USA (RKO), 90 perc, ff., angol

Rendező: Otto Preminger

Producer: Otto Preminger, Howard Hughes

Talán a legjobb, de mindenképpen az egyik legjobb film noir, amit ezidáig láttam. A maga korában nem volt igazán kimagasló siker, inkább amolyan B-filmes jellegű, kicsit összecsapott alkotásnak értékelték.

Részben az is volt egyébként, - a poszt második fele fog kitérni arra, hogy ennek mi volt az oka. Ettől függetlenül a rendező és a két főszereplő, közülük is elsősorban a femme fatale-t alakító Jean Simmons kiemelkedő tehetségét dicséri, hogy a fura körülmények ellenére a film magasan elemelkedik attól a színvonaltól amit a stúdió tulajdonosa ennek a produkciónak szánt.

Mielőtt elmagyaráznám ezeket a furcsa körülményeket, néhány szót azért írok magáról a filmről is.

Diane (Jean Simmons) édesapjával, és mostohaanyjával, azaz édesapjának új, milliomos feleségével él együtt, akivel finoman szólva is kiegyensúlyozatlan a kapcsolata. Egy nap mentősöket riasztanak a házhoz, mert a mostohaanyát gázmérgezés éri. Valaki rányitotta a szobában található gázcsapot alvás közben. A gyors orvosi beavatkozásnak következtében súlyosabb következmények nélkül marad a "baleset", de arra remek alkalom volt, hogy az egyik mentős, a baltaarcú (elnézést a kifejezésért) Robert Mitchum megismerkedjen Dianne-el. Megismerkedésük kicsit viharos, mivel Diane látszólag hisztériás rohamot kap a pánikhelyzet miatt, amit Mitchum karaktere a mentősiskolában tanult eljárással kezel, azaz lekever neki néhány pofont. (Ennek majd még jelentősége lesz a poszt második felében, az alábbi kép ennek a jelenetnek a felvételekor készült, a kopasz úr a film rendezője.) Diane a pofonok hatására - teljesen érthető módon - azonnal beleszeret a férfiba.

Franknek (a mentősnek) van már barátnője, Diane-t azonban ez tökéletesen hidegen hagyja. Sőt, egy Frankkal történt randi után nagyon gyorsan maga építi le a rivális nőt. Ez a legszebb, úgy döfi szegény lány szívébe a tőrt (persze csak átvitt értelemben), hogy közben úgy tűnik, mintha ő csak jót akarna neki.

Frank tisztában van Diane romlottságával, egy ideig azonban feltehetően izgatja ez a romlottság, hiába tudja, hogy bajt fog rá hozni a nő:

"Diane! Nem tudom, mi játszódik le ott abban a szép kis fejedben, és nem is akarom tudni. De egyvalamit korán megtanultam: Nem lehetek gyanútlan szemlélődő, mert az szenved a legtöbbet"

És a fenti két mondat után mit tesz ez az igazán betyárképű srác? Gyanútlan szemlélődő marad, és ahogy meg is jósolta magának, ő szenvedi a legtöbbet. Belekeveredik egy gyilkosságba, lesz egy remek, bár kissé sablonos bírósági tárgyalás... és összességében egy nagyon jó film, kissé váratlan, és Hollywoodi mércével brutális befejezéssel.

A femme fatal akkor igazán jó, ha a manipulatív, szexi nő úgy hozza a szerepet, hogy mi nézők (jó szűkítsük le: mi férfi nézők) nem tudunk rá haragudni. Tudjuk, hogy aljas, tudjuk, hogy nem szabadna vonzódni hozzá, mégis megbocsájtunk neki. Ilyen egy tökéletes femme fatal, és Jean Simmons ezt túlteljesíti annyival, hogy a végén még egy kicsit meg is sajnálja az ember, holott Diane a tetteivel erre a sajnálatra egyáltalán nem szolgál rá.

