Olaszország (Rizzoli, Amato, De Sica), 89 perc, ff. olasz

Rendező: Vittorio De Sica

Producer: Giuseppe Amato, Vittorio De Sica és Angelo Rizzoli

Ha Rossellini filmjeit nézi az amber, akkor azt gondolhatja, hogy az olasz realizmusnak feltétlenül politikai üzenete kell, hogy legyen. 

Ha viszont De Sica filmeket nézünk, akkor egyáltalán nincs ilyen érzésem. De Sica mindkét eddigi listán levő filmjében (A Biciklitolvajok volt a másik) igen hangsúlyos szerepe van a szegénységnek, mégsem érzek semmilyen baloldali propaganda-hangulatot. Egész egyszerűen szegény emberek sorsát mutatja meg, nagyon emberközelien, szerethető módon.

Három kulcsszereplője van ennek a filmnek, közülük egyik egy kis keverék kutya (Flike), van egy szobalány - Maria (Maria Pia Casilio, 16) - és a film eredeti címét adó öregúr, Umberto D., teljes nevén Umberto Domenico Ferrari (Carlo Battisti, 70), egy nyugalmazott hivatalnok.

Róma utcáin készültek a külső jelenetek, és a Római Cínecittá adott helyet a belső felvételeknek.

A fontosabb szereplők ezúttal is - mint a neorealistáknál sok esetben - teljesen amatőr szereplők, elsőfilmesek voltak. Érdekes módon a mellékszereplők között viszont akadtak komolyabb színészek is.

Bár a szobalányt játszó elsőfilmes hölgy ezután a film után sok másikban is játszott, Battistinek ez volt élete egyetlen filmszerepe. Érdekességképpen megjegyzem, hogy egy Firenzei egyetemen volt nyelvész-professzor. Mindkettejük játéka megdöbbentően hiteles. Főleg az öregúrnál, pontosabban egy-egy finom gesztusánál éreztem, hogy ennél tisztábban nem is lehetett volna kifejezni azt az érzést, amit éppen láttatni akart.

Érdekes a címválasztás, - ami a magyar változatban teljesen eltűnik - Umberto D. - tehát a vezetéknév nem is érdekes. Ennél egyértelműbben nem is lehetne tudtunkra adni, hogy egy kisemberről szól tehát ez a film.

Ennek a kisembernek a nyugdíja nagyon kevés a megélhetéshez. Utolsó értékeit adogatja el, hogy valahogy még fizetni tudja a szobát, amit bérel, de a lakástulajdonos nő tulajdonképpen már szeretne megszabadulni tőle, amit az akkori törvények szerint nem tehet meg, amíg a bácsi fizeti a bérleti díjat. De ahogy egy fillér elmaradás is keletkezik, a hónap végén távoznia kell.

Az öregúr méltatlan körülmények közé kényszerül. Van, hogy arra kell hazamennie, hogy az ágyában egy ifjú pár hentereg, ugyanis a tulajdonos egy-egy órára kiadja a szobáját, hogy abból finanszírozza az öregúr elmaradását.

Szomorú helyzetében két támasza van csak Umberto-nak: kedves kiskutyája, és a szobalány, aki egyébként terhes. Két udvarlója van, maga sem tudja, hogy melyik lehet az édesapa, de az apajelöltek közül sem akarja egyik se magára vállalni ezt a szerepet, úgyhogy neki is megvan a maga baja... de ahol tudja, azért segíti az öreget.

És persze ott van hűséges kutyája Flike, aki egyszer elkóborol. Az utána való nyomozás már-már a Biciklitolvajok-ban látható nyomozást idézi. Umberto számára az életénél is fontosabb ez az eb, tulajdonképpen életének már nem is nagyon van más értelme, mint, hogy erre az állatra vigyázzon. Ha találna valakit, akire rábízhatná, nyugodt szívvel meg is válna nyomorúságos életétől. Miután világossá válik számára, hogy senkitől nem remélhet segítséget, a régi kollégáktól kezdve a volt barátokon át mindenki magára hagyja, felkerekedik, hogy találjon valakit, aki magához venné a kutyát...

