USA (Warner Bros.), 100 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks

Howard Hawks rendező mesélte ennek a filmnek a születéséről, hogy Hemingway-el fogadott, hogy ő képes lesz az író legrosszabb regényéből is jó filmet csinálni. Kijelenthetjük, hogy megnyerte a fogadást, bár tegyük hozzá, hogy nem sok maradt meg az eredeti sztoriból. Annyira átírták a cselekményt, hogy a regény magyar címének (Gazdagok és szegények) például már semmi köze nincs a film tartalmához, pedig ezen a címen is volt forgalomban.

Az eredetitől teljesen eltérő Martinique címet adták a filmnek hajdan a magyar mozikban, az újkori (2004-es) dvd-n pedig az Egyszer fenn, egyszer lenn címen jelent meg. Ez utóbbi kimondottan ötletes, jó választás szerintem.

Martinique egyébként egy francia gyarmat-sziget a Karib-térségben, mely a Vichy-kormányigazgatása alatt állt ekkoriban. Ismerős a szituáció? Bizony, ez a film sok tekintetben a Casablanca sikerét lovagolja meg, amivel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ez valami gyenge utánzat lenne... Hawks állítólag felvetette a Warnernek, hogy csinálna egy Casablanca szerű filmet Bogart-tal, és tekintettel annak elsöprő sikerére a stúdió azonnal benne volt a dologban.

Hawks felesége (akit "Slim"-nek, - magyarul mondjuk "Nádszál"-nak - becéztek - és ennek még jelentősége lesz majd) látott egy különleges szépségű lányt az 1943 Márciusi Harper's Bazaar című magazin címlapján. Valamit megláthatott benne, mert rávette rendező férjét, hogy foglalkozzon vele. 

Betty Bacall-nak hívták  a hölgyet. Mint kiderült, a fotómodell korábban New Yorkban színész-iskolába is járt, ahol - mellesleg - Kirk Douglas osztálytársa volt, és 17 éves korában volt egy kisebb szerepe is a Broadway-en. De volt ő Miss Greenwich Village is. (New York egy városrészének szépség-királynője.)

Hawks csinált vele néhány próbafelvételt a készülő filmhez, és jó érzékkel kiválasztotta Bogart mellé másik főszereplőnek.

Nem Betty néven lett azonban híres. A rendező javaslatára Lauren Bacall-ra változtatta nevét. Nem eshetett nehezére, hiszen már az előző neve is többszöri változtatásra alakult ki. Betty Joan Perske néven született. Apja lelépése után felvette anyja egyik vezetéknevét (Bacal), amit később megtoldott egy extra "l" betűvel, így lett Bacall, mígnem végül a keresztnevét is megváltoztatta, ahogy azt az előbb írtam. 

És hát... A Casablancában Ingrid Bergman is beragyogta a vásznat, Bacall egész másfajta kisugárzása szintúgy uralja a filmet. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a filmben szerepel egy másik szép hölgy is (Dolores Moran). Eredetileg ő lett volna a film főszereplője, de Bacall színre lépésével a női szerepet kettébontották, Moran-é messze távolodott a főszereptől (alig néhány percet szerepel), míg Bacall-é lett Bogart mellett a másik főszerep. A hármas galéria bal alsó képén Moran, a másik kettőn Bacall.

A Casablancával való párhuzam nem véletlen. A film hangulata mindvégig az előző év sikerfilmjére emlékeztet. A francia kötődést már említettem. Ugyanúgy egy zenés szórakozóhelyen játszódik a film nagy része, mint a Casablancánál, és itt is van sanzonénekes zongorista, aki időnként eljátszik egy-egy számot.

A Bogart által játszott két karakter is nagyon hasonlít egymásra. És persze mindkét filmben van szerelem... Ráadásul itt nem csak a filmen, de a színészek között is szép lassan komoly kapcsolat szövődött.

Bacall-nak ez volt az első filmszerepe, és nagyon erős lámpaláza volt. Állítólag eleinte annyira remegett, hogy az már feltűnő volt. Kifejlesztett egy módszert, amivel kontrollálni tudta ezt a remegést. Ennek az volt a lényege, hogy fejét lehajtotta, mintegy megtámasztva a mellkasán, és onnan nézett fel. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, mert nemcsak megszűnt a remegése, de fantasztikusan csábító is volt ez a nézés. A szakirodalom csak Bacall-look-nak azaz Bacall-pillantásnak nevezi ezt a nézést. Ez a lámpaláz a filmen egyébként teljesen észrevehetetlen. Nagyon profi minden mozdulata, uralja a képet, amikor megjelenik... és amikor megszólal, másra szinte nem is lehet figyelni... Bogart persze egy pillanatig sem válik másodhegedűssé, de őt már ismerjük. Azt az utánozhatatlan Bogart stílust, amit ő - és csak ő - nagyon tud, azt természetesen itt is stabilan hozza.

