linket. Ha tudsz ilyet, kérlek jelezd, és felteszem ide!

Véleményed van a cikkemről? Kérlek oszd meg mindenkivel hozzászólásban!

Érdekel az 1001-es lista többi filmje is? Kattints ide!

Németország (Nero-Film AG), 91 perc, ff. német

Rendező: Fritz Lang

Producer: Seymour Nebenzal

Nem csak azért különleges ez a német film, mert egy pedofil kéjgyilkosról szól... - na azért az mindenképpen meglepett, hogy 1931-ben ilyen témában mozifilmet forgattak - hanem leginkább azért, mert a film eltért attól a prekoncepciótól, ami bennem volt megtekintése előtt.

Nem vitás, ha az én kicsi lányomat valaki bántaná, akkor olyan indulatok képződnének bennem, aminek nem biztos, hogy megálljt lehetne parancsolni. Másképpen fogalmazva, nem biztos, hogy egészen független lenne az igazságszolgáltatás, tőlem legalábbis biztosan nem lenne független.

A filmnek az az igazi különlegessége, hogy az egyik jelenetben a rendező sikeres játékot játszik velünk, és még ha természetesen nem is állunk a sorozatgyilkos mellé, ha kellő empátiával követjük a filmet, akkor talán valami hajszálnyit megérthetünk egy ilyen torzult személyiségű ember kínjaiból. Ebbe nem is mennék mélyebben bele, mert ez a jelenet olyan elementáris erejű, hogy nem lenne szerencsés kiragadni egy-egy részletét.

Van tehát egy gyilkosunk, aki gyermekeket gyilkol, élvezetből. Kisiskolás korú lányokat. Az édesanyák minden tanítási nap végén rettegve várják haza kislányaikat.

Eleinte nem látjuk a gyilkos arcát, csak halljuk fütyülését. Kényszeresen ugyanazt a dallamot fütyüli mikor irtózatos vágya eluralkodik rajta. Grieg: Peer Gynt 1. szvitjéből A Hegyi Király barlangjában című darabot fújja egyre nagyobb hévvel. Micsoda bravúros megoldás: Látunk egy felhőtlenül vidám kislányt... egyszer csak meghalljuk a jól ismert dallamot... továbbra is a kislány mosolyát látjuk, a gyilkost nem, de már a füttyszóból tudjuk, hogy a gyilkos a közelben van... Ördögien hatásos!

Nagyon jól működik ez a dallam vezérmotívumként (Leitmotif). Aki ismeri ezt a 2-3 perces darabot, az tudja, hogy az egész nagyjából egy 4 ütemnyi fülbemászó dallam ismételgetése változó hangfekvésben és egyre nagyobb dinamikával. Kellemes hallgatni, a rövid hossza miatt még csak unalmassá sem válik a sok ismétlődés, mégis valami mélyről jövő feszültséget érez az ember miközben hallgatja. Remek választás volt ezt a dallamot a kéjgyilkos szájába adni. (A főszereplő egyébként nem tudott fütyülni, Fritz Lang úgy nyilatkozott, hogy a fütyülést ő maga "követte el") Ez egyébként az egyike annak a sok zeneműnek, amit szinte mindenki ismer, mégis csak kevesen tudják, hogy mi a címe. Íme tehát a mű zongorán előadva (eredetileg nagyzenekari műről van szó). Érdemes meghallgatni:

Fritz Langtól láthattuk a monumentális Metropolisz-t és a kicsit hosszúra sikerült Dr Mabuse-t. Ha valaminek nekikezd, akkor ő nem viccel, komolyan veszi a dolgot.

Mielőtt belevágott volna ebbe a filmbe, állítólag 8 napot töltött egy elmegyógyintézetben, és sokat beszélgetett valódi gyermekgyilkosokkal. Olyanokkal, akik a filmbeli gyilkoshoz hasonlóan belső vágyukat követve gyilkoltak. Személyesen találkozott a korszak leghíresebb kéjgyilkosával Peter Kürtennel (másnéven: a Düsseldorfi Vámpíral)  is.

Érdemes említést tenni a főszerepet játszó Peter Lorre-ről, aki Löwenstein László néven látta meg a napvilágot a mai Szlovákiához tartozó Rózsahegyen. Hatéves korában családja elhagyta Magyarországot, felnőtt korában alig tudott magyarul. Fiatalon Bécsben színészkedett, majd a nácik hatalomátvételét követően sikeresen próbált szerencsét Hollywoodban. Többek között a Casablancában illetve a Máltai Sólyomban is szerepelt, jó barátja (és ivócimborája) lett Humphrey Bogart-nak. 

Nagyjelenetében, vádlói előtt állva remek beleéléssel tárja elénk azt, amit valószínűleg Lang a valódi gyilkosoktól első kézből is hallhatott a zárt osztályon. Ha nem is kapunk magyarázatot tetteikre, - ahogy a poszt elején is írtam - valami ízelítőt kaphatunk, hogy mit élnek át...

"Futni akarok, elfutni magam elől...

de magam elől nem tudok elmenekülni...

Járom a végtelen utcákat,

csak futok, futok vég nélkül... Csak el!

És velem futnak az édesanyák és gyermekeik szellemei... sosem tűnnek el, mindig ott vannak velem... kivéve akkor..."

A film nagy része egyébként már-már krimi jellegű, és a gyilkos utáni nyomozásról szól, kicsit talán hosszasan. Nyomoz a rendőrség, és nyomoz a maffia is, mert a gyilkos miatti gyakori razziák rossz hatással van a bűnözők mindennapjaira. Így nekik is érdekükben áll, hogy a bűnös mielőbb rács mögé kerüljön. Érdekes stílusgyakorlat, amikor szinte filmhíradóba illő formában számolnak be a rendőrök feletteseiknek a nyomozás állásáról.

Nagyon elgondolkodtató film. Olyan kérdéseket vet fel, hogy vajon mekkora egy ember felelőssége, ha olyan személyiséggel áldotta meg a sors, hogy tudatalattija olyan vágyakkal bombázza, amiről elméje pontosan tudja, hogy az a létező leghalálosabb bűn. Az ilyen kérdésre persze nincsen igazi válasz... 

Ja, és ha valaki kíváncsi, hogy mi az M betű a cím elején: M mint Mörder azaz Gyilkos németül.