Japán (Daiei Film), 88 perc, ff., japán

Rendező: Kuroszava Akira

Producer: Dzsungo Minoru

Aki már olvasott tőlem távol-keleti filmről szóló írást, annak talán feltűnt, hogy ezeknél a filmeknél először is utánajárok az eredeti cím pontos jelentésének.

Beírtam tehát a plakáton is látható három kanji-t a google fordítóba, és elég furcsa dolgot tapasztaltam: Ha angolra fordítottam, akkor azt adta ki a fordító, hogy Rashomon. Így kell ejteni egyébként a film címét japánul, és mellesleg ez a film angol címe is. Hát ez nem segített. Kipróbáltam, mi van, ha magyarra akarom fordítani. Az eredmény "Vihar Kapujában". Gyanús volt nekem a dolog. Ha magyarra ilyen ügyesen fordít, akkor az angollal miért nem birkózik meg? Próbálgattam a betűket egyenként is lefordítani.

羅 (Ra) valami vékony selyemszövetet jelent.

生 (So) élet, ezt már tudtam vékonyka japán-tudásom révén.

門 (Mon) pedig kapu. Ez az egyetlen, amelyik stimmel a film címével.

De sehogy sem akart kijönni ebből a Vihar Kapuja, így kénytelen voltam egy japán-tanárnő ismerősöm segítségét igénybe venni. És itt derült ki egy hatalmas turpisság: A 羅生門 (Rasomon) név ugyanis egy régi Kyoto-i városkapura utal, igaz Kuroszava átnevezte Radzsomon-ról Rashomon-ra, azaz ebben az esetben az első két betű nem konkrét jelentéssel bír, hanem kiolvasásukkal a Raso nevet kapjuk. Ez viszont azt jelenti, hogy a Google Fordító szépen átvert engem, ugyanis mind angol, mind magyar nyelven fordításként a 羅生門 című film angol illetve magyar címét adta meg. Hát nem bájos?!

A címadó városkapu már nem létezett, így Kuroszava keresett olyan épületet, ami hasonlított a képzeletében élő hatalmas kapura. Egy Kyoto-i buddhista templom erősen omladozó kapuját találta erre a legmegfelelőbbnek.

Térjünk hát rá magára a filmre. Három férfi szűnni nem akaró esőben üldögél a Raso-kapu védelmében. Beszélgetni kezdenek. Egy bírósági ügyről mesélnek ketten a harmadiknak. Az ügy részleteiről számolnak be az egyes szereplők szemszögéből. Ekkoriban még úttörően új technikának számított, hogy az egyes eltérő visszaemlékezéseket flashback-ként látjuk mi nézők. A hangsúly itt az eltérő visszaemlékezéseken van. Hiszen maga a flashback nem volt újdonság, de az igen, hogy ugyanazon esemény máshogyan játszódik le a vásznon amikor valaki más mesélni el különböző perspektívákból, többé-kevésbé lényeges részletek tekintetében eltérő kisfilmekként.

Egy Tadzsomaru nevű rabló meglát egy szamurájt és annak lovon ülő feleségét. A rabló megkívánja a nőt, és elhatározza, hogy megszerzi magának. A férfit az erő mélyére csalja, ahol lefegyverzi és megkötözi, majd visszatér a nőért és feltehetően megerőszakolja, majd megöli a férjet. Ez így elég brutálisan hangzik, a szörnyűségek nagyrészt azonban képen kívül zajlik

 A két férfi, aki részt vett a gyilkos bírósági tárgyalásán, elmeséli a harmadiknak a rabló, a feleség és a halott szamuráj verzióját is. Ez utóbbi egy halottlátón keresztül teszi meg vallomását.  Mindhárom verzió különbözik a többitől, és ahogy az vallomástételnél lenni szokott, mindenki pozitív színben igyekszik feltüntetni magát a történetben, ami nyilván azt eredményezi, hogy a vallomások ellentmondanak egymásnak.

És, hogy egy kicsit még jobban összezavarodjunk, a végén még egy független megfigyelő beszámolója is összezavarja a gondolatainkat. Ne várjuk a filmtől, hogy felfedi az igazságot, mert nem fogja. Még abban is elbizonytalanítja az embert, hogy létezik-e egyáltalán mindentől független igazság, vagy csak az egyének önálló, a másétól esetleg eltérő saját igazsága létezik?

A szereplők a forgatáson egyszer közösen odamentek a rendezőhöz, és megkérték, hogy legyen már szíves elmondani, hogy tulajdonképpen mi is az értelme ennek az egésznek? Kuroszava azonban lehűtötte a várakozásokat: Számára ez a film az életről szólt, és az életnek sincs mindig kézzel fogható értelme, nincs benne mindennek pontos magyarázata.

Kuroszava szerette a nyugati kultúrát, és Japánban gyakran érte az a kritika, hogy túlságosan nyugatias filmeket készít. Ennek igazságtartalmát mi innét kívülről viszonylag nehezen ítélhetjük meg, de talán lehet ebben valami, hiszen Kuroszava az a rendező, akinek a neve szinte biztosan elsőként hangzana el a legtöbb ember szájából, ha azt kérnénk, hogy mondjon egy japán rendezőt.

A japánoknak úgy általában jó az esztétikai érzékük. Megtalálják a szépet például az esőben is. Én is imádom nem csak hallgatni, de nézni is az esőt. Ebben a filmben megcsodálhattam ezt a szép természeti jelenséget különböző perspektívákból is. Na ehhez kell az esztétikai érzék: az eső szinte főszereplővé lép elő ezen a képen, a két férfi csak díszletként szolgál ebben a kompozícióban.

