USA (Bryna Productions), 87 perc, ff. angol
Rendező: Stanley Kubrick
Producer: Kirk Douglas, James B. Harris, Stanley Kubrick
A film igaz történeten alapul.
Az első világháború egyik legjellegzetesebb harcmodorát a lövészárok-hadviselés jelentette. 2-3 méter széles, és ugyanilyen mély árokrendszerekbe helyezkedtek el a gyalogosok, és innét lőtték az ellenfelet. Részben ez volt az oka a nyugati fronton kialakuló álló-háborúnak, mivel a rendkívül jól kiépített árokrendszerek miatt a csapatok szinte bebetonozták pozícióikat a frontot.
1915-ben egy francia század Souain mellett parancsot kapott, hogy foglalja el a német pozíciókat. A támadást több dolog is nehezítette. A tüzérségi támogatás célt tévesztett, így a német gépfegyverek zavartalanul lőtték a francia lövészárkokból kilépő támadókat. Az első hullám katonáinak nagy része odaveszett. A második hullám ezt látva egyszerűen nem merte elindítani a támadást a parancs ellenére sem. A franciák tábornoka látva ezt, tűzparancsot adott ki a saját lövészárka ellen. Bízva abban, hogy ez majd indulásra készteti a megrémült csapatot. A tüzérség azonban nem volt hajlandó a saját lövészárok ellen tüzelni. A kudarcba fulladt támadás miatt a tábornok fejeket akart venni. Kiadta a századosnak, hogy írjanak össze 24 nevet, akiket hadbíróság elé fognak állítani: 6 tizedest, és minden szakasz két legfiatalabb tagját.
Háború lévén rögtönítélő bíróság döntött az ügyükben, ami azt jelentette, hogy gyors tárgyalás után döntött a háromtagú bírói tanács. Fellebbezésre nem volt lehetőség, és nagyon gyorsan, általában másnap végre is hajtották az esetleges halálos ítéletet. 
A konkrét ügyben mind a 24 embert sortűz általi halálra ítélték ellenséggel szemben mutatott gyávaság vádja miatt, ám az ítélet végrehajtását a 18 közlegény esetében felfüggesztették, tekintettel arra, hogy gyakorlatilag véletlenszerűen lettek kiválasztva, a szakaszvezetők közül kettő esetében pedig azért mert a bíróság elfogadta a védekezésüket, hogy nem hallották a parancsot a támadásra. A négy másik tiszten viszont végrehajtották a halálbüntetést. 
Hogy a dolog még szürreálisabb legyen, két órával a végrehajtás után a legfelsőbb francia hadvezetés soron kívül kényszermunkára változtatta az összes halálos ítéletet. Az egyik kivégzett szakaszvezető özvegye két évtizeden át harcolt, hogy végül 1934-ben rehabilitálják a négy katonát. Ez volt tehát a valóság. (a poszt illusztrációi minden esetben a filmből valók, nem a valós esettel kapcsolatosak)
Az özvegy megírta a történetet, ami alapján Humphrey Cobb megírta Path of Glory című regényét 1935-ben. Különösen nagy visszhangot érthető módon nem váltott ki, hiszen az amerikaiak nem arról híresek, hogy más országok állampolgárait ért sérelmek kapcsán könnyet hullajtsanak. Ugyanebben az évben Broadway előadás is készült a regényből, az pedig kifejezetten bukás volt.
