Csehszlovákia (Barrandov), 128 perc, ff., szlovák

Rendező: Ján Kadár és Elmar Klos

Producer: Milos Broz és Jaromír Lukás

Árjásító...

...nem számítottam rá, hogy egy 1965-ös filmet nézve fogok új szót tanulni! Hamarosan elmagyarázom, hogy mit is jelent ez a szó, melynek létjogosultsága természetesen csak egy fasiszta államban lehet.  Ahányszor csak ízlelgetem magamban ezt a frissen megismert szót, annyiszor vannak ambivalens érzéseim vele kapcsolatban. Egyrészt megmosolyogtató az idiotizmus, ami ilyen szót tud létrehozni, viszont  a dolgot a maga kontextusában nézve nem sok kedve van az embernek a nevetgélésre.

Az első Szlovák Köztársaság a Harmadik Birodalom csatlósaként nem sokkal kikiáltása után - hozzánk hasonlóan - zsidótörvényeket vezetett be. Zsidók - többek között - nem vezethettek boltokat, ezért úgynevezett "árjásítókat" neveztek ki az ilyen üzletek üzemeltetésére, akik ezzel gyakorlatilag einstandolták az adott boltot, és jó esetben a korábbi zsidó tulajdonosok a boltban maradhattak alkalmazottként. Ahogy ez lenni szokott ilyen esetben, a hatalom a saját embereinek játszotta át a legjobb boltokat.

Hősünk, egy Tono (Jozef Kroner) nevű egyszerű, jóindulatú ács - az alábbi képen jobbra - szerencsésnek érzi magát, mert Hlinka-gárdista sógora - a képen balra -  meglepi egy ilyen "árjásító" határozattal. Az öreg Lautmann néni gomb- és falvédő boltját kapja meg. Nagy a boldogság, nem várt pénz áll a házhoz.

Lautmann néniről el kell mondani, hogy egy tündéri, alacsony, idős özvegyasszony. Emellett szenilis és jórészt süket is. Annyira szerethető volt ez a nénike, hogy Hollywoodban Oscarra (!!!) jelölték a legjobb női filmszereplő kategóriájában. Első hallásra talán bele sem gondol az ember, hogy mekkora szó Hollywoodban, ha egy nem-Hollywoodi filmmel kapcsolatban bármilyen jelölés történik. A legjobb idegen-nyelvű film kategóriáján kívül ugyanis Hollywood számára a külföldi filmek szinte mintha nem léteznének. Ida Kamińska viszont meghódította az Akadémia tagjainak szívét... bár a szobrot nem sikerült megnyernie, ez a jelölés is hatalmas szó volt! (A képen a színésznő a legjobb idegen-nyelvű filmnek járó szobrot fogja a kezében, amit viszont elnyert a film!)

Szóval Tono, - az árjásító határozat kézhezvételét követő napon - felkeresi a kis boltocskát, ahol ott találja a kedves kis nénit, aki nem nagyon érti, hogy mit keres ott a férfi.

- Én vagyok a maga árjája, és maga az én zsidóm!

- Nagy huncut a fiatalúr...

... jön a válasz, és ahogy ebben a jelenetben elbeszélnek egymás mellett, úgy nem sikerül soha megértetni magát Tononak a nénivel, de ez nem akadályozza meg abban, hogy szép lassan megkedveljék egymást.

Mint kiderül, a boltnak tulajdonképpen nincs jelentős bevétele. Lautmann nénit a zsidó közösség tartja el, méghozzá úgy, hogy ebből a néni semmit nem vesz észre. Él a maga világában, a közösség pedig szeretné, ha ez már így is maradna. A zsidó hitközség felajánlja Tononak, hogy őt is támogatják, ha tisztességesen bánik az idős hölggyel. Lautmann néninek pedig azt mondják, hogy Tono tulajdonképpen egy távoli rokona, aki most ideutazott hozzá, hogy segítse a bolt működtetésében. A férfi alapvető jóindulatával talán még akkor is tisztességesen bánna a nénivel, ha a hölgy pártfogói nem ajánlanának fel neki pénzt, de így legalább otthon fel tud mutatni időnként egy nagyobb összeget feleségének, aki teljesen kivirul attól a tudattól, hogy egy főutcán elhelyezkedő üzlet hullott a nyakukba.

A magányos öregasszonynak így pedig lett valakije, akire ráirányíthatja magányosságában felhalmozódott szeretetét, gondoskodni vágyását. Egymásra talál a két ember. És itt nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy ebben a gyilkos rendszerben nem csak a zsidók voltak veszélyben, hanem azok is akik adott esetben szimpatizáltak, vagy támogatták a zsidókat.