Nem véletlen hát, hogy ez a film elnyerte a Velencei Arany Oroszlán díjat, és Kuroszava azonnal világhírre tett szert.

USA (MGM), 112 perc, ff., angol

Rendező: John Huston

Producer: Arthur Hornblow Jr.

Ez az első film a listán Marilyn Monroe-val. Igaz, nem túl komoly szerepben... annyira nem komoly, hogy a plakátokra (lásd balra) akkoriban fel sem került a neve. A hölgy aki a háttérben látszik szintén nem ő, hanem Jean Hagen. Naná, az újra-megjelenéseken mindenkit leszorít a plakátról, és az ő neve van a legnagyobb betűkkel írva. (lásd jobbra).

Ekkoriban azonban még szinte senki nem ismerte. Pedig mindent megtett azért, hogy híres színésznő legyen. 

Én kicsit tartottam tőle. Gyerekkoromban egy Tony Curtis interjút olvastam az egyik magazinban, (talán Füles évkönyv?) melyet - ha jól emlékszem - egyik hazalátogatása során adott. Abban természetesen azt is megkérdezték tőle, hogy milyen volt a gyönyörű Monroe-val egy filmben játszani. Nem volt túl elragadtatott a válasz, olyan emlékeim vannak, hogy gusztustalannak és közönségesnek írta le a színésznőt, egy jó szót nem mondott róla. A gyermekkori emlékek meg olyanok, hogy elég mélyen megmaradnak az emberben, Monroe számomra azóta is egy gusztustalan, káromkodó nő, akire ezek után nem is voltam olyan nagyon kíváncsi. 

Szerencsére Monroe megjelenése inkább kellemes élményt hozott ebben a filmben. Szebb és még cukibb is, mint amilyennek a jól ismert képek alapján gondoltam. Előzetesen egyáltalán nem is számítottam arra, hogy Monroe szerepel ebben a filmben, nem is voltam benne biztos, hogy őt látom, talán azért, mert a jellegzetes koromfekete anyajegye ittle volt sminkelve.

A tökéletes bűntény gyakori eleme a noir filmeknek, és természetesen ezekbe a tökéletesnek tervezett "balhék"-ba azért mindig becsúszik valami egészen apró gikszer, amin végül elbukik az egész...

A frissen szabadult bűnöző tökéletes ékszerrablási tervével keresi fel egy "kollégáját". Az 500 ezer dolláros ékszerrabláshoz keres három embert. Egy mackóst - aki páncélszekrények feltörésében profi -, egy sofőrt és egy erős embert akire ilyen esetben bármikor szükség lehet.  A rabolt értékeken nem terveznek osztozni a bandával, az embereket fix bérért kívánják alkalmazni. Így viszont befektetőre lesz szükség, aki hajlandó 50 ezer dollárral megfinanszírozni a "szakemberek" bérét. 

Rendhagyó reklámképeket készítettek ehhez a filmhez, abban az értelemben legalábbis furcsák, hogy sok olyan fotó készült, melyen olyan szereplők láthatóak együtt, néha egészen sokat sejtető szituációban, akik a filmben soha nem is találkoznak. Ennek talán egyetlen értelmes magyarázata az lehet, ha ezeket a promó-képeket esetleg még a film forgatása előtt készítették, amikor a történet még csak körvonalazódott, és esetleg volt sansz a szereplők viszonyainak másféle alakulására is. A másik magyarázat, hogy a fotós csak úgy találomra csinált olyan képeket, aminek semmi köze nem volt a filmhez. Márpedig az alábbi kép valami ilyesminek tűnik, hiszen Monroe karaktere nem, hogy nem kavar bele a balra látható páros kapcsolatába, de soha egy pillanatra sem találkoznak.Érdekes, hogy Huston - a rendező - szinte semmi szerepet nem szán ebben a filmben a zenének. A főcím kap ugyan egy kísérőzenét, de azután csak a film vége felé egy diner-ben a jukebox-ból hallható zene szólal meg legközelebb. Egymás után kettő is. És micsoda jelenet. Megint, mintha egy Tarantino filmet látnék... Ebben a kulcsjelenetben, - mely önmagában megnézve nem árul el semmi lényegeset, - egy teljesen ismeretlen lány, - aki sem előtte sem utána nem látható a filmben - lopja el pár percre a show-t cuki táncával.

Visszatérve a film vezérmotívumára. Az utolsó "nagy melójára" készülő bűnöző végrehajtja a rablást. Végigkövetjük az akció végrehajtását, meg is van benne a kellő feszültség. De ami igazán érdekes, a résztvevők utóélete. Nagyon sok résztvevője van az ügynek: a végrehajtó legénységen kívül a hitelezők, a kitervelő, az orrgazda és persze igazán jó noir-tól megszokott módon kell lennie korrupt zsarunak is. (Miért, van másmilyen is?)

Kicsit rendhagyó módon egyik szereplőre sem merném igazán azt mondani, hogy a film főszereplője. A bűntény különböző résztvevői szinte egyenrangú szereplői a filmnek, és mindegyikük sorsét végigkövetjük a film végéig. Akadnak szimpatikusabbak és persze gyengébb jelleműek is, akik kevésbé nyerik el rokonszenvünket. Sorban hullanak el, míg végül csak egy két szeretni való figura marad, akinek a sorsáért drukkolhatunk...