Franciaország (UGC), 116 perc, ff., francia

Rendező: Robert Bresson

Producer: Léon Carré, Robert Sussfeld

Azért nagyon nehéz erről a filmről írni, mert szinte minden, ami leírható róla, azt a hatást kelti nagy valószínűséggel az olvasóban, hogy ez egy unalmas, szürke film, holott a valóság ennek pont az ellenkezője. Nem is emlékszem pontosan, hogy utoljára melyik filmet néztem végig a listáról ilyen feszült figyelemmel.

Egy fiatal plébános hétköznapjainak egy nem túl hosszú periódusát követjük nyomon. Ráadásul a papnak nincsenek is világmegváltó tervei, csak éppen a vallás parancsolatainak megtartását tűzte ki célul. 

Nem nagy dolgokat csinál, csak a hívek ügyes-bajos dolgaiban próbál a tőle telhető módon rendet tenni. Nem hangzik túl izgalmasnak, mégis leköti az embert.

A színészek szinte teljesen eszköztelenül dolgoznak. Claude Laydu, a plébánost alakító színész nem amatőr volt ugyan, de elsőfilmes. Arca szinte mozdulatlan. Csak néha-néha látszik rajta egy-egy apró rezdülés. De amikor néha megrezdül ez az arc, akkor annak - pont a visszafogottság miatt - nagyon erős a hatása.

Első látásra - legalábbis a képek alapján - nem túl megnyerő ez az arc; már-már ellenszenves. De a mögötte álló személyiség - legalábbis amit a szerep ábrázol - pillanatok alatt megkedvelteti magát a nézővel. Az érzékeny, szinte minden romlottságtól mentes figura belopja magát a néző szívébe.

A film nagyobbik felében a fiatal plébános monológját - naplóbejegyzéseit - halljuk, sok esetben látjuk magának a naplóba való bejegyzésnek a folyamatát - melyet egyébként magának a rendezőnek a keze "követ el". 

Míg a fiatal pap keresi - és tulajdonképpen meg is találja - az általa üdvözítőnek tartott utat, addig a hívek között szinte senki nincs, akinél ilyesmire egy kis esély is mutatkozna...

Van például a fiatal lány, aki szerelmével üldözi a papot, van, aki egyéb okokból írogat neki fenyegető névtelen leveleket...  

Ismételnem kell magamat: bármit írok is a filmről, nem tudom megmagyarázni, hogy miért annyira jó. Érdemes megnézni... Ha megvan a nézőben a nyitottság, akkor könnyen a hatása alá lehet kerülni.

Nagy-Britannia (Horizon-Romulus), 105 perc, Technicolor, angol

Rendező: John Huston

Producer: Sam Spiegel és John Woolf

Afrika Királynője - fenségesen csengő neve ellenére - egy vén, rozoga kis vontatóhajó. Szinte az egész film ezen a rozsdától majdnem széteső járművön zajlik, melynek mindössze két utasa van... sokkal többen nem is férnének el rajta.

A Hollywoodi Sam Spiegel részéről a Brit székhelyű Horizon films, valamint a brit John és Joshua Woolf testvérek által irányított Romulus films együttműködéséből született ez a film.

Korda Sándor figyelmeztette a Woolf testvéreket: "Két öreg hajózik fel alá egy Afrikai folyón... ugyan, már... kit fog ez érdekelni? Bele fogtok bukni..."

Nem hallgattak rá, és jól tették, mert nemcsak szerethető, de pénzügyileg is sikeres film lett belőle, köszönhetően részben a két főszereplő remek összhangjának, de talán még inkább a túlnyomó részben eredeti - Afrikai - helyszínen való forgatásnak. És ez utóbbi egyáltalán nem volt magától értetődő akkoriban. Szerettek a lehető legkényelmesebb és legjobban kontrollálható módon a Hollywoodi stúdiók által épített díszletek között forgatni. Ha ezt a filmet egy amcsi stúdió készíti, akkor szerintem nem is mentek volna el emiatt a ma Kongói Demokratikus Köztársaságnak, gyerekkoromban Zaire-nak, a forgatás idejében pedig éppen Belga Kongónak nevezett egyenlítő környéki országba leforgatni ezt a filmet. A körülmények a vártnál is rosszabbak voltak. Mérges kígyók, krokodilok, skorpiók és különböző trópusi fertőző betegségek nehezítették a stáb életét. Beszámolók szerint a forgatás alatt alig volt olyan, aki ne lett volna beteg. Állítólag a rendező Huston és Humphrey Bogart úszta meg különösebb nyavalya nélkül, amit szerintük annak köszönhettek, hogy gyakorlatilag folyamatosan gin-t vedeltek, ezzel a vérük alkoholtartalma olyan magas lett, hogy bármi, ami megcsípte őket azonnal szörnyethalt. 

