USA (Paramount), 120 perc, Technicolor, angol
Rendező: Alfred Hitchcock
Producer: Herbert Coleman
Egyike annak az 5 elveszett Hitchcock filmnek, amik valójában megvoltak ugyan, csak évtizedeken keresztül nemigen lehetett őket megnézni.
A ravasz rendező ugyanis felvásárolta ennek az öt filmnek a jogait, és soha, semmilyen bemutatásukat nem engedélyezte. Bátrabb titkos filmklubok, ha valahogy szert tudtak tenni egy poros kópiára, akkor esetleg a legnagyobb hallgatás mellett levetítették őket, de Hitchcock sem filmszínházaknak sem tévéknek nem engedélyezte a vetítésüket. Ennek az egésznek egy rendkívül racionális oka volt ez az öt film olyan különlegességgé vált így, hogy amikor meghalt, és szándékainak megfelelően lányára szálltak a filmek jogai, akkor a szerencsés örökös olyan áron tudta újra forgalomba hozni a filmeket (1984-ben), hogy sokan megirigyelték.
Jellegzetes Hitchcock film ez is, mint a mester műveinek a többsége. Sőt, erről még azt is el lehet mondani, hogy ez egy korábbi, 1934-es Hitchcock film remake-je, azaz önmagát dolgozta fel újra, kicsit több, mint két évtizeddel később. Az első változatot egy tehetséges amatőr munkájának tartotta, emezt pedig már egy érett profiénak. Mégis - furcsa módon - az első változatot kedvelte jobban.
Az édesapát James Stewart alakítja. És bár én nem vagyok Stewart kifejezett rajongója, ebben a filmben kimondottan tetszett az alakítása. Valahogy most nem éreztem azt a modorosságot, ami annyira zavarni szokott a játékában.
Az első, hogy ezt a dalt konkrétan ehhez a filmhez, tehát Doris Day számára írták, aki mellesleg eleinte nem nagyon szimpatizált ezzel a számmal, túlságosan gyerekdalosnak érezte.
A második dolog, amit szintén csak most tudtam meg ezzel az általam igen jól ismert számmal kapcsolatban, hogy a Que Sera, Sera egyik újlatin nyelven sem igazán tökéletes. Nyelvtanilag ez nem egy helyes mondat vagy kifejezés, nagyjából mintha magyarul azt mondanánk, "Hogy lesz, lesz".
Ez annál is inkább meglepő, mivel ez a nagyon is új-latinosan hangzó mondást valójában évszázadok óta használják angol nyelvterületen a "Lesz, ahogy lesz" kifejezésére. Mint ahogy most megtudtam, semelyik másik nyelvbe nem épült bele ebben a formában, nem használják ugyanígy, csak az angolban. Ez egy blöff... spanyolul helyesen így szólna: "Lo que será, será"
Doris Dayt viszont ez egyáltalán nem zavarja, gyönyörűen énekli a történet szempontjából is nagy jelentőséggel bíró dalt:
Jól működik a film, van benne néhány igazi Hitchcock-os, kellemes csavar. És persze a feszültség csak egyre nő, ahogy tudjuk, hogy közelítünk ahhoz az időponthoz, amikor a gyilkosság végrehajtásának az ideje elő van írva, mert tudjuk, hogy ezután a gyerek élete is veszélyben lesz, hiszen csak addig van rá szükségük a gyilkosoknak, amíg a végrehajtás előtt túszként fel tudják használni
USA (Universal), 100 perc, Technicolor, angol
Nézzük hát végig a négy fő szereplőt: A két férfi gyerekkori jó barátok. Kyle Hadley (Robert Stack) a Hadley olajcég milliárdos igazgatójának a fia. Barátjával Mitch Wayne-el (Rock Hudson) kicsit aszimmetrikus barátságban vannak, Kyle kicsit mindenesként tekint Mitch-re. Amikor mindkettejüknek megtetszik Lucy a titkárnő (Lauren Bacall) nyilvánvaló az első pillanattól, hogy a gazdag Kyle mellett a szerény Mitch labdába sem rúghat. Mitchet barátja szinte megalázó helyzetbe hozza, amikor elküldi cigarettát venni, közben taxival elhajt a hölggyel, hogy lerázza a konkurenciát...
Robert Stack egyébként az első pillanattól ismerős volt, de ő is azok közé a színészek közé tartozik, akiket elsősorban tíz-húsz évvel későbbi filmjeikből ismerek. Nem tudtam rájönni, hogy melyik filmben láttam, de amikor magára csukja saját repülőgépének pilótafülkéjét, akkor villant be, hogy az Airplane egyik pilótájaként láttam először.