Az elsőfilmes, fiatal színésznő lámpalázát persze Bogart is segített kezelni, akiről Bacall azt mondta, hogy eleinte csak egy udvarias, barátságos színésznek tűnt, nem találta különösebben vonzónak. Bogart viszont észrevette Bacall lámpalázát, és megpróbálta oldani a hangulatot, viccelődött vele, adott esetben tanácsokat adott neki. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem a forgatás harmadik hetében megtörtént az első csók. (Mármint filmen kívül, Bacall öltözőjében). Hawks nagyon nem örült a 44 éves Bogart és 19 éves Bacall közötti románcnak. Kicsit rosszmájúan, de feltételezem, hogy féltékeny volt, amiért a gyönyörű színésznő nem iránta érdeklődött ilyen intenzitással. Megértem Hawks-t. Mindenesetre próbált intrikálni, Bogart-nak jelezte, hogy nagyon nem profi dolog kollégával összejönni, Bacall-nak pedig próbálta elhinteni, hogy Bogart csak játszik vele, és a forgatás után úgyis dobni fogja...

Nem így lett, kettejük házassága Bogart haláláig tartott.

Bevallom, azért írok ilyen keveset a történetről, és ilyen sokat a szereplőkről, mert nem a sztori miatt annyira jó a film, hanem a hangulat (ideértve a remek díszletet és fényképezést) és a jó szereplőgárda miatt. Nem csak Bogart és Bacall a jó. Van például egy kövér, tenyérbemászó francia rendőr-kapitányunk Dan Seymour remek alakításában. Zseniálisan gusztustalan!Bogart itt is egy magának való ember (itt hajós), aki pénzes turistákat visz ki a tengerre horgászni. Nem érdekli a politika, csak saját problémáival foglalkozik, végül azonban jó pénzért segít hajójával a francia ellenállás egy akciójában. Így végül ő is szorult helyzetbe kerül. Közben összeismerkedik Marie-vel, akit csak "Slim"-nek (nádszál) becéz, és itt utalok vissza a poszt elején említett Hawks-feleségre, aki Bacall-t férje figyelmébe ajánlotta, ugyanis az ő beceneve is Slim volt, valószínűleg nem véletlen, hogy felfedezettjét is így becézik a filmben.

USA (MGM), 113 perc, Technicolor, angol

Rendező: Vincente Minnelli

Producer: Roger Edens, Arthur Freed

Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi fogott meg ebben a semmilyen téren nem kimagasló musicalben... A hajdani mozinézőket is megfoghatta valami, mert az MGM filmek közül az ezt megelőző húsz évben csak az Elfújta a Szél hozott több pénzt a kasszába.

A dalok nagy része aranyos, de számomra nem túl átütő... egy kivételével... a Have Yourself a Merry Little Christmas talán az egyik legszebb karácsonyi dal, és fogalmam sem volt róla, hogy ehhez a musicalhez készült, és arról sem, hogy Judy Garland énekli eredetileg. (A dalt lásd az alábbi beágyazott videóban)

Az Óz bájos Dorothy-ja még kis 16 éves tinilány volt, itt viszont Judy Garland már 21 éves fiatal hölgy, és hát azok a vonások, melyek kislányként még olyan kis cukivá tették, hölgyként már nem állnak annyira jól neki.

A rendező Vincente Minnelli erről gyökeresen máshogy vélekedhetett, hiszen ez alatt a forgatás alatt ismerkedtek össze, és rá egy évvel össze is házasodtak. Az azt követő évben pedig megszületett kislányuk, akit Lizának neveztek el... Liza Minnellinek.

Judy Garland volt egyébként a film legnagyobb sztárja, számomra a legkedvesebb mégis a kis Tootie-t alakító Margaret O'Brien, akiről örömmel olvastam, hogy idén 81 éves és San Diego-ban él. A fenti klip második felében látható a film csúcspontja, amikor a kislány dühében szétcsapja a kertben álló hóembereket, majd olyan keservesen zokog a kis 7 éves lány, hogy majd megszakadt a szívem.

Ezzel a jelenettel kapcsolatban több különböző beszámoló is létezik. A rendező (Minnelli) úgy emlékezett vissza, hogy a kislány édesanyja javaslatára a jelenet felvétele előtt a rendező elhitette a lánnyal, hogy valaki meg akarja ölni a kiskutyáját, ezzel provokálva ki a valóban rendkívül hiteles dührohamot. A lányt alakító Margaret O'Brien azonban úgy emlékszik vissza, hogy ilyen ármány nem történt, és semmi hasonló sem. Ha kellett tudott ő sírni magától is. Legrosszabb ami emlékei szerint történt, hogy édesanyja azzal fenyegette, hogy ha nem megy a sírás, akkor a maszkmester műkönnyet fog csepegtetni a szemébe. Ami emlékei szerint annyira kellemetlen volt, hogy inkább sírt.

