Nagy-Britannia (Two Cities Films), 2 óra 17 perc, Technicolor, angol
Rendező: Laurence Olivier
Producer: Dallas Bower, Filippo Del Giudice, Laurence Olivier
Laurence Olivier-t minden idők legnagyobb Shakespeare színészének szokás tartani. Nem csak színpadon, de jó pár megfilmesített Shakespeare darabban is játszott.
A leghíresebb angol drámaíró korában (1600 körül) az angol nyelvnek nem volt még egységes helyesírása. Maga az író is többféleképpen írta saját nevét. Legjobban a Shaxper forma tetszik, ami angolosan olvasva valóban olyan, mintha a ma használatos Shakespeare-t ejtenénk ki. Ezt azt azért írom le, mert a film eredeti címe is tartalmaz olyan gyönyörű "elírásokat" melyek az 1600 körüli írásmódra utalnak: ("fifth" helyett "fift", "battle" helyett "battell" )
A film eredeti hosszú címe - legalábbis ahogy a film elején megjelenik:
The Chronicle History of KING HENRY THE FIFT with his battell fought at Agincourt in France by Will Shakespeare - azaz - V. Henrik király krónikája annak harcával a Franciaországi Agincourtnál WIll Shakespeare-től.
Állami megbízásból készült ez a film. Churchill szeretett volna a világháború sötét napjaiban egy lelkesítő filmet látni, mely egy igazi nemzeti hőstettet dolgoz fel. Shakespeare drámáit nagyjából három csoportra szokás osztani. Komédiákra, tragédiákra és királydrámákra. Ez utóbbiak közül az V. Henrikről szóló mű volt a legalkalmasabb a fenti cél elérésére. A középkori Anglia legnagyobb hőstettének számított az ebben szereplő Agincourt melletti csata, melyben az angol hadak legyőzik az ötszörös túlerőben levő francia sereget.
Nagyon leegyszerűsítve arról szól a meglehetősen hosszú (5 felvonásos) darab, hogy Henrik egy örökösödési vita kapcsán úgy véli, hogy joggal tart igényt a francia trónra. A franciák szerint lány ágon jogilag kizárt az öröklés, ezért övék a trón, míg az angolok szerint lehetséges az öröklés, ami pedig nekik kedvezett volna. Egy szó mint száz, Henrik benyújtja az igényét, amit a franciák természetesen elutasítanak, és pökhendi módon egy doboz teniszlabdát küldenek kárpótlásul. Erre Henrik lerohanja Franciaországot.
A film az elejétől a végéig ragyogó szépségű technicolor, de - mint ahogy lenni szokott ekkoriban - a standfotók fekete-fehérek. Kivéve ezt az egyet, amit részben kiszíneztek a reklám kedvéért. A képen látható színes figura maga V. Henrik, akit - mellesleg a filmet is rendező - Laurence Olivier alakít.
Szörnyű vallomást kell tennem. Shakespeare engem nem nagyon tud lekötni. Még a Rómeó és Júlia sem túlságosan, bár annak van egy-két izgalmas feldolgozása. De maga Shakespeare nekem nagyon elavult, és bár korában témáinak egy része kifejezetten modern volt - őelőtte a szerelmet nem tartották arra méltónak, hogy egy drámai mű alapmotívuma legyen, mint az előbb említett tragédiában - de stílusa az ízlésemnek túl cizellált, cselekményvezetése pedig túl erőltetett. Szerettem volna megszeretni, de nem sikerült.
Ettől függetlenül ez a film - kreatív megoldásai miatt - érdekes élmény lehet a magamfajta nézőnek is, egy Shakespeare kedvelőnek meg maga lehet a gyönyör.
A meglehetősen keretes szerkezetű film elindul valahonnan, tesz egy szép nagy ívet, majd ugyanazon az úton visszaér a kiindulóponthoz. Hogy ne csak rébuszokban beszéljek, nézzük, miről is van szó.
Az első képkockákban megtekintjük Londont madártávlatból. Ehhez vagy 4 hónapon keresztül építettek egy nagyon részletes és nagyon látványos, kb 15 x 21 méteres alapterületű makettet, mely fölött a kamera úgy repül keresztül, mintha mondjuk egy léghajón szállnánk 1600 Május 1-én. Ugyanis a kép bal alsó sarkán látható Globe színházra közelítve kiderül, hogy ezen a napon ebben a színházban az V. Henrik című Shakespeare darabot adják elő.
És ez az ötlet, hogy Shakespeare eredeti színházában látunk egy "eredeti" előadást, ez már önmagában remek felütés.
