USA (Parklane), 106 perc, ff., angol

Rendező: Robert Aldrich

Producer: Robert Aldrich

Egy kabátja alatt teljesen meztelen nő menekül sírva az országúton... (a mezítláb menekülés még egyszer visszaköszön majd a filmben, nyilván a láb-fétist kedvelők nagy örömére)

Mindent legyőző elszántsággal állítja meg az első arra jövő autót, bízva abban, hogy az majd segít megmenekülnie. A sors éppen Mike Hammer (Ralph Mieker) - aki történetesen egy magánnyomozó - autóját vetette arra, ő lesz a hőse ennek az izgalmas noir-nak. Mint kiderül, a menekülő hölgyet egy elmegyógyintézetben tartották fogva gonosz emberek, valamilyen rejtélyes okból. Bízik a férfiban, és arra kéri, hogy ha sikerül megmenekülnie, akkor mielőbb felejtse el őt, ám, ha nem élné túl, akkor emlékezzen rá. Ennek a kérésnek természetesen még komoly (és konkrét) jelentősége lesz majd a film során.

A nő szerintem nagyon hasonlít Ingrid Bergman-ra, de valójában Cloris Leachman. Róla egyrészt érdemes megjegyezni, hogy ez volt első mozifilmes szerepe. Ezelőtt inkább tévésorozatokban szerepelt a negyvenes évek végétől kezdve. A másik érdekesség vele kapcsolatban, hogy jelenleg is forgat és szinkronizál (97 évesen!). Elképesztő!

Nos, a menekülés nem sikerül, és ezzel kezdetét veszi a főhősünk megpróbáltatásainak sora. De előbb a hölgyet megkínozzák. Íme a meztelenség ábrázolásának legkreatívabb módja. A himbálózó láb tulajdonosáról tudjuk, hogy egyetlen kabátban menekült, a kabát viszont ott látható alatta a földön....

És ezzel tulajdonképpen tanúi vagyunk a noir-felől elindulva az exploitation filmek felé megtett első, "tapogatózó" amerikai lépéseknek. Az igazi exploitation filmek majd a 60-as évek végén kezdenek el szállingózni, és a hetvenes években élik fénykorukat, és a nyolcvanas évek második felétől, a videokamerák széles körű elterjedésével vesztik el jelentőségüket, amikor a szexuális tartalmat ábrázoló filmek készítése már nem csak a komolyabb filmkészítők privilégiuma volt, hanem bárkié, aki hozzájutott egy (ekkoriban még egyáltalán nem olcsó) videokamerához. Ez kaput is nyitott az exploitation halálának, és az olcsó, igénytelen pornográf anyagok tömegtermelésének. (Itt jegyzem meg, hogy az exploitation önmagában természetesen nem jelent magas minőséget, mint ahogy a pornográf filmeknek sem kellene feltétlenül gagyinak lenniük, még ha általában sajnos mégiscsak azok)

Tulajdonképpen B filmes anyagról van szó, kevesebb, mint három hét alatt zajlott ennek a filmnek a forgatása, de a rendező Robert Aldrich teljesen szabad kezet kapott a stúdiótól, pontosabban a rendező belevetette a szerződésbe, hogy minden döntésben övé az utolsó szó. Így ez a különleges hangulatú noir elsősorban nyilván az ő érdemeit dicséri...

Ha elgondolkozom, hogy a film címében szereplő halálos csók vajon melyik hölgyszereplővel kapcsolatos, akkor nem nagyon találom a választ... leginkább azért, mert szinte mindegyik női szereplő azonnal ráveti magát hősünkre. (tipikus noir-os elem) Alig találni a filmben olyan női szereplőt, aki ilyen vagy olyan okból, de ne kötne ki hősünk karjai között.

Sok-sok izgalmas képi megoldás látható a filmben. Az egyik például, hogy a "gonoszok" legtöbbször csak csípőtől lefelé látszanak. Érdekes pszichológiai megoldás ez. Amit nem látunk, oda az agy a lehető legerősebb formában képes behelyettesíteni. Ha például egy kellemes hangú fiatal hölgy hangját halljuk, akkor agyunk festői szépségűnek képzelheti. Ha nem konkrét fenyegetést kapunk, akkor agyunk azzal helyettesíti amitől a legjobban félünk...A csípőtől lefelé mutatott bűnözők is nyilván még ijesztőbbek, mint ha valami félelmetes arcú gengsztereket látnánk. Holott a rendező jól válogatott, mert a Volt Egyszer egy Vadnyugatból ismerős (a bevezetőben elhalálozó) kancsal bandatagként ismert Jack Elam nem egy bizalomgerjesztő pofa... azon ritka pillanatokban, amikor a gengszterek arca is látszik, vele is találkozhatunk, mintegy kellemes meglepetésként...