Nem szól túl nagy dolgokról ez a film, mégis nagyon megható, ha erre nyitott hangulatban talál el minket. De Sica saját édesapjának ajánlotta ezt a filmet. Még egy film lesz ettől a rendezőtől a listán, igaz csak a 70-es években. Kíváncsi leszek , hogy a két évtized mekkora változást hoz majd a stílusában.

USA (Stanley Kramer productions), 85 perc, ff., angol

Rendező: Fred Zinnemann

Producer: Carl Foreman és Stanley Kramer

Reméltem, hogy a 250. film - amivel elérkeztünk az 1001-es lista negyedéhez - jó film lesz, külön ajándék, hogy nem csak jó, de igazán remek film a Délidő.

Nagyon erős a kontraszt az ezt megelőző Határtalan Horizonttal, mely finoman szólva is csalódás volt. Ez viszont mestermunka. Egyikre a legjobb westerneknek, még akkor is, ha azt kell mondanom, hogy a műfaj itt mellékes. Kerülhetett volna bármilyen korszakba és bármilyen helyszínre, nem veszített volna semmit a lényegből. 

És micsoda szereplőgárdát sikerült összehozni ehhez a filmhez! Azt tudtam, hogy a karrierje mélypontján levő Gary Cooper lesz a főszereplő, oldalán a gyönyörű Grace Kelly-vel a - későbbi szomorú sorsú monacói hercegnével. Cooper külsőre kicsit megöregedett (itt 50 éves), mióta utoljára láttam az 1941-es York Őrmesterben. De egyáltalán nem mondom, hogy rosszul áll neki a kor, sőt, a szerepét kimondottan segíti, hogy a megfelelő pillanatban, amikor egyedül áll az elnéptelenedett utcán, a kissé meggyötörtnek tűnő arca és testtartása még inkább fokozza a hangulatot.Amire viszont nem számítottam, hogy mellékszerepekben is olyan színészek fognak feltűnni, hogy leesik az állam a meglepetéstől. Thomas Mitchell, az egyik kedvenc mellékszereplőm, ő nem volt akkora meglepetés, örültem újra látni, rajta mintha nem fogott volna az idő, tíz éve kb. ugyanígy nézett ki. (Lásd a bal szélen alább)

Akkor viszont tényleg leesett az állam, amikor azzal nyitott a film, hogy Lee Van Cleef ül egy sziklán és dohányzik. Ez volt Cleef első filmje, melyben gyakorlatilag szöveg nélküli mellékszerepe van csak. Az alábbi képen a legtávolabbi, fekete inges fickó Lee Van Cleef - ha valaki nem tudná kiről van szó, - ő a Jó, a Rossz és a Csúfban a "Rossz".

Aztán a következő meglepetés: Lloyd Bridges, a seriff helyettes, aki szinte ugyanúgy néz ki, mint harminc évvel később az Airplane című filmben, amikor tudatosul benne, hogy nem az a legmegfelelőbb nap a cigiről, alkoholról és drogról való leszokásra.

És amikor már azt hittem, hogy nem lesz több meglepetés, akkor a film vége felé, felkel a börtöncellában addig csak alvás közben látott rab, és ki sétál ki... Jack Elam, aki a Volt egyszer egy Vadnyugat elején pisztolyának csövébe zárja a zümmögő legyet. 

Jó volt látni ezeket a későbbi filmekből ismerős arcokat, de persze a film nem elsősorban miattuk ilyen remek. Minden összejön ebben a filmben a hangulatot tökéletesen alátámasztó zenétől a feszült szituáción át a szép felvételekig, minden. Szerencsénkre tűéles, szépen felújított változat áll rendelkezésre ebből a filmből is, mint az 1001-es lista elsöprő többségéből. Ugyanolyan jó minőségben láthatjuk ezeknek a filmeknek a nagy részét, mint a korabeli közönség. És valószínűleg sokkal jobb minőségben, mint amilyen minőségben tévét nézhetett a stáb a forgatás valamelyik szünetében. Olyan kíváncsi lennék, hogy vajon milyen adást néztek Cooper-ék ilyen nagy érdeklődéssel.