Ja, és micsoda dumája van a kislánynak (oké ez inkább a forgatókönyvíró érdeme): Mindenkinek ecseteli, hogy a babáinak hány halálos betegsége van, és szereti eltemetni szegény elhunyt babákat egy bizonyos "temetőben". Költözés esetén a babákat majd ki kell hantolni... jó, nem a szokványos ártatlan gyermeki gondolatok, de a filmen vicces és működik... 

A közel két órás film egyébként egy Saint Louis-i családról szól. Férj, feleség, nagypapa és öt gyermek. Egy évüket mutatja be különösebben kiugró csúcspontok nélkül. Felvillan egy-két nyári nap, majd Halloween, aztán egy két téli nap, benne Karácsony, végül újra tavasz lesz. Közben szinte nem történik semmi... ez persze így nem igaz, de nem történik semmi olyan, amire azt mondanám, hogy "erről szól a film". Zajlik az élet, a gyerekek szerelmesek, tiszta erőből párt keresnek, néha csalódnak, néha boldogok... és sokat énekelnek...

Igazi különlegességek az alábbi képek. A fontosabb szereplők kosztüm és sminkpróbáin készültek. Érdekes elolvasni a táblára krétával írt megjegyzéseket is. Pl: Mr Davenport bajusz nélkül, mű szemöldökkel. (a filmben bajusza volt)

Fontosnak tartom ennél a filmnél is megjegyezni, hogy a főként fekete-fehér forgatási képek ellenére a film ez esetben végig színes (Technicolor) szépen fényképezve, ráadásul jó minőségben elérhető.

Olaszország (ICI SA.), 135 perc, ff. olasz

Rendező: Luchino Visconti

Producer: Libero Solaroli

Talán hihetetlennek hangzik, de a 165. filmig kellett várni, hogy egy olasz film is szerepeljen végre a listán. Ami késik, nem múlik: az 50-es évektől a 80-as évek elejéig majd az olasz filmművészet remekművei is jócskán helyet fognak szorítani maguknak az 1001 film között.

Hogy kicsit azért képbe kerüljünk, nézzük nagy vonalakban, hogy mi is a helyzet 1943-ban Olaszországban: A több mint húsz éven át tartó fasizmus legvégén járunk. Néhány hónap múlva a Fasiszta Nagytanács ripsz-ropsz leváltja Mussolinit, sőt, az olasz király mindjárt le is tartóztatja. Az olaszoknak elegük volt a fasizmusból, de mielőtt az "olasz közvélemény" (azaz a vérszomjas tömeg) egy lámpavason fejjel lefelé örök nyugalomra helyezte a Ducét 1945-ben, a németek még kiszabadítják, hogy jó másfél évig elbohóckodjon a Salói Köztársaságban. Erre a bábállamra majd bővebben 1975-ben visszatérünk a Saló avagy - avagy Sodoma 120 napja című bizarr Pasolini film kapcsán.

A fasizmus egyébként eltérően közeli rokonaitól, - úgy mint a nácizmustól és a sztálinizmustól - ideológiájával nem telepedett rá olyan nyomasztóan a művészetekre. Persze készültek fasiszta filmek, de ezek nem voltak olyan jelentősek, mint mondjuk Eisenstein vagy Riefenstahl propagandafilmjei. Mussolini egyébként sem volt annyira totalitárius, mint kortárs diktátorai: nem igazán államosított, nem bolygatta túlságosan a magánérdekeltségeket. 

Sőt, a Duce 1932-ben útjára indította a mai napig is igen jól csengő nevű Velencei filmfesztivált. Támogatta az olasz filmgyártást. A jegyeladás alapú dotálás persze leginkább a népszerű filmeknek kedvezett. 1935-ben kormánya megalapítja a Centro Sperimentale nevű filmes főiskolát. 1937-ben  átadják az állami tulajdonú CineCittá-t. Ebben a stúdióban készült ekkoriban az olasz filmek több mint fele. Ugyanebben az évben elindítják a Bianco e Nero című színvonalas filmes lapot, mely a mai napig működik. Bizonyos törvényi szabályozásnak köszönhetően nem érte meg Hollywoodi filmeket importálni, ami az olasz filmgyártás további erősödéséhez vezetett. Tehát azt lehet mondani, hogy a filmművészet szempontjából nem voltak túl rosszak a körülmények.

Az 1910-es években született a - "Türelmetlenség" című Griffith filmet részben inspiráló - Cabiria (1914) című monumentális mű volt. (Kicsit érthetetlen nekem, hogy miért nem került fel legalább ez a film az 1001-es listára. ) Az 1910-es években születtek még ún. realista irányzathoz tartozó, eredeti helyszínen (azaz nem stúdióban) forgatott, a szegények és a gazdagok ellentétét pontosan ábrázoló művek is.

