Franciaország (Argos), 28 perc, ff., francia

Rendező: Chris Marker

Producer: Anatole Dauman

A lista előző filmje, a Tavaly Marienbadban című francia film megkérdőjelezte a hagyományos filmkészítés szinte minden alapvetését, leginkább a történetmesélés tekintetében, ami konkrétan azt jelentette, hogy nem volt történet, pontosabban nem volt egy biztos lábakon álló történet. Sosem tudtuk éppen melyik idősíkban illetve pontosan hol vagyunk, és amit látunk az a valóság-e vagy csak egy álom.

A Kilátóterasz rátesz erre egy lapáttal, amennyiben nincs film sem a szó klasszikus értelmében (legalábbis ahogy megszoktuk a filmet, másodpercenként 24 db képkockával). A hozzávetőlegesen 28 perc játékidőből egyetlen egyszer (pár másodpercre) - mintegy szabályt erősítő kivételként - vehet észre a figyelmes szemlélődő néhány másodpercnyi "mozgóképet"... egyébként a film állóképek egymásutánjából áll. Olyan állóképekből, mint mondjuk ez:

vagy ez...

vagy mondjuk ez:

Hagyományos értelemben vett hangsáv sincsen. Egy narrátor meséli el a történetet, ami alatt zene hallható, és néha egy furcsa, német nyelvű szöveg. (Ebből vonom le a következtetést, hogy a németek megnyerték ezt a harmadik világháborút, a franciák pedig elvesztették, de az egyes nemzeteknek amúgy semmi jelentősége nincs a film szempontjából)

Összességében, ha röviden kellene elmagyaráznom, hogy mi is ez, akkor azt mondanám, hogy egy fotókkal illusztrált hangoskönyv. És tökéletesen működik, hozzáteszem még egyszer, hogy 28 percben! Egy standard hosszúságú (másfél-két órás) mozifilmnek talán már sok lenne, de így még pont élvezhető marad a végéig.

A III. világháború kitörése előtt vagyunk. Egy férfi agyába erősen belevésődött egy repülőtéri kilátóteraszon  (innen a cím!) várakozó nő arca, majd másodpercekkel később egy felé futó férfi erőszakos halála. 

Az atomháború a föld alá kényszerítette az emberiséget, ahol különböző kísérleteket végeznek a foglyokon (a vesztes országok állampolgárain) Egy ilyen kísérlet lényege, hogy bizonyos - erre fogékony - emberek, adott szerek hatására révületbe kerülnek, és időutazást képesek végrehajtani. 

Ezen időutazások során a férfi, akit kiválasztottak erre a kísérletre, találkozik azzal a nővel, akiről az a bizonyos gyerekkori emlékkép él a fejében. Egyre izgalmasabban hangzik, ugye?

Ha valakinek dereng, hogy mintha találkozott volna ezzel a történettel, nos nem véletlen: A 12 Majom című 1995-ös film alapötlete innét származik. Ezt bontotta ki remek érzékkel Terry Gilliam. A film remek csattanóját nem lövöm le azok számára, akik esetleg még nem látták sem ezt, sem a 12 Majom című filmet. Mindenesetre - talán az állóképeknek, és a németül való suttogva duruzsolásnak, illetve a vitathatatlanul sötét történetnek is köszönhetően elég nyomasztó a film. Ettől függetlenül különleges hangulata és kísérletező stílusa miatt - na meg a páratlan történetbeli csavar miatt - csak ajánlani tudom megtekintését.

Franciaország (Cocinor, Terra, Cormoran, Precitel, Como, Argos, Tamara, Cinétel, Silver, Cineriz), 94 perc, ff., francia

Rendező: Alain Resnais

Producer: Pierre Courau, Anatole Dauman, Raymond Froment

Aki a hagyományos filmek történet-kezeléséhez szokott, és arról nem is kíván lemondani, az valószínűleg olyan 10-15 perc után enyhe idegrángások közepette otthagyja ezt a filmet.

Akinek viszont tetszett mondjuk az Andalúziai kutya, Az Aranykor, vagy mondjuk Cocteau szintén szürreálisnak mondható Orfeusza, az véleményem szerint semmi pénzért nem hagyja félbe ezt a szokatlan, minden ízében különleges filmet, mely megkérdőjelezi a hagyományos filmkészítés szinte minden megszokott szabályát. Nincsen például történet. Egy szituáció van, amiről néha azt sem tudjuk, hogy most történik, tavaly történt, vagy csak történhetett volna... Semmi sem biztos... néha az is bizonytalan, hogy hol vagyunk, sőt - és ezzel talán a hardcore mozirajongóban is kételyt ébresztek - sokszor az is bizonytalan, hogy kinek a hangját halljuk éppen. 