Na rátérek, hogy miért is volt ennek a filmnek kicsit hányattatott sorsa... Ehhez pár mondattal be kell mutatnom a film producerét Howard Hughes-t, aki az RKO tulajdonosa is volt ekkoriban. Mellesleg multimilliomos, és egy repülőtársasága is volt...róla szól Scorsese Aviátor című filmje. Most elég annyit tudni róla, hogy édesapja egy szabadalma miatt milliomos lett, akitől a kis Howard fiatalon, 16 éves korában megörökölte vagyonának nagy részét. A filmkészítésbe ennek a vagyonnak köszönhetően, szinte hobby-ként szállt be. 

Ha csajozás szempontjából nézzük, akkor ő volt a korszak Harvey Weinstein-je. Büszkén hencegett ismerőseinek, hogy Hollywoodban legalább 200 lány szüzességét vette el. Egy nagy stúdió (mint az RKO) tulajdonosa ekkoriban olyan volt, mint az atyaúristen. Nagyon kevés ember mert nemet mondani neki... még a leghíresebb színésznők közül is. Jean Simmons viszont nemet mondott neki...

Hughes megvette egy másik stúdiótól a fiatal Simmons szerződését, így anélkül, hogy a színésznőt bárki megkérdezte volna, egyik napról a másikra az RKO-é lett, és így Hughes lett a főnöke. A jóképű playboy eleinte finoman udvarolgatott neki, de miután - az egyébként házas - színésznő csak nem akart engedni neki, egy telefonbeszélgetés alkalmával rákérdezett, hogy mikor hagyja már ott "azt a barom férjét"... A férj is ép a közelben tartózkodott, átvette a telefont Simmons-tól, és elküldte a stúdiótulajdonost a franca. Ez bátor, de a történtek fényében meggondolatlan cselekedet volt.

Ettől kezdve Hughes-t csak a bosszú hajtotta. Már csak 18 nap volt vissza a Simmons kizárólagos szerződéséből, de Hughes a fejébe vette, hogy kicsinálja a hölgyet. Elővette ezt a filmet, és kiadta Otto Preminger-nek, hogy a hátralevő 18 nap alatt készítse el, és közben csinálja ki "azt a kis kurvát". Simmons nem sokkal ezelőtt levágatta a haját rövidre, bízva abban, hogy rövid hajjal már nem akar vele Hughes filmet forgatni, de ez sem segített, parókában is jó volt arra, hogy Hughes egy utolsót belerúgjon.

Preminger pedig segédkezett ehhez. A leginkább közismert momentum a poszt elején említett felpofozós jelenet volt. Már sokadszor vették fel, de Preminger még mindig "elégedetlen volt" azzal a pofonnal. Mindig talált valami kivetnivalót, ami jó indok volt, hogy újra és újra pofoztatni lehessen a főnök kedvéért Simmons-t. Végül Mitchum megelégelte a szemétkedést, odament Preminger-hez, és lekevert neki egy hatalmasat... "Ilyesmire gondolt?" - többet nem nagyon kellett megismételni a jelenetet... sőt Preminger meg is próbálta kirúgatni Mitchum-ot a filmből, ám Hughes ezt nem engedte.

De nem ez volt Hughes egyetlen bosszúja. Leginkább talán azzal ártott a fiatal színésznőnek, hogy az Angyalarc előtt nem engedte el a Római Vakáció forgatására. William Wyler így Simmons helyett kénytelen volt egy ismeretlen, ám karakterében Simmonsra meglepően emlékeztető színésznővel beérni... akit Audrey Hepburn-nek hívtak...

Több elemzés szerint Simmons karrierje egész máshogy alakul, ha azt a szerepet megkaphatta volna

Franciaország (Silver Films), 102 perc, ff., francia

Rendező: René Clément

Producer: Robert Dorfmann

Mindig lenyűgöz, amikor olyan gyerekszereplőket látok, akik minden manír és különösebb képzés nélkül képesek érzelmek megjelenítésére. Hát ebben a filmben két ilyen szereplő is volt. Különösen Brigitte Fossey nyűgözött le, aki a kis ötéves Paulette szerepében olyan természetes volt, hogy csak bámultam, hogyan lehet képes egy ilyen fiatal kislány rendezői instrukciók alapján érzelmeket előásni magából; olyanokat, amiket remélem, hogy a való életben, néhány évével a háta mögött még nem kellett átélnie.