Az 1940-es évek elejének két népszerű műfaja volt: A romantikus melodrámák, melyek jellemzően az arisztokraták világában játszódtak, valamint az un. "fehér telefonos" vígjátékok. 

1943-ban a CineCitta nagy része romokban állt a bombázások miatt, így jobb híján természetes környezetben forgatott a filmkészítők jó része. A Megszállottság is jórészt ilyen környezetben forgott a közép-olaszországi Ferrara és Ancona városok környékén. A film történetében is ezek a városok szerepelnek, azaz tulajdonképpen Visconti mindent ott forgatott, ahol a filmbeli események éppen zajlottak. Már-már dokumentarista a képi megjelenítés. És mielőtt rátérnék a film konkrét elemzésére, le is zárom a filmtörténeti fejtegetést azzal, hogy ezzel a filmmel kapcsolatban említették legelőször a neorealizmus szót, mely a feljebb említett 1910-es évekbeli realista filmekre való visszautalás volt. Sokan vitatkoznak, hogy ez a Visconti film ennek a neorealista irányzatnak az első filmje volt-e vagy annak csak az előfutára. Mindenesetre a stílus jó néhány elemét megvillantja: például ellentétben az addig divatos témákkal, inkább az alsóbb néposztályok életét, problémáit ábrázolja, kevésbé híres színészek szerepeltetésével. Mindenfajta idealizálás nélkül, a dolgokat kifejezetten realista, hétköznapi módon ábrázolja kilátástalan, fáradt figurákkal.

A férfi - aki azzal tölti életét, hogy stopposként járja a vidéket - bemegy egy útszéli bisztró konyhájába, hogy ételt kérjen. Pénze nincs. A tulajdonos felesége a konyhaasztalon (!) ül, körmét festi (!), és közben énekel. Gyönyörűen.

A nő a férfi léptére felpillant. Egymásra néznek, és azonnal látszik, hogy a sorsuk megpecsételődött. A férjes asszony és a jóképű csavargó a film elején egymásba szeret. 

Giovanna:  Mikor jöttél rá, hogy tetszel nekem?

Gino: Azonnal. Amikor ételt kértem.

A két főszereplő közötti korkülönbség első látásra is szembeötlő: míg a nőt a 33 éves Clara Calamai játssza, addig a férfit a nála majdnem tíz évvel fiatalabb, 24 éves Massimo Girotti. Szerepük eljátszását sokban segítette, hogy állítólag szerepen kívül is nagyon vonzódtak egymáshoz. Ez meg is látszik a már-már erotikusan érzéki jeleneteiket nézve. Ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe: Egyrészt, ha egy szakács munkavégzés közben megkóstolja az általa főzött ételt, az adott esetben ugyanolyan kellemes érzetet okozhat, mint amikor mi - vendégek - fogyasztjuk el ugyanazt az ételt. Nekem egy színész se mondja, hogy egy vad, szerelmes jelenetet meg lehet csinálni úgy, hogy kicsit se éljük át azt az érzést. A másik dolog ami eszembe jut erről: szokás mondani, hogy egy színész azért színész, hogy eljátsszon olyan dolgokat, amik nem valósak. Egyrészt ez igaz, de mégiscsak könnyebb dolog olyat eljátszani, ami valós. Sok rendezővel kapcsolatban olvastam már olyasmit, hogy egy-egy színészét speciális  (pl. kellemetlen vagy váratlan) szituációba helyezett, hogy az könnyebben eljátsszon egy adott jelenetet.

A kibontakozó szenvedélyes vonzalomnak egy praktikus akadálya van csak: a férjes asszony férje: Bragana (Juan de Landa), aki mit sem sejtve felveszi mindenesnek az egyébként ügyes csavargót a ház körüli munkák elvégzésére szállásért és élelemért cserébe. Bragana a bisztró kövér tulajdonosa egyébként nem kifejezetten ellenszenves, inkább semlegesnek mondanám, sőt bizonyos pontokon még talán sajnálatra méltónak is éreztem, annyira bolondot csinált belőle a felesége. 

A szerelmesek hamarosan úgy érzik, hogy a férj, aki az anyagi létet biztosítja, már csak a boldogságuk egyetlen akadálya, így tervet szőnek egy végleges megoldásra vele kapcsolatban. Hogy e tervet végrehajtják-e, és, hogy közös boldogságuk megvalósul-e, azzal kapcsolatban túl sok mindent nem mesélnék el, de az alábbi képekből azért sejthető, hogy nem minden fenékig tejfel. Ha más nem, Gino képe a fiatal prostituált lánnyal legalábbis sejteti, hogy nem a tervek szerint alakulnak a dolgok...

A boldogság csak egy-egy ölelés futó pillanataira keríti hatalmába a történet szereplőit. A feleség - aki férjéhez nem, csak az ő általa biztosított gazdasági biztonsághoz hűséges - és a csavargó férfi, aki senkihez nem hűséges, mert lételeme a függetlenség - kettejük kapcsolata már az első pillanatban felvillantja a tragikus végkimenetelt. A történet néha bizony lassan csordogál ebben a két és negyed órás filmben.