Bogart-ot elkísérte párja, Lauren Bacall is, aki ugyan nem szerepet a filmben, de állítólag komoly önkéntes szerepet vállalt a sérültek és betegek ellátásában. Főzött, mosott, kisegítette a stábot ahol tudta, Katherine Hepburn-nel is életre szóló barátságot kötöttek az Afrikában töltött időszak alatt.

De ha valaki igazán jó kedvre akart derülni, akkor az amerikai producert, Sam Spiegelt kellett megkeresnie szemével, és, hogy miért, azt szerintem nem kell különösebben magyarázni, elég megnézni ezt a képet. (Spiegel a jobboldali, ha valakinek kétsége lenne)

Nem az összes jelenetet forgatták egyébként Afrikában. Ami valamiért többlet kockázatot rejtett - krokodilok vagy nagy sodrású folyómedrek esetén, azokat zöld-hátteres megoldással vették fel. Még egy gyerek is kiszúrja ezeket a jeleneteket, annyira elütnek a valódiaktól.

Afrikai trópusi tájainak egzotikus szépsége persze a Technicolor-nak köszönhetően jelenik meg igazán szépen a képernyőn (vásznon). Mint minden esetben - most is hangsúlyozom, hogy ekkoriban még fekete-fehér werk-fotókat készítettek akkor is, ha maga a film már színes nyersanyagra készült. Nemcsak Afrika szépsége, de Hepburn szeplői is itt tárulkoztak fel igazán. Fekete-fehérben nem tűnt föl nekem, hogy ennyire szeplős a hölgy. Nem csak az arcán, de szinte mindenütt. Róla írja minden forrás, hogy - szinte egyedüliként - imádta Afrikát... jó az utolsó napokban már ő is hazakívánkozott, de eleinte ámulatba ejtette a különleges trópusa flóra.

Ezzel szemben Bogart az első pillanattól gyűlölte a helyszínt annak kényelmetlenségével, az örökös párával, meleggel és a különböző furcsa és veszélyes élőlényeivel. De megérte, hogy mégis elvállalta és végigcsinálta ezt a filmt, mert ezzel elnyerte élete egyetlen Oscar díját. (A képen Bogart a szobor átadójával, Claire Tervorral látható)

A film egy road movie-ba kevert screwball comedy. Előbbi műfaj a kedvenceim közé tartozik, utóbbitól - ha csak tehetem - tartózkodom. Rosát, az angol misszionárius nőt (Hepburn) és Charlie-t, a kanadai hajóskapitányt Afrikában éri az első világháború kitörése.  Miután a németek felgyújtják a bennszülött falut, ahol Rosa tevékenykedett, úgy döntenek Charlie-val, hogy nincs értelme tovább maradniuk, és, hogy távozásuk értelmet nyerjen, célul tűzik ki a Lujza nevű (angolul Louisa-nak hívják) német hadihajó elsüllyesztését. Ehhez csupán el kell hajózniuk ahhoz a tóhoz, amibe a falut átszelő folyó torkollik. Ez viszont egyenlő az öngyilkossággal. Nemcsak azért, mert egy németek megszállta erőd mellett kell elhajózniuk, hanem azért is, mert a folyó szakaszának egy része egyszerűen nem hajózható. Részben a vízesések, részben a helyenként előforduló alacsony meder miatt.

Némi kis kalandfilm jellege is van tehát e mozinak, de ez a szál szinte jelentéktelen a fősodorhoz képest. Ami miatt kellemes időtöltés végignézni ezt a filmet, az az, ahogy a folyón hajózva a két ellentétes személyiséget látjuk, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz és visszafordíthatatlanul egymásba szeretnek. 

Végül egy érdekesség: Aki maga is szeretne a film címadóján, az African Queen-en hajózni, az megteheti. Kirándulást lehet tenni abban a hajóban, melyben maga Hepburn és Bogart is hajókázott Afrikában. Az Afrika Királynője ugyanis ma is üzemel Floridában, Key Largo-ban. A filmbeli állapotához képest szerencsére kicsit rendbe szedték.