USA (Fox), 134 perc, ff., angol

Rendező: Robert Rossen

Producer: Robert Rossen

Kifejezetten kedvelem az olyan filmeket, melyek valamilyen szubkultúrába vezetnek be, olyanba, amiben amúgy a való életben nagy eséllyel soha nem merülnék el. Akkor vannak igazán jól megcsinálva ezek a filmek, ha a lehető legautentikusabb minden.

Ilyen volt például a Pókerarcok (1998). Annak az autentikusságát azért tudom igazolni, mivel abban a miliőben volt szerencsém elmerülni egy rövid időre, és bátran lehet mondani arról a filmről, hogy elég pontosan elkapta azt az atmoszférát, ami ezt a pókeres világot jellemzi. Egyetlen jelentős különbség, hogy a film Amerikájában a játék teljesen illegális kártyaklubokban zajlott, míg itthon legális - az arra engedélyt szerző - termekben.

Ebben a filmben a hatvanas évek biliárd termeinek világában merülhetünk el. Azt nem mondhatom, hogy soha életemben nem biliárdoztam, de a szenvedélynek olyan fokára nem jutottam, mint ami a filmben látható, hogy mondjuk pénzben, fogadás miatt - gyakorlatilag megélhetésből - játsszak. 

A filmbeli "svindler", azaz csaló pedig pont ezt teszi. Egyébként itt jegyzem meg, hogy kicsit értetlenkedve néztem, hogy miért tekintik csalónak azt aki a teremben eljátssza, hogy nem egy nagy ász, majd amikor kihívják pénzes játékra, akkor kiderül, hogy az ország egyik legjobbja. Ez persze nem egy "korrekt eljárás", de ezért eltörni valakinek mindkét hüvelykujját kicsit erősnek érzem...

Márpedig szegény Fast Eddie-vel (Paul Newman) ez is megtörténik egyszer.

Mert hát a hatvanas évek biliárdtermeinek (véletlenül sem írok biliárd-szalont) világa ilyen sötéten füstös... kicsit az bűnöző alvilág szagával átitatott...  Még véletlenül sincsenek rajta ablakok, legalábbis olyanok nem, amiken ki is lehet látni. (az alábbi lobby-cardok kézzel színezett, a film maga fekete-fehér)

A helyszínek nagy része annyira autentikus, hogy a legtöbb jelenetet nem Hollywoodban vették fel, hanem átköltöztek New Yorkba. Valamelyik biliárdos jelenetet például az akkoriban híres Ames Pool Hallban vettek fel. (lásd az alábbi képen)

Ahhoz, hogy a megfelelő hangulatot átéljük, nagyon jó segítséget nyújt a film során rengetegszer felcsendülő jazz-zene. Majdnem biztos, hogy ez szólt akkoriban is ezekben a termekben a rádióból vagy lemezjátszóról.

Paul Newmanről nem tudtam - vagy csak elfelejtettem - hogy maga is a New York-i Actors Studios-ban tanulta a színészmesterséget. Ez persze önmagában még nem garancia arra, hogy valaki tényleg jó színész, de arra mindenképpen utal, hogy a színészetről mindenképpen többet gondol, mint, hogy kihasználva a jó alkati adottságokat és a nőket igéző kék szemeit, tudja, mikor kell megnyerően belemosolyogni a kamerába.

Paul Newman így is megbolondította a nőket, de ebből a filmből is azonnal kiderül, hogy - nem mellesleg - remek színész. Hálás dolog egy részeget előadni - már ha megvan a színésznek a kellő tehetsége - de Newmanről mindenképpen elmondható hogy zseniális részeg.

A filmben ott van még George C. Scott (Paul Newman balján ül), aki az Egy Gyilkosság Anatómiájában is káprázatos volt mint ügyész. Itt is az. Olyan szponzort játszik, aki a megélhetési biliárdozók mögött áll pénzzel, jutalékot leszedve finanszírozza azok játékát, fogadásait.

Barátsága, - pontosabban szólva lojalitása - addig tart, amig nyerő vagy. Ha vesztesz, nincs szüksége rád.Fast Eddie mellett csak egyetlen hozzá hasonlítható színvonalú játékos van, aki feleheti vele a versenyt: Minnesota Fats (Jackie Gleason). Ellentétben Newmannel, (aki a film előtt állítólag soha nem biliárdozott, és a forgatás előtt berakatott egy biliárd asztalt a nappalijába, hogy állandóan gyakorolhasson) Gleason kimondottan jó játékos volt, talán ezért is választották erre a szerepre. 

Hírlik, hogy a forgatás alatt egyszer fogadásból játszott egy partit Newman ellen, aki feltehetőleg annyira átélte a szerepet, hogy elhitte, a való életben is egy szinten van kollegájával biliárdban. Természetesen Gleason nyert. Newman természetesen kifizette a fogadás tétjét, ötven dollárt. De, hogy kicsit bosszantsa ellenfelét, csupa egycentessel fizetett, azaz Gleason a nyerésnek köszönhetően gazdagabb lett 5000 egycentessel.

És, hogy az egyértelműen férfiak által uralt színtér mellett egy nő is szerepet kaphasson, főszereplőnk megismerkedik egy nővel is: ő Piper Laurie. Ő volt számomra a film egyetlen gyengébb pontja. A hölgy itt a filmben erősen alkoholista, vélhetően depressziótól is szenvedő nő, aki Eddie-vel van, de nem látszik rajtuk, hogy bármi közös hosszútávú céljuk lenne azon túl, hogy egymással vannak.

"Itt vagyunk ebben a szobában... sose beszélgetünk, csak iszunk és szeretkezünk... Mi lesz, ha elfogy a pénzünk, Eddie?" - kérdezi a nő szerelmét. Látszik, hogy ennek nem lesz jó vége. Már az elején látszik.

Hát igen, ha csak iszunk és szeretkezünk, akkor abból előbb utóbb nem sül ki semmi jó... de ami ebben a mondatban igazán megdöbbentő, hogy pár évvel ezelőtt még biztosan nem mondhatott volna ilyet egy színésznő egy amerikai mozifilmben. EZ a mondat egészen biztosan elhasalt volna a cenzúra-bizottság előtt... Házasságon kívül szeretkezni??? Nem ilyen a prűd Amerikában elképzelhetetlen volt az ötvenes években...

A szép képi világhoz biztosan sokat tett a szélesvásznú formátum, ami ekkoriban még inkább ettől eltérő műfajokban volt megszokott: musicalekben és nagy filmeposzokban alap volt, de itt megmutatkozik, hogy mennyivel jobban kihasználható, mint a kissé suta 4x3-as formátum.

Jó film volt, és nagyon emlékezetes film lehetett volna, köszönhetően a három férfi főszereplő remek alakításának, és a füstös hatvanas évek sötét hangulatának jól eltalált ábrázolása miatt. Maga a történet egy kicsit sablonos, alig volt olyan fordulat, ami ne tűnt volna pontosan kiszámíthatónak. Ha egy kicsit meglepett volna a forgatókönyvíró, na akkor lehetett volna igazán jó ez a film...