Franciaország (Filmsonor, Play Art), 132 perc, ff., francia
Rendező: Jacques Becker
Producer: Serge Silberman
Ezt a filmet látva az a kérdés visszhangzott bennem, hogy ha ilyen elképesztően remek mozit készített Becker, akkor hogy lehet, hogy eddig még soha nem hallottam róla? Sajnos az 1001-es listán is csak ezzel az egyetlen filmmel szerepel...
Hogy hova tűnt ezután, arra sajnos nagyon egyszerű a válasz. Be sem tudta teljesen fejezni a film utómunkálatait, 53 évesen elhunyt. A producer Serge Silberman végezte az utolsó simításokat, nagyjából a rendező elképzelései szerint, bár azt tudni lehet, hogy attól azért eltért annyiban, hogy kicsit feszesebbre, rövidebbre vágta, mint ahogy azt Becker tervezte.
Nem túl hosszú életében tizenhét filmet rendezett, de előtte Jean Renoir mellett segédrendező volt olyan filmekben, mint A Nagy Ábránd vagy a Mezei Kirándulás.
Viszonylag a film elején feltűnt egy ismerős arc, akit sehogy nem tudtam hova tenni. Tudtam, hogy egy kicsit idősebb kiadásban ismerem, de hiába erőltettem az agyam, egyetlen másik francia film sem ugrott be, ahol szerepelhetett. (holott szerintem többen is láttam) Első körben utánanéztem a nevének, de ez sem vitt előrébb: az alábbi kép előterében az elsőfilmes Philippe Leroy, róla beszélek. De a háttérben álló férfival kapcsolatban is lesz mesélni valóm. (Aki törni szeretné egy kicsit a fejét, azt figyelmeztetem, hogy a kép alatt elárulom a megfejtést)
Szóval, Leroy-al kapcsolatban először is örömmel említem, hogy a cikk írásakor 89 éves, és még 2018-ban is forgatott. Rengeteg olasz és francia filmben szerepelt, feltehetően én is láttam már többször kisebb-nagyobb szerepekben. De az a szerep, amivel gyerekkoromban bevéste magát az emlékezetembe, az a Sandokan sorozat egyik legfontosabb szerepe: az elképesztően laza Yanez úr.
Az előző fénykép hátterében álló (és az alábbi képen is látható) férfi is elsőfilmes. És "utolsó-filmes" is egyben. Hiszen ő egyáltalán nem színész, bár játékán ez nem látszik. Jean Keraudy úgy került ebbe a filmbe, hogy egyikre volt azoknak a raboknak akik a film alapjául szolgáló 1947-es szökésben részt vettek.
Ez a film ugyanis egy cella öt rabjának a szökési kísérletét mutatja be. Nagyon hasonlít ebben az Egy Halálraítélt Megszökött című Bresson filmre. Az is egy valódi szökést dolgozott fel nagyon valósághűen, ez a film is pontosan ezt teszi. Igen sok a hasonlóság a két film között, mégsem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy a másik film koppintását nézném.
Az említett Le Santé börtönbeli események egy másik résztvevője (nem az, aki játszik ebben a filmben) regényt írt a szökésről 1957-ben Le Trou címmel (innen a film címe is) José Giovanni álnéven. Ezt filmesítette meg Becker, ráadásul magával a szerzővel dolgozott a forgatókönyv elkészítésén.
A cella 5 lakója előzetes letartóztatásban van a börtönben, ítéletre várnak, és mindannyian olyan bűnt követtek el, ami miatt hosszú (húsz év körüli) ítéletekre kell számítaniuk.
Szökést terveznek, és a végrehajtás időpontját nagyban megszabja, hogy éppen kőműves-munkákat végeznek a körletben, ami megfelelő fedőzajt nyújt ahhoz, hogy átvéssék a cella alsó födémét, amivel bejuthatnak a börtön alatti csatornarendszerbe. Ez persze még csak az első lépés, mert a csatorna-rendszer sem olyan könnyen átjárható, mint amiben bíztak, de mindent természetesen most sem fogok elárulni.
A filmet nézve folyton eszembe jutott az ezt a filmet eggyel megelőző western film, ahol egy pillanatnyi izgalmat sem éreztem, és már kezdtem kétségbe esni amiatt, hogy esetleg immunis lettem a filmekre. De itt szerencsére megbizonyosodtam afelől, hogy nem minden filmre. Az igazán jó filmek - mint ez is - lekötik minden idegszálamat. Végigizgultam minden percét a kedves bűnözőknek drukkolva. Mert hát itt a cella összes lakója rokonszenves ezért vagy azért...
Adná magát, hogy a börtönőrök meg mind szemetek - és hát igaz is, ki megy el börtönőrnek vagy rendőrnek: az, aki más emberek fölött akar hatalmaskodni. Mindig kiderül azonban, hogy közöttük is vannak azért rendes emberek. Persze nem túl sokan.
Itt is láthatjuk, hogy a leggyakoribb szemétkedések mindössze abból állnak, hogy bizonyos biztonsági intézkedéseket meg lehetne csinálni normálisan is, de persze egy kis "odafigyeléssel" meg lehet csinálni őket úgy is, hogy megalázást és kellemetlenséget okozzanak a raboknak. A raboknak otthonról beküldött élelmet (és azok beltartalmát) például át lehet vizsgálni emberi módon is, de át lehet vizsgálni úgy is, hogy az embernek szinte gusztusa se legyen utána megkóstolni...
Érdekes, hogy a filmben gyakorlatilag egyáltalán nincsen zene, csak a vége feliratok alatt. Azt gondolhatnánk, hogy zene nélkül unalmassá válhat egy film, hiányozhat a feszültség megteremtésében. Azonban ez nem így volt. Csak a vége felé vettem észre egyáltalán, hogy tulajdonképpen nem is hallottam zenét, de nem is hiányzott igazán. Remek film. Európa kétség kívül már Amerika előtt halad egy darabig.