USA (Hawk), 93 perc, ff., angol

Rendező: Stanley Kubrick

Producer: Stanley Kubrick, Victor Lyndon

Ebben az esetben gyakorlatilag egy mondatot sem tudok leírni a filmről úgy, hogy a történet lényegéről ne beszéljek, úgyhogy ha valaki szeretné megnézni a filmet, akkor javaslom, hogy halassza a poszt elolvasását a film végére.

"Az Egyesült Államok légiereje határozottan leszögezi, hogy  biztonsági előírásai megakadályoznák, hogy a filmben bemutatott események bekövetkezzenek. Meg kell még jegyezni, hogy a filmben szereplő karakterek nem valóságos személyeket ábrázolnak."

Azért volt szükség a néző megnyugtatására, mert a filmben egy parádés szatíra megtekintése során tanúi lehetünk, ahogy egy tébolyult tábornoknak köszönhetően kitör a harmadik világháború, és a a film végén gyönyörű kép-hang harmóniában Vera Lynn We'll meet Again című szépséges dalára látjuk atomrobbanások során elpusztulni a Földet. 

Talán nem szép dolog a film befejező jelenetével kezdeni a posztot, de én jeleztem az elején is, hogy elsősorban azoknak ajánlom az olvasást, akik már látták a filmet, vagy akik nem tervezik megnézni. 

A korábbi amerikai védelmi miniszter szerint 2021 Januárjában sem voltunk túl messze egy ilyen helyzettől, amikor a miniszter állítólag felhívta kínai kollégáit, hogy bizony Trump elnöknek elgurult a gyógyszere, és nem zárható ki, hogy atomtámadásra ad ki utasítást hatalmának végnapjai során. A filmben is elgurult valakinek a gyógyszere, és bármennyire is ijesztő az egész, remek, de félelmetes komédia kerekedik belőle.

Két tucat B-52-es bombázó hadgyakorlatot tart a Szovjetunió közelében, amikor parancsot kapnak a szigorúan titkos "R támadás" végrehajtására. Mint kiderül, az R támadás az a különleges megtorló intézkedés, amit arra az esetre találtak ki, ha halálos támadás érné az amerikai elnököt, és ez magába foglalja a legfontosabb szovjet létesítmények elleni atomtámadásokat. Normál esetben nukleáris támadást csak az elnök parancsára lehet indítani. Ez az R támadás az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól, hiszen ebben az esetben az elnök már halott. Az R támadás másik fontos ismérve, hogy a repülők rádióit át kell állítani egy titkosított csatornára, ami csak egy bizonyos titkos kóddal kezdődő jelet fogad. Ez küszöböli ki elvileg, hogy az ellenség vagy bármilyen ellenérdekelt fél esetleg leállítsa a támadást... Ezt a titkos kódot pedig csak az a tábornok tudja, aki ezt az egész őrült akciót kitalálta: Jack D. Ripper (Sterling Hayden) az őrült tábornok valahol egy Texasi légierő bázison.

Mint kiderül, a tábornok az összeesküvés elméletek elszánt híve, és elméleteinek középponti figurái a kommunisták, akik többek között az ivóvízrendszer általános mérgezésével teszik szinte robotokká az amerikai embereket... legalábbis teóriája szerint. És egy komcsi-gyűlölőnek nincs jobb célpont, mint maga a Szovjetunió. Elmélete szerint a háború kérdését nem szabad a politikusokra bízni. Ő hozza hát meg a döntést a támadás elindításáról. Jól kiterveli az akciót, úgy, hogy maga az elnök se tudja visszavonni a támadást az előbb említett okok miatt.

Sterling Hayden szerepével kapcsolatban a legérdekesebb, hogy maga a színész valójában az amerikai kommunista pártbeli tagsága miatt évekig feketelistán volt Hollywoodban. Így ez a szerep legalábbis pikáns... 

