Franciaország (Champs-Élisées Productions, Lux Film), 88 perc, ff., francia

Rendező: Georges Franju

Producer: Jules Borkon

A rendező Georges Franju dokumentumfilmesként kezdte. Filmes pályafutásának első 25 évében kizárólag abban a műfajban alkotott, például 1949 egy vágóhídon forgatott, Az állatok vére címmel.

Először 1959-ben tett kirándulást a fikciós filmek világában. 

Franju második (jelen) filmje Jules Borkon producer felkérésére született, aki megvásárolta a Jean Redon által írt történet jogait, és olyan rendezőt keresett hozzá, akit képesnek tartott megfelelően hozzányúlni az anyaghoz.

Borkonnak három kérése volt a rendezőhöz: Olyan horror-t kért tőle, melyben az eredeti történettől eltérően (1) nem lesz vér, a francia cenzorok miatt, (2) állatokat sem kínoznak az angol cenzorok miatt, (3) nincsen őrült tudós, ami a még nem túl távoli világháborús náci orvoskísérletek miatt hozhattak elő rossz emlékeket a németekben. 

Franju elfogadta az ajánlatot, de végül mindhárom "tabuból" belecsempészett picit a filmbe. Nincs benne ugyan őrült tudós, de van egy orvos, aki egy autó-balesetben eltorzult arcú lányának próbál új arcot csinálni úgy, hogy szép arcú fiatal lányokat rabol el, arcuk kimetszése és átültetése céljából. 

• 
• 
• 

Vér, és úgy általában gusztustalan jelenetek is alig vannak benne, nem ilyesmivel kívánja elérni a feszültség növelését Franju. Egyetlen olyan jelenet van csak, amelyik viszont kiverte a korabeli nézők egy részében a biztosítékot.: az egyik elrabolt lány arcának kimetszését telibe mutatja a kamera. Persze mai szemmel nem mondható tökéletesnek az operáció filmes kivitelezése, sokkal látványosabb megoldásokkal dolgoznak a mai filmkészítők, de azért működik a dolog, kimondottan segíti a látványt a fekete-fehér nyersanyag.

Végezetül az állatok kínzása valóban minimális, ki is maradhatott volna az egészből, ha nem lett volna szükség rájuk (főleg a befogott kutyákra) a film záró jelenetéhez. Valamiért kóbor kutyákon hajt végre bőrátültetési kísérleteket az orvos. Ha jól tudom, állatkísérletekhez külön erre a célra tenyésztett fertőzésektől garantáltan mentes állatokat használnak az orvostudományban, de itt ez most mellékes.

Az eltorzult arcú lány a film egyik kulcsfigurája. Furcsa, és talán nem is lehet túl hálás egy olyan szerepet eljátszani, ahol a szereplő (Edith Scob) valódi arca szinte alig látszik. Többnyire egy fehér maszk takarja el a sérült, bőrmentes arcot, feltehetőleg a fertőzés és egyéb komplikációk elkerülése érdekében.

Ügyes megoldás mégis ez a maszk, hiszen annak formája azért jórészt követi a valódi arcot. Nem rejti el teljesen annak karakterét, mimikája viszont értelemszerűen nulla. Így a film nagy részében hanggal és testmozdulatokkal tudja csak játszani a színésznő. És persze a szemek... ahogy a cím előzetesen sugallta is: Szemek arc nélkül.

A lányt játszó színésznő légies mozdulataival szinte mintha lebegne, ártatlanságához cseppnyi kétség sem fér. Nem ő biztatja édesapját a lányok elrablására, sőt... Mozdulatainak könnyedségéhez sokat hozzátesz a köpeny szerű ruha, melyet ez esetben Givenchy tervezett számára.

Több lány elrablásáról írok, nem véletlenül. Maga a film is azzal kezdődik, hogy az első áldozat hullájától szabadul meg éppen a doktor úr asszisztensnője (Alida Valli !!!), a helyzet pedig az, hogy a technológia még nem teljesen kiforrott, újabb és újabb nekifutásra van szükség a tökéletes eredmény eléréséhez.

Az Alida Valli által játszott asszisztensnőről menet közben kiderül, hogy azért lett igazi elkötelezettje Génessier doktor úrnak (Pierre Brasseur), mivel ő is neki köszönheti arcát...

Érdekes külön megemlíteni a film zenéjét, mely régi cirkuszos verklis, egy kicsit creepy, hátborzongató felhanggal megspékelve. Nagyon jó!