Mert nagyon mélyről indít a film: 1940-ben járunk, tömegesen menekülnek az emberek Párizsból, amikor német repülők támadják meg a menekültek oszlopát, és Paulette egyszerre veszíti el édesanyját, édesapját, és ölben tartott kiskutyáját. (Utóbbi kisállat haláltusája megdöbbentően élethűre sikerült, tekintettel arra, hogy az állatvédők akkoriban még nem voltak túl erősek, nem tartom kizártnak, hogy szegény kis állat valóban életét adta a filmért. Remélem, ezúttal tévedek.)

Brigitte Fossey-nak ez volt első filmszerepe. Nem állom meg megjegyezni, hogy valószínűleg sokan találkoztunk vele egy másik szerepében. Sok - főleg francia - filmben volt látható, de az én korosztályom, - akik a 80-as években voltak fiatalok - például nagy valószínűséggel emlékeznek rá a Házibuli című filmben a Sophie Marceau által alakított Vic édesanyjaként. Eme posztom írásakor 72 éves és Franciaországban él.

Brigitte arcán olyan pontosan jelent meg a veszteség okozta fájdalom, ugyanúgy, mint a felfoghatatlan események miatti döbbenet, hogy majd megszakadt a szívem. Mellette az egyébként szintén briliánsan játszó Georges Poujouly kicsit háttérbe is szorul, holott tulajdonképpen mindketten egyenrangú főszereplői a filmnek. 

Az ő ártatlan, külön kis életük rettenetes kontrasztban áll a felnőttek kicsinyes, romlott világával. 

A számukra még felfoghatatlan halál megtapasztalását követő zavarodottságot úgy próbálják a maguk módján kezelni, hogy eltemetik a kis állatot egy rituálé keretében. De, hogy a kis kedvenc ne legyen egyedül, mellé temetnek más állatokat is, amiket a környéken találnak. Végül különös szenvedélyükké válik ez a rituálé. Minden sírhoz keresztet fabrikálnak, és valódi temetést imitálva valami ima-szerűt mormolnak hozzá. Kereszteket kap minden állat, mindegyik a saját méretéhez valót. És mivel az általuk fabrikált fakereszteket nem tartják elég szépnek, elkezdenek kereszteket lopkodni mindenhonnan. Templomból, temetőből...

A film hangulatának egyik meghatározó eleme a spanyol Narciso Yepes gyönyörű zenéje. A spanyol gitárművészről talán érdemes annyit tudni, hogy a hatvanas években kifejlesztett egy tízhúros gitárt, mely ugyan nem különösebben terjedt el, de ő maga ezután csak ilyen gitárom játszott. A tízből a felső hat húr megegyezik a klasszikus gitárok húrozásával, ezt egészítette ki négy basszus húrral. 

A művet Yepes saját szerzeményeként szerepelteti a filmben, de Yepes szerzősége erősen vitatott. Mivel a film a vártnál szélesebb körben ismertté vált, csakhamar kiderült, hogy a darab már jóval korábban mások által is játszott volt. Erre Yepes előállt azzal a történettel, hogy hét éves korában szerezte a darabot, és feltehetőleg mások plagizálták tőle. Azonban egy 1900-ban készült felvétel napvilágra kerülése ezt az elméletet is cáfolta, hiszen Yepes ekkor még nem is élt. Az eredetileg Románc-ként jegyzett "Yepes-szerzemény" így kapta az Anonim Románc címet.

Ez a gitármű álomszerű hangulatával szinte bárhova elrepít, ha becsukom a szememet. A zene nagy mértékben hozzájárul a film szinte álomszerű hangulatához. Álomszerű a film számomra abban az értelemben, hogy negyvenes éveimben egyre gyakrabban vágyom vissza gyerekkoromba. Ez a zene valamiért elősegíti ezt az ébren álmodós lelkiállapotot, melyben fiatalkorom egyes helyszíneire tudok visszatérni gondolataimmal. Érdemes külön is meghallgatni.