A helyzet elvileg még menthető lenne azzal a módszerrel, amivel Trump védelmi minisztere is próbálkozott. Azaz előre figyelmeztetni a megtámadott felet, hogy ha lehetséges az ne reagálja túl az incidenst, hiszen nem hivatalos kormányzati szándék áll mögötte. Itt azonban jön megint egy csavar: Az oroszok pont most készültek el a "Végítélet Napja" nevű csodafegyverükkel, amit pont egy ilyen nukleáris támadást megelőzendő fejlesztettek ki elrettentésül. Azaz, ha ennek a fegyvernek a számítógépes elemzője érzékel egy pusztító atomcsapást, akkor válaszul egy pokoli, mindent elpusztító támadást indít, mely garantáltan elpusztítja az emberiség túlnyomó részét. Ennek a fegyvernek egyedüli célja az elrettentés, tehát az, hogy ne legyen értelme semmilyen támadást indítani a Szovjetunió ellen, mert arra garantált, és leállíthatatlan a mindent kiirtó válaszcsapás.  Hogy a dilinyós tábornok ezt miért nem vette figyelembe? Mert a csodafegyver pont most készült el, napokon belül jelentették volna be!

Izgalmas jelenetek zajlanak közben a Pentagon nagy háborús egyeztető központjában. Annyira jól csinálta meg Kubrick ennek a teremnek a díszleteit, hogy Ronald Reagan, - miután beiktatták elnöki hivatalába, - állítólag első kérései között szerepelt, hogy vezessék be ebbe a terembe. Hatalmas csalódást okozott számára, hogy ez az egyeztető terem valójában nem létezik.

A film legnagyobb érdeme, hogy ez az egész abszurd esemény amellett, hogy az első perctől az utolsóig feszülten izgalmas, a tragikus végkifejlet ellenére kacagtatóan vicces is.

Ugyanakkor viccességében mélyen elkeserítő is, hiszen végképp tudatosul az emberben, hogy a sorsunk, - a világ sorsa - felett döntő emberek ugyanolyan ökrök, mint mi vagyunk. Jó példa erre többek között a zseniális George C Scott jelenete, melyben az általa alakított tábornokot próbálják elérni a fehér házból, hogy berendeljék a nukleáris támadás ügyében, de az értékes percek csak peregnek, mert ő WC-n van, és barátnője próbál a telefon és a tábornok között közvetíteni.

Érdekességképpen jegyzem meg, hogy az említett barátnő a film egyetlen női főszereplője, és mint ilyen, úgy látszik a film egyik legjobban dokumentált szereplője lett. Maga a jelenet hossza és jelentősége nem indokolja ezt a túldokumentáltságot... de ha már rendelkezésemre áll ez a sok kép, véletlenül sem akarom eltitkolni őket...

Ezeken még Kubrick is látható...

George C Scott volt a kedvencem ebben a filmben. Kubrick a szerep határozott eltúlzását kérte Scottól, ami a színésznek nem nagyon volt ínyére, de végül láthatóan elfogadta az instrukciót. Szerencsénkre! Mert zseniális!

Azt olvasom, hogy Peter Sellers fizetése tette ki a film költségvetésének 55%-át. Durva arány, de kicsit árnyalja a képet, ha elmondom, hogy Sellers három (!) szerepet is alakít. 

Egyrészt ő az amerikai elnök.

Másrészt ő az angol tiszt, aki leleplezi (bár végülis hiába) az elmeháborodott tábornok akcióját.

Harmadrészt ő Dr Strangelove, az az alak, aki elviszi az egész történetet egy végképp szürreális, abszurd irányba. A tolókocsiba kényszerült tudóst, aki korábban Hitlert szolgálta, és műkeze még mindig a náci karlendítésre van beállva... aki most az amerikai kormányzat tudományos főtanácsadója...

Így tehát ez a Dr Strangelove nevű figura - aki amellett, hogy a filmnek egy nem túl nagy jelentőségű mellékfigurája - lett a film címadója. Ez a figura már annyira abszurd volt, hogy itt Kubrick azon a határmezsgyén táncolt ahol könnyen átmehetett volna az egész történet infantilis marhaságba. Tényleg nem sok hiányzott, de érzésem szerint még pont a határon belül maradt.