Előjön az egyén felelősségének kérdése az ilyen tömeggyilkos rendszerekben.

A Szlovák köztársaságban egyébként nem látunk náci németeket. Itt a számunkra viszonylag ismeretlenül csengő nevű Hlinka-gárda tartja rettegésben a lakosságot. Mint ahogy nálunk Szálasiék is akartak maguknak valami horogkeresztre emlékeztető jelképet, - de azért ez mégse nézzen ki teljesen ugyanúgy, hogy azért meg is különböztethessék magukat - így lett a horogkereszt helyett nyilaskeresztjük a nyilasoknak... a Hlinka-gárdisták pedig ilyen kettőskereszttel díszítették magukat.

Egy darabig minden jól működik. Lautmann néni Sabbatkor nem nyitja ki a boltot, de hogy néz ki, ha egy árjásított bolt nem nyit ki Sabbatkor? Ilyen nem fordulhat elő! Na, de hogy oldjuk ezt meg, ha Lautmann néni nem tud semmit az árjásításról? A zsidó támogatók persze megtalálják a köztes megoldást: szombaton leltár miatt zárva!

De aztán elkezdenek rossz hírek szállingózni...

- Állítólag össze akarják szedni a zsidólat!

- Ugyan! Ez csak vaklárma.

Utólag visszatekintve persze tudjuk, hogy nem vaklárma volt, de akárhányszor próbálok belegondolni ebbe a képtelenségbe, hogy származásuk alapján összegyűjtenek és kivégeznek embereket, nem tudom felfogni, hogy ilyen hogy történhetett meg. Teljesen elfogadhatónak tűnik, hogy sokan nem hitték el, hogy  valóban idáig fajuljanak a dolgok, hogy a lakosságnak azt a részét, akik zsidónak születtek - tehát amit nem kértek, és nem választottak - szisztematikusan kiirtsák. Nem, ez a józan ész számára felfoghatatlan, mint ahogy maga a halál is ésszel felfoghatatlan, legfeljebb elfogadható.

Végül eljön a nap, amikor a vaklármáról végleg kiderül, hogy valóság. Eljön a nap, amikor a zsidóknak a főtéren kell gyülekezniük, és teherautókra rakják őket. A gárdisták még hitegetik is az embereket, hogy amikor célba érnek, orvosi vizsgálat lesz, és aki munkára alkalmatlan, azt azonnal hazaszállítják majd. Csak annak kell dolgozni, aki munkaképes (dolgozni a zsidóknak is kell! - mondja arrogánsan az egyik tiszt).

Tono elhatározza, hogy megmenti a nénit a deportálástól. Na de hogyan? Hisz a néni az égvilágon semmit nem tud az egészről. Még a zsidótörvényekről sem! Aztán amikor Tono tiltása ellenére a néni kinéz az utcára, és meghallja, hogy "JUDE!" (Zsidó!)-t kiabál valaki, akkor hirtelen megérti, hogy mekkora a baj.

Hogy sikerül-e Tononak megmentenie Lautmann nénit, azt nem árulom el... és azt se, hogy hogyan alakul Tono sorsa. Azt viszont megosztom, hogy remekműnek érzem ezt a filmet, még azzal együtt is, hogy az utolsó 10-15 perc talán nem sikerült tökéletesre. Az addigiak önmagukban okot adnak arra, hogy feltétlenül megnézendő filmként beszéljek róla. Nem tartozik egyébként a különösebben ismert Oscar díjas filmek közé, még a Holocaust-filmek között sem emlékszem, hogy bárhol említették volna, pedig szerintem lenne keresnivalója. (Persze nyilván nem böngésztem végig az összes listát)

Különösen jó alkalmat ad ennek a filmnek a megtekintése, hogy feltegyük a kérdést magunknak, hogy mi vajon hogyan cselekednénk hasonló esetben? Vajon kihasználnánk a lehetőséget, hogy egy ilyen őrületnek köszönhetően rátegyük a kezünket egy ártatlan ember vagyonára, esetleg Tonohoz hasonlóan megpróbálunk segíteni, vagy talán életünk kockáztatásával még nála is többet próbálnánk tenni?

Nyilvánvaló, hogy a többség nem az utóbbi csoportba tartozik. És tulajdonképpen meg is értem... Nem lesz mindenkiből Raoul Wallenberg vagy Oskar Schindler, de reményre ad okot, hogy a zsidókat valamilyen formában a holocausttól menteni igyekvő embereket számba vevő Yad Vashem listán jelenleg 27,921 ember van feltüntetve... azért ez is valami...