Végezetül csak mint érdekesség íme egy Billy Idol szám, amiről feltehetően sok korabeli rajongó sem tudta, hogy ez a film ihlette. Aki jól figyel, hallhatja is, hogy az angol nyelvű refrén mellett egy kellemes női hang az eredeti francia címet is énekli. Az alábbi klipben sok jelenet látható a filmből .. de figyelem, ez a video lelövi a film néhány jelentős fordulatát...

USA (Otto Preminger Films), 162 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger

Robert Traver írói álnéven egy John D. Voelker nevű ügyvéd írta meg egy korábbi esetét regény formájában, amelyben egy gyönyörű és flörtölésre igencsak hajlamos fiatalasszonyt megerőszakol egy taverna tulajdonosa, majd miután az összevert feleség hazamegy, annak férje bosszúból hidegvérrel lelövi az erőszaktevőt. 

Az igen hosszú - közel három órás - film első egy órájában megismerjük a szereplőket, a gyilkosság elkövetésének helyszínét, nagy vonalakban az eseményeket, majd a film további részében egy klasszikus, igazi amerikai bírósági büntetőper tanúi leszünk.

Az ügyvéd tiltakozik az ügyész tanúhoz intézett kérdése miatt, a bíró helyt ad a tiltakozásnak és megkéri az esküdteket, hogy ne vegyék figyelembe az imént elhangzott mondatokat... satöbbi, satöbbi... Ilyen és ehhez hasonló jelenetek zajlanak egy tipikus amerikai bírósági tárgyaláson, mely rendszerint azért hatalmas színjáték, mert ebben a jogrendben nem a jogvégzett bírót kell meggyőznie a vádat képviselő ügyésznek illetve a védőügyvédnek, hanem azt a laikust 12 esküdtet, akik végül döntést hoznak majd a vádlott bűnösségével kapcsolatban. A bírói szerepkör itt gyakorlatilag egy részlehajlás mentes műsor-vezetőnek felel meg, aki felügyeli a szabályok betartását, és mintegy levezeti a műsort tárgyalást.

Nem akárki játssza - megjegyzem remekül - ezt a bírót: Joseph Welsh, aki amolyan botcsinálta színészként élete első filmes szerepében látható ezúttal. Ő ugyanis valójában jogász volt, és azzal lett közismert, hogy a kommunista-faló McCarthy szenátor ellen csapott össze az amerikai hadsereg jogászaként egy meghallgatáson, melyet a tévé is közvetített. Azzal feltehetően nagyban hozzájárult a kártékony szenátor nem sokkal későbbi bukásához.

A jóságos öregúr végtelenül korrekt. Amilyennek egy ideális bírót el lehet képzelni.

Van továbbá egy áldozat, Barney Quill, a fogadós, róla tudjuk a legkevesebbet. Csak amit elmesélnek róla. Hiszen flashback egyáltalán nincsen. Minden, amit a gyilkosságról megtudunk a szereplők szájából hangzik el. 

Ezért tehát még abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy valóban erőszakról volt-e szó. Mi van, ha a feleség lebukott, és csak védekezésül mondta férjének, hogy megerőszakolták? Ilyesmiről is hallottunk már...

Amikor olvastam, hogy a fogadóban, a gyilkosság helyszínén rögzített jelenetet egy Big Bay (Michigan állam) nevű kisvárosban vették fel, először nagyon nem értettem, hogy egy Hollywoodi stáb, akik ekkoriban nagyon szerettek stúdióban forgatni, vagy, ha nem is stúdióban, de lehetőség szerint viszonylag közel Los Angeleshez, vajon egy nem túl hosszú jelenet miatt miért utazik Amerika egy viszonylag távoli államába?

Természetesen nem kellett sokat keresgélnem a válaszért. Ebben a kis vendéglőben történt ugyanis a valódi gyilkosság. Preminger ezért itt akarta felvenni a jelenetet. Megjegyzem, az étterem ma is üzemel, Lumberjack Tavern néven. Ahogy a képeken is látható, ügyesen utalnak is a filmre, ügyesen használják a film ikonikus plakátján látható szimbolikus hullát.

• 
• 
• 

Főszerepre, mellékszerepre, nagyjából mindenhova sikerült kifejezetten jó színészeket találni. James Stewart nekem mondjuk nem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé, de nyilván ő volt a filmben az igazán nagy húzónév. Paul "Polly" Bieglert, a gyilkos védőügyvédjét (korábbi ügyészt)  alakítja, nyilvánvalóan a regény írója saját magáról mintázta ezt a szerepet.