Ha valakinek ismerős a történet, az nem véletlen. Visconti ugyanis az 1934-es A postás mindig kétszer csenget című regényt filmesítette meg. Gondot okozott, hogy a világháború miatt a feldolgozás jogi hátterét nem sikerült biztosítani, magyarul mindenfajta szerzői engedély nélkül készült a film. Emiatt az USA-ban csak 1976-ban mutatták be, és Európában is csak az ötvenes évek végén.

Örömmel olvasnék kommentet olyanoktól (is) akik esetleg emellett a film mellett látták az alapmű más filmes feldolgozását is. Ugyanis nem ez volt az első, és főleg nem az utolsó. 1939-.ben Pierre Chenal már feldolgozta Le Dernier Tournant címmel, illetve 1946-ban és 1981-ben is készült egy-egy Hollywood-i adaptációja az A postás mindig kétszer csenget-nek. 

USA (Skirball Productions), 108 perc, ff. angol

Rendező: Alfred Hitchcock

Producer: Jack H. Skirball

Sokféle krimi létezik: Van, amikor tudjuk, hogy ki a gyilkos, és az teremti meg a feszültséget, hogy látjuk, amint a nyomozó egyre közelebb jut a megoldáshoz. Ilyen például a Columbo sorozat legtöbb epizódja. Ennek szöges ellentéte, amikor tudomást szerzünk egy gyilkosságról, és egy izgalmas karakterű nyomozó felderíti a gyilkos kilétét. Erre jó példa Agatha Christie munkássága Poirot felügyelővel az élén.

Jelen esetben rögtön a film elején kapunk egy elkövetőt, de - furcsa módon - közel egy órát (!) kell várnunk arra, hogy megtudjuk, mit is követhetett el nagy valószínűség szerint... Szokatlan szerkezetű tehát ez a krimi - ha egyáltalán ez a műfaji besorolás itt helyénvaló... én ugyanis továbbra is azt mondom, hogy Hitchcock életműve egy külön besorolást érdemelne. (Mondjuk krimi helyett hívhatjuk Hitchcock - filmnek az ő műfaját.) 

Azzal, hogy Hitchcock a gyilkosság(ok) konkrét említését ennyire betolja a film közepébe, a hangsúly is eltolódik egész más irányba, mégpedig alapvetően az elkövető Charlie (Charles Oakley) és annak unokahúga Charlie (Charlotte Newton) közötti elég furcsa kapcsolat felé.

Rögtön feltűnhet, hogy mindkettejük neve Charlie. Nekünk ez talán kicsit furcsának hangzik, bár nálunk is van erre példa: Gabi lehet Gábor, de Gabriella is. Az unokahúg természetesen a nagybácsi miatt kapta a Charlotte nevet, hogy őt is lehessen Charlie-nak becézni. Ez a kapcsolat azonban jóval többnek tűnik egy szokványos nagybácsi-unokahúg kapcsolat között. Nem tudom, hogy mennyire állt Hitchcock szándékában ezt láttatni, - a "szakirodalomban" nem is találtam erre utaló nyomot - de a színészek játéka alapján a kis Charlie nemcsak rajong a nagybácsi iránt, hanem ennél mintha egy árnyalattal többről is szó lenne: Úgy néz rá, úgy ér hozzá, mintha a nagybácsi lenne számára A FÉRFI. Rokonok között ilyesfajta érzések persze nem létezhettek a 40-es évekbeli Hollywoodban. Így aztán, ha valóban volt szándék ilyesmi ábrázolására, akkor Hitchcock elment addig a pontig, amíg mehetett, ennél merészebben nem ment volna át a cenzúrán.

A film felén túl végre megtudjuk, hogy mit is követ(het)ett el Charlie bácsi. De igazán nem is fontos. És bár megjelennek a nyomozók, mégsem látunk igazi nyomozási cselekményeket (részükről). Ami mindvégig az igazi feszültséget kínálja, az a két Charlie közötti kapcsolat alakulása. Mi történik, ha a lány megsejt valamit a titokból? Mi történik, ha Charlie bácsi megtudja, hogy a lány tud valamit? Kitart a rajongás, vagy átfordul valami másba?

Az volt a legnagyobb bajom, hogy a nagybácsit alakító Joseph Cotten ebben a szerepben kicsit szürke marad számomra. Ő Orson Welles felfedezettje egyébként. Már a Welles által alapított Mercury Theater első előadásában is szerepelt Cotten, és az Aranypolgárban - elsőfilmesként - komoly szerepet is kapott Welles mellett. Itt Hitchcock-nál nekem nem volt sem elég ellenszenves, sem elég félelmetes ahhoz, hogy ez a film igazán működni tudjon. Kellemes, karakteres hangja van. Először szinkronnal láttam, és mivel kicsit csalódott voltam, rögtön újranéztem eredeti hanggal, és kellemes hang ide vagy oda, így sem akart működni nekem.