Szegény, ezzel az arcberendezéssel nem hiszem, hogy sok romantikus szerepet kapott...

Bezzeg a főszereplő magánnyomozó a noir-os , magányos férfihős minden ismertetőjelét magán viseli. Kemény, férfias, sármos...

Egy darabig csak újabb kérdéseket kapunk, aztán a film utolsó perceiben persze jönnek válaszok is, bár azt nem mondanám, hogy egy konzekvens egész jön ki a dologból. Nem is volt túl nagy siker ez a film a moziba kerülésekor. Kivételesen itt most el tudtam vonatkoztatni attól, hogy bizony voltak benne nagyon erőltetett logikai bukfencek. A hangulat szerintem remek és újszerű... kellemesen élvezhető...

Franciaország (OGC, Play Art, Cyme), 102 perc, ff., francia

Rendező: Jean-Pierre Melville

Producer: Jean-Pierre Melville

Talán ilyenek lettek volna az amerikai noir-ok, ha a negyvenes években nem lett volna még olyan erős a hollywoodi cenzúra, hogy megakadályozza egy-egy meztelen női test megmutatását. Megjegyzem, ezt a filmet Amerikában csak a nyolcvanas években mutatták be először, holott az a meztelenség, ami itt látható, mai szemmel szinte észre sem vehető.

Az amerikai noir-ok ihlették tehát ezt a kaszinó-rablásra kihegyezett francia krimit, többen viszont ezt a filmet tartják a francia új-hullám ihletőjének, vagy egyenesen annak előfutárának.

A 38 éves francia rendezőnek ez a negyedik egész estés mozija volt. Kísérletezett háborús filmmel, melodrámával, végül többé-kevésbé a bűnügyi filmekben találta legnagyobb örömét. A hatvanas évek első felében leginkább Belmondoval, az évtized második felében pedig főleg Alain Delonnal forgatott jó kis filmeket. 

Bob, a játékos (Robert Duchesne) egy úriember-szerű volt bűnöző (bankrabló), jelenleg megrögzött szerencsejátékos. Mintegy húsz éve hátat fordított minden törvénytelenségnek, életének jelentős részét a Montmartre-on (Párizs bohém negyede) éli, különböző bárokban és kártyatermekben, de az utóbbi időben mintha elpártolt volna tőle a szerencse.

Bob minden körülmények között úriemberként viselkedik. A fenti képen látható lányt például kimenti egy gyenge jellemű strici karmaiból, és még fel is ajánlja, hogy legénylakásán aludjon, ha nincs hova mennie, ám meg sem fordul Bob fejében, hogy a helyzettel visszaéljen. Bob pártfogoltja, Paolo... szinte istenként tekint példaképére (Bob-ra). Na ő már nem olyan erős jellem, természetesen azonnal egy ágyban kötnek ki a könnyűvérű lánnyal. (Isabelle Corey, a forgatáskor még alig 16 éves).

De mindezek csak mellékes kanyarok a fősodor mentén. A lényeg, hogy 20 évnyi bűntelen élet ide vagy oda, Bob most élete nagy dobására készül. Egy Deauville-i kaszinót tervez kirabolni. Deauville Normandiában található, és szokás Párizs riviérájának is hívni, mivel ez a tengerparti nyaralóhely van legközelebb a francia fővároshoz. (2-3 óra autóval). Ennek a kaszinóját tervezi most Bob kirabolni, és ehhez egy olyan társaságot ránt össze, akik között a komplex "munka" minden részfeladatára található egy-egy alkalmas ember. Már csak egy "szponzor-ra van szükség, aki finanszírozza a bűntényhez szükséges előzetes költségeket cserébe a hatalmas zsákmány egy bizonyos hányadáért...

Ismerős a történet, ugye? Egy darabig én is azt hittem, hogy az Ocean's Eleven francia eredetijét nézem, de aztán egy ponton, úgy a film kétharmada tájékán egész más irányba ment el a film, mint ahogy azt az Ocean's Eleven alapján vártam. Mindenesetre az biztos, hogy részben ez a film ihlette az említett 1960-as (és persze annak  2001 remake-jének) a történetét. 

Kicsit vegyesek az érzelmeim ezzel a filmmel kapcsolatban. Nagyon kellemes, látványos a kamerakezelés, érdekes a történet, jó a hangulat. Azonban néha, mintha megbicsaklana a film ritmusa. Helyenként megáll, rááll a rendező egy hangulati elemre, például a kaszinós játékokra, és azt mutatja perceken keresztül, én pedig azt vettem észre, hogy kicsit eluntam magam, elkalandozott a gondolatom...

Mindenesetre, ha ilyen lesz a francia új-hullám, akkor hadd jöjjön, érzem, hogy tetszeni fog!