Egy Peter George nevű tiszt az angol légierőnél volt annak a regénynek az írója, amely a film alapötletét adta. Egyáltalán nem volt vicces az eredeti történet, sőt - állítólag Kubrick sem ebben a vidám megközelítésben kezdett hozzányúlni a dologhoz. Menet közben vált világossá számára, hogy ez a laza hangnem lesz a legmegfelelőbb. Angliában "Two Hours to Doom" azaz "Két óra a megsemmisülésig" volt a könyv címe. Érdekes módon az USÁban más címen: "Red Alert" - "Vörös Riadó" címmel jelent meg. Úgy látszik a hatvanas évek közepén ott még mindig menő volt a kommunistákkal való riogatás... na persze a James Bond sorozat alkotói is évtizedeken keresztül megéltek ugyanebből....

Íme a szovjet nagykövet medve-szerű alakja. A képről azt is megtudjuk, hogy ha valamit titokban akarunk tartani, arra minél láthatóbban rá kell írni, hogy szigorúan titkos.

Kubrick csupán egy évvel az 1962-es kubai rakétaválság után hatalmas karikatúrát készített a hatalomról. Arról, hogy néha milyen apróságokon dől el ott fenn a legfelső körökben az emberiség sorsa. A film 1963-ban már készen állt a bemutatásra, azonban ekkor lelőtték Kennedy elnököt, és a film kényes témája miatt a bemutató elhalasztása mellett döntöttek, ami így 1964-re tolódott át.

Kubricktól négy filmet láthattunk eddig a listán, és ha felsoroljuk mindegyiket (A Dicsőség Ösvényei, Spartacus, Lolita, meg eme Dr Strangelove) akkor látjuk, hogy nincs olyan, hogy Kubrick-stílus. Mindegyik egészen más. Olyan viszont van, hogy igen jó filmek ezek a Kubrick filmek! Mert bármely stílushoz is nyúlt ez a rendező, jó eséllyel alkotott maradandót!

Japán (Teshigahara Productions, Toho Film), 123 perc, ff., japán

Rendező: Hiroshi Teshigahara

Producer: Kiichi Ichikawa, Tadashi Ono

Egy férfi bandukol a végtelen homoksivatagban... kezében bot, szemén napszemüveg. Később kiderül, hogy rovarokat gyűjt. Kimondottan egy bizonyos rovar felkutatására utazott ide ebbe a sivatagba... 

Na, de álljunk meg egy szóra...! Nem is tudtam, hogy Japánban van sivatag ?! ... Nincs is! Viszont Tottori mellett, a tengerparton van egy néhány négyzetkilométer nagyságú homokdűne, ami gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy sivatag.

Szóval a férfi egész napját a végtelen homoktengerben tölti, és csak este kap észbe, hogy bizony jól eltelt az idő. Helybeliektől megkérdezi, hogy tudnak-e neki szállást javasolni a környéken. Tudnak. Egy homokgödörben épített faházban kap szállást egy egyedülálló nőtől.

Akkor még nem sejti, hogy ez a ház lesz az otthona elkövetkező életében. Már a vacsora közben a hölggyel való beszélgetés alatt is furcsa jeleket kap a férfi... például amikor fürdeni szeretne, a nő megkéri, hogy legyen türelemmel néhány napot, akkor fognak majd vizet kapni... A férfi nem tervez többnapos itt tartózkodást, ettől függetlenül a sokadik ilyen elszólás után is csak nevetve közli, hogy másnap ő már nem lesz itt. (Mekkorát téved!)

Aztán másnap, amikor indulna haza, megrökönyödve tapasztalja, hogy a függőlétra, - amin lemászott előző nap - már nem lóg a gödör magas falánál...

A film első kétharmadában ebbe a homokba épített faházba szorul be az egész film, gyakorlatilag ezzel a két szereplővel. Ez nagyjából másfél óra, és talán furán hihetetlenül hangzik, de egyáltalán nem unalmas.