A negyedik fontos szereplő ebben a Dallas szerű szappanoperában a milliomos Kayle platinaszőke, nimfomániás húgát, Marylee-t játszó Dorothy Malone. Ő természetesen - amellett, hogy hétköznapokon a környéket járva vadidegeneket szed fel, hogy "szexuálisan kihasználja őket", igazából bátyja barátjába - Mitch-be szerelmes, aki cserébe barátjának szerelmébe - Lucy-ba szerelmes. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a milliomos Kayle közben feleségül veszi Lucy-t, de mint kiderül, kettejüknek valószínűleg nem lehet gyereke a férfi miatt... 
Mindezt némi alkoholizmus és féltékenység színesíti... tiszta Dallas, bár bevallom, azt a sorozatot sosem néztem, de valami ilyesminek képzeltem mindig...
A legérdekesebb élményem ebben a filmben az volt, hogy mennyire más volt az ötvenes évek a mához képest. Az, hogy az emberek a hotelszobában, illetve bármilyen helységben cigarettáznak, szinte természetes. Még talán a kilencvenes években is természetes látvány volt, hogy az emberek mondjuk egy bevásárló központban dohányoznak. Egy nálam idősebb barátom szerint a hetvenes években még moziban, filmnézés közben is lehetett cigarettázni, karfára szerelt hamutálcák voltak a mozis székeken. Ezt az emléket mások határozottan cáfolni igyekszenek, mondván moziban sosem lehetett bent cigizni. Én magam hajlok elhinni, hogy lehetett, hiszen a kilencvenes években még a rendkívül szűkös és tömött repülőgépeken is normális volt a dohányzás.
Az ötvenes évek sportautója viszont kimondottan tetszik. Kayle-éknek egy citromsárga Allard J2X-es modelljük van, amit simán elfogadnék még úgy is, hogy böhöm, kényelmes családi autómat sosem cserélném másikra.
Maga a történet lassan, kiszámíthatóan és meglehetősen unalmasan csordogált az utolsó húsz percig, nem csoda, hogy inkább ezek a nosztalgikus momentumok kötötték le a figyelmemet. Az utolsó húsz percben aztán kicsit felpörögtek az események, volt egy pillanat, amikor azt hittem, hogy egy igazán merészet fog húzni a forgatókönyv, amikor Lucy így szól férje legjobb barátjához:
Franciaország (Gaumont), Nouvelles Éditions), 99 perc, ff., francia
Besson annyira autentikus akart lenni, hogy a film kedvéért sikerült kiüríttetni Montluc-ot, két hétig átköltöztették a rabok egy részét más börtönökbe - én még azt is el tudom képzelni, - bár erről nem olvastam konkrétumot - hogy pontosan abban a cellában vették fel a film nagy részét, melyből a valódi szökést végrehajtotta Devigny. 
Elképesztő az a leleményesség, ami ezt a rabot jellemezte. Nem csak az a fantasztikus, hogy hogyan tudta cellájából megtervezni a szökést, hanem hogy a rendelkezésre álló minimális berendezési tárgyakból, eszközökből hogyan készített a szabaduláshoz felhasználható tárgyakat. 
USA (Warner Bros.), 119 perc, Technicolor, angol
üdítő változás volt néhányszor egy téli tájat is megpillantani a változatosság kedvéért.
A filmben látható indiánok mind igaziak voltak. Igaz, nem kommancsok, hanem navajo-k, akik nagyon szerették John Fordot, mivel tőle rendszeresen munkát kaptak westernjeiben. Egyetlen indián nem volt igazi indián - úgy látszik ezt a nem túl komoly szerepet sem merték rájuk bízni: a főnökük még csak nem is navajo, hanem egy Németországban született színész volt, (Henry Brandon) aki ráadásul kék szemű is volt!
Így nézett ki miután indiánossá sminkelték:
5 évbe telik, míg Ethan megtalálja a kisebbik lányt (a másikat megölik a rézbőrűek), aki időközben serdülő nagylánnyá változott, és már ő is indiánnak érzi magát, nem akar visszamenni a fehérekhez.
Egyébként az indiánok által elrabolt és indiánná nevelt lány esete nem volt teljesen a képzelet szüleménye. A valóságban is történt ilyesmi egy bizonyos Cynthia Ann Parker nevű hölggyel, akit miután "megmentettek" az amerikai katonák, soha nem tudott visszailleszkedni korábbi életébe. 