Hollywoodban ekkoriban volt egy törvény, mely alapján egy film díszlete nem kerülhetett többe 5000 dollárnál. Ez a háború alatt a pazarlást volt hivatott megfékezni, ösztönözve a díszletek minél többszöri újrafelhasználását. (A fenti összegbe nem számított bele a munkadíj, csak a díszlet szerkezeti elemeinek az ára. Az átalakítás díja tehát kívül esett ezen a kereten.) Hitchcock ezúttal gondolt egyet, és stúdió helyett kiment a valóságba, méghozzá a Kaliforniai Santa Rosa-ba, ahol szerintem még ma is büszkék arra, hogy ott forgott ez a film. 

Sok helyi lakos kapott kisebb-nagyobb mellékszerepet. Egy kedves kis sztori szerint Hitchcock-nak nagyon megtetszett egy kopottas, kissé elhanyagolt külsejű ház. Ezt választotta ki a külső jelenetek forgatási helyszínéül. Meg is állapodott a tulajdonosokkal. Azok pedig akkora megtiszteltetésnek érezték, hogy a nagy Hollywoodi filmesek az ő hajlékukat tisztelik meg, hogy a forgatás első napján arra kellett érkeznie a stábnak, hogy a kertet, a házat, de még a környéket is teljesen felújították a nagy eseményre. Hitchcock nyilván alig bírta visszafogni a sírást, de végül szakembereinek - nyilván  nem kis munkával - sikerült visszaállítani a helyszínt eredeti, kopottas formájába. A filmeseknek ez persze rutinfeladat, de nyilván fölösleges idő- és pénzveszteség volt.

A kisvárosi hangulathoz persze nagyon jól jött a valós forgatási helyszín. Charles bácsi egyébként a keleti partról költözik a Santa Rosa-i húgához a film elején, amikor forróvá válik a talpa alatt a talaj. A kisvárosban szinte sztár lesz a nagyvárosi férfi. Mindenki vele szeretne találkozni. Előadásokra hívják a nőegyletbe...

Érdekes - egészen Hitchcock-i - mellékszála a filmnek az a szomszéd, aki állandóan átjár a családhoz, hogy a családfővel megvitassák, hogy ki tudja a legjobb megoldást egy tökéletes gyilkosság végrehajtására. Mulatságos nézni, ahogy ezek a szürke kis emberek állandóan olyan témáról beszélgetnek, amiről nagy valószínűséggel Charles bácsi tudna mit mesélni, ám ő inkább hallgat...

Az alábbi concept-skiccek talán azoknak igazán izgalmasak, akik látták a filmet, és felfedezik bennük a rajzok alapján végül elkészült jeleneteket:

A mester persze nem tagadja meg önmagát, a feszültség itt is nőttön nő egészen az utolsó pillanatig. Ezúttal azonban nem okozott nekem olyan katarzist, mint mondjuk legutóbb a Manderley-ház asszonyával. 

USA (20th Century Fox), 76 perc, ff. angol

Rendező: William A. Wellman

Producer: Lamar Trotti

Látszólag egy western filmről fogok írni ebben a posztban, és bár a műfaj szinte minden formai kelléke megvan - "cowboy" ruhák, coltok, lovak, puskák, western-kocsma (azaz "saloon") - én mégis megkockáztatom, hogy a helynek és időnek szinte semmi jelentősége nincs.  Ugyanezt a történetet meg lehetett volna csinálni mondjuk ókori díszletek között, de akár a huszonegyedik századba is helyezhetnénk, hiszen korunkban is történnek lincselések (lásd Olaszliszka, vagy Kadhafi esete, hogy két példát is mondjak). Így én azt mondom, hogy műfaja nem western, hanem vadnyugati környezetben játszódó, igen komoly filmdráma, melynek a középpontjában egy csoport önbíráskodása áll.

Egy Nevadai városka kocsmájában vagyunk, 1885-ben. Jön a hír, hogy megölték és kirabolták az egyik polgárt. Pillanatok alatt szerveződik egy önkéntesekből álló csapat, mely tagjai vállalják, hogy elfogják és felakasztják a tetteseket. Ez már akkoriban sem volt teljesen jogszerű, és az emberek józanabbik része igyekszik értesíteni a seriffet, hogy vegye inkább ő kézbe az ügyet, de amaz a városon kívül tartózkodik. A tömeg viszont vérszomjas és türelmetlen, így mégiscsak elindulnak a bűnösök felkutatására.

Az amúgy sem túl hosszú (76 perces) film első felében gyakorlatilag a szereplőkkel ismerkedünk. Néhány karakter kiemelt jelentőséget kap, ezek részletesebb bemutatást kapnak.