Inkább izgalmasan, feszülten nyomasztó. Be vagyunk szorulva ebbe a szűk faházba, ahol a fák közötti résen állandóan nyomakszik be a homok. Evéskor ernyőt akasztanak az asztal fölé, hogy ne lepje el az ételt is a homok. Alváskor ajánlatos meztelenül aludni, mert a ruha alatt bepálik a homok és homok-kiütést lehet kapni. (ez utóbbinak sejtésem szerint nincs sok valóság alapja) 

Jómagam már attól a gondolattól is igen kellemetlenül érzem magam, hogy napokig nem moshatnám le magamról a rám ragadt izzadtságot... hogy ezt még rám tapadt homok is terhelje, az kimondottan pánikra okot adó gondolatként villan a fejemben.

Ebben a másfél órában egyre csak azt érezzük, hogy a homok csak árad feltartóztathatatlanul befelé. Az éjszakák azzal telnek, hogy a házba és köré befurakodott futóhomokot összelapátolják.

De vajon mi értelme ennek az egész ittlétnek? Pontos választ nem kapunk rá. Annyit tudunk, hogy vizet csak akkor kapnak a falubeliektől, ha dolgoznak. De munkájuknak végülis semmi értelme. Akár Sziszifusz, amit az egyik nap elvégeznek, azt másnap elölről kezdhetik. Hiszen a homok nem fogy el, amennyit összelapátolnak, ugyanannyit másnapra behord a szél. 

A férfi lassan megadja magát. A falubeliek is azt várják tőle, hogy társa legyen az egyébként özvegy nőnek. Mint kiderül  nem ő az egyetlen akit így fogva tartanak.

Látjuk őket szerelmeskedni. 

Míg a pornó általában hidegen hagy engem, addig bizony az erotika ilyen magas fokon való művészi megjelenítése lebilincsel. Ráadásul komoly meglepetésként is ért, hiszen a hatvanas évek közepén még Európában sem volt túl gyakori a meztelen testek összefonódásának megjelenítése mainstream filmekben, nemhogy Amerikában. Japán jól láthatóan külön utakon jár ebben a tekintetben is.

A film harmadik harmadában aztán újra kimozdulunk a veremből, de erről nem mondanék részleteket, hátha valaki most szeretné megnézni a filmet.

Fantasztikus munka volt a veremben levő ház megjelenítése. Ahogy látjuk, hogy a homok állandó mozgásban van, mintha élő szervezetként venné körül a lakóteret. Igazán bravúros munka volt ennek a felvétele. Kis stábbal dolgoztak, hat hónapon keresztül.

A siker bizony nem maradt el. Két Oscarra is jelölték, amiből az egyik természetesen a legjobb idegen nyelvű film, a másik viszont a legjobb rendező kategóriája volt. Ez utóbbi rendkívül szokatlan jelölés egy nem Hollywoodi film esetén. Díjra nem sikerült váltani ezeket a jelöléseket, de Cannes-ban elnyerte a zsűri különdíját ez a film.

Hiroshi Teshigahara rendező egyébként Kobo Abe 1962-es regényét dolgozta fel. A film eredetileg 147 perces volt, Teshigahara azonban a nemzetközi piacra kicsit megrövidítette, 123 percesre vágta a filmet. Nekem az eredeti, hosszú változathoz volt szerencsém. Így értettem meg utólag, hogy miért volt - az amúgy szinkronizált filmnek - kb. 25 percnyi része, amihez nem volt szinkron, csak felirat. Mint ahogy az alábbi plakáton látszik, nálunk is bemutatták a filmet, bár kicsit megkésve, 1971-ben.

A végére hagytam az ínyencséget, az eredeti cím kibogarászását:

砂の女

Az első kandzsi a 砂 ,ami könnyen észrevehetően két alap kandzsiból van összerakva: 石 (kő) + 少 (apró, kevés) Értelemszerűen tehát aprókavicsként jelölik a homokot. Kiolvasni pedig "szuna"-ként kell.

A második írásjegy egy hiragana (ellentétben az előző kandzsitól, mely Kínából ered, a hiraganák valódi japán betűk): の kiejtve: "no" és az őt megelőző és követő szavak közötti kapcsolatot jelöli.

Végül egy egyszerű, kezdő japánosok által is általában ismert kandzsi: 女 a nő. (onna)

A három betűt összerakva: szuna-no-onna, azaz A Homok Asszonya.