Will Kane (Gary Cooper) egy amerikai kisváros "marshal"-ja, a magyar szinkron szerint rendőrbírója... Olyasmi, mint a seriff, de csak a városka határáig terjed a jogköre, és általában olyan kisebb városoknak volt marshal-juk, amelyeknek nem volt önálló rendőrsége. Általában legfeljebb egy marshal-helyettese volt és egy irodája egy kisebb zárkával. A seriff ezzel ellentétben az egész megyére kiterjedő hatalommal rendelkezett, és irányítása alá tartozott (ma is tartozik) a megye teljes rendfenntartó gépezete. Mindkettőnek van kis csillaga, ebben hasonlítanak.

A marshal éppen összeházasodott szerelmével, örökre leakasztani tervezi ingéről a marshal-jelvényt, amikor érkezik a szörnyű hír, hogy Frank Miller, a kegyetlen bűnöző, aki korábban rettegésben tartotta a várost, és akit Kane marshal fogott el, és a városka bírója ítélt halálra, kegyelmet kapott, most szabadult, és délben érkezik vonattal a városba.  (Hoppá, erre utalt a film címe: Délidőben)

Frank elfogásakor bosszút esküdött, hogy ha kiszabadul, megöli az ő elfogásában és elítéltetésében résztvevőket. Kicsivel több, mint egy óra van vissza délig. És itt említeném a film egyik nagyon ütős jellemzőjét: a cselekmény gyakorlatilag real-time-ban zajlik. Azaz pontosan olyan sebességgel ketyeg az idő a filmben, mint a mi valóságunkban. Hogy erre külön fel is hívja a rendező a figyelmünket, bármely helységben járunk, nem mulasztja el soha megmutatni az abban a helyiségben levő órán az éppen aktuális időt. Ha megfelelő időpontban kezdjük el lejátszani a filmet, akkor állítólag az óra mindig pontosan azt az időt fogja mutatni, amennyi a valóságban is van. 

És elkezdődik a hajsza az idővel. Összeszedni egy ütőképes csapatot, akik fel tudják venni a harcot a délben érkező ellenséggel - akit egyébként három mindenre elszánt cimborája (köztük Lee Van Cleef) vár a vasútállomáson, hogy együtt álljanak bosszút. A film túlnyomó része tehát ennek a délig lassan, feszülten csordogáló időszaknak az eseményeit mutatja, ami lassúság egyáltalán nem unalmas, sőt a feszültség határozottan tapintható. Ahogy közeledünk délhez, az egyre magasabbra hágó nap úgy izzasztja egyre jobban és jobban a szereplőket, homlokukon már láthatóan gyöngyözik az izzadtság déltájban.

A feszültség állandó fokozásával olyan magasra helyezi a rendező a lécet, hogy már-már elbizonytalanodtam, hogy a film utolsó tíz percére jutó Frank megérkezése vajon meg tud-e majd felelni ennek az elvárásnak. Igen, határozottan meg tudott felelni, sőt ... de ez az utolsó pár perc számomra inkább olyan volt, mint egy bónusz, mint hab a tortán. A film igazi erőssége maga a középrész, ahogy látjuk, hogyan fordulnak el a marshal-tól az emberek, hogyan hagyják magára szinte mindannyian, holott ő igazából már nem is marshal, mehetne feleségével megkezdeni új közös életüket, egyáltalán nem kellene áldozatot hoznia ezért a hűtlen városért, ám ő mégis marad, felesége könyörgése ellenére is.