Érdekes módon Henry Fonda karaktere van leginkább előtérbe tolva, holott a film végén azt kell mondanom, hogy kis túlzással neki volt az egészben a legkisebb jelentősége. Talán azt is mondhatnám, hogy ő olyan, mint legtöbbünk: sem nem hideg, sem nem meleg. Érzi, hogy nincs rendben csak úgy tárgyalás nélkül felakasztani valakit - még, ha bűnös is az illető -, de ha rajta múlik, végül is megtörténhet a dolog. Háborog az igazságérzete, de annyira nem, hogy cselekedjen. 

Fonda karaktere annyira fel van építve, hogy ő még külön előélet-foszlányt is kap. Az elkövetők keresése során összetalálkozik egy volt szeretőjével, aki már mással van. Izgalmas pillanatok, csak úgy vibrál köztük a levegő. A film felénél olyan csúcsra járatja a feszültséget, ami azt sejteti, hogy ennek még nagy jelentősége lesz a továbbiakban, de lehet, hogy csak bolondját járatták velünk, mert a feszültség kapcsoló még annyira feljebb lesz tekerve, hogy erről az incidensről a későbbiekben majd teljesen elfeledkezünk.

Aztán a karakterek között ott van persze az önjelölt vezető. Akikre hallgatnak az emberek, mert látszólag már letett valamit az asztalra. Esetünkben egy veterán katona, aki vért akar látni. Ölni akar, és mindezt úgy, hogy lehetőleg minden pillanatát kiélvezze.

Több más tipikus karakter (például egy irtózatos nevetéssel rendelkező kövér öregasszony) mellett persze ott vannak az igazság védelmezői is, akik próbálják elkerülni a fölösleges vérontást. Úgy tűnik, ők kisebbségben vannak. Bár helyenként a film annyira emlékeztet a Tizenkét Dühös Emberre, hogy az ember már azon sem csodálkozna, ha egyesével növekedve az átállók száma, előbb-utóbb meglenne a lelkiismeretes társaság többsége.

A film felénél elkapnak három embert, akik egy tűz mellett alszanak. Náluk vannak az ellopott marhák, de mindent tagadnak. Egy kifejezetten tisztességesnek látszó családapa (őt érdemes külön is kiemelni: Dana Andrews), egy bolond öregember és egy mexikói, akiről eleinte úgy tűnik, hogy csak spanyolul tud (ő pedig Anthony Quinn). - az alábbi kép bal alsó sarkában látható a három vádlott.

Ki mit tenne, ha azt az ajánlatot kapná, hogy ha hármuk közül elmondja, ki a gyilkos, akkor a másik kettő megmenekülhet? Van egy hasonló játékelméleti kérdés is egyébként (fogolydilemma a neve, és persze nem tökéletesen fedi jelen szituációt): Mi ilyenkor az optimális stratégia? Ha válasz nélkül mindenkit felakasztanak, akkor legalábbis játékelméletileg nem a végtelenségig tartó tagadás a legüdvözítőbb. Van is olyan, aki rögtön be akar mártani valakit, ám van olyan is, aki semmi áron nem tudna hamisan vallani azért, hogy mentse az életét. A végkifejletet nyilván nem lövöm le...

Éreztem, hogy a vége felé lesz egy hatalmas csattanó... Lett is, de nagyon nem az, amire számítottam. És ezért megemelem a kalapomat!

Fonda imádta ezt a filmet, állítólag ez volt a kedvence azok közül, amikben szerepelt. Gondolom a legtöbben azért a Volt Egyszer egy Vadnyugat miatt szeretik (hiszen sokan csak abban ismerik), ami viszont műfajilag is remek western, még ha annak csak a spaghetti-ről elnevezett tengerentúli rokona is. (Jómagam a műfaj csúcsának tartom azt a filmet, de erről majd a maga idejében, úgy kb. az 1001-es lista fele táján)

El kell ismerni, különleges film ez, és jól van összerakva. Nem tudom, mennyire hitelt érdemlő részlet, hogy Fonda állítólag annyira el akart mélyülni karakterében, hogy még aludni is ebben a ruhában volt csak hajlandó ez alatt az időszak alatt.

A film hangulatára rányomja a bélyegét (nem feltétlenül rossz értelemben) az is, hogy minden díszletek között lett felvéve. Ott vannak ezek a filmesek Hollywood-ban, ahol a környéken azért tengerparttól kezdve sivatagon és hegyes vidéken át szinte minden van. Erre is simán találtak volna megfelelő igazi helyszínt. De nem, ők inkább felépítenek egy hegyi utat a stúdióban, hogy ott nyugodtan - minden zavaró körülménytől mentesen - tudjanak dolgozni. Ez Hollywood aranykora...