Nézzük csak meg ezt a Globe Színházat. Remek forma. Nem is értem, hogy miért nincs több ilyen színjátszó hely. A középen nyitott, Colosseum-ra emlékeztető épületben az emeleteken körben ülőhelyek vannak, a színpad körül pedig állóhelyek. 1599-ben nyílt meg ez a színház, melynek Shakespeare volt a házi szerzője, és ma is lehet Shakespeare darabokat nézni benne.
Mivel a színház láthatóan nyitott, és nem is fedik be, ezért Áprilistól Októberig tartanak csak előadásokat. Állójegyeket már 5 fontért lehet kapni, ami még hazai viszonylatban is elfogadható. Igaz ezért végig kell állni az előadást, na de elmondhatjuk, hogy abban a színházban, amelyik számára Shakespeare a darabjait írta.
Na de térjünk vissza az 1944-es filmhez. A színházban vagyunk, elkezdődött az előadás, jelenetek között belátunk a kulisszák mögé is, és láthatjuk a lelkes közönséget is, aki szinte részesévé válik a színes előadásnak. Nagyon szépek, és kreatívak a díszletek. Nehéz feladat egy színpadi drámát úgy megfilmesíteni, ha nem akarunk nagyon belenyúlni az eredeti szövegkönyvbe. Így viszont, hogy egy színházi előadásnak mi is szinte a részeseivé (és nem csak nézőivé) válunk, így máris meg van oldva a dolog.
Igen ám, de ekkor jön a következő meglepetés. A színészek kilépnek a színház keretei közül, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy bár még mindig díszletek között vagyunk, annak keretei kitágultak. Már hajón vannak Henrikék, díszlethajón ugyan, de hamarosan egy egész flottát látunk, egyértelmű, hogy ez már nem férhet el a színházban. A közönség már sehol, hiszen elhagytuk Angliát, megindult a sereg. Franciaország már a színházon kívül van, de a festett hátterekből látszik, hogy még stúdióban vagyunk.
És amikor már ehhez is hozzászokunk, akkor utolsó csavarként látjuk, hogy a csata már tényleg egy igazi mezőn lett fölvéve. Ráadásul igen látványosan, sok-sok mozgó kamerával.
És a győztes csata után ahogy jöttünk, úgy is megyünk vissza stúdiódíszletekbe: ha nem figyelünk oda, észre sem vesszük az átmenetet, hogy aztán ugyanilyen remek megoldással hirtelen újra a színházban találjuk magunkat, majd végül a színházból újra átrepülünk London fölött.
Laurence Olivier-nek ez volt az első rendezése, és ennyi remek ötlet... Bravo.
USA (MGM), 114 perc, ff. angol
Elismerve, hogy az őrület határán táncoló Bergman nem volt rossz, eleinte "csak" ugyanazt a karaktert láttam viszont, amit a Casablancában megkedveltem. Én inkább azért adtam volna az Oscart, az Akadémia viszont eme filmért ítélte oda a szobrot. (Bergman esetében most először... de nem utoljára!)
Mindenesetre elismerem, hogy az utolsó 5 percben parádésat alakított, de a film többi részében volt valami hiányérzetem. Mivel párszor még fog szerepelni az 1001-es listán, azon gondolkoztam, hogy milyen szerep lenne alkalmas arra, hogy azzal Bergman igazán megmutathassa, hogy nem csak egyféle karaktert tud ilyen jól hozni.
A film egyébként kapott egy másik szobrocskát is, méghozzá a díszletekért. 1874-ben, tehát Viktória királynő korában, Londonban játszódik a történet nagy része, és ennek megfelelően fényűző, tetőtől-talpig feldíszített lakásbelsőt láthatunk (lásd az alábbi képen). Megdolgozott a csapat a díjért. Tényleg pompás ez a díszlet. De nem csak ez, a ködös baljós hangulatú Londoni utcák, az idilli, olasz tóparti szálloda is, mind-mind remekmű.
A fenti képen van egy mellékszereplő, akit szeretnék külön is kiemelni: Angela Lansbury a Nancy nevű pimasz, flegma szobalány, aki itt még csak 17 éves volt. A poszt írásakor 92 évesen is aktív színésznő. Legismertebb szerepe a Gyilkos Sorok (Murder She Wrote) című krimi-sorozat Miss Marple jellegű főszerepe. 
Érdekességként megjegyzem, hogy 1940-ben Angliában egyszer már megcsinálták ezt a filmet. Az MGM az angol filmstúdiótól megvette az újrafilmesítés jogait azzal a kikötéssel, hogy az 1940-es változat összes kópiáját meg kell semmisíteni. (Azért ez is téboly!) Neki is láttak a megsemmisítésnek, de legalább egy negatív valahogy fennmaradt, ezért az eredeti 1940 változat sem tekinthető elveszett műnek.
