USA (Pinecrest), 77 perc, Technicolor, angol

Rendező: Allan Dwan

Producer: Benedict Bogeaus

A 77 perces hosszából előre sejthető volt, hogy B-filmnek készült alkotásról lehet szó. Bár ezek legtöbbször alacsony költségvetéssel, kisebb gázsival is megszerezhető színészekkel, és általában rövid idő alatt, esetenként összecsapva készültek, időnként ezek közé is belekeveredett egy-egy gyöngyszem.

Sajnos ez a film nem tartozik közéjük. Méltó párja lehetne a Johnny Guitarnak, ami valószínűleg maradandó károsodást okozott az ízlésemben. Sajnos ez sem sokkal jobb, bár a jelmezek ez esetben nem olyan tarka csiricsárék, mint amott, és a díszletekről el lehet mondani, hogy kifejezetten szépen kidolgozottak (mintha valamelyik Disneyland főutcáján lennénk), bár feltételezem, hogy nem erre a filmre építették, hanem egy - univerzális - western filmekhez épített város díszleteibe költözött be a stáb a forgatás idejére. 

Történetét tekintve nagyrészt High Noon utánérzésről van szó: a Silver Lode városkában élő főhős, Dan Ballard (John Payne) épp esküvőjére készül, amikor egy négy lovasból álló csoport beállít, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa a köztiszteletben álló Ballardod. Elejétől fogva nyilvánvaló, hogy koholt vádról van szó, és sejtjük, hogy a marshallként eljáró férfi feltehetően egy bűnöző. Ám papírjai rendben vannak, így nincs jogi akadálya a letartóztatás végrehajtásának.

Csakúgy, mint az említett - egyébként remek - High Noon esetén, itt is real-timeban zajlanak az események, tehát egyszer sem ugrunk az időben. További párhuzam a másik filmmel, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre inkább fordulnak el a főhőstől az emberek.

Míg a High Noon esetében ennek racionális magyarázata volt - féltették saját életüket - itt az a gyermeteg, bugyuta motívum dolgozik mindvégig, hogy a főhős gyakorlatilag nem védekezik a vádak ellen, azzal a ki nem mondott indokkal, hogy úgysem hinnének neki. 

Sorolhatnám még a High Noon-os párhuzamokat: ott van például a régebbi szerető. Akivel kettőre nő a főhős mellett végig kitartó emberek száma. A film végére gyakorlatilag mindenki ellene fordul. Ehhez persze komoly munkára van szüksége az addig népszerű főhősnek, hiszen nem mindennapi önfegyelemre van szükség a sokadik gyilkossággal megvádolva is szótlanul állni, még csak azt sem mondani, hogy "Nem én voltam!", majd elkezdeni pisztollyal rohangálni a western díszletek között.

Paynnel ellentétben a főgonoszt alakító Fred McCarty (Dan Duryea) - az alábbi képen jobb szélen - karaktere jól üzemelt. Ugyanígy voltam a 73-as Winchester című filmnél, ahol ugyanő szerintem annyira jobb volt James Stewartnál, hogy azon kaptam magam, hogy bizony a negatív hősnek drukkolok.

Továbbra is hatalmas talány számomra, hogy ilyen középszerűnél is gyengébb alkotások vajon hogyan kerültek fel erre a legjobb filmeket összehozni szándékozó 1001-es listára...