Föl lehet tenni a kérdést: Mi mit tennénk, ha egy 20-30 fős társaság éppen kivégezni készülne három embert, akik lehet, hogy megöltek valakit, de akár az is lehet, hogy nem? Belesimulnánk a tömegbe? Hallatnánk a hangunkat, vagy akár tennénk is valamit? Súlyos kérdések ezek. Persze ilyenkor felmerül azoknak a felelőssége, akik törvény adta jogukkal - akár lelkiismeretlenségből, akár nemtörődömségből - ügyészként, bíróként ítélnek, ítéltetnek el olyan embert, akiről tudják, hogy nem bűnösök, vagy enyhébb esetben csak - tévesen - tudni vélik, hogy bűnösök. Mert hát ilyen is van szép számmal. Ezt csak azért hozom fel lezárásnak, mert a film slusszpoénja - a levél is - a konkrét ügynél valami sokkal általánosabb dolgot vet fel. Vajon ítélkezhet-e ember egy másik ember felett annak életéről és sorsáról? Van-e ehhez erkölcsi joga? Nekem persze nincs válaszom.

USA (RKO), 71 perc, ff., angol

Rendező: Mark Robson

Producer: Val Lewton

Val Lewton B-filmes részlege az RKO-nál nem tétlenkedett. A Macskaemberek és az Egy Zombit Gondoztam után meglovagolta a sikereket, és összedobtak évente 2-3 ilyen 70 perc körüli korai exploitation filmet.

Ezúttal azonban nem egy színtiszta horror-t, hanem egy Hitchcock-ra hajazó suspense - azaz a feszültség fenntartására kiélezett - filmet készítettek.

Látszik, hogy kezd divatba jönni a film noir, mert az árnyékok olyan karakteresen jelennek meg, mintha egy noir filmet néznénk. Olvastam is olyan elemzést, mely horror film noir-nak címkézte ezt a filmet. Ha ezt elfogadjuk műfajnak (horror noir-ként is láttam említve), akkor nagy valószínűséggel ez ennek az első képviselője.

Egy Mary Gibson nevű fiatal hölgy (az elsőfilmes Kim Hunter), egy lányiskolában tanul. Egy napon hírt kap arról, hogy nővére Jacqueline - aki Mary egyetlen élő rokona - már hónapok óta nem ad magáról életjelet. Nem fizeti Mary tandíját sem, ezért nem tudják tovább nevelni.

Mary felkerekedik New Yorkba, a Greenwich Village-be, hogy felkutassa eltűnt nővérét. Mint kiderül, a jól menő kozmetikai cégét eladta egy munkatársának, kivett ugyan egy szobát kedvenc (Dante nevű) étterme fölött, de az többnyire zárva van. Az étterem tulajdonosai csak néha napján látták Jacqueline-t megjelenni, akkor is csak rövid időre.

Dantéról nekem persze rögtön a pokol jut eszembe, és ha ennek nincs is közvetlenül jelentősége a filmben, a névválasztás biztosan nem véletlen. Mary keresi nővérét, és egyre több olyan emberrel találkozik, aki ismerte őt. És mindenki egyre gyanúsabb. Az étterem tulajdonosa nagy nehezen hajlandó feltörni annak a szobának az ajtaját, amelyiket Jacqueline bérel, és ott valami nagyon megdöbbentő dologgal szembesül Mary. 

A feszültség nőttön nő a 43. percig, mígnem a forgatókönyvíró látszólag megkegyelmez, és egy nagy húzással átemel minket a túloldalra, egy sátánista gyűlésre, ahol nagyjából minden kérdésre választ kapunk. Ámde ezek a válaszok újabb kérdéseket gerjesztenek. 

Helyenként bizarr, izgalmas hangulatú a film. A cselekmény viszont helyenként zavaros, mondhatni kidolgozatlan. Például a szekta egyik alapelve az erőszak teljes tilalma. (Milyen korrekt lehet ez a sátán), viszont az a tag, aki elárulja a közösség titkait, annak meg kell halnia. Jó-jó, megpróbálják feloldani ezt az ellentmondást, de egy kicsit még dolgozhattak volna a sztorin, mert a a képi megvalósítás amúgy kifejezetten jól sikerült.

A szekta életében eddig 6 ilyen halálbüntetés volt, és úgy néz ki, hogy most érkezett el az idő a hetedik végzetes ítélet kimondására, így lesz tehát a  hetedik áldozat a film címadója.

Apró érdekesség, hogy szerepel a filmben egy Dr. Judd nevű orvos, aki egyébként a Macskaemberekben is fontos szereplő volt, és ugyanúgy Tom Conway alakította, mint itt. Egyetlen bökkenő, hogy (***spoler***) Dr. Judd annak a filmnek a végén elvileg meghalt. 

Viszonylag nagy bukás volt ez a film, amit legtöbben a már említett, kissé zavaros forgatókönyvvel magyaráztak. Tényleg kár érte, mert az eddig látott három Val Lewton filmből talán ebben éreztem a legnagyobb potenciált.