Anélkül, hogy minden részletet előre lelepleznék... csak, hogy sejtetni tudjam, hogy milyen többrétegű ez a film, megemlítenék még egy női szereplőt, akinek helyzete azért izgalmas, mert három férfival is viszonya volt. Először Frankkel, majd a marshal-lal, és jelenleg a marshal helyettessel... de inkább előbbi kettőnek van nagyobb jelentősége a történet szempontjából. Hogy könnyen megkülönböztethető legyen a feleség a korábbi szeretőtől, két teljesen más karakterű színésznő játssza őket.

Grace Kelly és a nála közel negyven évvel idősebb Gary Cooper között állítólag olyan jó volt az összhang a forgatás alatt, hogy a pletyka szerint még barátságnál is több volt közöttük.

Végezetül még egyszer a film zenéjéről.A Volt egyszer egy Vadnyugat mindent elsöprő filmzenéjével nehéz versenyezni, hiszen talán még az sem túlzás, hogy az egyetemes filmtörténelem egyik legjobb zenéjét alkotta oda Morricone, de azért ez a zene is sokat hozzá tudott tenni ehhez a filmhez.

USA (RKO, winchester Pictures), 142 perc, ff., angol

Rendező: Howard Hawks

Producer: Howard Hawks és Edward Lasker

Western-be oltott road-movie. De talán még szívesebben nevezném ifjúsági kalandfilmnek. Gyerekkoromban imádtam ugyanis az ilyen filmeket, de kissé erőltetett fordulatai miatt felnőttként már nem tudtam komolyan venni, és ez sajnos kihatott az egész filmélményre. 

Az 1830-as években vagyunk. Szőrmekereskedők - vagy harmincan - felhajóznak egy kis vitorlás-evezős bárkával a Missourin olyan 2000 mérföldet, hogy a "feketelábú" törzsbe tartozó indiánokkal üzleteljenek. A biztonság kedvéért magukkal viszik Pávaszemet, a feketelábú törzsfőnök lányát, aki néhány éve az ő vendégszeretetüket élvezi, miután megszökött egy ellenséges törzs fogságából.

Indiánügyekben egyébként több szempontból is előrelépett ekkorra Hollywood. Egyrészt látható egy differenciálódás. A korabeli westernekben az indián általában arctalan vadember, aki csak öl, és rabol. Itt a feketelábúak törzse - még ha nevük nem is tűnik túl bizalomgerjesztőnek - barátságos népnek tűnik, ellenben a varjúkkal, akik a "gonosz" törzset, az ellenséggel lepaktáló gyilkosokat testesítik meg.

Másrészt; szeretem, ha 14 éves szerepet nem 25 éves játszik el, továbbá, ha feketét illetve latinót nem cipőpasztával sötétre tónusozott bőrű fehér színész játszik. Ha nem is egy 100%-os indián színésznő játssza a törzsfőnök lányát, de legalább egy olyan lány, akinek valami köze van a dologhoz: Elizabeth Threatt édesanyja ugyanis Cherokee indán volt. Kicsit túlzás lenne azt mondani, hogy a főszereplők közé tartozik, de mindenképpen a fontosabb szereplők között említeném. Statisztának, indián harcosoknak eddig is jórészt valódi indiánokat alkalmaztak, de komolyabb szerepet nagyon ritkán bíztak Hollywoodban nem fehér emberre ekkoriban. Elizabeth Threatt-nek egyébként ez volt az egyetlen filmszerepe.

A 2000 mérföldes hajóút sok kalandot tartogat a legénység és az indián lány számára, akik egyébként menet közben kiegészülnek még egy indiánnal. Hogy színesítsék a képet ő egy kedves, de idióta balfácánt alakít, ugyancsak a feketelábúak törzséből, Poordevil néven, akit az egyébként kifejezetten élvezhető magyar szinkronban a kicsit fenyegetőbben hangzó Pokolfajzat néven emlegetnek. A film igazi főszereplői egyébként a szőrmekereskedők közül kerülnek ki. Közülük is Kirk Douglas volt az első számú sztárja a filmnek.