• 
• 
• 

Nem volt rossz a feleséget (Laura Manion) alakító Lee Remick sem, aki gyakorlatilag minden férfival, aki csak az útjába akad, megállás nélkül flörtöl. Egy igazi szexi bitch. Szinte ott motoszkál az emberben, hogy vajon mi értelme lenne megerőszakolni ezt a nőt, hisz szinte menekülni kell, ha valaki el akarja kerülni, hogy magába szippantsa a nő (képletesen értem). Ezt az ellentmondást talán feloldja a férjéről tett kijelentése, mely szerint a férjnek nagyon imponál, ha tetszik más férfiaknak, de azt nem tűri, hogy ez a szimpátia realizálódjon is. Azaz feltehetően az a fajta nő lehet, aki kikezd mindenkivel, majd az utolsó pillanatban lelép... 

A két kedvencem azonban a gyilkos és az egyik ügyész.

A gyilkost, aki egy percig sem tagadja azt, hogy lelőtte az áldozatot, Ben Gazzara alakítja. Túl sokat nem beszél a közel három órás film folyamán, a bírósági tárgyaláson mégis végig jelentőségteles a jelenléte. Nézésével, arcizmai rezdülésével pontosan érzékeljük, hogy mi járhat a gyilkos fejében.

Részére az egyetlen nyerő kimenetel az lehet, ha sikerül bebizonyítani, hogy a védelem által felkért pszichiáter szakvéleménye helyes, azaz a gyilkosság pillanatában átmenetileg olyan beszűkült tudatállapotban volt, hogy nem volt beszámítható.A másik kedvencem az egyik ügyész, akit George C. Scott alakít. Már az arcberendezése is tökéletesen alkalmassá teszi erre a szerepre, ezt egészíti ki tökéletes játéka. Ha egy bíróságon egy ilyen ügyésszel találnám szemben magamat, azt hiszem azonnal felhagynék minden reménnyel.

Hasonlóan a Tizenkét dühös emberhez itt sem tudjuk meg minden kétséget kizáróan, hogy valóban hogy történt az eset. minden tanú elmeséli a maga szemszögéből amit látott, előkerül néhány váratlan bizonyíték, és a film végére lehet is egy valószínűleg nagyon pontos képünk az eseményekről. Mégis hangsúlyozom, hogy saját szemünkkel soha nem látjuk, hogy mi történt, és nem kapunk megnyugtató lezárást sem ezzel kapcsolatban.

1959-ben járunk. Az európai művészfilmek a nyitás előtt állnak, a hatvanas években egyre több mindent lehet majd megmutatni, hogy aztán a hetvenes években végképp ledőljenek a gátak. Ám Amerikában még szilárdan tartotta magát a prüdéria masszív bástyája.

Az, hogy a filmben egy büntetőeljárás keretében elhangozzanak ezek a szavak: bugyi, nem erőszak (rape) sperma, behatolás... Nos ezek rendkívüli módon kiverték a biztosítékot egyesekben. A Chicago-i polgármester például betiltotta a filmet. Premingernek bíróságon kellett érvényteleníttetnie ezt a tiltást, hogy a Chicagoi mozik vetíthessék a filmet.

• 
• 
• 
• 

Hosszúnak tűnik ez a közel három óra, amiből maga a bírósági tárgyalás olyan hosszú, mint egy átlagos mozifilm megszokott hossza. Mégsem éreztem, hogy vontatott, vagy unalmas lett volna. Ebben valószínűleg sokat segített, hogy végig sikerült fenntartania a rendezőnek bennem a feszültséget azzal kapcsolatban, hogy végül is mi történhetett valójában. És ez esetben talán nem filozófiai kérdésről van szó. Úgy értem, hogy ha egy író megír egy történetet, de nem árulja el a megoldást, akkor túl sok értelme nincs beszélni arról, hogy mi történt valójában, mivel ez az író fejében dől el.

Itt viszont egy valós gyilkosságról beszélünk, melyet a történet írója elég alaposan megismerhetett, és mivel Preminger ragaszkodott az eredeti helyszínhez, ezért talán jogosan feltételezem, hogy az általa megismert tényeken sem akart nagyon változtatni. Ez alapján úgy gondolom, hogy nekem van egy elég pontos elképzelésem a dolgok valódi alakulásáról.