USA (Paramount), 122 perc, ff., angol

Rendező: George Stevens

Producer: Ivan Moffat, George Stevens

Bár már 1949-ben leforgatta ezt a filmet a Paramount, és 1950-ben mozikba kerülhetett volna, inkább egy éven keresztül dobozban tartották, hogy ne rontsák egymás Oscar esélyeit az Alkony Sugárúttal.

Utólag nézve bizony jó döntés volt, mert az Alkony Sugárút 11 jelölése és 3 elnyert szobra feltehetőleg megnehezítette volna ennek a filmnek a 9 jelölésből 6 szobrot elnyernie. (rendezés, forgatókönyv, zene, operatőr, vágó és jelmez)

Theodore Dreiser amerikai író 1925-ös Amerikai Tragédia című regényét a Paramount egyszer már megfilmesítette 1931-ben, Az a verzió annyira nem lett sikeres, hogy a stúdió kerülni próbálta a névazonosságot, így lett a film címe ezúttal Egy Hely a Nap Alatt.

Sztárparádé látható a főszerepben. Elizabeth Taylor tinisztárként kezdte, de itt már szinte felnőtt sztár, bár a forgatás időpontjában még csak 17 éves volt. Sokan a világ egyik legszebb színésznőjének tartották. Szép-szép, de valamiért nekem nem sikerült szerelembe esnem vele...

Mindenesetre akármekkora sztár is volt Elizabeth Taylor, sok rendező egybehangzó nyilatkozata szerint mentes volt minden sztár-allűrtől, pontosságára és együttműködésére minden körülmények között számítani lehetett. Ő volt a film szerelmi háromszögének gazdag és szép női tagja. A klisétől eltérően ebben a felállásban a gazdag szép lány belső tulajdonságaival sincs semmi probléma, nem a kézenfekvő elkényeztetett, gazdag lány - kedves szegény lány ellentétről lesz szó...

A szegény lány szerepét ezúttal Shelley Winters kapta, ami azért meglepő, mert ezelőtt jellemzően szőke bombázókat alakított, lásd például a 73-as Winchestert... Az Egy Hely a Nap alatt castingjához - ahova a szegény munkáslány szerepére jelentkezett - azonban átfestette a haját barnára. Így esett meg, hogy a rendező, aki a szőke Shelley Winters-re számított, átnézett a feje felett, és majdnem meghiúsult a próbafelvétel, mert azt hitte, hogy a színésznő nem jött el.

Shelley Winters közel 30 évesen alakította a filmbeli 21 éves szegény munkáslányt. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy szinte semmi nem jön át abból a szexi külsőből, amihez Shelley Winters esetében számítanánk.  Meg is kapta érte élete első Oscar jelölését. A díj tényleges elnyeréséhez azonban még néhány évet várnia kell majd.

A harmadik főszereplő Montgomery Clift volt, aki a gazdag Eastman cégtulajdonos egyik távoli elszegényedett rokonát alakítja, akit felkarol a tehetős nagybácsi és állást ajánl neki a cégénél. Eleinte a ranglétra legalján kezdi, de szép lassan bizalmat szavaz neki a nagybácsi, és előléptetést kap. Igen ám, de a cég íratlan szabályait megszegve a fiú (George) összejön az egyik kolléganőjével, akit hamarosan teherbe is ejt. Ennek eltitkolása még könnyen kivitelezhető lenne, de amikor George összeismerkedik a gazdag rokon társaságának egyik fiatal hölgytagjával, Angela Vickers-szel (Elizabeth Tailor), hirtelen beleszeret, és elveszti minden érdeklődését előző barátnője iránt.

 A terhesen faképnél hagyott barátnő azonban nem fogadja el, hogy George magára hagyja. Megfenyegeti a fiút, hogy vagy elveszi feleségól, vagy tönkreteszi a kapcsolatát új szerelmével és persze egy füst alatt a munkahelyén is ellehetetleníti, ahol már a cégvezetés környezetébe sikerült magát feltornásznia a fiúnak. George tehetetlenségében beadja a derekát, ám a megfelelő hivatal, ahol az esküvőt azonnal nyélbe lehetett volna ütni, aznap éppen árva tartott, így egy nap haladékhoz jutott.

Hirtelen ötlettől vezérelve George elviszi csónakázni volt barátnőjét azzal a tervvel, hogy vízbe folytja és így megszabaduljon tőle. És ezen a ponton a történések erős párhuzamban vannak kedvenc némafilmem - a Virradat - eseményeivel. Kiviszi a lányt a csónakkal, a döntő pillanatban visszalép a tervtől, ám a kegyetlen sors dönt róla, hogy mégis halállal végződjön a csónakázás.

Váratlan fordulatot vesz itt a film, amiről egészen eddig azt hittem, hogy valami melodráma felé halad. Helyette határozottan film noir-os stílusjegyeket kezd felvonultatni a rendező.

Egy igazán szemét ügyész végzi a nyomozást (mellesleg remek színészi alakítás), mely arra hivatott, hogy kiderítse gyilkosság áldozata lett-e a lány...

Izgalmas - klasszikus - tárgyalásos jelenetet is kapunk a film vége felé (azaz "tiltakozom Bíró úr!" ... " a tiltakozásnak helyt adok"... ismerős, ugye?) Az alábbi képhez kapcsolódik az egyik legfeszültebb jelenet, amelyről érdekes módon semelyik általam olvasott elemzésben nem láttam említeni, de a rendező elhúzza a mézesmadzagot előttünk, felvillantja, a bizonyítékot George ártatlanságára, ám azt valahogy az ülésterem egyik tagja, de George sem veszi észre. Kíváncsi lennék, hogy rajtam kívül valaki kiszúrta-e... (kommentben nyugodtan)

 Maga a történet is izgalmas, de számos szép megoldása miatt is remekműnek mondható ez a film.

Milyen szépen megkomponált az a jelenet például, amikor George még első barátnőjének lakására megy. A  rádióból szóló karibi zene lüktetése mellett a kamera ráközelít az ablakra majd hosszasan elidőz a mozdulatlan utca látványán. A szereplőket nem látjuk, csak halljuk, hogy "Ó, George.... George..." egyre szenvedélyesebben. Nem látjuk, csak sejtjük, hogy a szerelmes pár bizony olyasmit csinál, amit 1951-ben nem hogy mutatni, de még csak sejtetni sem lett volna igazán szabad a cenzori tiltás miatt... 

Ekkorra azonban már a rendszer szigora lazulni kezdett. 

Elizabeth Taylor és Montgomery Clift nagyon közel kerültek egymáshoz a forgatás alatt. A pletyka össze is boronálta őket, ennek azonban nem biztos, hogy volt is valós alapja.

Montgomery annyira a method acting - azaz a valós élményekből táplálkozó színjátszásban hitt, hogy a siralomházas jelenetét megelőző éjjel egy valódi siralomházban töltötte az éjszakáját. Hát ez elég bizarr azért...