USA (Warner Bros), 170 perc, Technicolor, angol

Rendező: George Cukor

Producer: Jack L. Warner

Talán nem túlzás azt írni, hogy a My Fair Lady minden idők egyik legkedveltebb musical filmje. Itt szinte minden összejött, aminek össze kell jönnie.

G.B. Shaw tollából 1912-ben remek alapmű született Pygmalion címmel, melyet már ezt megelőzően is több alkalommal dolgoztak fel filmre illetve tévére. Pügmalion egyébként az ókori Ovidius egyik költeményének szereplője, aki beleszeretett egy maga által készített szoborba, melyet kérésére Aphrodité végül életre is keltett.

1956-ban készült belőle egy Broadway musical My Fair Lady címmel. Ahogy a regény eredeti címe, úgy ez a cím is kis magyarázatot igényel: Valamiért nem is szoktak vele erőlködni, még nem láttam olyan előadást sem színházban, sem vetítésen, ahol magyarítani próbálták volna a címet. Holott a Grease esetében láttam már Pomádé-t, a Cabaret esetén Kabaré-t, vagy mondjuk Cats esetén Macskák-at... Mondjuk a Hair-t nem szokták lefordítani, és a Mamma Mia! esetén sem próbálkoztak szerencsére semmi sületlenséggel, - igaz - ebben az esetben a Mamma Mia! a darab közismert címadó dala. Viszont a My Fair Lady-ben nincsen olyan dal, amiben azt éneklik, hogy My Fair Lady, de még csak el sem hangzik prózában sem ez a szókapcsolat.... A My Fair Lady az My Fair Lady marad, úgy, hogy valószínűleg az emberek többsége nem is tudja, hogy mit jelent. A My Lady - Hölgyem - nyilván nem okoz túl sok fejtörést, a Fair szócska az, ami nem feltétlenül kézenfekvő. Nos, itt a fairy tale (tündérmese) jelenthet kis segítséget. A Fair Lady valami tiszta, szépséges, ártatlan hölgyet jelent, amolyan tündéri teremtményt... Valami ilyesmit... (mint Audrey Hepburn)

A már említett 7 évvel korábban színpadra állított Broadway változatban a főszerepet Julie Andrews játszotta, akit elsősorban A Muzsika Hangjából vagy a Mary Poppins-ból ismerünk, de a fiatalabb korosztály ismerheti többek között a Neveletlen Hercegnő című filmből is, hiszen 70 évesen is vállalt filmszerepeket, sőt valójában a mai napig (86 évesen is) aktív, igaz, manapság elsősorban hangját kölcsönzi rajzfilmszereplők számára. 

Julie Andrews neve annyira összenőtt ezekben az években a My Fair Lady Elizájával, hogy az 1964-es Oscar gálán úgy hívták színpadra az egyik díj átadójaként, hogy "our fair lady"... Talán senki nem gondolta volna, hogy másra esik a választás a megfilmesítésnél. Hepburn szerint egyébként Andrewsnak kellett volna kapnia a szerepet. Mindenesetre az 1965-ös gálán, ahol a My Fair Lady-re díjeső zúdult ű88 darab), Rex Harrison - aki színpadon még Andrews-zal is játszotta korábban a szerepet - nem hagyta ki, hogy "Two Fair Ladies" -ként utaljon a két hölgyre... (e pillanat került megörökítésre az alábbi nagyképen) A két színésznő állítólag egyébként kifejezetten jóban volt egymással, és belső információk szerint, ha Hepburn visszautasította volna a szerepet, akkor sem Andrews kapta volna azt, mivel a stúdió főnökei nem tartották őt akkoriban elég ismertnek ehhez a filmhez.

Hepburnt egyébként volt, aki túl idősnek találta ehhez a szerephez (34 éves volt a forgatás idején), de szerencsés genetikája miatt simán eladható huszonévesnek.

Bevallom, egy világ dőlt össze bennem, amikor megtudtam, hogy nem is Audrey Hepburn énekli a dalokat. Ezzel kapcsolatban a művésznőnek is hasonló érzései lehettek, hiszen ő abban a tudatban írta alá a szerződést, hogy ő fog énekelni, és heteken keresztül énektanárhoz járt, hogy a dalokat begyakorolják. A forgatás első napján szembesült azzal, hogy Marni Nixon (lásd az alábbi képen) fogja adni Eliza hangját, aki egyébként többek között Natalie Wood énekhangját is kölcsönözte a West Side Storyban. Hepburn azt mondta később, hogy ha ezt előre tudja, alá sem írta volna a szerződést.

Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy az nem igaz, hogy Hepburnnek egy hangját sem lehet hallani a dalok közben! Becslések szerint nagyjából 10%-ban az ő hangja szól. Sok helyen a mélyebben fekvő sorokat ő maga énekli, majd amikor a dallam átmegy magasabb lágéba, már Nixon hangját halljuk.

Ha már itt tartunk, akkor meg kell jegyezni, hogy a színészek többsége nem maga énekel ebben a filmben. Érdekes kivétel a Henry Higginst játszó Rex Harrison, akit nem szinkronizáltak, holott ő egyáltalán nem tud énekelni. Viszont ott volt azon a színészmesterség órán, ahol a színészeket arra tanítják, hogy hogyan kell úgy csinálni, mintha énekelnének, holott csak beszélnek, mégis a néző szinte észre sem veszi, hogy ez nem éneklés. 

Elmagyarázni nehezebb mint megcsinálni: láthatjuk, hogy valójában alig van egy-két hang a dal során amit valóban kiénekel (és azt is csak tessék-lássék) Harrison... mégis olyan zseniális és szerethető az egész!

Ha már a szinkronhangoknál tartunk, érdemes kitérni a magyar szinkron vs eredeti hang problematikára. Ennek a filmnek a magyar szinkronja akkor készült, amikor még igazi színészhatalmasságok szinkronizáltak Magyarországon. Henry Higgins például Sinkovits Imre hangján hallható, ami egészen elképesztő magasságokba emeli a film élvezeti értékét. Viszont, ha az eredeti hangsávra kapcsolunk, akkor - feltéve, ha legalább középszinten beszélünk angolul - kapunk egy kis ízelítőt a brit angol kiejtés egészen elvadult típusaiból is. Pont azokról, amiket Higgins és Pickering ezredes oly lelkesedéssel kutat és elemez. Mindez a magyar szinkronban csak erőlködés marad, hiába próbálkoznak valami tájszólás-szerűséggel, közelébe sem jutnak annak, amit az angol eredetiben hallhatunk. Akit hozzám hasonlóan szórakoztat, ahogyan az angolok cincálják saját nyelvüket, annak talán érdemes egyszer meghallgatni szinkronnal, majd kis pihenő után eredeti nyelven is a filmet...

Eliza egy szegény virágárus lány Londonban. Piszkos, műveletlen és - mint a Londoni alsóbb osztályok tagjai,-  rettenetesen beszéli anyanyelvét. Henry Higgins (Rex Harrison) nyelvész egy hirtelen ötlettől vezérelve fogadást köt Pickering ezredessel, - aki kedvtelésből foglalkozik nyelvészettel - , hogy hat hónap alatt olyan úrinőt farag a lányból, aki bármilyen társaságban megállja a helyét. 

Már az alapötlet is izgalmasan hangzik, és kifejezetten érdekesen van megírva a történet. Nagyon szerethető minden központi karakter. Érdekes módon, bár életemben legalább tízszer láttam már ezt a filmet, mégsem emlékszem soha pontosan, hogy mi is a vége... Most újra visszanézve ennek az az oka, hogy kicsit nyitva is hagyja a film a befejezést... Az eredeti regényben nagyon pontos lezárása volt a történetnek, a film szándékosan kicsit a nézőre bízza, hogy milyen befejezést képzel el magának...

George Cukor remek filmet rakott össze a rendelkezésére álló alapanyagból (forgatókönyv, zene, színészek és persze hatalmas költségvetés). Meg is lett az eredménye: 8 OSCAR-díj, köztük a legjobb film, rendező és férfi főszereplő díjai. Megunhatatlan klasszikus. Nem véletlen, hogy időről időre a színpadokon is újra feltűnik. A cikk írásának időpontjában például a Centrál Színházban látható egy elég jó változata.