Egy túldíszített barokk kastélyban vagyunk. Egy férfi, nevezzük X-nek (Girogio Albertazzi) egy nőnek, akit nevezzünk A-nak (Delphine Seyrigg) meséli, hogy tavaly Marienbadban - vagy valami hasonló helyen, ami pont olyan, mint az a kastély, ahol éppen most is vannak - szerelembe estek. A nő nem emlékszik. A férfi folyamatosan bontja ki emlékeit az esettel kapcsolatban... néha változnak a körülmények, sőt... a végén már elképzelhető, hogy nem is szerelem volt, hanem erőszak... és, hogy még egy kicsit csavarjunk a dolgon, van egy M úr is, aki feltehetően a hölgy férje...

Egyvalami biztos. a térbeli és időbeli bizonytalanság az elejétől a végéig megmarad. Aki azért nézi végig a filmet, mert kíváncsi arra, hogy mi történt valójában, hát... azt el kell keserítenem. Nem fogjuk megtudni. Én azért szerettem ezt a filmet, mert úgy képes elvarázsolni, hogy a néző egy álom részesévé válik. És aki visszaemlékezett már valamelyik izgalmasabb, hosszabb álmára közvetlenül ébredés után, amikor még élénken él, az talán tapasztalta, hogy az álomra mennyire jellemző ez a bizonytalanság. Egy álomban minden megtörténhet, a múlt is módosulhat, pont úgy, mint ebben a filmben.

Az álomszerű hangulathoz tökéletesen passzol a film szinte teljes hosszát végigkísérő orgonaszóló.

Az álomszerűséget a gyönyörű operatőri munka (Sacha Vierny) is remekül elősegíti, na meg az izgalmas helyszín.

A film még véletlenül sem a festői cseh Marienbadban (eredeti nevén Mariánské Lázne) forgott, hanem a bajor Nymphenburgi és Schlossheimi kastélyok pazar szalonjaiban és kertjeiben. Mondtam, ugye, hogy semmi sem biztos, az sem, hogy Marienbadban történtek a tavalyi események, de az sem, hogy éppen hol vagyunk most...

Ez a film kicsit kakukktojás Alain Resnais többi filmje között, talán mert ennek a forgatókönyvét Alain Robbe-Grillet írta. Ismerve Robbe-Grillet filmes munkásságát azt kell mondanom ez a film legalább annyira az övé, mint Resnais-é. Holott a forgatókönyvíró állítólag nem is volt jelen magán a forgatáson. Robbe-Grillet egyébként elsősorban íróként lett világhírű. Filmrendezői munkásságával kapcsolatban többször jelezte, hogy a filmekben ő nem érez különösebb vágyat a történetmesélésre. Ha történetet akar elmesélni, akkor azt inkább megírja könyvben. 

Mindenesetre Robbe-Grille filmjeiben visszatérő motívum lesz az itt még csak forgatókönyvíróként alkalmazott módosuló történet. A Transz-Európa Expresszben (1966) két úr mond fel magnóra egy történetet, amit akkor találnak ki, és néha ahogy módosítanak az ötletükön, úgy módosul minden visszamenőlegesen is a történetben. Hasonlóan laza a "valóság" a Hazug Férfi című 1968-as filmben is, ahol a címben megjelölt hazug férfi egy másik férfi eltűnését ahányszor elmeséli, annyiszor máshogy elevenedik meg a történet, és a férfi mindig megesküszik, hogy most már tényleg az igazat mondja... közben többször meghal... szigorúan csak azoknak ajánlott, akik nem feltétlenül ragaszkodnak a realitáshoz.

A női főszereplő ruháit tudomásom szerint kivétel nélkül Coco Chanel tervezte. Ami egy izgalmas mellékzöngét kapott azzal, hogy a Chanel 2011-es tavasz/nyári kollekciójának ruhadarabjait ez a film ihlette, sőt a divatbemutató is nagyon erősen tükrözte vissza a film hangulatát:

Aki végignézi a filmet, annak még egy dolog biztosan az emlékezetében marad. Egy logikai játék, melynek a neve Nim. De a film miatt szokás Marienbad játéknak is hívni.

Mindegy, hogy mivel játsszák, a lényeg, hogy 16 db kell belőle. (A filmben hol kártyákkal, hol dominókkal, hol gyufaszálakkal játsszák) A képen is látható, 1-3-5-7 elrendezésben kell őket elhelyezni. A játék lényege, hogy a játékosok felváltva vesznek el a kihelyezett tárgyakból, amennyit akarnak, de egyszerre mindig csak egy sorhoz lehet hozzányúlni. Az veszít, aki az utolsó darabot veszi el. A képen nekünk háttal álló M úr (a férj) mindenkit megver. Nem csoda, hisz birtokában van a játék nyerő stratégiája, ami mindig nyerő, ha a másik kezd, de olyan játékos ellen, aki nem ismeri ezt a szisztémát, kezdéssel is simán nyerni lehet.