A regény valahogy mégis felkeltette Stanley Kubrick érdeklődését, és elhatározta, hogy filmre viszi a sztorit. Kirk Douglas is elkezdett érdeklődni a téma iránt. Úgy gondolta, hogy ez senkit nem fog érdekelni (nagyrészt jól gondolta), de akkor is meg kell csinálni. Néhány ponton eltértek a valóságtól. A leglátványosabb eltérés, hogy itt nem 28, csak három embert választottak ki, zászlóaljanként egyet, és mindhármukon végrehajtották az ítéletet. Az első változatban a forgalmazók kérésére még happy ending volt, azaz a halálraítélteket az utolsó percben megmenti egy felülről érkező határozat, Kirk Douglas azonban addig győzködte Kubrick-ot, amíg az belement, hogy maradjon a szomorú befejezés. (Elég sok fotó fennmaradt, ahol a rendező és Douglas együtt látható)
Ekkoriban - hasonlóan a jelenlegi helyzethez - divattá vált külső helyszínen forgatni. A Hollywood-i költségek olyan magasak voltak, hogy olcsóbb volt eredeti helyszínen forgatni, mint Hollywoodi stúdiókban. Franciaország azonban nem adott engedélyt arra, hogy az eredeti helyszínen forgasson az amerikai stáb. Nyilvánvalóan nem kértek abból, hogy a francia hadsereg vezetését ilyen negatív színben mutassák meg. Így németországi helyszíneken, München környékén forgatták a filmet. A katonákat alakító statisztéria nagy része német rendőrökből verődött össze. Valamennyire szükség is volt harc-képzett emberekre, hiszen a kitörési kísérlet jelenete szinte felveszi a versenyt a Ryan közlegény megmentése partraszállási jelentével.
Franciaországban így is csak valamikor a hetvenes évek közepén engedték először bemutatni a filmet.
Kirk Douglas nagyon hálás szerepet kapott, Dax ezredesét, a film szinte egyetlen teljesen pozitív hősét, aki feljebbvalóival is szembeszegülve küzd a négy vádlott életéért. Nem csak emiatt volt számára nagyon hálás ez a szerep. Az akkoriban is rendkívül alacsonynak számító 1 millió dolláros költségvetésből az ő fizetése 300.000 dollár volt, azaz közel a harmada. Igaz, nem kapott jutalékot a bevételekből. Kubrick "ingyen" dolgozott, ő viszont jutalékot kapott, ami ez esetben nem volt túl jó üzlet, mert ahogy Douglas is sejtette - bár bukásnak nem nevezhető - különösebben nagy üzleti siker sem lett végül a film. Ennek ellenére rengeteg kritikusi és szakmai elismerést kapott már akkoriban is, azóta pedig a filmtörténet legjobb filmjei között szokás emlegetni.
Említettem, hogy az eredeti pozitív kicsengésű befejezést végül lecserélték az eredeti regényben is található, a valósághoz jobban hű befejezésre. A film utolsó jelenete azonban minderre rátesz egy lapáttal. Csak a Douglas által játszott ezredes karaktere köti a filmhez, és szinte annak sincs jelentősége. Mégis méltó koronájaként illeszkedik hozzá... Egy német fogoly lányt rángatnak a szórakozó francia katonák elé a színpadra. Gúnyolják, megalázzák, és énekeltetik, a félő, pityergő lányt. Ám a röhögő tömeg szép lassan elcsendesedik... és ... de inkább érdemes megnézni.
Film a filmben, szinte teljesen független a film többi részétől. Érdekességként még megjegyzem, hogy az éneklő szőke hölgy miatt Kubrick elvált feleségétől, hozzáment, és élete végéig vele élt. Így a szereplők listáján már Christiane Kubrick néven található meg.
Szovjetunió (Moszfilm), 97 perc, ff., orosz
Feltehetően azért volt otthon is népszerű ez a film, mert végre nem a "hős szovjet katonákat" láthatták benne, hanem az általuk is tapasztalt valóságban zajlottak az események. Többnyire a front mögött, a bombatámadások által fenyegetett városban zajlik a történet, de egy rövid időre a fronton is látogatást teszünk, amikor az ott harcoló Borisz sorsának leszünk szemtanúi. Nem kell nagyon odafigyelni, hogy szembetűnővé váljon: az ellenség ezúttal teljesen arctalan marad. Nemhogy ellenséges katonákat nem látunk, de ellenséges harckocsikat vagy repülőket sem. A halál mégis végig jelen van.
Nem is háborús film ez igazából, hanem háború idején játszódó szerelmes-film. A film főszereplője Tatjana Szamojlova érzékenyen alakítja a szerelmes Veronikát, aki vőlegénye (Borisz) bevonulása miatt magára maradt, és aki gyengesége miatt hagyja magát elcsábítani annak mostohatestvére által, azzal aki majd (ráunva a lányra) megcsalja őt egy "könnyűvérű nővel". Míg ezalatt a fronton... na jó, mindent nem árulok el, hátha valaki végignézné a filmet. Érdemes! Mai szemmel is könnyen emészthető.
